ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

L (2004), 127 – 134

A prozódia a tipológiában

Bohumil Vykypěl

Ústav pro jazyk český AV ČR

A jelen tanulmány kísérletet tesz arra, hogy a prozódiát beillessze Vladimir Skalička tipológiájába. A példák litván, angol és kínai nyelvből származnak.

1. A litván nyelv tipológiai leírása során Markus Gigerrel együtt megállapítottuk, hogy a grammatikai formánsok (fonológiai formák) homonímiájának (polifunkcionalitásának) kérdésében alapvető különbség van attól függően, hogy a prozódiát bevonjuk-e a leírásba vagy sem (vö. Giger, Vykypėl 2001: 50f., 52, 71). Ez röviden (ismét) bemutatható a főnevek deklinációján keresztül.

A szegmentális szinten a litvánban a flektáló típusra jellemző homonímiát figyelhetünk meg: 67 litván morfémának (morfológiai formának) 47 fonológiai forma felel meg; a homonímia aránya tehát átlagosan 1: 1,43. Ha azonban a szupraszegmentális szintet is figyelembe vesszük, számolnunk kell azzal, hogy minden végződést nemcsak fonológiai formája jellemez (azaz szegmentálása vagy bizonyos fonémikus összetétele), hanem inherens prozódiai tulajdonsága is, vagyis az, hogy milyen hangsúlybeli kölcsönhatásba lép a tővel. Ha tehát a szupraszegmentális szintet is bevonjuk, és minden végződés prozódiai tulajdonságaival is számolunk, a litvánban nincs homonímia, mivel minden végződés másként viselkedik. Így az -os végződésnek a szupraszegmentális szinten az -os₁ és az -os₂ végződés felel meg; az -os₁ átveszi a tő által kínált hangsúlyt, de maga nem aktív, vagyis nem vonzza magához, és egyes számú genitivust fejez ki, míg az -os₂ nem veszi át a tő által kínált hangsúlyt, nem vonzza magához, és többes számú nominativust fejez ki. A helyzet ismét más, ha az egyes lexikai tövek prozódiai tulajdonságait is figyelembe vesszük. Egy szóalak hangsúlyozása ugyanis a tő és a végződés prozódiai tulajdonságainak eredője: az a döntő, hogy a lexéma melyik hangsúlyosztályba tartozik; a végződés megkülönböztető (azaz a szegmentális homonímiát megszüntető) képességét ekkor a tő tulajdonságai semlegesíthetik, és az olyan szegmentálisan azonos alakok, mint a rankos (egyes számú genitivus) és a rankos (többes számú nominativus), homonimek maradnak (mindkettőben a tő viseli a hangsúlyt: rankos), míg az olyan, szintén szegmentálisan azonos alakokat, mint a galvos (egyes számú genitivus) és a galvos (többes számú nominativus), a hangsúly különbözteti meg: galvōs és gálvos.

128 |

BOHUMIL VYKYPĚL

Megállapítottuk, hogy a szegmentális szintre korlátozódó elemzés a litván nyelv esetében nyilvánvalóan hiányos, és például a litván és a lett nyelv nem hasonlítható össze formánsaik szupraszegmentális szintű homonímiája szempontjából, mivel eltérő prozódiai tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek különböző morfológiai következményekkel járnak.

2. Hasonló problémával találkozott Horst Geckeler is (2001: 114) az angol nyelv tipológiai leírása során:

„Az angolban a főnév és az ige közötti gyakori konverzió (pl. (the) fish → to fish) az írott nyelvi síkon erőteljesebben van jelen, mint a beszédhangok szintjén, mivel az utóbbin sok szó pár legalább szupraszegmentálisan, vagyis a hangsúly helyének különbsége révén különbözik, pl. (the) cómpound / to compóund, (the) cónsort / to consórt, (the) increase / to incréase.“

A konverzió a grammatikai formánsok homonímiájának bizonyos lexikai megfelelője: ahogyan a homonim grammatikai formánsok funkciója csak egy meghatározott lexikai formánsosztállyal való kapcsolatuk révén azonosítható, úgy a konverzióban megjelenő homonim lexikai formánsok funkciója is csak egy meghatározott grammatikai formánsosztállyal (vagy legalább a kifejezetten ki nem fejezett tartalmi elemek egy bizonyos osztályával) való kapcsolat révén azonosítható. És ahogyan a szegmentálisan homonim grammatikai formánsokat prozódiai tulajdonságaik különböztethetik meg, úgy a konverzióban megjelenő, szegmentálisan homonim lexikai formánsokat is megkülönböztethetik prozódiai tulajdonságaik: az előbbire a litvánban, az utóbbira az angolban találunk példát¹.

3. Vladimír Skalička elméletében nem foglalkozott ilyen jellegű problémával, vagyis a prozódia morfológiai hatásaival. Ez nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Skalička nyelvtipológiája kezdetben olyan „tapasztalati adatokra” épült, amelyeket olyan „prozódiailag tompa” nyelvek szolgáltattak, mint a török, a magyar vagy a cseh.

A prágai tipológia keretében Tilman Berger (1990) tett kísérletet egy hangsúlytipológia megalkotására. Fejtegetései azonban az egyes nyelvtípusok „morfológiai” alapvető tulajdonságaiból kiinduló fonológiai implikációt fogalmaznak meg, és így azt a kérdést érintik, hogy milyen funkciói vannak a hangsúlynak a különböző nyelvtípusokban, vagy – általánosabban fogalmazva – hogyan épül fel a fonológiai rendszer az egyes nyelvtípusokban, illetve egy adott típus dominanciájával jellemezhető nyelvekben². A signifiant-ok felépítésében játszott prozódiai szereppel és azok tipológiai

¹A prozódia grammatikai funkciójára számos példát találunk már Sapirnál (1921: 82–85).

²Mint ismeretes, Skalička maga is foglalkozott tipológiai elméletének fonológiai implikációival (vö. Skalička 1967; 1979: 238–244, 307–311).

ZUR PROSODIE IN DER TYPOLOGIE

| 129

Beurteilung. Einiges zu diesem Problem hat Jiří V. Neustupný (1959) in seinen Bemerkungen zum Akzent im Japanischen und Russischen beigetragen (vgl. noch unten).

4. Felmerül tehát a kérdés, miként ítélendő meg azoknak a prozódiai elemeknek a morfológiai hatása, amelyek megszüntetik vagy csökkentik a homonímiát, és ezáltal tipológiai kritériumként problematikussá teszik azt.

Az egyik megoldás az, hogy a homonímiát mint tipológiailag releváns jelenséget teljesen kizárjuk a tipológiai vizsgálatból. Ezzel összhangban állna egy másik tény is, amely a jelek szerint problematikussá teszi a homonímiát: nevezetesen az intraparadigmatikus és az extraparadigmatikus homonímia közötti különbségtétel szükségessége (ehhez l. Giger, Vykypěl 2001: 55f., 71).

A jobb megoldás azonban más (és természetesebbnek is tűnik): a homonímiát megtartjuk tipológiai kritériumként, mégpedig azon a helyen, amely a típuskonstrukciók implikációs hierarchiájában alacsonyabban áll (azaz csak a típusok alapvető tulajdonságaiból vezetjük le), a prozódiai tulajdonságokat pedig közvetlenül beépítjük a grammatikai formánsok felépítésének típusaiba, vagyis már a típusok alapvető tulajdonságainak szintjén.

Petr Sgall megfogalmazása szerint a típusok alapvető tulajdonságai köztudottan abban állnak, miként fejeződnek ki a grammatikai funkciók. Míg a lexikai funkciók minden nyelvtípusban azonos módon, fonémasorral, vagyis fonológiai formákkal, illetve formánsokkal fejeződnek ki, a grammatikai funkciók kifejezése eltérő: a poliszintetikus típusban a lexikai formánsok elrendezésével; az izoláló típusban ugyanúgy, mint a lexikai funkciók, azaz formánsokkal, amelyek azonban önállóak és szavakként jelennek meg; az agglutináló típusban a lexikai formánsokhoz hasonlóan, vagyis olyan formánsokkal, amelyek nem önállóak, és affixumként jelennek meg; a flektáló típusban a lexikai formánsok módosításával vagy váltakozásával, amely a formánsok végén történik; az introflektáló típusban pedig a lexikai formánsok módosításával vagy váltakozásával, amely a formánsok belsejében történik (l. pl. Sgall 1992: 204f.). Ezek a különbségek a grammatikai és lexikai formánsok diszkrét jellegének (elhatárolhatóságának) mértékében vagy fokában mutatkozó eltérésekként is értelmezhetők (Jaroslav Popela a lexikai és grammatikai jelek közötti fúzió mértékéről beszél; l. pl. Popela 1991). A poliszintetikus típusban mind a grammatikai, mind a lexikai formánsok diszkrétsége nulla (a grammatikai funkciók formánskomplexumokra, nem pedig az egyes formánsösszetevőkre vonatkoznak). Az izoláló típusban a diszkrétség abszolút. Az agglutináló típusban összetevői aspektusát tekintve szintén abszolút, lineáris aspektusában azonban a grammatikai formánsok affixális jellege mérsékli. A flektáló típusra a grammatikai formánsok csökkent diszkrétsége jellemző; ez összekapcsolható Skalička (1938-39) azon fogalmával, hogy az egyes fonémák funkciója ingadozik, miközben ezek alkotják az adott formáns összetevőit: a flektáló típusban

130 |

BOHUMIL VYKYPĚL

a grammatikai és a lexikai formánsok egyes részei kizárólag grammatikai, illetve lexikai funkciókat fejeznek ki (azaz diszkrétek vagy elhatárolhatók), míg más részek egyidejűleg fejezik ki a grammatikai és a lexikai funkciót.

Első pillantásra az introflektáló típus úgy határozható meg, hogy a lexikai formánsok egyes részei kizárólag a lexikai funkciót fejezik ki, míg a grammatikai formánsok valamennyi összetevője a grammatikai funkció mellett a lexikai funkciót is betölti, vagyis a grammatikai formánsok diszkrétsége nulla. Egy ilyen megfogalmazást olyan esetek támaszthatnak alá, mint a német Vater – Väter, Bruder – Brüder, Mutter – Mütter vagy az angol foot – feet, man – men. Az introflektálónak nevezett kifejezési formák között azonban olyanokat is találni, amelyek részei (összetevői) jól tekinthetők diszkrétnek, azaz kizárólag a grammatikai jelentést fejezik ki: vö. az óbabiloni aprus ‘elválasztottam’, azaz a- ‘1. személyű egyes szám’, ‘u- ‘múlt idő’, p-r-s ‘elválasztani’, vagy a német du beginnst – du begannst, azaz du & -st ‘2. személyű egyes szám’, ‘-i- ‘jelen idő’, ‘-a- ‘múlt idő’, beg-nn- ‘kezdeni’. Ugyanakkor olyan kifejezési formák is előfordulnak, amelyekben a flektáló típushoz hasonlóan részleges fúzió áll fenn (más szóval, amelyekben nehéz meghatározni a lexikai és grammatikai formáns közötti határt): vö. az óbabiloni aparras ‘elválasztok’ alakot, ahol az a- ‘1. személyű egyes szám’-ot jelent, a múlt időt pedig a két a magánhangzó és a második gyökbeli mássalhangzó megkettőződése fejezi ki. Az introflektáló típus különbsége tehát az izoláló és agglutináló, illetve a flektáló típushoz képest — amelyekkel a diszkrétség váltakozó fokában és a részleges fúzióban osztozik — inkább úgy fogalmazható meg, hogy bár a grammatikai jelentés kifejezése lehet diszkrét, vagy részlegesen egyesülhet a lexikai jelentés kifejezésével, mindenképpen a lexikai jelentés kifejezése által meghatározott határok között megy végbe (ez esetleg a poliszintetikus típussal való közös nevezőnek vagy kapcsolóelemnek is tekinthető a „tipológiai spirálban”).

A grammatikai és lexikai formánsok áthatását, fúzióját sematikusan megközelítőleg a következőképpen ábrázolhatjuk (x, y = az egyes fonológiai összetevők; l = lexikai funkció, g = grammatikai funkció):

a poliszintetikus típus: (xʸl)ᵍ (xʸl)ᵍ

az izoláló típus: xʸl xᵍyᵍ (vagy (xy)ˡ (xy)ᵍ)

az agglutináló típus: xʸlˣᵍyᵍ (vagy (xy)ˡ(xy)ᵍ)

a flektáló típus: xˡyᵍxˡyᵍ

az introflektáló típus: xˡyᵍxˡdyˡ.³

³ Mellékesen megjegyzendő, hogy a formánsok felépítésében az egyes fonológiai összetevők szerepe ad magyarázatot arra a megfelelésre, amely egy nyelv valamely típusának dominanciája és az adott nyelv grafikai rendszere között felállítható (vö. Neustupný 1997: 36f.).

ZUR PROSODIE IN DER TYPOLOGIE

131

Hasonló a helyzet a szóalkotás tekintetében is. A grammatikai funkciónak az alapszó és a származtatott szó közötti viszony felel meg, és e viszony kifejezése, valamint az alapszó kifejezése közötti fúzió mértékét vizsgáljuk: a poliszintetikus típus a szóösszetételt, az izoláló típus teljesen új szavak alkotását vagy a kölcsönzést, az agglutináló típus az affixumokkal történő szóalkotást, a flektáló típus a konverziót, az izoláló típus pedig az infixumokat vagy a konverziót részesíti előnyben.

A proszódiai tulajdonságok is könnyen beilleszthetők az említett sémába, ha egyszerűen az adott formánsok egyik fonológiai komponenseként tekintünk rájuk, és azt vizsgáljuk, hogy csak lexémabeli funkciókat, csak grammatikai funkciót, vagy mindkettőt egyszerre fejezik-e ki. Neustupný (1959) hasonlóképpen jár el: felfogása szerint a hangsúly a formánsok egyik komponense – éppúgy, mint a fonémák; az agglutináló típus abban különbözik a flektálótól, hogy az agglutináló típusban a hangsúly a morfémához, míg a flektáló típusban a szóhoz tartozik. Ez tehát azt jelenti, hogy az agglutináló típusban a hangsúly a grammatikai vagy a lexikai formáns egyik részét alkotja, míg a flektáló típusban mindkét formáns létrehozásában részt vesz.

4.1. Az angol szóalkotást hangsúlyeltolódással introflexiós jegyként kell értékelni, mivel a hangsúlyeltolódás a lexikai formáns által meghatározott kereten belül történik (a fent, a §4-ben elmondottakból az is következik, hogy a tisztán proszodémákkal történő kifejezés ex definitione introflexiós). Ez az introflexiós jegy azonban más típusok jegyeivel társul (például az izoláló típuséival a the compound vagy I compound alakban, az agglutináló típuséival pedig a compounds vagy compounded alakban); világos, hogy itt tipológiailag különböző formánsok kombinációjáról van szó, nem pedig részben összeolvadt formánsokról.

4.1.1. Az introflexiós szóalkotás és a szóösszetétellel történő poliszintetikus szóalkotás érdekes kombinációja figyelhető meg a kínaiban: vö. például xiǎojiě ‘kisasszony’, azaz xiǎo ‘kicsi, fiatal’ + jiě ‘nővér’, ahol a második komponens hangsúlytalanná válik.

Első pillantásra hasonló kombináció figyelhető meg a prepozíciók funkciójában álló „igék” esetében: egyes igei formánsok prepozícióként működnek, ami a poliszintetikus típus jegyeként értékelendő, amelyben Skalicka szerint a lexémák grammatikai funkciókat is betölthetnek; ezt a nem igei funkciót kísérheti a formáns tónusjellegének elvesztése: vö. gāngbǐ zài zhuōzishang ‘A golyóstoll az asztalon van’ vs. wǒ zai běijīng zhù ‘Pekingben lakom’, azaz zài ‘(valahol) tartózkodni’ vs. zai ‘-ban/-ben’.

A grammatikai funkciók lexémákkal történő kifejezése szegmentális szempontból alapvetően különbözik a grammatikai funkcióknak a lexémák sorrendjével történő kifejezésétől (vagyis a poliszintetikus típus alapvető tulajdonságától): míg az utóbbi esetben az érintett grammatikai és lexikai funkciók kifejezésükben teljesen összeolvadtak, addig

132 |

BOHUMIL VYKPĚL

az előbbi esetben az adott formáns lexikai funkciója de facto nullára csökken, mivel a kérdéses pozícióban kifejezett grammatikai funkciót nem az a lexikai funkció határozza meg, amelyet ez a formáns egy másik pozícióban fejez ki, hanem egy másik formáns lexikai funkciója. A grammatikai funkció és az általa meghatározott lexikai funkció tehát kifejezésükben elkülönül. Egy grammatikai funkciójú formáns azonosítása egy lexikai funkciójú formánssal csak fonológiai komponenseik azonosságán alapul.

Daniel Weiss (szóbeli közlésben) még azt is javasolta, hogy itt két nyelvtípust különböztessünk meg: az amorf típust, amelyben a grammatikai funkciókat a lexémák sorrendje fejezi ki, és a poliszintetikus típust, amelyben a grammatikai funkciókat az fejezi ki, hogy a lexémák grammatikai funkciókban jelennek meg. Ezt a megkülönböztetést éppen a fentiek indokolnák, de úgy vélem, nem feltétlenül szükséges. Először is, e két kifejezési módnak található egy jó közös nevezője, mégpedig a (mondat)kontextus szerepe, hiszen egy lexikai formáns grammatikai funkciója csak a pozíciója alapján ismerhető fel vagy adható meg, ahogyan a grammatikai funkciók lexémák sorrendjével történő kifejezése esetében is a lexikai funkciót meghatározó grammatikai funkció csak a megfelelő lexikai formáns pozíciója alapján ismerhető fel; a kontextus szerepe Skalicka jelszavával is megfogalmazható: a poliszintetikus típus a szemantikára építi nyelvtanát. Továbbá az említett azonosítás, amely egy grammatikai funkciójú formánst fonológiai komponenseik azonossága alapján egy lexikai funkciójú formánssal azonosít, úgy is értelmezhető, hogy a lexikai funkció az adott pozícióban potenciálissá válik (nem aktuális), de mégis benne foglaltatik az adott formánsban; így ebben az esetben is fennállna a grammatikai és lexikai funkció kifejezésbeli abszolút fúziója, még ha a grammatikai funkció nem is olvad össze az általa aktuálisan meghatározott lexikai funkcióval. Végül egy általános érv is felhozható, Occam borotvája: entia non sunt multiplicanda sine necessitate. A nyelvtípusokat sem kell szükségtelenül szaporítani, vagyis ha van okunk a két említett kifejezési mód összekapcsolására.

Ha azonban a fonológiai komponensek nem teljesen azonosak – akár csak a szupra­szegmentális szinten is, mint az említett kínai példában zài és zài esetében –, akkor ezeket a formánsokat valóban izolálóként vagy agglutinálóként kell értékelni.

4.2. A fent (§1) idézett litván végződések és lexikai tövek proszódiai tulajdonságaikkal együtt a flektáló típus jegyét alkotják: a formáns egyik része csak a grammatikai funkcióra, illetve csak a lexikai funkcióra vonatkozik (nevezetesen a formánsok fonéma-összetételére), egy másik része pedig mindkettőre (nevezetesen a proszódiai

ZUR PROSODIE IN DER TYPOLOGIE

133

a szó jellemzése, amely a szótő prozódiai potenciálja és a végződésé közötti kölcsönhatás eredője).

5. Végül azonban még egy általános megjegyzést kell tennünk. Nyilvánvaló, hogy Skalička tipológiája valóban „szótipológiának” nevezhető, ahol a „szó” tágabb értelemben értendő, mint lexikai és grammatikai elemek minimális kapcsolata (nagyjából a korai Hjelmslev „szintagmájaként”, nem pedig a signifiant alapján meghatározott jelként): e tipológia magva valóban „morfológiai”, amennyiben a morfológiát a lexikai és grammatikai elemek minimális kapcsolatainak vizsgálataként értjük. A kérdés azonban éppen az, hogy e kapcsolat „eredményei” hogyan néznek ki, nem pedig az, hogy mi kapcsolódik össze. Egy (intro)flexiós grammatikai vagy egy (intro)flexiós lexikai jelet (formánst) úgy is le lehetne írni (meg lehetne határozni), mint meghatározott fonémák és a minimális kapcsolat másik részének megváltozására vonatkozó meghatározott szabályok együttesét: a német Brüder szó többes számának formánsa tehát a nullából és abból a képességből állna, hogy a lexikai formánst meghatározott módon megváltoztassa. A litván -os formánst az o és s fonémák, valamint az a képessége alkotná, hogy befolyásolja a lexikai formáns prozódiai jellemzését; megfordítva, a litván galv- formánst a g, a, l és v fonémák, valamint az a képesség alkotná, hogy befolyásolja például a grammatikai -os formáns prozódiai jellemzését. Ha így fognánk fel a dolgokat, akkor azonban minden diszkrét lenne (e szó másik értelmében, tehát fiktív is), Skalička pedig Chomsky-féle generativista volna ante litteras⁴.

LITERATURVERZEICHNIS

BERGER, T. 1990: Zur typologischen Einordnung des russischen Akzents. Die Welt der Slaven 35, 370–380.

GECKELER, H. 2001: Englisch und Französisch: ein typologischer Vergleich nach den Kriterien von V. Skalička. In: Lingua et Linguae. Festschrift für Clemens-Peter Herbermann zum 60. Geburtstag. Hrsg. von U. H. Waßner, Aachen: Shaker, 111–124. (Bochumer Beiträge zur Semiotik, Neue Folge, 6.)

GIGER, M., VYKYPĚL, B. 2001: Die Typologie des Litauischen und des Lettischen (mit einem allgemeinen Ausblick zu den Perspektiven der Prager Typologie). Sborník prací filozofické fakulty brněnské univerzity A 49, 45–86.

NEUSTUPNÝ, J. V. 1959: Accent in Japanese and Russian (A Typological Study). Archiv orientální 27, 122–142.

NEUSTUPNÝ, J. V. 1997: Typology in Prague: The legacy of Vladimir Skalička. In: B. Palek (Hrsg.): Typology: Prototypes, Item Orderings and Universals (Proceedings of LP’96). Prague: Karolinum, 29–40. (Acta Universitatis Carolinae. Philologica 1996, 3–4.)

⁴ Allerdings stellt auch die oben (§4) angeführte Segmentierung eine Segmentierung einer aktuellen und einzelnen Wortform dar, keine Segmentierung einer Verbindung zwischen der Kategorie der lexematischen und derjenigen der grammatischen Zeichen, denn aus der Sicht einer solchen potentiellen und kategorialen Verbindung besitzt jede Komponente der grammatischen Formanten im flexiven Typ auch die lexikalische Funktion und umgekehrt, da Lexeme und Grammateme hier eine untrennbare (synthetische) Einheit – das Wort – bilden (eine Gruppe lexikalischer Zeichen hat nur bestimmte grammatische Zeichen und umgekehrt, wodurch die grammatischen Zeichen auch die lexikalische Funktion mit ausdrücken und umgekehrt); somit wäre der flexive Typ vom polysynthetischen nicht unterscheidbar.

134 |

BOHUMIL VYKYPĚL

Popela, J. 1991: Prospects of V. Skalička’s Linguistic Typology. In: B. Palek & P. Janota (Hrsg.): Proceedings of LP’90. Prague: Karolinum, 237–243. (Acta Universitatis Carolinae. Philologica 1992, 3–4.)

Sapir, E. 1921: Language. New York: Harcourt, Brace and Company.

Sgall, P. 1992: Valenz und Typologie. Zeitschrift für Phonetik, Sprachwissenschaft und Kommunikationsforschung 45, 200–206.

Skalička, V. 1938–39: O pojem morfému. Sborník Matice slovenskej 16–17, 4–12.

Skalička, V. 1967: Die phonologische Typologie. In: Phonetica Pragensia. Hrsg. von M. Romportl & V. Skalička. Praha: Universita Karlova, 73–78. (Acta Universitatis Carolinae 1967. Philologica, 6.)

Skalička, V. 1979: Typologische Studien. Hrsg. von P. Hartmann. Braunschweig – Wiesbaden, Vieweg. (Schriften zur Linguistik, 11.)

Bohumil Vykypěl

Gauta 2004 04 06

Ústav pro jazyk český AV ČR

etymologické oddělení

Veveří 97

CZ-60200 Brno

([email protected])