Zur Prosodie in der Typologie

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA L (2004), 127–134 A prozódiáról a tipológiában BOHUMIL VYKYPEL Ustav pro jazyk česky AV CR A jelen tanulmány kísérletet tesz arra, hogy beépítse a prozódiát Vladimir Skalička tipológiájába. A példák litván, angol és kínai nyelvből származnak. 1. A litván nyelv tipológiai leírása során Markus Giger és én megállapítottuk, hogy a grammatikai formánsok (fonológiai formák) homonímiájának (polifunkcionalitásának) kérdésében alapvető különbség van attól függően, hogy a prozódiát bevonjuk-e a leírásba, vagy sem (vö. Giger, Vykypél 2001: 50f., 52, 71). Ezt itt röviden (újból) bemutathatjuk a főnevek deklinációja alapján. A szegmentális szinten a litván nyelvben a flektáló típusra jellemző homonímiát állapíthatjuk meg: a 67 litván morfémának (morfológiai formának) 47 fonológiai forma felel meg; a homonímia tehát átlagosan 1: 1,43. Ha azonban a szupraszegmentális szintet is figyelembe vesszük, számolnunk kell azzal, hogy minden végződést nemcsak fonológiai formája (vagyis szegmentálása, illetve bizonyos fonematikus összetétele) jellemez, hanem a benne rejlő prozódiai tulajdonsága is, vagyis az, hogy hangsúly tekintetében milyen interakcióba lép a tővel. Ha tehát a szupraszegmentális szintet is figyelembe vesszük, és minden végződés prozódiai tulajdonságaival is számolunk, a litvánban nincs homonímia, mert minden végződés másképpen viselkedik. Így szupraszegmentális szinten a -os végződésnek a -os és a -05, végződések felelnek meg; -0S, átveszi a tő által felkínált hangsúlyt, de maga nem aktív, vagyis nem vonzza magához, és egyes számú genitivust fejez ki, míg az -os, nem veszi át a tő által felkínált hangsúlyt, nem vonzza magához, és többes számú nominativust fejez ki. Ismét más a helyzet, ha az egyes lexikai tövek prozódiai tulajdonságait is figyelembe vesszük. A szóalak megfelelő hangsúlyozása ugyanis a tő és a végződés prozódiai tulajdonságainak eredője: döntő, hogy a lexéma melyik hangsúlyosztályba tartozik; a végződés megkülönböztető (vagyis a szegmentális homonímiát megszüntető) potenciálját ekkor a tő tulajdonságai semlegesíthetik, és az olyan szegmentálisan azonos alakok, mint a rankos (egyes számú genitivus) és a rankos (többes számú nominativus), homonimák maradnak (mindkettőt a tőn hangsúlyozzuk: rankos), miközben az olyan, szegmentálisan szintén azonos alakokat, mint a galvos (egyes számú genitivus) és a galvos (többes számú nominativus), a hangsúly különbözteti meg: galvös vs. gälvos. 128 | BOHUMIL VYKYPEL Megállapítottuk, hogy a szegmentális szintre korlátozott elemzés a litván esetében nyilvánvalóan hiányos, és például a litván és a lett nem hasonlítható össze formánsainak homonímiája tekintetében a szupraszegmentális szinten, mivel eltérő prozódiai tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek különböző morfológiai következményekkel járnak. 2. Hasonló problémába ütközött Horst Geckeler (2001: 114) az angol tipológiai leírása során is: „Az angolban a főnév és az ige közötti gyakori konverzió (pl. (the) fish > to fish) a grafikai síkon erősebben van jelen, mint a fonikai síkon, mivel az utóbbin sok szópár legalábbis szupraszegmentálisan, azaz az eltérő hangsúlyhely révén különbözik egymástól, pl. (the) compound /to compound, (the) consort | to consort, (the) increase /to increase.“ A konverzió bizonyos lexikai megfelelője a grammatikai formánsok homonímiájának: Ahogy a homonim grammatikai formánsok funkciója csak egy bizonyos lexikai formánskategóriával való kapcsolatuk révén azonosítható, úgy a konverzióban fellépő homonim lexikai formánsok funkciója is csak egy bizonyos grammatikai formánskategóriával (vagy legalábbis egy bizonyos, kifejezetten ki nem fejezett tartalomelemekből álló kategóriával) való kapcsolat révén azonosítható. És ahogy a szegmentálisan homonim grammatikai formánsok prozódiai tulajdonságaik révén különböztethetők meg, úgy a konverzióban fellépő, szegmentálisan homonim lexikai formánsok is prozódiai tulajdonságaik révén különböztethetők meg; Az előbbi a litvánban, az utóbbi az angolban fordul elő!. 3. Vladimir Skali¢ka elméletében nem foglalkozott ilyen jellegű problémával, vagyis a prozódia morfológiában kifejtett hatásaival. Ez nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Skalicka nyelvtipológiája kezdetben az olyan „prozódiailag tompa“ nyelvek „tapasztalati adataira“ épült, mint a török, a magyar vagy a cseh. A prágai tipológia keretében Tilman Berger (1990) kísérletet tett egy hangsúlytipológia létrehozására. Fejtegetései azonban az egyes nyelvtípusok „morfológiai“ alaptulajdonságaiból kiinduló fonológiai implikációt alkotnak, és így azt a kérdést érintik, hogy a hangsúlynak milyen funkciói vannak a különböző nyelvtípusokban, vagy —általánosabban fogalmazva —hogyan épül fel a fonológiai rendszer az egyes nyelvtípusokban, illetve az egy bizonyos típus dominanciájával jellemezhető nyelvekben?. Mindazonáltal nem foglalkozik a prozódia szerepével a signifiants felépítésében és azok tipológiai ! A prozódia grammatikai funkciójára számos példát már Sapirnál (1921: 82-85) is találunk. ? Mint ismeretes, maga Skalicka is foglalkozott tipológiai elméletének fonológiai implikációival (vö. Skalicka 1967; 1979: 238-244, 307-311). A PROZÓDIÁRÓL A TIPOLÓGIÁBAN | 129 Megítélés. Jifi V. Neustupny (1959) e probléma vonatkozásában a japán és az orosz nyelvi hangsúlyról szóló megjegyzéseivel járult hozzá néhány adalékkal (lásd még alább). 4. Felmerül tehát a kérdés, hogyan ítélendő meg azoknak a prozódiai elemeknek a morfológiai hatása, amelyek megszüntetik vagy csökkentik a homonímiát, és ezáltal mint tipológiai kritériumot problematikussá teszik. Az egyik megoldás abban áll, hogy a homonímiát mint tipológiailag releváns jelenséget teljes egészében töröljük a tipológiai vizsgálatból. Ezzel egy másik tény is összhangban lenne, amely úgy tűnik, problematikussá teszi a homonímiát, mégpedig az intraparadigmatikus és az extraparadigmatikus homonímia közötti különbségtétel szükségessége (ehhez vö. Giger, Vykypėl 2001: 55. skk., 71). A jobb megoldás azonban más (és természetesebbnek is tűnik): a homonímia mint tipológiai kritérium megmarad, mégpedig egy olyan helyen, amely a típuskonstrukciók implikációs hierarchiájában alacsonyabban helyezkedik el (vagyis csak a típusok alapvető tulajdonságaiból vezethető le), a prozódiai tulajdonságokat pedig közvetlenül a grammatikai formánsok felépítésének típusaiba, vagyis már a típusok alapvető tulajdonságainak szintjén, beépítjük. A típusok alapvető tulajdonságai Petr Sgall megfogalmazása szerint közismerten abban állnak, hogy miként fejezik ki a grammatikai funkciókat. Míg a lexikai funkciókat minden nyelvtípusban azonos módon fejezik ki, a grammatikai funkciókat különbözőképpen fejezik ki: a poliszintetikus típusban a lexikai formánsok elrendezésével; az izoláló zwar durch eine Phonemkette, d.h. durch phonologische Formen oder Formanten, típusban ugyanúgy, mint a lexikai funkciókat, vagyis formánsokkal, amelyek önállóak és szóként jelennek meg; az agglutináló típusban ugyanúgy, mint a lexikai formánsokat, vagyis formánsokkal, amelyek nem önállóak és toldalékként jelennek meg; a flektáló típusban a lexikai formánsok módosításával vagy váltakozásával, amely a formánsok végén történik; az introflexív típusban a lexikai formánsok módosításával vagy váltakozásával, amely a formánsok belsejében történik (vö. pl. Sgall 1992: 204. skk.). Ezek a különbségek a grammatikai és a lexikai formánsok diszkrét jellegének (elhatárolhatóságának) mértékében vagy fokában fennálló különbségekként is felfoghatók (Jaroslav Popela a lexikai és a grammatikai jelek közötti fúzió fokáról beszél; vö. pl. Popela 1991). A poliszintetikus típusban mind a grammatikai, mind a lexikai formánsok diszkrétsége nullával egyenlő (a grammatikai funkciók formánskomplexumokat érintenek, nem az egyes formánskomponenseket). Az izolációs típusban a diszkrétség abszolút. Az agglutináló típusban komponensi aspektusában szintén abszolút, lineáris aspektusában azonban a grammatikai formánsok affixális jellege relativizálja. A flexiós típusra a grammatikai formánsok csökkent diszkrétsége jellemző; ez összekapcsolható Skalička (1938–39) egyes fonémák funkciójában bekövetkező ingadozás fogalmával, amelyek az érintett formánst mint annak komponenseit alkotják: a flexiós típusban fejezik ki 130 | BOHUMIL VYKYPEL egyes részei mind a grammatikai, mind a lexikai formánsoknak kizárólag grammatikai, illetve lexikai funkciók (azaz diszkrétek vagy elválaszthatók), miközben más részek egyidejűleg a grammatikai és a lexikai funkciót fejezik ki. Első pillantásra az introflexív típust úgy lehetne meghatározni, hogy a lexikai formánsok egyes részei kizárólag a lexikai funkciót fejezik ki, míg a grammatikai formánsok valamennyi komponense a grammatikai funkció mellett a lexikai funkciót is betölti, azaz hogy a grammatikai formánsok diszkrétsége nulla. Egy ilyen megfogalmazást olyan esetekkel lehetne indokolni, mint a német Vater —Väter, Bruder —Brüder, Mutter -Mütter vagy az angol foot —feet, man —men. Az introflexívnek nevezett kifejezési formák között azonban olyanokat is találhatunk, amelyek részei (komponensei) jól tekinthetők diszkrétnek, vagyis csak a grammatikai jelentést fejezik ki: vö. óbabiloni aprus ‘elválasztottam’, azaz a-‘1. személy egyes szám’, -u- ‘preteritum’, p-r-s ‘elválasztani’, vagy német du beginnst —du begannst, azaz du & -st “2. személy egyes szám’, -i-‘jelen idő’, -a-‘preteritum’, beg-nn-‘kezdeni’. Ezzel egyidejűleg olyan kifejezési formákat is találunk, amelyekben részleges fúzió áll fenn, mint a flexív típusban (más szavakkal: amelyekben nehéz meghatározni a lexikai és a grammatikai formáns közötti határt): vö. óbabiloni aparras ‘elválasztok’, ahol az a-‘1. személy egyes szám’ jelentését hordozza, a preteritumot pedig a két a magánhangzó és a második gyökbeli mássalhangzó reduplikációja fejezi ki. Az introflexív típus különbségét az izoláló és agglutináló típussal, valamint a flexív típussal szemben — amelyekkel az alternatív diszkrétség és a részleges fúzió közös benne — tehát inkább úgy kell megfogalmazni, hogy bár a grammatikai jelentés kifejezése lehet diszkrét, vagy részlegesen összeolvadhat a lexikai jelentés kifejezésével, mindazonáltal mindig a lexikai jelentés kifejezése által meghatározott határokon belül megy végbe (ez esetleg a poliszintetikus típushoz vezető közös nevezőnek vagy összekötő kapocsnak is tekinthető a „tipológiai spirálban”). Sematikusan a grammatikai és a lexikai formánsok áthatolása, fúziója körülbelül a következőképpen ábrázolható (x, y = az egyes fonológiai komponensek; 1 = lexikai funkció, g = grammatikai funkció): a poliszintetikus típus: (ye (xy) az izoláló típus: xy' x®y® (vagy (xy) (xy)?) az agglutináló Típus: x'yIxeye (vagy (xy)'(xy)?) a flektáló Típus: x'ylexleye az introflexív típus: x'ygylgy! 3 3 Mellékesen megjegyzendő, hogy az egyes fonológiai komponenseknek a formánsok felépítésében betöltött szerepében találjuk meg annak a megfelelésnek a magyarázatát, amely egy nyelvben valamely típus dominanciája és az illető nyelv grafikai rendszere között felállítható (vö. Neustupny 1997: 36. sk. ). A szóalkotást illetően hasonlóak a viszonyok. A grammatikai funkciónak felel meg az alapszó és a származékszó közötti kapcsolat, és azt figyeljük meg, milyen mértékű a fúzió e kapcsolat kifejezése és az alapszó kifejezése között: a poliszintetikus típus a kompozíciót, az izoláló típus teljesen új szavak létrehozását vagy kölcsönzést, az agglutináló típus az affixumokkal történő szóalkotást, a flektáló típus a konverziót, az izoláló típus pedig az infixumokat vagy a konverziót részesíti előnyben. A fent idézett sémába ezután könnyen beilleszthetők a prozódiai tulajdonságok is, amennyiben egyszerűen az adott formánsok egyik fonológiai komponensének tekintjük őket, és azt figyeljük meg, hogy csak lexématikai funkciókat vagy csak grammatikai funkciót, avagy mindkettőt egyidejűleg fejeznek-e ki. Neustupny (1959) hasonlóképpen jár el: Felfogása szerint a hangsúly éppúgy a formánsok egyik komponense, mint a fonémák; az agglutináló típus abban különbözik a flektálótól, hogy az agglutináló típusban a hangsúly a morfémához tartozik, míg a flektáló típusban a szóhoz tartozik. Ez tehát azt jelenti, hogy az agglutináló típusban a hangsúly vagy a grammatikai, vagy a lexikai formáns egy részét alkotja, míg a flektáló típusban mindkét formánst (is) létrehozza. 4.1. Az angol, hangsúlyeltolódással történő szóalkotást introflexív jegynek kell értékelni, mivel a hangsúlyeltolódás a lexikai formáns által meghatározott kereten belül történik (a $4-ben fent elmondottakból az is következik, hogy a proszodémák általi tiszta kifejezés ex definitione introflexív). Ezt az introflexív jegyet azonban más típusok jegyeivel kombinálják (például az izolálóéval az the compound vagy I compound esetében, az agglutinálóéval pedig a compounds vagy compounded esetében); világos, hogy itt tipológiailag különböző formánsok kombinációjáról van szó, nem pedig olyan formánsokról, amelyek részlegesen fuzionálódtak volna. 4.1.1. Az introflexív és a poliszintetikus jegyek érdekes kombinációja A kínai nyelvben találjuk a szóösszetétellel történő szóképzésben: vö. például xiäojie ‘kisasszony’, azaz xiūo ‘kicsi, fiatal’ + jiė ‘idősebb nővér’, miközben a második komponens hangsúlytalanná válik. Első pillantásra hasonló kombinációt találunk a „prepozíciók” funkciójában álló „igék” esetében: egyes verbális formánsok prepozíciók funkciójában jelennek meg, ami a poliszintetikus típus jegyeként értékelendő, amelyben Skalicka szerint a lexémák grammatikai funkciókat is betölthetnek, és ezt a nem verbális funkciót kísérheti a formáns tonális jellemzőjének elvesztése: vö. gängbi zai zhuözishang ‘A golyóstoll az asztalon fekszik’ vs. wo zai beijing zhu “Pekingben lakom’, azaz zai ‘valahol található’ vs. zai ‘-ban/-ben’. A grammatikai funkciók lexémák általi kifejezése azonban szegmentális szempontból alapvetően különbözik a grammatikai funkcióknak a lexémák elrendezése általi kifejezésétől (azaz a poliszintetikus típus alapvető tulajdonságától): míg az utóbbi esetben az érintett grammatikai és lexikai funkciók kifejezésükben teljesen fuzionálódtak, addig 132 | BOHUMIL VYKYPEL az előbbi esetben az adott formáns lexikai funkciója de facto nullára csökken, mivel nem azt a lexikai funkciót, amelyet ez a formáns egy másik pozícióban fejez ki, fejezi ki az adott pozícióban egy másik formáns funkciója. A grammatikai és az általa meghatározott lexikai funkció kifejezésükben tehát diszkrét. Egy grammatikai funkcióban álló formáns és egy lexikális funkcióban álló formáns azonosítása csak fonológiai komponenseik ausgedrückte grammatische Funktion determiniert wird, sondern eine lexikalische azonossága alapján történik. Daniel Weiss (szóban) még azt is javasolta, hogy itt két nyelvtípust különböztessünk meg: az amorf típust, amelyben a grammatikai funkciók kifejezése a lexémák elrendezésével történik, és a poliszintetikus típust, amelyben a grammatikai funkciók kifejezése a lexémák grammatikai funkciókban való megjelenésével történik. Ezt a megkülönböztetést éppen a fentiek indokolnák, úgy vélem azonban, hogy nem feltétlenül szükséges. Először is, e két kifejezésmódnak található egy jó közös nevezője, mégpedig a (mondat)kontextus szerepe, mivel egy lexikális formáns grammatikai funkciója csak a pozíciója alapján ismerhető fel vagy adott, ugyanúgy, mint abban az esetben, amikor a grammatikai funkciók kifejezése a lexémák elrendezésével történik: a lexikális funkciót meghatározó grammatikai funkció csak a megfelelő lexikális formáns pozíciója alapján ismerhető fel; a kontextus szerepe Skalicka Parole-fogalmával is megfogalmazható: a poliszintetikus típus a szemantikára építi grammatikáját. Továbbá a fent említett, egy grammatikai funkcióban álló formánsnak egy lexikális funkcióban álló formánssal való azonosítása fonológiai komponenseik azonossága alapján úgy is értelmezhető, hogy a lexikális funkció a szóban forgó pozícióban potenciálissá válik (nem aktuális), de ennek ellenére benne foglaltatik az adott formánsban; így ebben az esetben is fennállna egy grammatikai és egy lexikális funkció abszolút fúziója azok kifejezésében, még akkor is, ha a grammatikai funkció nem olvad össze az általa aktuálisan meghatározott lexikális funkcióval. Végül egy általános érv is felhozható, Ockham borotvája: entia non sunt multiplicanda sine necessitate. A nyelvtípusokat sem kell szaporítani, ha ez nem szükséges, vagyis ha nincs okunk a két idézett kifejezésmód összekapcsolására. Ha azonban a fonológiai komponensek nem teljesen azonosak — legyen ez akár csak a szupraszegmentális szinten, mint az idézett kínai példában a zai és zai esetében —, akkor ezeket a formánsokat ténylegesen izolálónak vagy agglutinálónak kell minősíteni. 4.2. A fent ($1) idézett litván végződések és lexikai tövek prozódiai tulajdonságaikkal együtt a flektáló típus egyik jellemzőjét alkotják: A formáns egyik része csak a grammatikai funkcióra, illetve a lexikai funkcióra vonatkozik (éspedig a formánsok fonematikus összetételére- ), egy másik része pedig mindkettőre vonatkozik (éspedig a prozódiai A PROZÓDIÁRÓL A TÍPUSOLÓGIÁBAN | 133 a szó prozódiai jellemzőjére, amely a szótő prozódiai potenciálja és a végződés prozódiai potenciálja közötti kölcsönhatás eredménye). 5. Végül azonban még egy általános megjegyzést kell tennünk. Nyilvánvaló, hogy Skalicka tipológiája ténylegesen „szótipológiának” nevezhető, ahol a „szó” a lexikai és grammatikai elemek minimális kapcsolatánál tágabb értelemben értendő (körülbelül a korai Hjelmslev „szintagmájaként- ”, nem pedig valamely, a signifiant alapján meghatározott fajtájú jelként): e tipológia magva ténylegesen „morfológiai”, ha a morfológiát a lexikai és grammatikai elemek minimális kapcsolatainak vizsgálataként kell értelmezni. Itt azonban éppen arról van szó, hogy milyenek e kapcsolat „eredményei”, nem pedig arról, hogy mi kapcsolódik össze. Egy (intro)flexív grammatikai vagy egy (intro)flexív lexikális jelet (egy formánst) úgy is le lehetne írni (definiálni- ), mint bizonyos fonémák komplexumát és a minimális kapcsolat másik részének mindenkori megváltoztatására vonatkozó bizonyos szabályok komplexumát: így a német Brüder „testvérek” szóban a többes számnak olyan formánsa lenne, amelyet a zéró és a lexikális formáns meghatározott módon való megváltoztatására irányuló képesség alkotna. A litván -os formáns az o és s fonémákból, valamint abból a képességéből tevődne össze, hogy befolyásolja a lexikális formánsok prozódiai jellegét, és fordítva, a litván galv formáns a g, a, / és v fonémákból, valamint abból a képességéből tevődne össze, hogy befolyásolja például a grammatikai -os formáns prozódiai jellegét. Ha a dolgokat így fognánk fel, akkor mindazonáltal minden diszkrét lenne (e szó másik értelmében, és ezáltal fiktív is), és Skalicka egy „chomskyánus generativista lett volna avant la lettre”. IRODALOMJEGYZÉK BERGER, T. 1990: Az orosz hangsúly tipológiai besorolásához. Die Welt der Slaven 35, 370-380. GECKELER, H. 2001: Az angol és a francia nyelv: tipológiai összehasonlítás V. Skalička kritériumai alapján. In: Lingua et Linguae. Festschrift Clemens-Peter Herbermann 60. születésnapjára. Szerk. U. H. Waßner, Aachen: Shaker, 111–124. (Bochumi szemiotikai tanulmányok, új sorozat, 6.) GIGER, M., VYKYPEL, B. 2001: A litván és a lett tipológiája (a prágai tipológia perspektíváinak általános áttekintésével). A Brnói Egyetem Filozófiai Karának tanulmánykötetei A 49, NEUSTUPNY, J. V. 1959: Hangsúly a japánban és az oroszban (tipológiai tanulmány). Archiv orientälni 27, 122– NEUSTUPNY, J. V. 1997: Tipológia Prágában: Vladimir Skalicka öröksége. 45-86. 142. Prága: Karolinum, 29–40.aus. السرب ki? giger? test? *The user asks for translation from German to Hungarian; preserve meaning. Need output only structured. The last assistant malformed due bug. Need translate array exactly. Last item In: B. Palek (szerk.): Tipológia: prototípusok, elemsorrendek és univerzálék (az LP'96 konferencia kiadványa). there is weird. Need simply output. (Acta Universitatis Carolinae. Philologica 1996, 3–4.) 4 Mindazonáltal a fentebb (§4) bemutatott szegmentálás is egy aktuális és egyedi szóalak szegmentálása, nem pedig a lexématikus és a grammatikai jelek kategóriája közötti kapcsolat szegmentálása, mivel egy ilyen potenciális és kategoriális kapcsolat szempontjából a flexiós típus grammatikai formánsainak minden komponense lexikai funkcióval is rendelkezik, és fordítva, mivel a lexémák és a grammémák itt elválaszthatatlan (szintetikus) egységet — a szót — alkotnak (a lexikai jelek egy csoportja csak bizonyos grammatikai jelekkel rendelkezik, és fordítva, aminek következtében a grammatikai jelek a lexikai funkciót is kifejezik, és fordítva); így a flexiós típus nem volna megkülönböztethető a poliszintetikustól. 134 | BOHUMIL VYKYPEL POPELA, J. 1991: V. Skali¢ka nyelvészeti tipológiájának kilátásai. In: B. Palek & P. Janota (szerk.): Proceedings of LP'90. Prága: Karolinum, 237–243. (Acta Universitatis Carolinae. Philologica 1992, 3–4.) SAPIR, E. 1921: Language. New York: Harcourt, Brace and Company. SGALL, P. 1992: A vonzat és a tipológia. Zeitschrift fiir Phonetik, Sprachwissenschaft und Kommunikationsforschung 45, 200-206. SKALICKA, V. 1938-39: A morféma fogalmáról. Sbornik Matice slovenskej 16-17, 4-12. SKALICKA, V. 1967: A fonológiai tipológia. In: Phonetica Pragensia. Szerk. M. Romportl & V. Skalička. Praha: Universita Karlova, 73-78. (Acta Universitatis Carolinae 1967. Philologica, 6.) SKALICKA, V. 1979: Tipológiai tanulmányok. Szerkesztette: P. Hartmann. Braunschweig — Wiesbaden, Vieweg. (Nyelvészeti írások, 11.) Bohumil Vykypel Beérkezett: 2004. 04. 06. Ustav pro jazyk česky AV CR etimológiai osztály Veveri 97 CZ-60200 Brno ([email protected])