BRIAN D. JOSEPH

Ohio Állami Egyetem

Kutatási területek: a balti–szláv vita, a nyelvészet története, Meillet életrajza.

BALTO-SLAVIC: WHAT MEILLET WAS THINKING, OR, WHAT WAS MEILLET THINKING?!

A balti és szláv alapnyelv: mit gondolt Meillet, vagy mit sejtett Meillet?!

ANNOTÁCIÓ

Antoine Meillet mindig is komoly indoeurópai nyelvész volt, mégsem vitathatatlan mindaz, amit írt. A balti–szlávról alkotott álláspontja, amelyet a Les dialectes indo-européens című művében fejtett ki (1908; 2^nd. kiadás: 1922), ilyen eset – lásd Szemerényi 1957 –; Meillet konkrétan azt állítja, hogy nincs meggyőző bizonyíték a balti–szláv alcsoportra az indoeurópai nyelvcsaládon belül. Itt azt vizsgálom, hogy Meillet pontosan mit értett az indoeurópai „nyelvjárás” fogalmán a balti–szláv vonatkozásában: például mi vezetett az indoeurópai család mintegy 10 ágának kialakulásához (ahol az ágak „nyelvjárásként” értendők), illetve hogyan érvényesült a nyelvjárási változatosság magában az indoeurópai alapnyelvben. Továbbá Meillet az 1922-es „avant-propos”-ban az indoeurópai egységet „nemzeti” jellegűnek nevezi, ami felveti a kérdést, hogy a nyelv és nemzet kapcsolatáról vallott meillei felfogás (Moret 2013) mennyiben releváns az esetleges balti–szláv egység kérdésében.

KULCSSZAVAK:

Antoine Meillet, balti–szláv, nyelvjárás, a nyelvészet története, indoeurópai, italikus–kelta, nyelv és nemzet,

ANNOTÁCIÓ

Antoine Meillet az egyik legjelentősebb indoeuropeista volt, művei közül azonban némelyik ellentmondásos. Ilyen például a balti és a szláv alapnyelvről alkotott véleménye a Les dialectes indo-européens című könyvében (1908, második kiadás: 1922) – lásd Szemerényi 1957 –, valamint különösen az a meggyőződése, hogy nincs meggyőző bizonyíték a balti és a szláv alapnyelv indoeurópai nyelvcsaládon belüli létezésére. Ez a cikk azt vizsgálja, mit értett Meillet az „indoeurópai nyelvcsalád dialektusán” a balti és a szláv alapnyelv összefüggésében, például mi vezetett közel tíz ág (az ágakat dialektusokként értelmezve) kialakulásához

40

Acta Linguistica Lithuanica LXXVI

Balti–szláv:

amit Meillet gondolt, vagy mit is gondolt Meillet?!

az indoeurópai nyelvcsaládon belül, illetve az indoeurópai alapnyelv dialektusváltozatai. Később, az 1922-es kiadás előszavában Meillet az indoeurópai nyelvek egységét nemzetinek nevezi, hangsúlyozva annak jelentőségét, ahogyan a nyelv és a nép kapcsolatát értelmezte (Moret 2013), a balti és a szláv közös alapnyelv lehetséges létezésének vizsgálatakor.

KULCSSZAVAK: Antoine Meillet, balti–szláv alapnyelv, dialektus, a nyelvészet története, indoeurópai, italikus–kelta alapnyelv, nyelv és nép.

1. BEVEZETÉS

Antoine Meillet (1866–1936), the great French historical linguist, is quite rightly remembered as one of the giants of Indo-European linguistics; he was a student of Ferdinand de Saussure and teacher of Émile Benveniste, so he is part of tradition of scholarship that is among the most important in this field, both in the past and into the present day.¹ He was a prolific scholar, authoring some 50 or more books (some in multiple editions and translated into various other languages) and literally hundreds and hundreds of articles. He produced many standard, foundational works on various ancient Indo-European languages and language branches that have been taken seriously by Indo-Europeans for decades and are still relevant, including the following, given with the dates of first editions:

(1)

a. Aperçu d’une histoire de la langue grecque (1913)

b. Altarmenisches Elementarbuch (1913)

c. Caractères généraux des langues germaniques (1917)

d. Le slav commun (1924)

e. Esquisse d’une histoire de la langue latine (1928)

f. Dictionnaire étymologique de la langue latine (1932, with A. Ernout)

g. La méthode comparative en linguistique historique (1925)

h. Introduction à l’étude comparative des langues indo-européennes (1903)

Egy további ilyen munka, amelyre a jelen tanulmány összpontosít, a Les dialectes indo-européens (1908; 2^nd. kiadás: 1922), amelynek angol fordítását, a The Indo-European Dialects című művet Samuel Rosenberg készítette (1967).

Ez utóbbi mű különösen fontos annak bemutatásában, hogy Meillet írásai közül nem mindent tartanak vitathatatlannak és helyesnek a tudósok többsége, mégpedig a balti–szláv nyelvről vallott álláspontja miatt. A balti–szláv egy lehetséges

¹Személyes megjegyzésként: megtiszteltetés számomra, hogy magam is e hagyomány részese lehetek, mivel egyik mentorom, Calvert Watkins az 1950-es években hosszabb időn át Benveniste tanítványa volt, amikor Párizsban élt.

Strāpsniai / Articles

41

BRIAN D. JOSEPH

az indoeurópai nyelvcsaládon belüli alcsoportosítás, amelyet illetően vitatott, hogy a balti és a szláv nyelvek valódi alcsoportot alkotnak-e, vagy ehelyett a nagyobb nyelvcsalád két külön ágát képviselik.

Meillet balto-szláv nyelvcsoportról vallott álláspontja a következőképpen foglalható össze:

(2) a. nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy az indoeurópai nyelvcsaládon belül balto-szláv alcsoport létezett volna, vagyis hogy a családon belül létezett volna egy balto-szláv „nyelvjárás”.

b. a balti és a szláv nyelvek közötti, esetleg jelentős közös újításnak tűnő hasonlóságok valójában vagy az ősindoeurópai nyelvből örökölt vonások, vagy „deux développements parallèles, mais depuis longtemps autonomes” („két párhuzamos, ám régóta önálló fejlődés”).

Több tudós, köztük mindenekelőtt Alfred Senn is magáévá tette Meillet álláspontját; lásd különösen Senn 1966. Meillet azon konkrét állítását azonban, hogy nincs bizonyíték balto-szláv alcsoport létezésére, a vártnál jóval több bírálat érte. Különösen figyelemre méltó Szemerényi 1957-es kritikája, amely Meillet minden egyes pontját gondosan értékeli. Szemerényi emellett saját érveket is felhoz, végül arra a következtetésre jutva, hogy több jelentős közös újítás is az őskori balto-szláv egység mellett szól. Mások további hasonló újításokra hívták fel a figyelmet (pl. Olander 2009). A jelenlegi tudományos álláspontok többsége úgy tűnik, Szemerényivel ért egyet a balto-szláv egység elfogadásában, bár vannak Senn követői is.

Bár a balto-szláv vitával kapcsolatban számos érdekes, tisztán nyelvészeti kérdés merül fel, itt arra törekszem, hogy a lehetőségekhez mérten feltárjam, milyen gondolatmenet húzódott meg Meillet balto-szláv nyelvcsoportról vallott álláspontja mögött, két kulcsfontosságú fogalom tekintetében:

(3) a. az „indoeurópai nyelvjárás” fogalma, amely Meillet balto-szláv nyelvcsoportról vallott álláspontját meghatározta

b. Meillet „nemzetről” alkotott nézetei, valamint az, hogy ezek miként kapcsolódhattak a balto-szláv nyelvcsoportról vallott felfogásához.

Exploring the mind of a scholar is a tricky enterprise, but Szemerényi (1957: 103) opened the door to such an undertaking:

Az Italo-Celtic (olasz–kelta) egység megállapításához elegendőnek ítélt kritériumokkal való összehasonlítás (l’unité italo-celtique n’est pas douteuse, a Dial. 2. kiadásának 12. o.) érdekes fényt vetne a tudós gondolkodására; erős az a benyomás, hogy az egyik esetben a közösség elismerése, a másikban pedig annak tagadása nem igazán a bizonyítékokon, hanem valamilyen távolabbi (pszichológiai) megfontoláson alapul.

42

Acta Linguistica Lithuanica xxvi

Balto-Slavic: what Meillet was Thinking, or, what was Meillet Thinking?!

Így arra teszek kísérletet, hogy némi betekintést nyújtsak abba, pontosan mik lehetnek ezek a „távolabbi (pszichológiai) indokok”. Itt azt vizsgálom, milyen elképzelések álltak Meillet álláspontjának hátterében a balto-szláv vonatkozásában az „indoeurópai nyelvjárásról” – és magáról a protoindoeurópairól –, valamint a „nemzetről”. Különösen úgy tűnik, vannak bizonyos következetlenségek, amelyek miatt felmerülhet a kérdés, vajon pontosan mire gondolt, amikor azt írta a balto-szlávról, amit írt. Lehet, hogy végül több kérdés marad, mint válasz, de – mint gyakran – már önmagában a kérdések feltevése is előmozdíthatja valamelyest a megértésünket.

2. APIE „INDOEUROPIEČIŲ TARMĖS“ SĄVOKĄ

A „nyelvjárás” kapcsán úgy tűnik, Meillet az „dialecte indo-européen”/„indoeurópai nyelvjárás” fogalmának többféle lehetséges értelmezését használja. Először is, jelentheti azoknak a beszédformáknak/beszélőközösségeknek a kialakulását, amelyek az indoeurópai nyelvcsaládon belüli 10 (vagy az italo-kelta és a balto-szláv besorolásától függően több-kevesebb) alcsoport/ág létrejöttéhez vezettek; ez a nézet „nyelvjárásként” azonosítja az ágakat, vagyis a protoindoeurópain belüli olyan tagolódásokként értelmezi őket, amelyek a prot nyelv egyes ágakra bomlása után később felismerhető önálló egységekké váltak. Másodszor, a fogalom utalhat a jellemzőknek a protoindoeurópai felbomlása utáni, diffúziószerű vagy „hullámmodellre” emlékeztető elterjedésére, amely átlépi azokat a beszélőközösségeket, amelyekből a felismerhető ágak kialakultak; ez a sajátos értelmezés azért fontos, mert a hasonlóságok megértése hozzájárul az indoeurópai nyelvjárástan megértéséhez, talán leginkább úgy, ha elkülönítjük egymástól a „kölcsönzéseket” és a „közös újításokat”. Végül jelentheti a protoindoeurópai nyelven belüli olyan változatosságot is, amely nem kapcsolódik azokhoz a csoportokhoz, amelyekből végül azonosítható alcsoportok/ágak lettek, hanem inkább ahhoz a változatossághoz hasonlít, amely a Labov-féle típusú, kvantitatív variacionista szociolingvisztikai vizsgálatokban ma megfigyelhető.²

² Kétségtelenül további kérdés, hogyan egyeztethető össze az újítás és a diffúzió a közös újítás hagyományos fogalmával. Meillet valójában nemigen tudott érdemben szólni a diffúzióról, mivel e terület megértésében csak jóval az ő kora után következtek be előrelépések (például Labov nyomán), mindazonáltal volt elképzelése arról, hogyan működik a diffúzió; továbbra is következetlenség azonban, hogy bár elismeri: egyetlen beszélőközösség sem teljesen egységes, az újításoknak mégis el kell terjedniük ahhoz, hogy egy bizonyos alrendszer, azaz „nyelvjárás” részévé váljanak egy beszédközösségen belül.

Straipsniai / Articles

43

BRIAN D. JOSEPH

Amint megjegyeztük, Meillet az indoeurópai nyelvjárásokról szóló tanulmányában mindhárom értelmezést alkalmazni látszik. Az első értelmezés tekintetében a könyv különböző ágakról – például a germán vagy az indoiráni ágról – is tárgyal, és a nyilvánvalón túlmutató alcsoportosítást is tartalmaz, például az italo-keltát; Meillet ezeket „nyelvjárásoknak” nevezi (1928: 3). Ugyanakkor olyan jellemzőkről is esik szó, amelyek jelenléte vagy hiánya átszeli a 10 (vagy körülbelül ennyi) ágat, mint például az *o/*a összeolvadás, amelyre a „lignes d’isoglosses” („izoglosszavonalak”) kifejezéssel utal – ez a nyelvjárások azonosításához kapcsolódó terminus –, illetve a „lignes dialectales” („nyelvjárási vonalak”) kifejezéssel; ez utóbbi szóhasználat a második értelmezéshez kötődik. Végül, legalábbis a szótagi szonoránsok fejlődése esetében (lásd alább a 3. §-t), amelyet „un fait dialectal de date indo-européenne” („indoeurópai korú nyelvjárási jelenség”) néven nevez, úgy tűnik, a harmadik értelmezésről van szó.

3. MEILLET A BALTO-SZLÁVRÓL

Meillet tehát háromféle értelemben használta a „nyelvjárás” fogalmát az indoeurópai nyelvjárások tárgyalásakor. Joggal kérdezhetjük, vajon alkalmazhatja-e mindhárom értelmezést, illetve mindhárom érvényes-e. Úgy tűnik, a válasz igenlő, ha figyelembe vesszük, amit az e jelentésekben foglalt jelenségekről tudunk.

Meillet például az indoirániról, az italo-keltáról és a balto-szlávról beszél; vajon egyformák ezek? Bizonyos értelemben igen, hiszen ha az ilyen alcsoportok létjogosultsága igazolható, mindegyik a protoindoeurópai és a vonatkozó, adattal dokumentált nyelvek közötti köztes csomópontot képvisel. Azt azonban el kell ismerni, hogy a bizonyítékok tekintetében minőségileg különböznek. Az indoiráni esetében különösen: a nyelvi bizonyítékokon túl számos közös kulturális vonás is összeköti az indiait és az iráni nyelvet, például a vallásban és a mitológiában fellelhető közös elemek, köztük az isteni alakok közös nevei – például a védikus szanszkrit ikeristenek, akiket Nasatya néven ismerünk, közvetlen megfelelője az avesztai démon ³ nevű alakban

közösség. Ezért fel kell tennünk a kérdést: Meillet számára mi minősült „közös újításnak”, és mi volt ezzel szemben olyan jellemző, amely diffúziós, „kontaktusjellegű” módon terjedt el?

³ Az, hogy itt a védikus alakok istenek, míg az avesztai alak démon, a jó és a rossz vallásos felfordulásra jellemző megfordítását tükrözi; ez a vallás a zoroasztrizmus, amelyhez az avesztai nyelv is kötődik. Az ilyen és más vallási terminusok alakja azonban az indiai és az iráni közös kulturális örökségről tanúskodik.

44

Acta Linguistica Lithuanica LXXVI

Balto-Slavic:

what Meillet was Thinking, or, what was Meillet Thinking?!

Nāhaiva – valamint a közös mitológia.⁴ A közös kultúra ilyen bizonyítékai hiányoznak egyrészt az italikus és kelta, másrészt a balti és szláv nyelvek esetében.

Továbbá az indoeurópai nyelveken belül számos olyan diffúziós fejlemény van, amelyet el kell ismernünk. Ez egyértelműen így van az újabb időkben, amint azt az indoeurópai nyelveknek a balkáni nyelvi areában megfigyelhető konvergenciája mutatja (vö. Sandfeld 1930), de szinte bizonyosan így volt az ókorban, illetve az őskorban is; erre példa lehet a centum/satəm-felosztás Hock és Joseph (1996/2009: 338–9) által adott tárgyalása, a satəm-nyelvekben a protoindoeurópai palatális zárhangsor *k’ *g’ *g’h szibilánssá válásának diffúziós elterjedésével.

Végül, ha úgy véljük, hogy az alapnyelvek valós, valódi emberek által beszélt nyelvek voltak — ez az álláspont, úgy gondolom, a gyakorló történeti nyelvészek többségére, ha nem mindegyikére jellemző —, akkor számolnunk kell az e konstrukciókban jelen lévő, Labov értelmében vett strukturált változatossággal; lásd Joseph 2006, 2013 idevágó fejtegetéseit. Maga Meillet is jól ismerte a nyelvnek ezt a tulajdonságát, amint írta (1908: 1): „On ne rencontre nulle part l’unité linguistique complète” („Teljes nyelvi egység sehol sem található”).

Mindazonáltal tovább kérdezhetünk: még ha világos is, hogy a balto-szláv — bármi legyen is — nyelvi konstrukcióként bizonyos szempontból különbözik az indo-iráni nyelvektől, vajon a „dialektus” e jelentéseit következetesen alkalmazzák-e? E szempontból Meillet szótagalkotó szonánsokkal kapcsolatos tárgyalása releváns: nagy erőfeszítéseket tesz annak tagadására, hogy a balti és a szláv között bármiféle közös újítás volna, sőt az alapnyelvi változatosságot is felveti. A kérdés az, hogy az indoeurópai ágakban a szótagalkotó szonánsok eredményei igen változatosak a bennük megjelenő vokalizmus minőségét illetően, a balti és a szláv nyelvben viszont párhuzamos vokalizmus figyelhető meg; például a protoindoeurópai *r̥ az indo-iráni nyelvekben ərə, a görögben α, a latinban r, a germán nyelvekben ur, a baltiban ir, a szlávban pedig ir alakban folytatódik. Meillet álláspontja lényegében az, hogy a protoindoeurópai nyelvben többféle vokalizmus létezett; ezt írja (1908: 41–42): „il semble que le timbre de la voyelle accessoire qui se joint à la sonante voyelle ait été fixé dès l’indo-européen, et qu’il y ait là un fait dialectal de date indo-européenne” („úgy tűnik, hogy a szótagalkotó szonánshoz kapcsolódó járulékos magánhangzó hangszíne már az (ős)indoeurópai korban rögzült, és ez indoeurópai korú nyelvjárási tény”). Meillet tehát láthatólag az alapnyelvi változatossággal egyenértékű jelenségre hivatkozik. Ezért noha egyetlen más ágban sem található meg pontosan a balti és a szláv kimenet, ami különösen a többi nyelv kimeneteiben megfigyelhető vokalizmusbeli különbségek fényében nagyon is közösnek látszó…

⁴ Lásd például Benveniste 1969, Watkins 1995, Mallory and Adams 1997, Frame 2009 és mások tanulmányait.

Strāipsni / Articles

45

BRIAN D. JOSEPH

újításként Meillet a vokalizmus változó minőségét annak a változatosságnak tulajdonítja, amelyről úgy vélte, hogy jelen volt a protoindoeurópai beszélőközösségben.

Az itáliai és a kelta nyelvek esetében azonban Meillet komolyan vesz egy sajátos labioveláris fejleményt, amely e két ágra jellemző. Ez a sajátos változás a ^*p...k^w távoli hasonulása k^w... k^w-vá; néhány példában figyelhető meg, leginkább a ^*penk^w „öt” szóban: latin > quinque (= [k^wink^w]), walesi pimp, ír coic. Meillet ezt közös újításnak tekinti, így az itáliai–kelta egység mellett szóló jelentős bizonyítéknak, főként azért, mert egyedi, és egyetlen más indoeurópai nyelvben sem fordul elő.⁵ Ráadásul ezt az álláspontot akkor is képviseli, noha a hasonulások természetesek,⁶ és noha a labiovelárisok eleve instabilak, erősen jelölt hangok, amelyek a család szinte minden nyelvében — az anatóliait kivéve — valamilyen változáson mennek keresztül.⁷

Úgy tűnik tehát, hogy Meillet balto-szlávval kapcsolatos értékelésében valami más is közrejátszott. Ezt a kérdést a következő szakasz vizsgálja.

^4. A NYELV ÉS A NEMZET, VALAMINT EZEK ITTANI JELENTŐSÉGE

Ezen a ponton válhatnak relevánssá Meillet nyelvről és nemzetről alkotott elképzelései. Az 1922-es kiadás „avant-propos”-jában Meillet az indoeurópai egységet természetét tekintve „nemzetinek” nevezi („l’unité indo-européenne était une unité nationale”), felvetve a kérdést, hogy Meillet nyelv és nemzet kapcsolatáról vallott felfogása (lásd ehhez Causat 1988, Moret 2013) mennyiben releváns a balto-szláv egység lehetőségének kérdésében.⁸

Meillet „nemzettel” és nyelvvel foglalkozó munkáinak zöme az első világháború körüli időszakban íródott – lásd Meillet 1918a, 1918b, 1919 –, és kortárs kérdésekkel foglalkozott. Mindazonáltal joggal feltételezhető, hogy ezek a kérdések már korábban is foglalkoztatták, még ha írásban csak ebben az időszakban szembesült is velük. Végül is a nyelv kivételesen kiváló kutatója volt, és az örmény iránti érdeklődése, amely a nemzetről szóló írásaiban is megmutatkozott

⁵ Vegyük észre, hogy a német másképpen kezelte az „öt” szót, a ^*penk^we > ^*pempe alakkal (amint azt a gót fimf mutatja).

⁶ Az itt megfigyelhető hasonulás akár úgy is értelmezhető, mint a hangok szóban, önálló szegmentumként való megkülönböztetettségének csökkentése, ami természetesebbé teszi ezt a változást.

⁷ Elképzelhető, hogy ha az anatóliai nyelvek fennmaradtak volna az i. e. első évezred után is, labiovelárisaik valamiféle változáson mentek volna keresztül. A mükénéi görög labiovelárisokat tanúsít, az i. e. első évezred görög nyelvében azonban a labiovelárisok jelentős változásokon mentek keresztül.

⁸ Köszönöm Michiel de Vaannak, hogy felhívta a figyelmemet Moret cikkére.

46

Acta Linguistica Lithuanica LXXVI

Balto-Slavic: what Meillet was Thinking, or, what was Meillet Thinking?!

és a nyelvvel foglalkozó írásai legalább egy évtizeddel megelőzték a háborús éveket. Továbbá, a „nemzetről” a jelenre vonatkozó elképzeléseiből kiindulva következtetéseket vonhatunk le, és azokat a távoli múltra vonatkozó, hasonló kifejezéseinek használatára is alkalmazhatjuk. E tekintetben különösen beszédes Meillet (1918a: 8) következő idézete:

Ahol emberek egy csoportjában megvan az érzés és az akarat, hogy különálló csoportot alkosson, saját hagyományokkal, szokásokkal és jövőbeli törekvésekkel, ott nemzet van. Semmi sem jelzi világosabban egy nemzet létezését, mint egy saját nyelv birtoklása.

Ott van nemzet, ahol emberek egy csoportjában megvan az érzés és a vágy, hogy különálló csoportot alkosson, saját hagyományokkal, saját szokásokkal és saját jövőbeli törekvésekkel. Semmi sem jelzi világosabban egy nemzet létezését, mint az, ha olyan nyelve van, amely sajátja.

Továbbá különösen jelentősnek tűnik, hogy az indoeurópai egység természetének „nemzeti” voltáról szóló idézet a Les dialectes indo-européennes második, 1922-ben megjelent kiadásában szerepel, vagyis az első világháború zűrzavara, az annak nyomán bekövetkezett európai térkép-újrarajzolás, valamint két birodalom, az Osztrák–Magyar Birodalom és az Oszmán Birodalom felbomlása után.

Nyilvánvaló, hogy a háború utáni időszakban a „nemzet” fogalma foglalkoztatta Meillet-t, amint azt írásai is mutatják, így nem meglepő, hogy egy ilyen kijelentés bekerült az indoeurópai nyelvcsaládon belüli nyelvi elkülönülés kialakulásáról szóló könyvének kommentárjába (az előszaván keresztül). Most azt kell megvizsgálni, hogyan alkalmazhatók ezek a megfontolások a balto-szláv nyelvcsoportra, illetve a könyv másfél évtizeddel korábbi, első kiadásában tett kijelentésekre.

Feltételezhető-e, hogy Meillet már jóval azelőtt elgondolkodott a nemzet és a nyelv fogalmán, hogy nyíltan írt volna róluk? Ha igen, akkor a balto-szláv nyelvcsoporttal kapcsolatban nyelvészeti alapon esetleg érzett bizonytalanságát – amely talán nem volt teljesen indokolt, de mindazonáltal erősíthette az a tény, hogy a balti és a szláv nyelvek kapcsolata nem annyira nyilvánvaló, mint az ind és az iráni nyelveké⁹ – valószínűleg összekapcsolta a valamiféle közös kultúra hiányával, amelyet kollektív „hagyományokként … szokásokként … törekvésekként” lehetett volna értelmezni. Meillet balto-szláv, illetve italo-kelta nyelvcsoportról alkotott véleménye között pedig – noha ez utóbbi csoport esetében sincsenek jelei közös kultúrának – az a különbség, hogy Meillet klasszika-filológusként kezdte, és különösen mély

⁹ Note in this regard Szemerényi (1959: 103): “Meillet’s thesis [was] that the Aryan unity was obvious but the BS not”.

Straipsniai / Articles

47

BRIAN D. JOSEPH

latin és italikus nyelvismerete (lásd az (1)-ben felsorolt, Latinról szóló 1928-as és 1932-es munkáit), amely lehetővé tette számára, hogy meglehetősen mély kronológiai szinten kapcsolatot lásson a kelta nyelvvel.

5. KÖVETKEZTETÉS

Összegzésképpen: annak alapos olvasata, ahogyan Meillet a balto-szláv nyelvről ír, egyéb írásaiból származó adalékokkal együtt alapot kínál néhány megalapozott következtetéshez arra vonatkozóan, milyen gondolatok húzódtak meg a mögött, ahogyan a balti és a szláv nyelvben egyaránt megtalálható hasonló vonások tényeit értelmezte. A balto-szláv nyelv így Meillet tudományos munkásságának olyan területét képviseli, amely távol áll attól, hogy az indoeurópai nyelvekről általa megfogalmazott, egyébként számos igen éles és átható meglátás közül a legvilágosabb legyen. És éppen ezért tűnődöm a címben feltett kérdésen: vajon mit is gondolt Meillet, amikor hagyta, hogy nyelven kívüli érzelmei befolyásolják nyelvészeti értékeléseit.

REFERENCES

Benveniste Émile 1969: Le vocabulaire des institutions indo-européennes. Paris: Les Éditions de Minuit.

Caussat Pierre 1988: Langue et nation. – Histoire Épistémologie Langage 10(2), 195–204.

Frame Douglas 2009: Hipota Nestor (Hellenic Studies Series 37). Washington, DC: Center for Hellenic Studies (http://nrs.harvard.edu/urn-3:h?ebook:CHS_Frame.Hipota_Nestor.2009).

Hock Hans Henrich, Brian D. Joseph 1996¹/2009²: Language Change, Language History, and Language Relationship. An Introduction to Historical Linguistics. Berlin: Mouton de Gruyter.

Joseph Brian D. 2006: On Projecting Variation back into a Proto-Language, with Particular Attention to Germanic Evidence and Some Thoughts on ‘Drift’. – Variation and Reconstruction, ed. by Thomas Cravens. Amsterdam: Benjamins, 103–118.

Joseph Brian D. 2013: Demystifying ‘Drift’ – A Variationist Account. – Shared Grammaticalization, with Special Focus on the Transeurasian Languages, ed. by Lars Johanson, Martine Robbeets, and Hubert Cuyckens. Amsterdam: John Benjamins, 43–66.

Mallory James P., Adams Douglas Q. 1997: Encyclopedia of Indo-European Culture. London: Fitzroy Dearborn Publishers.

48

Acta Linguistica Lithuanica LXXVI

Balto-Slavic: what Meillet was Thinking, or, what was Meillet Thinking?!

Meillet Antoine 1908¹/1922²: Les dialectes indo-européens. Paris: Champion.

Meillet Antoine 1918a: La langue arménienne. – La voix de l’Arménie, 18, No. 1, 8–11.

Meillet Antoine 1918b: Les langues dans l’Europe nouvelle. Paris: Payot.

Meillet Antoine 1919: La nation arménienne. Paris: Imprimerie nationale.

Moret Sébastien 2013: Emprunts et vigueur des langues et des nations chez Antoine Meillet: les exemples arménien et albanais. – Cahiers de l’ILSL 37, 145–157.

Olander Thomas K. 2009: Balto-Slavic Accentual Mobility. Berlin: Mouton de Gruyter.

Sandfeld Kristian 1930: Linguistique balkanique. Problèmes et résultats. Paris: Klincksieck.

Senn Alfred 1966: The Relationships of Baltic and Slavic. Ancient Indo-European Dialects, ed. by Henrik Birnbaum and Jaan Puhvel. Berkeley: University of California Press, 139–151.

Zemėnyi Oswald 1957: The problem of Balto-Slav unity. – Kratylos 2, 97–123.

Watkins Calvert W. 1995: How to Kill a Dragon: Aspects of Indo-European Poetics. Oxford: Oxford University Press.

Baltų ir slavų prokalbė: ką manė Meillet, arba ką Meillet spėjo?!

SANTRAUKA

Antoine’as Meillet buvo vienas iš svarbiausių indoeuropeistų, o daugelis jo veikalų, parašytų per ilgą ir produktyvią akademinę karjerą, jau kelis dešimtmečius yra labai vertinami tų indoeuropeistų ir laikomi fundamentaliais šios srities darbais. Tačiau tai nereiškia, kad visi jo darbai laikomi neginčytinais ir pripažinti daugelio mokslininkų. Viena tema, dėl kurios jis buvo ypatingai kritikuojamas, yra jo nuomonė apie baltų ir slavų prokalbę, suformuluota 1908 m. išleistoje knygoje Les dialectes indo-européens ir jos 1922-ųjų antrame leidime, bei jo tvirtas įsitikinimas, jog trūksta įtikinamų įrodymų, patvirtinančių baltų ir slavų prokalbės poprio egzistavimą indoeuropiečių kalbų šeimoje.

Nors yra daugybė įdomių grynai lingvistinio pobūdžio klausimų, susijusių su nesutarimu dėl baltų ir slavų prokalbės, kuriuos vertėtų aptarti, šio straipsnio tikslas ne spręsti

Straipsniai / Articles

49

BRIAN D. JOSEPH

lingvistinio persvarstymo problema, o išnagrinėti, kokios pažiūros į „indoeuropiečių kalbų dialektą“ ir pačią indoeuropiečių prokalbę paveikė Meillet požiūrį. Paaiškėjo, jog esama tam tikrų nenuoseklumų, kurie gali privesti mąstyti taip, kaip mąstė Meillet, rašydamas apie šią prokalbę. Pavyzdžiui, ar aptardamas „dialectes indo-européens“ jis turėjo omenyje dešimties (tikslus skaičius priklauso nuo italų ir keltų ir baltų ir slavų prokalių) šakų (šakas suvokiant kaip „dialektus“) atsiradimą indoeuropiečių kalbų šeimoje, ar dialekto variacijas pačioje indoeuropiečių prokalbėje, t. y. prokalbės variacijas? Be to, dar lieka neaišku, kaip suderinti pokyčius bei jų difuziją su tradicinėmis pažiūromis į bendrą kalbų raidą. Meillet negalėjo plačiau aptarti difuzijos, nes geriau tą sritį (pavyzdžiui, à la Labov) ima suvokti kiek vėliau, tačiau jis numanė, kaip difuzija vyksta. Nenuoseklumų pastebima tada, kai Meillet pripažįsta, jog nėra visiškai vienodų kalbos bendruomenių. Galima teigti, jog pokyčiai turi vykti, kad kalba taptų pogrupio dalimi, t. y. dialektų kalbos bendruomenėje. Tuomet kyla klausimas, ką Meillet nuomone, sudarė „bendrąją kalbų raidą“, priešingą ypatybei, kuri sklinda difuziškai.

1922 m. leidimo pratarmėje Meillet vadina indoeuropiečių kalbų vienovę „tautinę“ („l’unité indo-européenne était une unité nationale“), pabrėždamas savo suvokimo apie kalbos ir tautos santykį svarbumą, nagrinėjant galimą bendros baltų ir slavų prokalbės egzistavimo klausimą.

Taigi atidus Meillet požiūrio į baltų ir slavų prokalbę nagrinėjimas bei kitų jo veikalų požymiai leidžia geriau suvokti jo mąstymą, kuriuo vadovaudamasis jis interpretavo baltų ir slavų kalbų panašumą.

Įteikta 2017 m. birželio 19 d.

BRIAN D. JOSEPH

The Ohio State University

Department of Linguistics

Columbus, Ohio USA 43210

[email protected]

50

Acta Linguistica Lithuanica LXXVI