Balto–Slavic: what Meillet was Thinking, or, what “was” Meillet “Thinking”?!

40 Acta Linguistica Lithuanica LXXVI BRIAN D. JOSEPH The Ohio State University Kutatási területek: balto-szláv vita, a nyelvészet története, Meillet életrajza. BALTO-SZLÁV: MIT GONDOLT MEILLET, VAGY MIT GONDOLT MEILLET?! A balti és szláv alapnyelv: mit gondolt Meillet, vagy mire következtetett Meillet? ! ANNOTÁCIÓ Antoine Meillet olyan komoly indoeurópai nyelvész volt, amilyen csak létezett, ennek ellenére nem minden általa írt dolog vitathatatlan. A balto-szlávról alkotott nézete a Les dialectes indo-européens (1908, 2. kiadás 1922) című művéből egy ilyen eset – lásd Szemerényi 1957 – és különösen Meillet azon állítása, hogy nincs meggyőző bizonyíték egy indoeurópai balto-szláv alcsoportra. Itt csupán azt vizsgálom, mit értett Meillet az indoeurópai „dialektusán” a balto-szlávval kapcsolatban, vagyis például mi vezetett az indoeurópai nyelvcsaládon belüli mintegy 10 ághoz (az ágak mint „dialektusok”), illetve a protoindoeurópai nyelven belüli dialektális változatossághoz. Továbbá az 1922-es „avant-prôpos”-ban Meillet az indoeurópai egység természetét tekintve „nemzetinek” nevezi, ami felveti annak kérdését, hogy Meillet nyelv és nemzet kapcsolatáról alkotott felfogása (Moret 2013) mennyiben releváns a lehetséges balto-szláv egység kérdésében. KULCSSZAVAK: Antoine Meillet, balto-szláv, dialektus, a nyelvészet története, indoeurópai, italo-kelta, nyelv és nemzet, ANOTACIJA Antoine Meillet az indoeuropeisztika egyik legfontosabb képviselője volt, egyes művei azonban ellentmondásosak. Ilyen például a balti és szláv alapnyelvről alkotott véleménye a Les dialectes indo-européens (1908, második kiadás 1922) című könyvében – lásd Szemerényi 1957 – és különösen Meillet meggyőződése, miszerint hiányoznak a balti és szláv alapnyelv indoeurópai nyelvcsaládon belüli létezését igazoló meggyőző bizonyítékok. A tanulmány azt vizsgálja, mit értett Meillet az „indoeurópai nyelvjárás” alatt a balti és szláv alapnyelv összefüggésében, például mi vezetett a csaknem tíz ág (ahol az ágakat nyelvjárásokként Straipsniai / Tanulmányok 41 Balti–szláv: az indoeurópai nyelvcsaládban, illetve a nyelvjárási változatok magában az what Meillet was Thinking, or, what was Meillet Thinking?! indoeurópai alapnyelvben. Később, az 1922-es kiadás előszavában Meillet az indoeurópai nyelvek egységét nemzetinek nevezi, hangsúlyozva a nyelv és a nemzet kapcsolatáról alkotott felfogásának (Moret 2013) fontosságát a közös balti és szláv alapnyelv lehetséges létezésének kérdését vizsgálva. KULCSSZAVAK: Antoine Meillet, balti és szláv alapnyelv, nyelvjárás, a nyelvészet története, indoeurópai, itáliai és kelta alapnyelv, nyelv és nemzet. 1. BEVEZETÉS Antoine Meillet (1866–1936), the great French historical linguist, is quite értelmezzük) kialakulásához rightly remembered as one of the giants of Indo-European linguistics; Ferdinand de Saussure tanítványa és Émile Benveniste tanára volt, így annak a tudományos hagyománynak a része, amely e területen a múltban és napjainkban egyaránt a legfontosabbak közé tartozik.1 Termékeny tudós volt: mintegy 50 vagy annál is több könyvet írt (némelyik több kiadásban és különböző más nyelvekre lefordítva jelent meg), valamint szó szerint több száz és több száz cikket. Számos ókori indoeurópai nyelvről és nyelvcsoportról írt standard, megalapozó munkákat, amelyeket az indoeuropaisták évtizedeken át komolyan vettek, és amelyek ma is relevánsak; ezek közül az alábbiakat soroljuk fel az első kiadások dátumaival: (1) a. A görög nyelv történetének áttekintése (1913) b. Altarmenisches Elementarbuch (1913) c. A germán nyelvek általános jellemzői (1917) d. A közös szláv nyelv (1924) e. A latin nyelv történetének vázlata (1928) f. A latin nyelv etimológiai szótára (1932, A. Ernout-val) g. Az összehasonlító módszer a történeti nyelvészetben (1925) h. Bevezetés az indoeurópai nyelvek összehasonlító tanulmányozásába (1903) Egy további ilyen mű, a jelen tanulmány középpontjában álló Les dialectes indo-européens (1908; 2. kiadás 1922), amelynek angol fordítását, The Indo-European Dialects címmel, Samuel Rosenberg készítette (1967). Ez az utóbb említett munka különösen fontos annak bemutatásában, hogy nem minden, amit Meillet írt, vitathatatlan és a legtöbb tudós által helyesnek tartott, ami a balto-szláv nyelvekkel kapcsolatos álláspontjának köszönhető. A balto-szláv nyelvek lehetséges 1 Személyes megjegyzésként: mivel egyik mentorom, Calvert Watkins, Benveniste mellett tanult az 1950-es években egy hosszabb időszakon át, amikor Párizsban élt, megtiszteltetés számomra, hogy magam is része lehetek ennek a hagyománynak. BRIAN D. JOSEPH 42 Acta Linguistica Lithuanica LXXVI alcsoportosítása az indoeurópai nyelvcsaládon belül, és vitatott, hogy a balti és a szláv nyelvek legitim alcsoportot alkotnak-e, vagy inkább két különálló ágat képviselnek a nagyobb családon belül. Meillet balto-szláv nyelvekkel kapcsolatos álláspontja a következőképpen foglalható össze: (2) a. nincs meggyőző bizonyíték egy balto-szláv alcsoport mellett az indoeurópai nyelvcsaládon belül, vagyis egy balto-szláv „dialektus” mellett a családon belül b. a balti és a szláv nyelvek közötti minden olyan hasonlóság, amely jelentős közös újításnak tűnhet, valójában vagy a protoindoeurópai nyelvből örökölt jelenség, vagy „deux développements parallèles, mais depuis longtemps autonomes” („két párhuzamos, de régóta önálló fejlődés”). Several scholars, most notably Alfred Senn, have embraced Meillet’s posició; lásd különösen Senn 1966. Mindazonáltal Meillet-nek a balto-szláv alcsoport bizonyítékainak hiányára vonatkozó konkrét állítása az őt megilletőnél nagyobb mértékű kritikát váltott ki. Különösen megsemmisítő a Szemerényi 1957-ben található kritika, ahol Meillet minden egyes pontjának gondos értékelése olvasható. Továbbá Szemerényi néhány saját szempontot is hozzátesz, és végül arra a következtetésre jut, hogy számos nem triviális közös újítás létezik, amelyek egy őskori balti–szláv egységre utalnak. Mások további ilyen újításokra is felhívták a figyelmet (pl. Olander 2009). A jelenlegi szakirodalom többsége láthatóan Szemerényivel ért egyet a balti–szláv egység elfogadásában, bár vannak olyan kutatók is, akik Senn álláspontját követik. Noha a balti–szláv vitával kapcsolatban számos érdekes, természeténél fogva tisztán nyelvészeti kérdés merül fel, engem itt az foglalkoztat, hogy amennyire lehetséges, feltárjam, milyen megfontolások húzódtak meg Meillet balti–szláv álláspontja mögött két kulcsfontosságú fogalom tekintetében: (3) a. az „indoeurópai »dialektus«” azon értelme, amely Meillet balti–szláv álláspontját meghatározta b. Meillet „nemzetről” vallott nézetei, valamint az, hogy ezek miként kapcsolódhattak a balti–szláv kérdésben elfoglalt álláspontjához. Egy tudós gondolkodásának feltárása kényes vállalkozás, Szemerényi (1957: 103) azonban megnyitotta az utat egy ilyen vizsgálat előtt: Az italo-kelta egység megállapításához elegendőnek ítélt kritériumokkal való összehasonlítás (: l’unité italo-celtique n’est pas douteuse, a Dial. 2. kiadásának 12. oldalán) érdekes fényt vetne a munkáját végző tudós gondolkodására; erős az a benyomás, hogy a közösség elismerése az egyik esetben, illetve tagadása a másikban valójában nem a bizonyítékokon, hanem valamiféle távolabbi (pszichológiai) alapokon nyugszik. Tanulmányok / Articles 43 Balti–szláv: ezért megkísérlek némi betekintést nyújtani abba, hogy pontosan mik what Meillet was Thinking, or, what was Meillet Thinking?! lehettek ezek a „távolabbi (pszichológiai) alapok” számára. Itt csupán azt vizsgálom, hogy milyen „indoeurópai nyelvjárás”-fogalmak – és magának a protoindoeurópainak a fogalmai –, valamint a „nemzet” milyen értelmezései játszottak szerepet Meillet balto-szláv nyelvekkel kapcsolatos álláspontjában. Különösen úgy tűnik, hogy vannak bizonyos ellentmondások, amelyek felvethetik a kérdést, vajon pontosan mire gondolt, amikor azt írta a balto-szláv nyelvekről, amit írt. Végül akár több kérdésünk is lehet, mint válaszunk, de – mint oly gyakran – már önmagában a kérdések felvetése is valamelyest előmozdíthatja a megértésünket. 2. AZ „INDOЕURÓPAI” FOGALMÁRÓL DIALECT” A „nyelvjárás” tekintetében Meillet láthatóan többféle lehetséges értelmezésben használja az „indo-európai nyelvjárás”/„Indo-European dialect” fogalmát. Először is, abban az értelemben, amely a beszédformák/beszédközösségek fejlődésére utal, amely az indoeurópai nyelvcsaládon belül a 10 (vagy az italo-kelta és a balto-szláv egységtől függően többé-kevésbé ennyi) alcsoport/ág kialakulásához vezetett; ez a nézet az ágakat „nyelvjárásokként” azonosítja, olyan, a protoindoeurópai nyelven belüli felosztásokra utalva, amelyek későbbi időkben felismerhető entitásokká váltak, miután az ősnyelv felbomlott az egyes ágakra. Másodszor, abban az értelemben, amelyben ez a fogalom a protoindoeurópai nyelv felbomlása utáni, diffúziószerű, illetve „hullámelmélet”-szerű sajátosságterjedésre utal, olyan módokon, amelyek keresztezik a felismerhető ágak kialakulásához vezető beszédközösségeket; ez a sajátos felfogás igen releváns abban az értelemben, hogy e hasonlóságok megértése hozzájárul az indoeurópai dialektológia megértéséhez, talán leginkább a „kölcsönzések” és a „közös újítások” elkülönítésével. Végül van egy olyan értelmezés is, amely szerint ez magában a protoindoeurópai nyelvben meglévő, a végső soron azonosítható alcsoportokat/ágakat alkotó csoportokhoz nem kapcsolódó változatosságra utal, hanem inkább a Labov-féle kvantitatív variációs szociolingvisztikai vizsgálatokban ma társított változatossághoz hasonlít.2 2 Kétségtelenül további kérdés, hogyan egyeztethető össze az újítás és a diffúzió a közös újítások hagyományos fogalmaival. Meillet valójában nem volt abban a helyzetben, hogy sokat mondjon a diffúzióról, mivel e terület megértésében bekövetkezett előrelépések (pl. à la Labov) csak jóval Meillet kora után történtek, mindazonáltal volt elképzelése arról, hogyan működik a diffúzió; mindazonáltal ellentmondás figyelhető meg abban, hogy miközben felismeri, hogy egyetlen beszélőközösség sem teljesen egységes, az is igaz, hogy az újításoknak el kell terjedniük ahhoz, hogy egy beszélőközösségen belül valamely részcsoport, azaz „dialektus” részévé váljanak BRIAN D. JOSEPH 44 Acta Linguistica Lithuanica LXXVI Amint megjegyeztük, Meillet úgy tűnik, hogy az indoeurópai dialektusokról szóló tanulmányában mindhárom értelmezést alkalmazza. Vagyis ami az első értelmezést illeti, maga a könyv különböző ágak, például a germán vagy az indoiráni tárgyalását is tartalmazza, és a nyilvánvalón túlmutató alcsoportosítást is magában foglal, például Italo-kelta, és Meillet ezeket „dialectes”-nak nevezi (1928: 3). Ugyanakkor szó esik olyan jelenségekről is, amelyek jelenléte vagy hiánya keresztezi a mintegy 10 ágat, mint például az *o/*a összeolvadása, amelyre „lignes d’isoglosses” („izoglosszavonalak”) kifejezéssel utal; ez a dialektusok azonosításához kapcsolódó terminus, vagy „lignes dialectales” („dialektális vonalak”), amely használat a második értelmezéshez kapcsolódik. Végül, legalább a szótagképző szonoránsok fejlődése esetében (lásd alább a §3-at), amelyet „un fait dialectal de date indo-européenne” („indoeurópai korból származó dialektális tény”) néven említ, úgy tűnik, a harmadik értelmezésről van szó. 3. MEILLET A BALTO-SZLÁVRÓL Meillet tehát az „indoeurópai dialektusok” tárgyalásakor a „dialektus” három értelmét alkalmazta. Joggal vethető fel a kérdés, hogy értelmezheti-e mindhárom módon, illetve hogy mindhárom érvényes-e. A válasz láthatóan igenlő, tekintettel arra, amit az „indoeurópai dialektus” e jelentéseiben megtestesülő jelenségekről tudunk. Meillet például indoirániról, italo-keltáról és balto-szláv nyelvről beszél; mindannyian azonos fajtájúak? Bizonyos értelemben igen, amennyiben ha az ilyen alcsoportok igazolhatók, mindegyik egy köztes csomópontot képvisel a protoindoeurópai nyelv és a vonatkozó tanúsított nyelvek között. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy a bizonyítékok tekintetében minőségileg különböznek. Különösen az indo-iráni esetében a nyelvészeti bizonyítékokon túl számos közös kulturális vonás található az ind és az iráni között, például a vallásban és a mitológiában megmutatkozó közös elemek, így az isteni alakok közös nevei – pl. a védikus szanszkrit Nsaty néven ismert ikeristenei közvetlen párhuzammal rendelkeznek az avesztai démon3 névközösségében. Így fel kell tenni a kérdést, hogy Meillet számára mi alkotott „közös/megosztott újítást”, szemben egy olyan sajátossággal, amely terjed (egy „kontaktus”-szerű, diffúziós módon). 3 Az, hogy a védikus entitások itt istenek, míg az avesztai entitás démon, a jónak és a rossznak a zoroasztrianizmusban megtestesülő vallási felfordulásra jellemző felcserélődését tükrözi; ez az a vallás, amellyel az avesztai nyelvet kapcsolatba hozzák. Az ilyen és más vallási terminusok neveinek formája azonban az ind és az iráni közös kulturális örökségét mutatja. Straipsniai / Tanulmányok 45 Balto-Slavic: what Meillet was Thinking, or, what was Meillet Thinking?! Nŋhaiθya – és közös mitológia.4 Az egyik oldalon az itáliai és kelta, a másik oldalon pedig a balti és szláv nyelvek esetében hiányzik a közös kultúra ilyen bizonyítéka. Ezenfelül számos diffúziós fejlődést kell felismernünk az indoeurópai nyelveken belül. Ez újabb időkben minden bizonnyal így van, amint azt az indoeurópai nyelvek konvergenciája mutatja a balkáni Sprachbundban (vö. Sandfeld 1930), de szinte bizonyosan így volt az ókori/őskori időkben is; a centum/satəm hasadás Hock & Joseph (1996/2009: 338–9) által adott tárgyalása erre lehet példa, a protoindoeurópai palatális zárhangsor *k’ satəm affrikációjának diffúziós elterjedésével *g’ *g’h. Végül, ha úgy véljük, hogy a prot nyelvek valóságos nyelvek voltak, amelyeket valóságos emberek beszéltek — ezt az álláspontot valószínűleg a gyakorló történeti nyelvészek többsége, ha nem mindegyike, elfogadná —, akkor számolnunk kell a Labov-féle strukturált variációval ezekben a konstrukciókban; néhány idevágó tárgyalásért lásd Joseph 2006, 2013. Meillet maga is tisztában volt a nyelvnek ezzel a tényével, amint azt írta (1908: 1): „On ne rencontre nulle part l’unité linguistique complete” („Sehol sem található teljes nyelvi egység”). Mindazonáltal tovább kérdezhetünk, még ha világos is, hogy a balto-szláv, bármi legyen is az, nyelvi konstrukcióként bizonyos tekintetben különbözik az indo-iráni nyelvtől, hogy a „dialektus” e jelentéseit egyenletesen alkalmazzák-e. Ide tartozik Meillet szótagképző szonoránsokkal kapcsolatos tárgyalása, amelyben rendkívül nagy erőfeszítéseket tesz annak tagadására, hogy bármiféle közös újítás lenne a balti és a szláv nyelvek között, és valójában a proto-nyelvi változatosságot is bevonja. A kérdés az, hogy a szótagképző szonoránsok eredményei az indoeurópai ágakban meglehetősen változatosak az általuk mutatott vokalizmus minőségét tekintve, a balti és a szláv nyelvekben azonban párhuzamos vokalizmust találunk; például a protoindoeurópai *ṛ az indo-iráni nyelvekben ǝrǝ, a görögben αρ, a latinban or, a germán nyelvekben ur, a baltiban pedig ir, illetve a szlávban ir lesz. Meillet álláspontja itt lényegében az, hogy a protoindoeurópai nyelvben a vokalizmusnak egy egész skálája létezett; ezt írja (1908: 41–42): „il semble que le timbre de la voyelle accessoire qui se joint à la sonante voyelle ait été fixé dès l’indo-européen, et qu’il y that attaches itself to the syllabic sonant had been fixed since (Proto-)Indo-Euait là un fait dialectal de date indo-européenne” („úgy tűnik, hogy a szonáns magánhangzóhoz kapcsolódó segédmagánhangzó hangszíne már az indoeurópai korban rögzült, és hogy ebben egy indoeurópai korú dialektális tényről van szó”). Meillet tehát láthatólag valami olyasmire hivatkozik, ami egyenértékű a proto-nyelvi változatossággal. Ezért, még ha egyetlen másik ág sem rendelkezik pontosan a balti és a Szláv eredmény, ami – különösen a más nyelvek eredményeiben megfigyelhető vokalizmusbeli különbségek fényében – nagyon is közös 4 innovációnak tűnik. Lásd például többek között az olyan tanulmányokat, mint Benveniste 1969, Watkins 1995, Mallory és Adams 1997, Frame 2009. BRIAN D. JOSEPH 46 Acta Linguistica Lithuanica LXXVI innováció; Meillet a vokalizmus változó minőségét olyan variációban helyezi el, amelyről úgy vélte, hogy jelen volt a protoindoeurópai beszélőközösségben. Az italikusz és a kelta esetében azonban Meillet komolyan számol egy sajátos eredménnyel, amely labiovelárisokat érint, és amelyet mindkét ág mutat. A konkrét fejlődés a *p…kw távoli hasonulása kw … kw-vá, amely néhány példában figyelhető meg, mindenekelőtt: *penkwe > latin quinque (= [kwinkwe]), walesi pimp, ír coic. Meillet ezt közös innovációnak tekinti, és ezért az italokelta egység melletti jelentős bizonyítéknak, főként azért, mert egyedülálló, és egyetlen más indoeurópai nyelvben sem található meg.5 Ezt az álláspontot ráadásul akkor is fenntartja, noha a hasonulások természetesek6, és noha a labiovelárisok eredendően instabil, erősen jelölt hangok, amelyek a család szinte valamennyi nyelvében – az anatóliai nyelvek kivételével – végül valamilyen változásban vesznek részt.7 Ezért úgy tűnik, hogy Meillet balto-szláv értékelésében valami több is szerepet játszott. Ezt a kérdést a következő rész tárgyalja. 4. NYELV ÉS NEMZET, VALAMINT ANNAK ITTENI JELENTŐSÉGE Ezen a ponton lehetnek relevánsak Meillet nyelvről és nemzetről vallott nézetei. Az 1922-es kiadás „avant-prôpos”-jában Meillet az indoeurópai egységet természetét tekintve „nemzetinek” nevezi („l’unité indo-européenne était une unité nationale”), felvetve annak kérdését, hogy Meillet nyelv és nemzet kapcsolatáról vallott felfogása (lásd erről Caussat 1988, Moret 2013) mennyiben releváns egy lehetséges balti-szláv egység kérdésében.8 Meillet „nemzettel” és nyelvvel foglalkozó művei nagyrészt az első világháború körüli korszakban íródtak – lásd Meillet 1918a, 1918b, 1919 –, és kortárs kérdésekkel foglalkoztak. Mindazonáltal méltányos feltételezni, hogy még ha írásban csak ebben a korszakban szembesült is velük, ezek olyan kérdések voltak, amelyek mindvégig thought about prior to that time. He was a supreme student of language after foglalkoztatták, akárcsak az örmény iránti érdeklődése, amely a nemzetről szóló írásaiban is megmutatkozott 5 Megjegyzendő, hogy a germán nyelvek másképpen kezelték az „öt” szót, *penkwe > *pempe alakváltozással (amint azt a gót fimf mutatja). 6 Az itt megfigyelhető hasonulás akár úgy is értelmezhető, mint a hangok szóban előforduló szingleton szegmentumokként való jelöltségének csökkentésére szolgáló mód, ezáltal fokozva e változás természetességét. 7 Könnyen lehet, hogy ha az anatóliai nyelvek fennmaradtak volna az i. e. első évezreden túl, labiovelárisaik valamilyen változáson mentek volna keresztül. A mükénéi görög labiovelárisokat tanúsít, az i. e. első évezred görög nyelvében azonban a labiovelárisok jelentős változásokon mentek keresztül. 8 Köszönöm Michiel de Vaannak, hogy felhívta a figyelmemet Moret cikkére. Straipsniai / Cikkek 47 Balto-szláv: és a nyelv legalább egy évtizeddel megelőzte a háborús éveket. what Meillet was Thinking, or, what was Meillet Thinking?! Ezenfelül extrapolálhatnánk a „nemzetről” vallott, az általa jelennek tekintett időszakra vonatkozó elképzeléseiből, és alkalmazhatnánk azokat a távoli múltban használt hasonló kifejezésekre. E tekintetben különösen sokatmondó Meillet (1918a: 8) következő idézete: Il y a nation là ou un ensemble d’hommes a le sentiment et la volonté de former un groupe à part, ayant ses traditions, ses usages et ses aspirations d’avenir. Semmi sem jelzi világosabban egy nemzet létezését, mint egy saját nyelv birtoklása. Akkor beszélhetünk nemzetről, amikor emberek egy csoportjában kialakul az érzés és a vágy, hogy különálló csoportot alkossanak, saját hagyományaikkal, saját szokásaikkal és saját jövőbeli törekvéseikkel. Semmi sem jelzi egy nemzet létezését világosabban, mint egy olyan nyelv birtoklása, amely sajátja. Továbbá különösen jelentősnek tűnik, hogy az indoeurópai egység „nemzeti” jellegéről szóló idézet a Les dialectes indo-européennes második, 1922-ben megjelent kiadásában szerepel, vagyis az első világháború okozta felfordulás, valamint az ennek nyomán és két birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom felszámolását követően Európa térképének átrendeződése után. Nyilvánvaló, hogy a háború utáni időszakban Meillet-t foglalkoztatta a „nemzet” fogalma, amint azt írásai is mutatják, így nem meglepő, hogy egy efféle kijelentés bekerült az indoeurópai nyelvcsaládon belüli nyelvi elkülönülés végbemeneteléről szóló könyvéhez fűzött kommentárjába (az Előszón keresztül). Most azt a kérdést kell feltenni, hogy miként alkalmazhatók e megfontolások a balti–szlávságra, valamint a könyv első kiadásában, másfél évtizeddel korábban tett kijelentésekre. Feltételezhető-e, hogy Meillet jóval azelőtt elgondolkodott a nemzet és a nyelv fogalmán, hogy nyíltan írt volna róluk? Ha igen, akkor az a bizonyos nyugtalanság – amely, bár talán nem volt teljes mértékben indokolt, mindazonáltal easiness he might have felt about Balto-Slavic on linguistic grounds – an unfokozódhatott annak tényétől, hogy a balti és a szláv nyelv nem kapcsolódik olyan nyilvánvalóan egymáshoz, mint az indoárja és az iráni9 – minden valószínűség szerint összecsengett bármiféle közös kultúra hiányával, amelyet kollektív „hagyományokként … szokásokként … törekvésekként” lehetett volna értelmezni. Továbbá a Meillet balti–szlávsággal szembeni és a Meillet italo-kelta nyelvekkel szembeni álláspontja közötti különbség – noha ez utóbbi csoportban sincsenek közös kultúrára utaló jelek – az, hogy Meillet klasszicistaként kezdte pályáját, és különösen mélyreható ismeretekkel rendelkezett a latinról és az italikus nyelvekről (lásd az (1)-ben szereplő jegyzékben a latinról írt 1928-as és 1932-es munkáit), ami lehetővé tette számára, hogy meglehetősen mély kronológiai szinten kapcsolatot lásson a kelta nyelvekkel.9 E tekintetben lásd Szemerényi (1959: 103): „Meillet tézise [az volt], hogy az árja egység nyilvánvaló, a balti–szláv egység azonban nem”. BRIAN D. JOSEPH 48 Acta Linguistica Lithuanica LXXVI 5. KONKLÚZIÓ Összefoglalásképpen elmondható, hogy annak figyelmes vizsgálata, ahogyan Meillet a balto-szláv kérdésről ír, valamint más írásaiból származó utalások alapot nyújt néhány megalapozott következtetéshez azzal kapcsolatban, milyen megfontolások húzódhattak a mögött, ahogyan a mind a balti, mind a szláv nyelvekben megtalálható hasonló vonásokra vonatkozó tényeket értelmezte. A balto-szláv terület így Meillet tudományos munkásságának olyan részét képviselni látszik, amely távolról sem tartozik azon számos, egyébként nagyon éles és átható indoeurópai felismerései közé, amelyeket megfogalmazott. És éppen ezért tűnődöm — ahogyan a címemben is — azon, hogy vajon mire gondolt Meillet, amikor nem nyelvészeti érzelmeket engedett nyelvészeti értékelései útjába állni. HIVATKOZÁSOK Benveniste Émile 1969: Le vocabulaire des institutions indo-européennes. Párizs: Les Éditions de Minuit. Caussat Pierre 1988: Langue et nation. – Histoire Épistémologie Langage 10 (2),19 5 –2 0 4 . Frame Douglas 2009: Hippota Nestor (Hellenic Studies Series 37). Washington, DC: Center for Hellenic Studies (http://nrs.harvard.edu/urn-3:hul.ebook:CHS_Frame. Hippota_Nestor.2009). Hock Hans Henrich, Brian D. Joseph 19961/20092: Nyelvváltozás, nyelvtörténet és nyelvrokonság. Bevezetés a történeti nyelvészetbe. Berlin: Mouton de Gruyter. Joseph Brian D. 2006: A változatosság visszavetítéséről egy proto-nyelvbe, with and Particular Attention to Germanic Evidence and Some Thoughts on ‘Drift’. – Variation Reconstruction, szerk. Thomas Cravens. Amsterdam: Benjamins, 103–118. Joseph Brian D. 2013: A „sodródás” demisztifikálása – Variacionista megközelítés. – Közös grammatikalizáció, különös tekintettel a transzeurázsiai nyelvekre, szerk. Lars Johanson, Martine Robbeets és Hubert Cuyckens. Amszterdam: John Benjamins, 43–66. Mallory James P., Adams Douglas Q. 1997: Az indoeurópai kultúra enciklopédiája. London: Fitzroy Dearborn Publishers.