MOKSLO KALBOS KULTŪROS IR TERMINOLOGIJOS PROBLEMOS LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXIV (1985)

VALERIJ NYIKOLAJEVICS CSEKMONASZ

A NYELVÉSZETI ELEMZÉS TERMINOLÓGIÁJA KIALAKULÁSÁNAK NÉHÁNY TÖRVÉNYSZERŰSÉGÉRŐL

Egy adott elméletet vagy annak valamely részletét kiszolgáló terminusok összességét terminológiai csoportnak (TrG) nevezzük. Szerkezetüket és tulajdonságaikat tekintve a TrG-k bizonyos vonatkozásokban hasonlítanak a természetes nyelv lexikájának tematikus csoportjaihoz (TmG).

Így a TrG-ket és a TmG-ket minden egyes szinkrón metszetben rendszerint különböző eredetű és keletkezési idejű lexémák képviselik. A legtöbb tudományágban, különösen a humán tudományokban, így a nyelvtudományban is, a TrG-k összetétele spontán módon alakul ki, és egységeik leggyakrabban a természetes nyelv szavai. A TrG-k és a TmG-k kialakulásának folyamatára gyakorlatilag ugyanazok a szociolingvisztikai tényezők hatnak: a divat, a stilisztikai megfontolások, a presztízsértékű kölcsönzési források megléte, az adott nemzeti nyelv fejlődésében érvényesülő purista tendenciák stb.

Szemantikai szerkezetüket tekintve a TrG-k és a TmG-k abban hasonlók, hogy mindkettőben vannak egyjelentésű és többjelentésű lexémák. Míg a TmG-k esetében ez szabályos és természetes állapot, addig a TrG-kben a lexémák többjelentésűsége nem kívánatos, de gyakorlatilag elkerülhetetlen, ha terminusait az adott természetes nyelv lexémái alkotják. A nyelvtudományban számos terminust rejtett (vagy potenciális) poliszémia jellemez, mert vagy nincs pontosan meghatározva, vagy értelmezése többféle olvasatot tesz lehetővé, vagy pedig más elméletekből, illetve szomszédos tudományterületekről kölcsönözték. A TrG lexémáinak rejtett vagy nyílt többjelentésűsége gyakran megnehezíti az adott elmélet keretében megfogalmazott új tételek adekvát megértését, ugyanakkor azonban megkönnyíti az új tételek kifejtését régi terminusok segítségével, ami biztosítja az elméletek folytonosságát. Ezzel kapcsolatban emlékeztessünk arra, hogy azok a kutatók, akik elméleti konstrukcióik eredetiségét és sajátos jellegét („folytonosság hiányát”) kívánják hangsúlyozni, gyakran a hagyományostól gyökeresen eltérő terminusrendszereket javasolnak.

A TrG-k és a TmG-k hasonló szerkezete és tulajdonságai lehetővé teszik, hogy a lexika terminológiai csoportjait – elsősorban a humán tudományokéit – a nyelv úgynevezett kulturális lexikájához tartozó tematikus csoportok változatainak tekintsük. Véleményünk szerint ez a megközelítés segíteni fog

151

abban, hogy mélyebben megértsük a TrG-k kialakulásának törvényszerűségeit a humán tudományokban.

Mindazonáltal a TrG-k és a TmG-k lexémái jelentésének kialakulását meghatározó szemantikai mechanizmusok alapvetően különböznek. A terminus jelentéstartalmát főként az az elmélet határozza meg, amelyet kiszolgál. Az elmélet határozza meg azokat a megkülönböztető jegyeket (szémákat) is, amelyek alapján a lexémák elkülönülnek a terminológiai csoportokon belül; nyilvánvaló az is, hogy ezek a szémák enciklopédikus (nem rendszerszerű, nem nyelvi) jellegűek, mivel magát a TrG összetételét az elmélet határozza meg.

A lexika tematikus csoportjainak összetétele viszont, mint ismeretes, történetileg alakul ki, és az egyes lexémák jelentéstartalmát bennük a szemantikai mező magjában fennálló rendszerszerű viszonyok határozzák meg; ezenkívül a természetes nyelvi lexémák jelentése szorosan összefügg disztribúciójukkal, míg a terminus szemantikai disztribúciójának sajátosságai az általa kiszolgált elmélet szerkezetétől függenek.

Általában a terminusok és a természetes nyelvi lexémák szemantikájának különbsége abból ered, hogy az előbbiek alkotják annak a metanyelvnek az alapját, amellyel a jelenség elméleti modellje felépül, az utóbbiak pedig (természetes) objektumokként szolgálnak, amelyek valamely metanyelv segítségével írhatók le.

A különböző tudományágakban kifejezett tendencia figyelhető meg arra, hogy az elmélet ne csak a terminusok szemantikáját, hanem formális szerkezetüket is meghatározza. Ez a tendencia a kémiában valósult meg a legkövetkezetesebben. Véleményünk szerint a nyelvészeti elemzés terminológiájának egyes részei (vagy a természetes nyelvek leírásának elmélete) szintén e tendencia hatására alakultak ki. A további fejtegetések célja annak igazolása, hogy ez a feltevés helytálló; ugyanakkor az egyes nyelvészeti elemzési terminusok kialakulástörténetének részletes bemutatása nem tartozik feladatunkhoz.

A nyelvészeti elemzés alapját a nyelv fő szintjei – a fonetikai, morfológiai, lexikai és szintaktikai szint – egységeinek és szerkezetének leírására szolgáló elmélet alkotja. Kiindulópontjai a megfigyelhető és érzékelhető egységek: a beszédhangok, a szavak, a szóalakok és a mondatok. Ezeket az egységeket a kutató, aki egyben a nyelv beszélője is, intuitív módon különíti el az adott nyelvű beszéd észlelése és megértése során; ezek alkotják a nyelvi tények megjelenítésének úgynevezett emikus szintjét (vagy a megfigyelés szintjét; az etikus terminus a -etika utótagból képződik a fonetika szó alapján).

A formális elemzés (leírás) fő feladata, hogy az etikus szint egységeiből kiindulva feltárja és leírja az adott nyelv egységeit. Az etikus egységekkel ellentétben ezek bizonyos elméleti konstrukciók, a megfigyelhető nyelvi tények modelljei. Az ilyen egységek elnevezése az -éma utótagot tartalmazza.

152

Már a múlt század utolsó negyedében I. A. Baudouin de Courtenay javasolta a fonéma fogalmát, mint az intuitívan elkülönített beszédhangok reprezentációjának absztrakt egységét. Később az analóg funkciójú, morfológiai szintű egység a morféma nevet kapta. A „szó” mint az értelmező szótár egysége, amely szemantikailag azonos szóalakok sokaságát képviseli, a lexéma elnevezést kapta. Egészen nemrégiben a szintaxis alapvető funkcionális egységének megnevezésére a szintakéma terminust is javasolták.

Az émikus terminológia kialakulásával párhuzamosan megkezdődött az étikus terminológia átalakítása és egységesítése is. Az új étikus terminusok formális szerkezetét úgy alakították ki, hogy az émikus terminusokhoz képest jelöletlen jellegüket hangsúlyozza. Más szóval, az émikus terminusok elméleti származtatottságát, másodlagosságát formális szerkezetük szintjén kezdték modellezni. Ennek eredményeként a következő terminuspárok jöttek létre:

fonéma — fón (beszédhang)

lexéma — lex (szó)

morféma — morf (szóalak)

szintakéma —? („szintaksz”).

Az új étikus terminusok képzését az allofón és az allomorf terminusok elterjedése ösztönözte. Hangsúlyozni kell, hogy az étikus terminológia egységesülése nagyrészt spontán módon ment végbe. Emiatt hosszú ideig nem használták a potenciálisan lehetséges lex terminust, és nem terjedt el az allolex terminus sem — ezek jelentésében mindmáig a szó szót használják.

A szintakéma terminus jelenleg valamiféle egzotikum, a potenciálisan lehetséges szintaksz pedig aligha fog egyhamar meghonosodni.

A következetlen terminusalkotás és terminushasználat okait aligha magyarázhatja egyedül az a kutatói szándék, hogy elkerüljék a szokatlan terminusokat. A nyelvtudomány története azt mutatja, hogy az új terminológia viszonylag könnyen meghonosodik, ha bevezetésének szükségességét komoly elméleti érvekkel támasztják alá. Esetünkben ilyen indoklás lehet annak felmutatása, hogy a formális elemzés izomorf módon érvényesül a nyelv valamennyi fő szintjén; ennek az izomorfizmusnak a felismerése azonban fokozatosan alakult ki, és állítható, hogy valóságát a nyelvészek többsége mindmáig nem ismerte fel. Emellett a formális elemzés szerepe és jelentősége (vagyis elméleti súlya) nyelvi szintenként némileg eltér; pontosabban minél tartalmasabb (jelentésben gazdagabb) egy nyelvi egység, annál kevésbé tűnik fontosnak a formális elemzése. Emiatt jelenleg a fonológia a legformalizáltabb mind a tárgyát, mind a terminológiáját tekintve — a jelentéssel nem rendelkező nyelvi egységek elméleteként; ezt a formalizáltság csökkenő mértéke szerint a morfológia és a lexika követi. Jellemző, hogy a

153

A lexika leírásában a formális elemzés jelentőségét viszonylag nemrég ismerték fel, és mindmáig gyakran nem tulajdonítanak neki kellő jelentőséget. Ami a szintaxist illeti, itt még az sem teljesen világos, hogy mit kellene jelentenie egy ilyen elemzésnek. Így a nyelvészeti elemzés terminológiájának kidolgozottsága és egységesítettsége egyrészt, a nyelvi szintek elméleti tanulmányozottságának mértéke másrészt, nyilvánvalóan kölcsönösen függ egymástól. Ez a tény szemléletesen igazolja azt az elképzelést, hogy éppen az elmélet fejlődése a terminológia kialakulásának fő tényezője — mind tartalmi, mind formai tekintetben.

Figyelembe kell venni, hogy a formális elemzés nem meríti ki egy konkrét nyelv leírásának problémakörét, mivel adatai alapján nem lehet objektív szabályokat megfogalmazni az adott nyelv jelölt (értelmes) egységeinek létrehozására. Teljesen nyilvánvaló, hogy a formális elemzést ki kell egészíteni a nyelvi egységek paraméteres leírásának adataival, illetve megvalósulásuk és működésük módjának leírásával. A fonetikában a paraméteres leírás célja a beszédfolyam azon szakaszai objektív akusztikai jellemzőinek meghatározása, amelyek felelősek a beszéd egyes hangjainak (és következésképpen a fonémáknak) a megvalósulásáért. A morfológiában a paraméteres leírás az egyes morfok szemantikai-morfológiai jelentéseinek feltárását célozza. A lexikában pedig lényegét tekintve a modern szintaktikai szemantika, vagyis a szemantikai szintaxis problémaköre paraméteres jellegű. A nyelv különböző szintjein végzett paraméteres leírás feladatainak izomorfizmusa jelenleg gyakorlatilag nincs tudatosítva; sok nyelvész nem ismeri fel a paraméteres leírás feladatainak sajátos jellegét sem az intuitív, sem a formális elemzéshez viszonyítva. Emiatt a modern szakirodalomban olyan kifejezések fordulnak elő, mint a nyelv fonetikai leírása (azaz gyakorlatilag emikus egységeké) és a beszéd fonológiai leírása (azaz emikus egységeké), amelyek a modern elméleti nyelvészet keretein belül lényegüket tekintve ellentmondásosak.

Véleményünk szerint a paraméteres leírás feladatainak sajátos jellege előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, ami feltehetően olyan speciális terminusok megalkotásához vezet, mint a fonéta: „a pszichoakusztikai paraméterek összessége, amelyek valamely beszédhang (fóné) hatását létrehozzák (vagy meghatározott fonetikai körülmények között létrehozhatják)”; a morféta: „azoknak a lexikai-morfológiai jelentéseknek az összessége, amelyek meghatározzák egy adott morf használatának sajátosságait”; a lexéta: „a szó azon jelentéseinek összessége, amelyek meghatározzák szemantikai kombinálhatóságának sajátosságait”; esetleg a szintakéta, valamiféle morfoszintaktikai használati szabályok jelentésében, amelyek valamely „szintaxisra” vonatkoznak. De ismét hangsúlyozzuk, hogy az ilyen (funkciójukat tekintve) terminológia feltehetően csak a paraméteres leírás elméletének világos megfogalmazása és gyakorlati megvalósítása után fog kialakulni és meghonosodni—

154

—.

Végül még egy utolsó megjegyzés. Az a terminológiai csoport, amelynek szemantikai és formai szerkezetét teljes egészében az általa szolgált elmélet motiválja, „tökéletesnek” nevezhető. Az ilyen csoport esetében megszűnik a nemzeti és a nemzetközi elemek viszonyának problémája, és természetes módon a modern tudomány (nemzetközi) szemantikai nyelvének részévé válik.