LIETUVIŲ KALBOS SANDAROS TYRINĖJIMAI

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXVI (1987)

ADOMAS ŠOBLINSKAS

J. BALČIKONIS DIDAKTIKAI ELKÉPZELÉSEI

Életének több mint tíz évét J. Balčikonis professzor középfokú oktatási intézményekben végzett munkájának szentelte. Ma már nem könnyű megmondani, milyen didaktikai elképzeléseket hirdetett J. Balčikonis a litván nyelv oktatásmódszertanának tanítása során, milyen didaktikai elveket követett ő maga a litván nyelv tanításakor, és milyen módszereket alkalmazott. Mindezekről csak közvetett módon, recenzióiból és a hallgatók által lejegyzett előadásjegyzetekből alkothatunk képet.

Kétségtelen, hogy J. Balčikonis ismerte K. Ušinskij didaktikai elképzeléseit, valamint a tanításról és az anyanyelv iskolai szerepéről vallott nézeteit. Hasonlítsuk össze K. Ušinskij és J. Balčikonis e tárgyban megfogalmazott gondolatait.

K. Ušinskij 1861-ben ezt írta: „A nép nemzedékei egymás után következnek, de minden nemzedék életének eredményei a nyelvben maradnak fenn — örökségül az utódok számára. Az anyanyelv kincstárába egyik nemzedék a másik után a mély lelki megindulások gyümölcseit, a történelmi események gyümölcseit, a hiteket, a nézeteket, az átélt bánat és az átélt öröm nyomait — egyszóval egész lelki életének nyomát — rakja le; a nép mindezt gondosan megőrzi a nép nyelvében”¹.

J. Balčikonis 1930-ban így beszélt: „Tisztelt hallgatóim, remélem, hallották már, hogy minden népnek sajátos arculata van, és minden nép lelke különbözik a többi nép lelkétől. Miből ismerhetjük meg népünk lelkét? Leginkább a nyelvből. A nép a nyelvbe halmozza fel lelki kincseit, mintha valamiféle magtárba rakná őket. A nyelvben tükröződik a nép gondolkodása, érzelmei, szellemessége. De jól kell ismernünk a nyelvet ahhoz, hogy megérthessük belőle a nép lelkét”².

J. Balčikonis minden bizonnyal ismerte F. Buslajev, J. Grot, I. Sreznevskij és más, korabeli híres orosz filológusoknak az anyanyelvnek a fiatal ember lelki világának formálásában betöltött jelentőségéről vallott nézeteit.

Hogy J. Balčikonisnak világosan kialakult didaktikai nézetei voltak az anyanyelv tanításáról, az az 1918-ban Voronyezsben írt, J. Murka „Lietuvių kalbos vadovėlis” című művéről szóló recenziójából is kitűnik. A recenzió mindenekelőtt J. Balčikonisnak az anyanyelvi tankönyv felépítéséről vallott felfogását tárja fel. J. Balčikonis elsősorban azért rója meg az említett tankönyv szerzőjét, mert a benne szereplő szövegek „a tankönyv mintegy harmadát teszik ki, és gyakran semmilyen nyelvtani szabályt nem szemléltetnek”³.

¹ Szöveggyűjtemény az orosz nyelv módszertanához / Az orosz nyelv mint tantárgy. — M., 1982, 47. o.

² Balčikonis J. Válogatott írások. — V., 1978, 1. köt., 105. o. A továbbiakban rövidített formában idézve: RR I (V., 1978), RR II (V., 1982).

³ RR I 37.

32

Szigorúan bírálja a „szabályok nagy sokaságát” is, amelyeknek több mint a felét „félreértésből nevezték szabályoknak”. J. Balčikonis J. Murka tankönyvi szabályokkal szembeni kifogásainak vizsgálata alapján a tankönyv ezen elemével szemben a következő követelményeket fogalmazhatjuk meg: a szabálynak egyszerűnek és érthetőnek kell lennie, meg kell felelnie az igazságnak, és megfelelően kell megfogalmazni.

J. Balčikonis megalapozottan gúnyolta J. Murka tankönyvének azokat a bonyolult gyakorlatait, amelyek semmit sem segítettek a nyelvtudás elsajátításában. A recenzens egy ilyen feladatot idéz: „Olvassák el Vaižgantas „Juostos” című művének mintáját, csukják be a szemüket: képek(!) jelennek meg előttük. Ha nem jelennek meg képek, olvassák újra és újra, amíg a képek meg nem jelennek”, majd hozzáfűzi a megjegyzést: „Számomra – és remélem, a tanulók számára is – nem igazán világos, miért kell itt becsukni a szemünket ahhoz, hogy képek jelenjenek meg”⁴. Hasonló bírálatban részesíti J. Balčikonis azokat a J. Murka-féle gyakorlatokat is, amelyekben a szerző mindenféle képek rajzolására utasítja a gyerekeket. Nem kevés iróniával írta: „Eleinte az ember csak csodálkozik, és nem tudja, hogyan kell ezeket a képeket a nyelvórákon megrajzolni, míg végül a 20. oldalon rá nem bukkan a szerző útmutatására, amelyből megtudhatja, miként végezheti el ezt a munkát: „Rajzoláskor a képeket színekkel díszítik, a szavak képeit pedig szép szavakkal és kifejezésekkel ékesítik.” Majd hozzáteszi: „Nagyon is kétséges, mennyiben segíthetnek a nyelvtanulásban az ilyen rajzok, mégpedig „különféle színekben”⁵.

J. Balčikonis – amint azt a panevėžysi évekből fennmaradt jegyzetek tanúsítják – tankönyv nélkül tanította az anyanyelvet, nélkülözve ezt az elemi és nélkülözhetetlen oktatási segédeszközt, élő szóval, krétával és táblával dolgozva. Az iskola szűkös anyagi lehetőségei mellett még csak nem is gondolhatott az anyanyelv tanításának korszerűsítésére; a hagyományos tanítási módszerekkel élt, amelyek az orosz módszertanosok munkáiból voltak ismertek, és amelyeket a cári Oroszország iskoláiban alkalmaztak.

Az előadásjegyzetek alapján J. Balčikonis a nyelvtani anyag jellegétől függően választotta meg a tanítási módszert. A paradigmákat megfigyeléses módszerrel tanította; igyekezett nem puszta paradigmát bemutatni, ahogyan manapság teszik, hanem úgy, hogy a tanuló vagy a hallgató megérezze formáinak jelentését és nyelvbeli működését. Például a ragozás tanításakor a kérdéseket is párhuzamosan adta meg: Ki megy? Gyermek-ek, gyermek-ek. Állj meg! Álljanak meg! Gyermek-ben, gyermek-ek. Kié a sapka? Gyermek-é, gyermek-ek-é. Kinek adott sajtot? Gyermek-nek, gyermek-ek-nek stb.⁶

Az igealakok paradigmáit a személyes névmásokkal együtt adta meg: 1. Én visz-ek, 2. Te visz-el, 3. Ő visz stb.⁷

A melléknevek és a melléknévi szófajok ragozásának tanítását összekapcsolta a főnevek tanításával: „V. jó mező, K. jó mező, D. jó mezőnek” stb.⁸ Igaz, egyes eseteket saját elnevezéssel illetett: a már említett adományozó (D) mellett volt kiegészítő és eszközhatározói⁹ is.

⁴ RR I 37

⁵ Ten pat, p. 38

⁶ RR II 17.

⁷ Ten pat, p. 44.

⁸ Ten pat, p. 29.

⁹ Ten pat, p. 18.

2. 1835

33

Néha nagyobb magyarázat nélkül arra utasította a tanulókat, figyeljék meg, hogyan ugrál a hangsúly a paradigma¹⁰ során. A nyelvi jelenségek megfigyelése a nyelvtanítás sajátos módszere, amely ma sem veszítette el a pedagógusok bizalmát. J. Balčikonis, mondhatni, tökéletesen alkalmazta.

A nyelv tanításakor nem lehet analógia nélkül boldogulni. J. Balčikonis sem kerülte. Például miután megismertette a tanulókat a főnév vyras hangsúlyozási paradigmájával, anélkül, hogy részletesebben elemezné, megjegyzi, hogy a vyras szóhoz hasonlóan ragozódnak és hangsúlyozódnak az auksas, inkštas, kaulas szavak stb., a lapas mintájára pedig a putas, diržas, ginklas szavak stb.¹¹

A nyelvi jelenségek jobb megértését segíti, rendszerszerű jellegüket pedig feltárja a csoportosítás. J. Balčikonis ezt a módszert a kötőszók tanításakor, illetve az igék vonzatának magyarázatakor alkalmazta.

Sokkal nehezebb megállapítani, milyen elvekhez tartotta magát J. Balčikonis a litván nyelv tanításakor, és miért választotta a nyelvtani anyag egyik vagy másik bemutatási sorrendjét.

J. Balčikonis a litván nyelv oktatásának három legfontosabb célját jelölte meg: „1) megtanítani a tanulókat arra, hogy tudatosan használják azt a nyelvi anyagot, amelyet otthonról magukkal hoznak az iskolába; 2) bővíteni a magukkal hozott szókészletet, és 3) megtanítani őket a helyesírásra”. Mindjárt hozzáteszi, hogy e három dolog közül a gimnázium csak a helyesírást tanítja meg, majd keserűen megjegyzi: „de hiszen ez nem nyelv”¹². Érdekes, hogy az 1919-ben írt cikkben megjelölt, a litván nyelv tanítását érintő hiányosságok ma is jellemzőek. J. Balčikonis azt állította: „Minél tovább ül a tanuló az iskolában, annál inkább rontja a nyelvét: a felsőbb osztályos tanulók rosszabbul tudják a nyelvet, mint az alsóbb osztályosok, csak a felsőbb osztályosok általában kevesebb helyesírási hibát vétenek”¹³. Úgy tűnik, iskoláinkban mindmáig meglehetősen hasonló a helyzet. Idézek még egy részletet ugyanabból a cikkből: „Magától értetődik, hogy az iskola akkor tudja megtanítani a nyelvet, ha maguk a tanárok is tudják, és nemcsak a litván nyelvtanárok, hanem a többi tantárgy tanárai is. Vagyis minden tanárnak tanítania kell a nyelvet. Szükséges, hogy a tanuló minden órán helyes beszédet halljon, és hogy bármely tanár, bármely tantárgyat tanítja is, ki tudja javítani a nyelvi hibáját”¹⁴. Aki valamelyest ismeri a mai iskolát, jól tudja, hogy a több mint 65 év elteltével megfogalmazott gondolat mindmáig utópisztikus, mert a régi időkhöz hasonlóan egyes diplomás litvántanárok maguk is segítenek másoknak beszennyezni a nyelvet: a tanulók fogalmazásaiban gyakran egy elavult, könyvízű, néha pedig szlengszerű fordulatra cserélik az elevenebb szót vagy szerkezetet.

J. Balčikonis megértette, hogy a nyelvről szerzett elméleti ismeretek önmagukban nem elegendők a nyelv jó elsajátításához, ezért különösen nagy figyelmet fordított a litván nyelvi írásbeli munkákra mind a középiskolákban, mind az egyetemen; türelmesen kijavította őket, és megbeszélte a felmerülő nyelvi hibákat. A fogalmazásoknak szentelt egyik leghosszabb és legrészletesebb cikk, a „Rašomieji darbai” 1928-ban jelent meg a „Švietimo darbe”, a 9. számban (108), gai-

¹⁰ Ugyanott, 19. o.

¹¹ RR II 20.

¹² Ugyanott, 156. o.

¹³ RR II 156.

¹⁴ Ugyanott, 157.

34

Csakhogy hosszú időn át nehezen volt hozzáférhető a tanárok számára, ezért szinte teljesen feledésbe merült. A cikk olyan magas elméleti színvonalú, hogy számos megállapítása ma sem avult el, és továbbra is teljes mértékben időszerű iskoláink számára.

J. Balčikonis az írásművet egy adott kérdésre adott válaszként, az ő szavaival „témának nevezett” feladatként értelmezi. Az írásműnek alkotó jelleget tulajdonít, ezért teljesen érthető a következő megállapítása: „Az írásművek eszméjük szerint kis műalkotások. A tanuló kis fogalmazásában megmutatkozik a művész szubjektivitása és a műalkotás autonómiája.” A cikk arra ösztönöz, hogy ápoljuk a tanulók irodalmi tehetségét, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy „vannak meggondolatlan emberek, akik a fogalmazás értelmetlenségeit a tehetség jelének tartják¹⁵.

Ma is időszerű J. Balčikonis megjegyzése, miszerint a tanulókat fel kell készíteni a fogalmazásírásra, különösen az alsóbb osztályokban, különben munkájuk kevés haszonnal jár; a felsőbb osztályokban ez a felkészítés valamivel kevésbé lehet alapos, de így is szükséges.

A cikk kellő részletességgel tárgyalja az írásmű elméleti és technikai kérdéseit is — szó esik a fogalmazások fajtáiról, a témáról, a vázlatról, az anyaggyűjtésről, a piszkozatról, a tisztázatról, a terjedelemről stb. Az említett cikkfejezetekből bemutatok néhány ma is különösen időszerű módszertani gondolatot.

A téma kiválasztásáról szólva J. Balčikonis a következő követelményeket támasztja: 1) a témának illeszkednie kell a tanulók életkorához és műveltségéhez; 2) olyan területről kell származnia, amelyet a tanulók ismernek, és amely számukra hozzáférhető; 3) logikusan körülhatároltnak és pontosan megfogalmazottnak kell lennie. Ezeket a követelményeket napjainkban sem mindig veszik figyelembe.

J. Balčikonisnak a fogalmazás vázlatáról vallott álláspontjával teljes mértékben egyetérthetünk. Hallgassuk meg érvelését: „Most az a kérdés, hogy mindig kell-e vázlatot írni. Vannak tanárok, akik nem nagyon követelik meg, hogy készüljön. Véleményem szerint, ha otthonra adnak fel fogalmazást, akkor a vázlat feltétlenül szükséges. Vázlat nélkül akkor lehet meglenni, ha nagyon kevés az idő, de a vázlatnak akkor is legalább fejben meg kell lennie, különben a fogalmazás semmit sem ér: helyenként kimaradások, másutt ismétlések, megint másutt a témától való eltérések fordulhatnak elő stb.”¹⁶ Mi csak annyit tehetnénk hozzá, hogy egyes esetekben a műfaj sajátosságai miatt is lemondunk a vázlatról (kérvény, miniatűr, aforizma stb.); a vázlat nélküli, hagyományos fogalmazás azonban értelmetlen, puszta időpocsékolás. A jó fogalmazásvázlat fejleszti a tanuló gondolkodását, ezért J. Balčikonis a vázlattal szemben bizonyos logikai követelményeket is megfogalmazott, és olyan sémát adott közre, amelyet ma is sok tanár követ, amikor a gyerekeket vázlatkészítésre tanítja.

A fogalmazáshoz szükséges anyag gyűjtésekor J. Balčikonis 17 x 10-es formátumú lapocskák használatát javasolja, mert így az anyagot „könnyebb elrendezni, csoportosítani”, a jelentéktelen, mellékes dolgokat pedig elhagyni. A lapocskákra a fogalmazáshoz szükséges idézeteket is fel lehet jegyezni, de nem szabad túlterhelni velük az írásművet, nehogy az elveszítse önállóságát.

A cikk számos további eredeti, ma is időszerű gondolatot tartalmaz a fogalmazás piszkozatáról és tisztázatáról („végleges tisztázatáról”), valamint a bevezetésről és a befejezésről.

¹⁵ RR II 231.

¹⁶ RR II 234.

2*

35

Az írás stílusának legelső követelményeként J. Balčikonis a helyességet tartotta számon. Véleménye szerint: „Az az állítás, hogy ott is lehet jó a stílus, ahol a nyelv helytelen, merő képtelenség”¹⁷. Úgy vélem, hogy az általa a jó írásstílussal szemben támasztott követelmények emlékeztetőként minden iskola litván nyelvi és irodalmi szaktantermének falán függhetnének. Íme:

1) Úgy írj, ahogy beszélsz, és jó lesz.

2) Ne írj túl hosszú mondatokban: az élő beszéd nem kedveli a hosszú mondatokat.

3) A mondatoknak belső összefüggésben kell állniuk egymással.

4) A gondolat kifejezéséhez olyan szavakat kell választani, amelyek a leginkább illenek hozzá¹⁸.

Rendkívül találóan és tömören határozta meg az egyéni stílus lényegi elemeit: a funkcionális kötődést, a lexikát, a szintaxist, végül pedig a szöveget.

Nagy jelentőséget tulajdonított az olvasmányoknak a jó stílus fejlesztésében. „Az olvasmányoknak nagy jelentőségük van a stílus szempontjából – írta –, ezért talán nem árt itt emlékeztetni arra, hogyan kell a tanulóknak olvasniuk. Olvasás közben a könyv fontosabb részeit és tartalmát fel kell jegyezniük egy erre a célra szolgáló füzetbe. Egyrészt az ilyen jegyzetelés hozzászoktatja a tanulókat az íráshoz, másrészt jobban megértik és hosszabb ideig emlékeznek arra, amit leírnak”¹⁹. Vagyis ha azt akarjuk, hogy tanulóink valóban hasznukra fordítsák az olvasott könyveket, hozzá kell szoktatnunk őket ahhoz, hogy tollal és füzettel a kezükben olvassanak: csak így szoknak rá az írásra, és így gyakorolják a szövegalkotást.

J. Balčikonis írásjavítási módszere eredeti és sajátos volt. Mindenekelőtt azt követelte, hogy az írásokat „gondosan és hozzáértően” javítsák, mert a rosszul kijavított dolgozatnak „szinte semmi haszna”. A tanár feladatának tartotta, hogy megmagyarázza az egész írás hibáit, és feljegyezze őket egy erre szolgáló füzetbe. Ő maga minden egyes írás hibáit kis méretű (10 cm × 4,5 cm-es) cédulákra jegyezte fel, hogy csoportosíthassa őket. A dolgozatok megbeszélésének végén azt javasolta, hogy 1–2 jobb írást olvassanak fel az osztálynak. A tanulóktól megkövetelte, hogy a visszaadott dolgozatokat gondosan javítsák ki; semmiféle hanyagságot vagy rendetlenséget nem tűrt el, a ki nem javított vagy rosszul kijavított hibákat pedig azt javasolta, hogy „adják hozzá az új dolgozat hibáihoz, és így csökkentsék az érdemjegyet”²⁰. Amint egy korábban megjelent cikkből (1927) kiderül, J. Balčikonis az írások megbeszélésekor leginkább a logikailag kezdetleges mondatokat, a tautológiákat és pleonazmusokat, valamint a különféle anakronizmusokat javította. Íme néhány mondat a „A Nemunas jelentősége Litvánia számára” témájú dolgozatokból, amelyeket egy külön füzetbe másoltak ki:

1. Mint minden természeti jelenségnek, úgy a Nemunasnak is van jelentősége Litvánia számára.

2. Fejedelmeink a Nemunason hajóztak, mert akkor még nem voltak vasutak, és ha voltak is, kényelmetlenek voltak.

3. A Nemunasban meglehetősen sok hal van, amelyeket az emberek, az úgynevezett halászok fognak ki²¹.

Egyesek talán a tanárnak is szemére vethetnék, hogy ilyen szűk, érvelő jellegű témákat választott, és alaposan megizzasztotta a tanulókat, mire kibogozták őket. Érdekességképpen nézzük meg, hogyan írnak ma iskoláink végzős diákjai. Például:

1. Lapinónál mindig tele van gyerekekkel, akik szeretik és értik Lapino meséit.

¹⁷ RR II 239.

¹⁸ Ugyanott, 239. o.

¹⁹ Ugyanott, 239. o.

²⁰ RR II 241.

²¹ RR I 68–69.

36

2. Liudas Vasaris – az irodalom lírai hőse. Állandó kételyek, remények, elégedetlenségek és csalódások veszik körül Liudas Vasaris alakját.

3. És amikor a föld megteremtette magának az embert, akinek két lába szilárdan támaszkodott a földgömbre, kezében pedig a napot tartotta, ezt az embert kommunistának nevezte. A keze neked volt szánva, föld. Egy munkás erős keze volt. Olyan, mint a kitűnő gyümölcsöktől – munkáktól – roskadozó almafa ágai.

Nem átlagos tanulók írnak így, hanem az úgynevezett éltanulók, érmesek.

Meg kell mondanunk, hogy ma sincs didaktikailag megalapozott fogalmazási rendszerünk iskoláink számára; a tanulók semmilyen vagy szinte semmilyen elméleti ismeretet nem kapnak a fogalmazásról; a fogalmazásokat elemző órákon még a felsőbb osztályokban is leginkább csak a helyesírási és központozási hibákról esik szó; a tanárok olykor kijavítják, máskor pedig teljesen javítatlanul hagyják a fogalmazások súlyos nyelvi hibáit. Ez leggyakrabban azokban az iskolákban fordul elő, ahol az iskola élén nem litván szakos vagy általában a nyelvi ügyek iránt nem érdeklődő ember áll, aki nem képes észrevenni az ilyen litván szakos „tévedéseket”. A leginkább aggasztó az a körülmény, hogy az ilyen hibákat kijavító litván szakos tanárok száma iskoláinkban csökken; J. Balčikonis professzor egykori litván szakos tanítványai már tiszteletre méltó korba értek, és egyre ritkábban találkozni velük az iskolákban, módszertani eszméi pedig egyre inkább feledésbe merülnek, ahogy az is, hogy arra buzdított: tanítsuk meg a gyerekeket dolgozni.

Amikor 1921-ben Panevėžysben tanított, J. Balčikonis ezt írta: „Ne feledjük, hogy a tanulás munka, a munka pedig nem lehet könnyű, ahogy a négyzet sem lehet kerek. Ne tekintsük a munkát átoknak, hanem az embernek e könnyek völgyében jutott boldogságnak”²².

J. Balčikonis professzor születésének 100. évfordulóján kiváló alkalmunk nyílik arra, hogy felidézzük az iskola érdekében szerzett érdemeit, és még egyszer áttekintsük az általa meghirdetett módszertani eszméket. Mindannyiunk örömére ezek nem avultak el, ma is éppoly aktuálisak, mint azokban a távoli időkben; a fiatal litván szakos tanárok sokat tanulhatnak tőle, ha elolvassák kétkötetes művét, és érdekes anyagot választanak belőle a litván nyelv tanításához.

J. BALČIKONIS DIDAKTIKAI ESZMÉI

Összefoglaló

J. Balčikonis professzor nemcsak kiváló nyelvtudós, hanem pedagógus is volt, és hozzájárult az anyanyelvi litván nyelv oktatásának módszertanához. Kétségtelen azonban, hogy oktatói munkájában K. D. Usinszkij és más orosz módszertanosok didaktikai eszméit alkalmazta. J. Balčikonis módszertani koncepcióját ez a tanulmány a litván nyelv tankönyveiről írt recenziói, az oktatásmódszertani előadásainak jegyzetei, valamint módszertani cikkei alapján rekonstruálja. A professzor számos didaktikai eszméje ma is időszerű a litván nyelv oktatásában. Didaktikai szempontból különösen értékes az iskolai írásbeli munkákról szóló, 1928-ban megjelent cikke, amely részletesen tárgyalja a középiskolai fogalmazások elméleti és gyakorlati kérdéseit.

²² RR II 228.