LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXVIII (1989) KALBŲ RYŠIAI IR SĄVEIKOS

ÁTTEKINTÉSEK, RECENZIÓK, MUTATÓ

DALIA BARAUSKAITĖ

A KÉTNYELVŰSÉG PROBLÉMÁINAK VIZSGÁLATA AZ ÉSZT SZSZK-BAN

Jelenleg a két nyelvűség problémáit intenzíven kutatják és vitatják Szovjet-Észtországban. A viták visszhangja az össz-szövetségi sajtóba is eljutott (vö. Правда 04.01.1988, 09.02.1988 stb.). A problémákat a gazdasági és társadalmi szférák ellentmondásai, valamint az Észt SZSZK sajátos történelmi, kulturális (Savisaar 1987, 50, 54) és demográfiai körülményei érlelték meg (Vahemetsa 1987, 47).

Az Észt SZSZK-ban az egyoldalú kétnyelvűségi formák mellett, amelyek az Észt SZSZK nemzeti kisebbségeit (ukránokat, finneket, belaruszokat, letteket, németeket stb.) képviselik, a kölcsönös kétnyelvűség következő legfontosabb formáit különböztetik meg: észt–orosz és orosz–észt (lásd Пялль 1985, 13). Már hosszú évek óta az észt–orosz, illetve — valamivel szerényebb mértékben — az orosz–észt kétnyelvűség fejlesztése és gyakorlati intézkedései a nemzeti kapcsolatok különösen fontos kérdései.

Most bizonyos intézkedéseket kezdtek tenni az orosz–észt kétnyelvűség fejlesztésére is: a Tallinni Pedagógiai Intézetben az orosz iskolák számára észt nyelv- és irodalomtanári szakot indítottak, a nagyvárosokban észt nyelvtanfolyamokat szerveznek; az 1980—1987 közötti időszakban még két észt nyelvkönyv is megjelent (Валмер А., Ууспылд Э., Туру Э. Учебник эстонского языка. Таллин: Валгус, 1981; Leberecht H. Räägime eesti keelt ||Мы говорим по-эстонски. Tallinn: Valgus, 1983), továbbá egy orosz–észt társalgási szótár (Рейцак А. К. Русско-эстонский разговорник. 6-ое испр. изд. Таллин: Валгус, 1985). Az észt–orosz és az orosz–észt szótárakat is gyors ütemben adják ki: 1986-ban jelent meg J. Tamm észt–orosz szótárának 6. kiadása (Tamm J. Eesti—vene sõnaraamat. Tallinn: Valgus, 1986), valamint V. Muhel orosz–észt szótárának 4. kiadása (Muhel V. Vene—eesti sõnaraamat. Tallinn: Valgus, 1982).

Az észt és a köztársaság más lakosainak nyelvei közötti érintkezések kutatására az Észt SZSZK Tudományos Akadémiájának Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetében nyelvi kontaktusokkal foglalkozó részleget hoztak létre, amely szótárakat és tanulmányköteteket ad ki¹. A részleg munkatársai jelenleg egy nagyszabású (több mint 80 000 szavas) orosz–észt szótár elkészítését fejezik be, 1990-ig pedig egy háromkötetes észt–orosz szótár összeállítását is tervezik.

Az észt–orosz és az orosz–észt kétnyelvűséget a terminológusok is fejlesztik, akik nagy számban adnak ki két- és többnyelvű szakszótárakat a különféle tudományterületekről. Egyedül 1980—1987 között jelent meg egy latin–észt–orosz orvosi szakszótár (Valdes A.,

¹ Az észt és az orosz nyelv anyagán végzett összehasonlító szókincs- és nyelvtanvizsgálat kérdései. Tallinn, 1982; Az észt–orosz és orosz–észt kétnyelvűség problémái (az Észt SZSZK anyagán). Tallinn, 1985 stb.

14. 678

201

Veski J. V. Latin–észt–orosz orvosi szótár. Tallinn, 1982–1983. 1–2. kötet), az orosz és észt nyelvű kémiai szakszótár (Vene–eesti keemiasõnaraamat | Szerk. J. Hüsse, H. Karik. Tallinn, 1982), az angol, észt és orosz nyelvű tengerészeti szótár (Olev K. Inglise–eesti–vene meresõnastik. Tallinn, 1981), valamint a kétkötetes, többnyelvű állattenyésztési szótár (Loomakasvatuserminid eesti, saksa, inglise ja vene keeles. 1. kötet: Seakasvatus, 2. kötet: Põllumajandusloomade füsioloogia. Tallinn, 1983–1984). Elkészült az orosz–észt katonai szótár is (Veskimägi E., Ernits H. Vene–eesti sõjanduse sõnaraamat. Tallinn: Valgus, 1986), továbbá a szövettani (Histoloogia eesti-, vene- ja ingliskeelne seletav terminoloogia | Szerk. J. Tehver. Tallinn, 1985) és a hírközlési szakkifejezéseket magyarázó segédanyag (Vene–eesti sidesõnavara | Szerk. E. Vatter. Tallinn, 1984).

A kutatók azonban rámutatnak, hogy ezek az eszközök önmagukban nem garantálják sem az orosz–észt kétnyelvűség megfelelő szintjét, sem – ami a legfontosabb – az észt nyelv jogainak biztosítását a köztársaságban. Nagy aggodalommal beszélnek arról, hogy az Észt SZSZK-ban valójában nem fogadtak el olyan törvényt, amely világosan meghatározná az észt nyelv szerepét a köztársaság közéletében (Hint 1987ᵦ, 49; Ruutsoo 1987, 722), és amely védené az észt nyelvet mint „az észt nép természetes és vitathatatlan jogát” (Hint 1987ₐ)². Az elmúlt években, amelyek nemcsak a gazdasági és társadalmi szféra radikális átalakításának, hanem a társadalmi lét minőségileg újragondolásának kezdetét is jelzik, a kétnyelvűséget is alaposabban vizsgálták, és olyan problémák kerültek felszínre, amelyeket a konjunkturális megfontolások miatt hosszú időn át enyhítettek, sőt teljesen figyelmen kívül hagytak. Az Észt SZSZK sajtójában és a lapok, folyóiratok szerkesztőségei, illetve különféle kulturális szervezetek által rendezett nyilvános beszélgetéseken folyó vitáknak M. Hint „A kétnyelvűségre rózsaszín szemüveg nélkül tekintve” című cikke adott új lendületet; az írás a „Vikerkaar” („Szivárvány”) folyóirat 1987. évi 6–7. számában jelent meg (lásd Hint 1987ᵦ; a cikk némileg megrövidített és „korrigált” változata ugyanennek a folyóiratnak az orosz nyelvű kiadásában, a „Padūra”-ban is megjelent)³. Bár a szerző egy-két vitapartnere nem értette meg a cikkben felvetett legfontosabb gondolatok lényegét, vagy sajátosan értelmezte azokat (lásd Karotom 1987; Михальченко, Шахнарович 1987), a vitában részt vevő nyelvészek, filozófusok, szociológusok, pszichológusok és más területek kutatóinak többsége saját kutatásai és megfigyelései adataival támasztotta alá a szerző álláspontját, és a kétnyelvűség új aspektusait vetette fel.

Jelenleg azt állapítják meg, hogy a kétnyelvűséget sem az Észt SZSZK-ban, sem a többi szövetségi köztársaságban nem vizsgálták kellő tudományos alapossággal (Hint 1987ᶜ, 68; Laast 1987, 70). „R. Ruutsoo szerint sok szovjet szociolingvista következtetéseit nem valós kutatásokra alapozza, hanem a stagnáció időszakára jellemző „egység és egyformaság” koncepcióján alapuló elvont sémákkal spekulál. Ezért nem kapnak kellő megvilágítást azok a kérdések, amelyek a kétnyelvűség egyénre gyakorolt lehetséges negatív következményeire, az anyanyelv második nyelv hatására bekövetkező destabilizálódására, valamint arra vonatkoznak, hogy a kétnyelvű környezetben miként és milyen formában működik valójában a második, vagyis az orosz nyelv (Hint 1987ᵦ, 52; 1987ᶜ, 68, 70).

² Hosszú munka és mérlegelés után az Észt SZSZK nyelvtörvényét 1989. január 20-án fogadták el (lásd: Tiesa. 1989. január 24.).

³ Straipsnis lietuvių kalba paskelbtas rinkinyje „Mintys apie gimtąją kalbą“ (V., 1989).

202

A kutatók különösen veszélyes eljárásnak tartják a szociolingvisztika legfontosabb fogalmainak és terminusainak metaforikus használatát (Ruutsoo 1987, 723), amely megalapozatlan állításokhoz és következtetésekhez (erről bővebben lásd Пялль 1985, 10–11), valamint elhamarkodott gyakorlati intézkedésekhez vezethet. Abszurdnak tartják a „második anyanyelv” kifejezést (Vahemetsa 1987, 49; Laast 1987, 70)⁴. Kétségbe vonják, mennyire megalapozott nyelvészeti szempontból a nyelvek anyanyelvre, oroszra, a Szovjetunió népeinek nyelveire és idegen nyelvekre való felosztása, hiszen nyelvészeti szempontból „idegen” (észül vöörkeel, „idegen nyelv”) minden olyan nyelv, amely nem anyanyelv (Hint 1987_b, 51; 1987_c, 69). Amikor a fogalmakat „átalakítják”, mesterségesen különválasztják az orosz és az egyéb, úgynevezett idegen nyelvek oktatásának módszertanát. Mégis, „az a tény, hogy a Szovjetunió népei között nincsenek politikai határok, nem könnyíti meg e népek nyelveinek megtanulását, ezért az orosz nyelv csaknem százmillió szovjet ember számára lényegében idegen nyelv” (Hint 1987_b, 51; vö. még Laast 1987, 70).

A „kétnyelvűség” fogalmának ingadozó és metaforikus használata a szovjet szociolingvisztikai szakirodalomban (Пялль 1985, 31) arra késztet, hogy a meglévő statisztikai adatokat is kritikusabban vizsgáljuk. Az 1970-es és 1979-es szovjet népszámlálás adatai szerint az Észt SZSZK-ban az oroszul tudó észtek száma tíz év alatt 4,5%-kal csökkent (1970-ben a köztársaságban élő észtek 27%-a tudott oroszul, 1979-ben pedig 23,3%-uk), noha azoknak a lakosoknak az aránya, akik anyanyelvüknek az észtet tekintették, ezalatt csak kis mértékben növekedett (lásd Пялль 1985, 14–16). Ezek a statisztikai adatok azonban nem tükrözik az észt–orosz kétnyelvűség tényleges szintjét⁵, mert „magának valamely nyelv, különösen a második nyelv szabad használatának kérdése sehol sem kerül komoly vizsgálat alá” (Пялль 1985, 31; a kiemelés tőlem – D. B.). A népszámlálási eredmények alapvetően a megkérdezettek nyelvi képességeikről alkotott szubjektív véleményétől függnek. Emiatt „sok különös eset fordul elő, amikor az emberek, különösen az általános iskolák felsőbb osztályainak tanulói, noha jól tudnak oroszul, úgy vélik, nem beszélik szabadon ezt a nyelvet. Formálisan talán igazuk van, hiszen nem beszélik tökéletesen az oroszt. Valójában azonban tévednek, mivel orosztudásuk lényegében betölti a legfontosabb funkciót: a népek közötti kommunikáció eszköze” (Пялль 1985, 32). Magától értetődő és nem vitatható, hogy a mai világban szükséges egy második (harmadik, negyedik stb.) nyelv ismerete, és ez különösen fontos a kis népek képviselői számára (Ruutsoo 1987, 724). Bármely második nyelv elsajátításakor azonban a gyakorlati indítékok önmagukban nem elegendők (a mindennapi élet, a munkakörülmények, az óvodák és az általános iskolarendszer, az információforrások stb.). A kulturális motiváció sem kevésbé fontos, mivel „valóban önkéntes ösztönzést ad a nyelvtanuláshoz” (Hint 1987_b, 51). Ennek a tényezőnek a figyelmen kívül hagyása és az adminisztratív intézkedések túlértékelése aggodalomra ad okot, mert „az adminisztratív intézkedésekkel kikényszerített kétnyelvűség egész népekkel végzett kísérletezés, amely előre nem látható következményekkel járhat. Még a kisebb hibák is tragédiává válhatnak, amely akár több nemzedéket is érinthet” (Hint 1987_b, 51).

Miután meghirdették a szövetségi köztársaságok lakossága körében elterjedt és szükségszerű kétnyelvűség tételét, aggodalmat keltett az Észt SZSZK-ban tapasztalható kétnyelvűség egyoldalúsága (Vahemetsa

⁴ Kaip sociologijos terminą jį gina N. Karotom (1987).

⁵ 1965-ben és 1973-ban az Észt SZSZK Tudományos Akadémiája Történettudományi Intézetének szociológusai az Észt SZSZK lakosságának észt–orosz, illetve orosz–észt kétnyelvűségét vizsgálták, és a második nyelv ismeretének három szintjét különítették el; ezért eltérő eredményre jutottak (Пялль 1985, 33).

14*

203

metsa 1987, 47). Per pastarąjį dešimtmetį respublikoje įgyvendinta daug estų—rusų dvikalbystės praktinių priemonių: tobulinamas rusų kalbos mokymas mokykloje, rusų kalbos mokymui pradėtas leisti žurnalas „Русский язык в эстонской школе“. Padidėjo net leidinių rusų kalba santykinis svoris, rusų operos statomos vien rusų kalba. Estų—rusų dvikalbystei plėtoti 1977 m. prie Mokslų Akademijos įsteigta Rusų kalbos Estijos TSR problemų mokslinio darbo koordinavimo taryba. Drauge Estijos TSR pastebimas estų kalbos funkcijų siaurėjimas (Kallas 1987, Ruutsoo 1987, 718). Kai kuriose mokymo įstaigose, pvz., Narvos, Silamėjos, Kohtla-Järvės visose specialiosiose vidurinėse mokyklose, Talino milicijos mokykloje, Geležinkelio transporto technikume, dėstoma vien rusiškai; steigiami mišrūs vaikų darželiai; mažėja spaudos gimtąja kalba, ypač verstinės užsienio autorių, mokslo populiarinamosios literatūros, leidinių tautos istorijos, kultūros klausimais; siaurinama televizijos laidų gimtąja kalba apimtis (Ruutsoo 1987, 720–721).

Az észt nyelvet a tudományból is kiszorítják, ezért kétséges, hogy célszerű-e a bölcsészettudományi disszertációkat kizárólag oroszul írni (Ruutsoo 1987, 719–720). A közintézményekben és a munkahelyi kollektívákban, különösen a városokban, az orosz nyelv fokozatosan kiszorítja az észtet (Ruutsoo 1987, 718). Az Észt SZSZK-ban az anyanyelv presztízsének enyhe csökkenését is megállapítják (Savisaar 1987, 54, Ruutsoo 1987, 717).

Silpnai estų kalbą moka vietiniai ne estų tautybės gyventojai (Vilo 1987): oficialiosios statistikos duomenimis, vietinių rusų, mokančių estų kalbą, procentas per 10 metų sumažėjo nuo 12,8% 1970 m. iki 11,5% 1979 m., rusų tautybės gyventojų skaičius per tą laiką padidėjo. Nyksta ir ukrainiečių—estų bei latvių—estų dvikalbystė (Пялль 1985, 15).

Ez a helyzet az észt nyelvnek mint a köztársaság legfontosabb kommunikációs nyelvének tulajdonított komolytalan szerep miatt alakult ki. „Sok orosz iskolában az észtórák formális tantárggyá váltak; még arra sem tartják szükségesnek, hogy speciális végzettségű pedagógust alkalmazzanak” (Vahemetsa 1987, 48). Az orosz–észt kétnyelvűség elégtelen szintjéhez hozzájárul a bevándorlók alacsony kulturális orientációja és a kulturális motiváció hiánya is, amely arra ösztönözné őket, hogy megtanulják a helyi lakosság nyelvét, és érdeklődjenek a köztársaság kultúrája iránt (Hint 1987b, 49).

A nyelvészek, pszichológusok és pedagógusok komoly aggályokkal tekintenek a második nyelv tanításának korai megkezdésére — óvodáskorban, illetve az első osztályban (Hint 1987c, 68–69)⁶. A gyermekek nyelvi fejlődésére irányuló kutatások szerint a gyermek az anyanyelvi nyelvtan alapjait öt-hat éves korára sajátítja el. A nyelv stilisztikai eszközeinek elsajátítása csak tízéves korban kezdődik. A nyelvi stílus és az etikett szabályainak készségeit a legnehezebb megszerezni (Kuresoo, 1984). „Ha valaki még azelőtt kezd másik nyelven kommunikálni, hogy felfogná az anyanyelvi stílus árnyalatait, az anyanyelve stilisztikailag fejletlen maradhat. Ilyen esetben a két nyelven való beszéd elsimítja a stílusbeli sajátosságokat és a nyelvi árnyalatokat. Sok kétnyelvű második

⁶ Erről már 1938-ban írt A. Koort professzor, a Tartui Egyetem rektora: „Az a vélemény, hogy a korai kétnyelvűség elősegíti a gyermek intellektuális és lelki fejlődését, megalapozatlan. A korai kétnyelvűség nem kétszerezi meg a gyermek intellektuális és lelki fejlettségét, hanem ellenkezőleg — a felére csökkenti” (Koort A. Kakskeelsus ja väikelaps. P. 36 // Akadeemia. 1938. Nr. 1 P. 33–43). Vö. még: Jacikevičius A. Daugiakalbystės psichologija. V., 1970.

204

a nyelv (rosszabb esetben az anyanyelv) kultúrájának legmagasabb szintjét sem érik el” (Hint 1987, 53).

A kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy ha két nyelv túl korán kezd hatni, a beszédszervek koordinációjának fejlődése zavart szenvedhet, dadogás léphet fel, és diszgráfia alakulhat ki. Emellett arra is rámutatnak, hogy a két nyelv hatása alatt álló gyermek, akinek anyanyelvi nyelvtani alapjai nem szilárdak, az egyik nyelv nyelvtani modelljét alkalmazza a másikra (Kuresoo 1984; Hint 1987_b, 53).

A pszicholingvisták a gyermek nyelvi fejlődésének lehetséges zavarai közül a fogalomalkotás elégtelenségét, az elvont fogalmak meghatározatlanságát és a velük való műveletek bizonytalanságát tartják a legveszélyesebbnek. A kutatók nem tagadják, hogy a kétnyelvű gyermek szókincse jóval nagyobb, mint az egynyelvű környezetben felnövő kortársáé, ám a kétnyelvű gyermeknek kevesebb teljesen kialakult fogalma van, és bizonytalanul bánik velük. A kétnyelvű gyermek általános pszicholingvisztikai műveltsége jóval alacsonyabb az egynyelvűénél (Hint 1987_b, 54).

A kétnyelvűség pozitív aspektusainak és annak a ténynek az elismerése mellett, hogy bizonyos esetekben a gyermekek több nyelven is folyékonyan és tökéletesen beszélhetnek (Hint 1987_b, 49), arra is rámutatnak, hogy „a kétnyelvűség negatív jelenségei sokkal veszélyesebbek a csekélyebb és közepes képességű, valamint gyenge lelki alkatú gyermekek számára. Ha ezekre a gyermekekre gondolunk, teljesen jogos egyes kutatók retorikus kérdése: kétnyelvűség vagy félnyelvűség?” (Hint 1987_b, 54).

A félnyelvűség, vagyis annak jelei, hogy a két nyelv hatása alatt álló gyermek (vagy felnőtt) egyik nyelven sem képes világosan kifejezni gondolatait, a következők: 1) a fogalmak elégtelen kialakulása, az absztrakt gondolkodás alacsony szintje; 2) a nyelvtani viszonyok meg nem értése és a helyes mondatok alkotására való képtelenség; 3) a beszédszervek elégtelen koordinációja (Hint 1987_b, 53). Ezt a jelenséget a második nyelv túl korai és kényszerű oktatása idézi elő, figyelmen kívül hagyva a gyermek érettségi szintjét és képességeit (Ruutsoo 1987, 650).

A külföldi tapasztalatok, különösen a vegyes gyermekóvodák létrehozásával kapcsolatban, figyelmeztetőek. Egy olyan óvodában, ahol nem az anyanyelven beszélnek, a gyermek az óvodáskor végére pszicholingvisztikai szempontból akár 1–2 éves lemaradásba kerülhet. A nem anyanyelven oktató iskolában a lemaradás fokozódik (a kutatások szerint az ilyen körülmények között nevelkedett 12 éves gyermek nyelvtudása egy 8–9 éves gyermekének felelhet meg) (lásd Hint 1987_b, 49). Ezért azokban az országokban, ahol több nyelvet beszélnek (Svédországban, Finnországban, Kanadában), a második nyelv oktatását csak a 2–3. osztályban kezdik meg.

A nyelvi kontaktusokat vizsgáló nyelvészek rámutatnak annak lehetőségére, hogy destabilizálódik az anyanyelv, amelyre egy másik, nagyobb nemzet nyelve hat. „Ha a kultúrák különböznek vagy egyenrangúak, nincs ok gyors asszimilációtól tartani. A nyelvi struktúra destabilizálódásától azonban van okunk tartani. Először a nyelvhasználat legmagasabb szintjei válnak bizonytalanná — a stílusbeli sajátosságok, a nyelvi alkalmasság megítélése az egyes helyzetekben, a nyelvi etikett. Fokozatosan összekeverednek a szavak jelentései és a köztük lévő kapcsolatok. Ezután a másik nyelv hatására megváltoznak a mondatmodellek és a nyelvtani formák használatának gyakorisága, pontatlanná válik a szavak vonzata, beszivárognak a másik nyelvből származó töltelékszavak és a tükörfordítású frazeologizmusok, végül pedig még a kiejtés is megváltozhat” (Hint 1987_b, 55).

205

E röviden megvilágított problémák számos észt SZSZK-beli nyelvész, pszichológus, szociológus, filozófus és író gondolatainak gyümölcsei. Elsőként főként publicisztikai formában vetették fel őket; különböző tudományterületek kutatóinak vizsgálatára kellene számot tartaniuk (Hint 1987, 69). A kétnyelvűség tudományos alapjai és az igazsághoz való hűség számos elhamarkodott, kellően át nem gondolt lépéstől óvnának meg.

LITERATŪRA

Hint M. Demokraatia ja keel // Edasi, 29. mai, 1987.

Hint M. Vaateid kakskeelsusele roosade prillideta // Vikerkaar. 1987. Nr. 6. P. 51—56; Nr. 7. P. 46—50.

Hint M. Kakskeelsus ja kaksmeelsus // Vikerkaar. 1987. Nr. 9. P. 67—70.

Kallas T. Need keerulised keelevahekorrad // Sirp ja vasar, 6. märtsi, 1987; 13. märtsi, 1987.

Karotom N. Keelest, kakskeelsusest ja rahvussuhetest // Õhtuleht, 12. novembri, 1987.

Kuresoo U. Emakeeleõpetuse mureprobleemid ja keelekorraldus // Keel ja kirjandus. 1984. Nr. 12. P. 713—725.

Laast A. Veel kakskeelsusest // Vikerkaar. 1987. Nr. 9. P. 70—71.

Ruutsoo R. Keelest, kultuurist ja keeleökoloogiast // Keel ja kirjandus. 1987. Nr. 10. P. 587—598; Nr. 11. P. 646—654; Nr. 12. P. 716—724.

Savisaar E. Rahvussuhetest Eestis: 1970.—1980. aastad. I. // Vikerkaar. 1987. Nr. 9. P. 50—56.

Vahemetsa A. Kakskeelsusest nii, nagu see reaalselt ühiskonnas eksisteerib // Vikerkaar. 1987. Nr. 8. P. 47—49.

Vilo A. Kas me ikka oleme täisväärtuslikud // Edasi, 13. oktoobri, 1987.

Михальченко В. Ю., Шахнарович А. М. Не следует драматизировать // Радуга. 1987. № 11.

Пялль Э. Н. Развитие национальных языков в СССР и современные проблемы двуязычия // Проблемы эстонско-русского и русско-эстонского двуязычия (На материале Эстонской ССР). Таллин, 1985. С. 5—39.