LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVII (1997)

A lexikográfia és lexikológia problémái

Anatolij NEPOKUPNYJ

A balti és szláv nyelvek történeti és etimológiai szótáraiban szereplő derivátumok problémájához

0.1. A XX. századi litván lexikográfia alapvető műve, a többkötetes „Litván nyelv szótára” sajátos kereszteződése számos útnak, nemcsak a filológiában, hanem tágabb értelemben Litvánia történetében és kultúrájában, az európai összefüggésekben is. Ezért aligha lenne helyes, ha valamelyik kötetét valamelyik oldalon azonnal felütnénk anélkül, hogy előzetesen legalább futó pillantást vetnénk arra a retrospektívára, miként alakult ennek a litván nyelvi tezaurusznak a sorsa. Ezt annál is inkább szükségesnek látszik megtenni, mivel a „Lietuvių kalbos žodynas” című alapvető kiadvány történetének első fél évszázada főként két alapítójának és létrehozójának, K. Būgának és J. Balčikonisnak a nevéhez kapcsolódott.

Véleményünk szerint a „Litván nyelv szótára” körül 1952–1953-ban lezajlott vita anyagait most újra kellene olvasni, hogy jobban megértsük azokat a szempontokat, amelyek az évszázad második felének lexikográfusait vezették, és ne keressünk a többkötetes műben olyasmit, amit abban nem irányoztak elő. Így az 1953-ban írt, majd 1957-ben kiegészített cikkében B. A. Larin egyrészt nagyra értékelte K. Būga örökségét [„külön monográfiát kellene szentelni... K. Būga szótári munkáinak...” (Larin, 1957: 138)], másrészt a történetiség elvétől való eltávolodást hirdette a litván tezauruszban. Amikor a vezetésével készülő új utasításról szólt, amelynek alapján „a szótár III. kötetét átdolgozták”, a tudós a következőképpen összegezte: „a legrégebbi források másodlagos helyre kerültek, mint a történeti háttér megteremtésének eszközei a szótárban, mivel a m o d e r n [itt és alább az idézett szövegben aláhúzva. – A. N.] litván nyelv akadémiai szótára nem épülhet fel történeti szótárként, a legegyszerűbb időrendi séma szerint – benne első helyen a szavak m o s t a n i használatában meglévő alapjelentések szerepelnek, a modern szépirodalomban, politikai és tudományos irodalomban, valamint a művelt emberek beszédében” (Uo.: 143).

Ami pedig a vitában részt vevő másik oldalt illeti, itt különösen figyelemre méltó J. Balčikonis álláspontja, aki először is ellenezte a szavak „mintegy szükséges és szükségtelen szavakra” való felosztását: „... ha valamilyen szükségtelen szó bekerül, attól a szótár még nem szenved sokat. A szó szükségesnek bizonyulhat”

11

(Balčikonis I 213), másodszor pedig arra hivatkozva, hogy „az egész lexikográfiai munkának nincsenek rögzített végleges elvei” (Ibidem: 214), tiltakozott a közös mű új kiadásának elhamarkodott előkészítése ellen: „Most semmi értelme sietnünk a szótárunk átdolgozásával” (Ibidem: 215).

Mindazonáltal J. Balčikonis kénytelen volt kilépni a „Litván nyelv szótára” szerkesztőbizottságából.

Így tehát a „Litván nyelv szótára” a jelenkorra orientálva készült, még egy olyan szubjektív szempontot is beépítve, mint a szó szükségességének vagy szükségtelenségének megítélése. Ezt kell figyelembe venni, amikor e műhöz mint a litván lexikológia szélesebb és szűkebb kérdéseire vonatkozó információforráshoz közelítünk. Különösen vonatkozik ez a derivátumok problémájára.

0.2. A derivátumok nemcsak különálló formákként, hanem már saját új jelentéssel rendelkező önálló szavakként való azonosításának problémája igen lényeges a lexikográfia számára. A szótárak szerkesztésének gyakorlatában ugyanis gyakran előáll az a helyzet, amikor egy ténylegesen már új szót továbbra is csupán valamely tárgy vagy jelenség ismert megnevezésének szóképzési változataként kezelnek. Így például a knūgos címszó alatt szerepel az M. Mažvydas-féle „Katekizmusból” származó knygelės forma is (LKŽ VI 242). Amint azonban sikerült bizonyítanunk, itt egy új pedagógiai terminusról, a knygelės szóról van szó, amelynek jelentése már nem „könyvecske”, hanem „tankönyv” (Nepokupnas 1994: 76). Következésképpen az idézett szó megérdemli, hogy a későbbi lexikográfiai munkákban a szócikkek önálló egységeként jelenjen meg.

A „Litván nyelv szótára” részben mind a történeti, mind az etimológiai szótárak elemeit magában foglalja. Ezért egyes szócikkei teljes bizonyossággal egy sorba állíthatók azokkal a megfelelő feldolgozásokkal, amelyek már nem általános, hanem speciális lexikográfiai művekben, a balti és szláv nyelvtudomány történeti és etimológiai lexikonaiban találhatók.

Az alábbiakban a kutatók figyelmébe két tanulmányt ajánlunk, amelyek kiinduló anyagát a „Litván nyelv szótárából” vettük. Az elsőben a gyermek balti–germán és szláv megnevezéséből egy közös germán–balti–szláv képző segítségével alkotott derivátumokat vizsgáljuk, a másodikban pedig a párhuzamos szemantikai szóalkotás esetét elemezzük: egy balti és balti–szláv, magasabb domborzati formát jelölő megnevezés meteorológiai terminológiai szférába való átmenetét.

1.0. Ha megpróbáljuk röviden meghatározni az egyik vezető kategóriát, amelynek szóalkotási kifejeződése úgymond „profilírozó” a rokonsági terminológiában, akkor ez a possessivitás (a valakihez tartozás, a birtokviszony) kategóriája lesz, ami a jelölt eredetével függ össze. Ahogyan O. N. Trubacsov írta: „az érték fejlődése a szláv ‘atyák’ > ‘apa’ jelentésétől – példa a birtoklást kifejező szuffixummal képzett származékok előforduló etimológiai újraértelmezésére; eközben a származék ismét a nem származékos tő jelentését veszi fel – ‘apa’.”

12

Vö. a ném. Mensch ‘ember’ < ófelnémet mennisco ‘der von Mannus Stammende’, -isco képzővel „(Trubačov 1959: 26).

A ném. Mensch példája (a következő műre való hivatkozással: F. Kluge. Nominale Stammbildungslehre der altgermanischen Dialekte. 2. Aufl. Halle, 1899, S.10) számunkra jelen esetben különösen fontos, mivel ugyanazzal a -isco képzővel nemcsak germán, hanem balti és szláv, a gyermek megnevezéséből képzett derivátumok is fellépnek, amelyekről a továbbiakban lesz szó.

1.1. R. Bertulis „A lit. bérnas: lett bērns és származékaik szemantikája” című külön tanulmányában meggyőzően kimutatta, hogy az említett keletbalti lexéma elsődleges ‘gyermek; kisgyermek’ jelentése csak a mai lett irodalmi nyelvben maradt fenn, míg a litvánban szemantikai átmenetek egész láncolatát mutatja, amely így rekonstruálható: ‘gyermek’→‘fiú’→‘legény’→‘béres’, valamint ‘férfi’ (Bertulis 1972: 32). Ha tehát a „Litván nyelv szótára” tezauruszjellegű szótárként a szó jelentéseit történeti fejlődésük sorrendjében mutatná be, akkor a csak emlékekben és a Pelyasa nyelvjárásában rögzített ‘gyermek, kisgyermek’ jelentésnek nem a második (LKŽ _I2, 767.), hanem az első helyen kellene állnia.

A származékokról szólva R. Bertulis különösen arra hívta fel a figyelmet, hogy az eredeti szó jelentését megőrző derivátum, a berniškė ‘gyermekkor, ifjúság’ (Ibidem: 770), csak régi emlékekben fordul elő (Bertulis 1972: 21); pontosabban kizárólag M. Daukša „Posztillájában”, ahol ezt a formát háromszor jegyezték fel. Ezzel kapcsolatban szeretnénk rámutatni arra is, milyen tudományos jelentősége van e származékalak „Szótárban” való bemutatásának az összehasonlító-történeti nyelvészet számára.

A dolog abban áll, hogy a gót nyelv emlékei nemcsak a barn főnevet (semlegesnemű) őrizték meg, kizárólag ‘gyermek’ jelentésben, valamint a belőle képzett barnisks ‘gyermeki’ melléknevet, hanem az utóbbiból képzett derivátumot, a barniski (semlegesnemű) ‘gyermekkor’ szót is (Wright 1910/1981: 170,178,310). Így „Szent Pál apostol Timóteushoz írt második levelében” (III. fejezet, 15. vers) ezt találjuk: jah batei us barniskja weihōs bōkōs kunþēs... (Ibidem: 290), azaz: „És gyermekkorodtól fogva ismered a Szentírást”...

Következésképpen a Biblia gót fordítója, Wulfila püspök (kb. 311 – kb. 383), egyrészt, és a „Posztilla” (1599) litván fordítója, M. Daukša kanonok, másrészt között közös gót–litván lexikai-szóalkotási párhuzam húzódik: gót barniski (semlegesnemű) ‘gyermekkor’ – lit. berniškė (nőnemű) ‘ugyanaz’.

A bemutatott példa tanúsítja a „Litván nyelv szótárában” szereplő derivátumok jelentős tudományos értékét, ugyanakkor meggyőz arról, hogy a litván nyelv jövőbeli etimológiai szótárában aligha lesz már elegendő csupán a kiinduló bė́rnas rövid szócikkére szorítkozni (vö. Fraenkel 1962: 40).

1.2. Az 1377-ben összeállított, 1305. évi krónikás kódex másolatát képező „Laurentius-krónikában” 945 alatt a következő bejegyzés szerepel: Волга же бяше в Киевѣ съ [ы]н[о]мъ своимъ съ дѣтьскомъ [св]ятославом (55), amelyet az orosz nyelv történeti szótárának szerkesztői példaként idéznek a

13

дѣтский címszó alatt (a ‘kiskorú, gyermekkorú’ jelentésű melléknév) (СлРЯ XI–XVII вв. IV 239). Nyilvánvaló azonban, hogy itt nem a дѣтский melléknévről, hanem az abból képzett, immár főnévi дѣтьско alakról (semlegesnem) ‘gyermek, kisgyermek’ van szó, amelynek az idézett szótárban önálló szócikket kellett volna szentelni.

Ugyanez a hiba megismétlődik az ukrán nyelv történeti lexikológiájáról szóló kutatásban is. Így „az emberre és életkori sajátosságaira vonatkozó megnevezések” között kiemelték a „Дѣтьскъ (szubstantivizált melléknév) < dětьskъ ‘gyermek’” alakot, amit az 1206 alatti Halics–Volhíniai krónikából vett példával illusztráltak: король же Андрѣи... хотѧще дати д[ъ]щерѣ свою за кнѧзѧ Данила объѣ-има дѣтьскома бывшима (ИУМ ЛР 31). A kettős számú részeshatározói-eszközhatározói eset -ома végződésű alakjai (vö. дѣтьскома) azonban nemcsak hím-, hanem semlegesnemű főnevek is lehetnek. Ezért a szerző által javasolt, nem létező дѣтьскъ lexéma helyett a semlegesnemű дѣтьско ‘gyermek’ alakot kell rekonstruálni. Ami pedig e megnevezés szemantikai megfelelőségét illeti, emlékeztessünk arra, hogy Danyilo Halickij fejedelem (1201–1264) 1206-ban, a krónikabejegyzés idején, mindössze ötéves volt.

Így tehát két krónikabejegyzés alapján: 1) az 945. év alatt – Szvjatoszlav kijevi fejedelemről (?–972), valamint 2) az 1206. év alatt – Danyilo halics–volhíniai fejedelemről az ukrán nyelv története számára helyreállítható a дѣтьско szó mint a gyermek egyik megnevezése.

E rekonstrukció alapján kell megvizsgálni a megfelelő derivátum helyét a két, Oroszországban és Lengyelországban párhuzamosan megjelenő ősszláv szótárban. Így ha az elsőben a lengyel dziecko ‘gyermek’ típusú alakokat a dětiьskъ(jь) címszó alatt, közös szócikkben tárgyalják (ЭССЯ V 17), akkor a másodikban a semlegesnemű melléknév szubstantivizált dětьsko alakját, nyugatszláv jellegére utaló megjegyzéssel, külön szócikkben emelték ki (SP III 174–175).

Az általunk gyűjtött anyagok megerősítik a tárgyalt derivátum külön feldolgozásának célszerűségét. Ugyanakkor már most el kell vetni azt a meghatározást, hogy e képződmény elterjedése szerint nyugatszláv lenne. A már idézett új tényeken túl vö. a keresett forma délszláv areában való rögzítését is. Így például a szlovén nyelvben ismert a děčko expresszív szó (különösen erős legényről mondják), amelyet (dezhko) 1800 körül jegyeztek fel (Bez laj 1977: 98).

Így mind kronológiája, mind rögzítésének földrajza alapján a dětьsko ‘gyermek’ derivátum kétségtelenül az ősszláv korszak képződményeihez tartozik, és mint ilyennek helyet kell kapnia az ősszláv nyelv szótárának jövőbeli kiegészítéseiben.

2.0. A történeti és a nyelvjárási lexika megfelelő bemutatásának nehézsége a „Litván nyelv szótárában” abban áll, hogy a lexikai állománynak ezen a részén gyakran olyan szóalakok, valamint olyan jelentések fordulnak elő, amelyek mögött még nem áll sem kellően kialakult lexikográfiai, sem akár lexikológiai hagyománya a

14

értelmezésnek. Ez különösen vonatkozik azoknak a származékoknak egy részére is, amelyekben a deriváció a szó szerkezeti formájának megváltoztatása nélkül, kizárólag szemantikai szinten megy végbe, amikor a lexikográfusnak el kell döntenie: úgymond egy széles körben ismert régi jelentéstől való „egyszeri” eltéréssel van-e dolga, vagy új jelentéssel? Jelen esetben egy litván magaslatmegnevezésben megfigyelhető szemantikai derivációról lesz szó (gaubrỹs, gū̃brys és hasonlók), amelynek anyaga – alapjelentésében – a „Litván nyelvatlasz” 80. számú „kommentárjában” található (LKA I 180).

2.1. A gūburas (gùburas) címszó alatt a „Litván nyelv szótára” mindössze két nyelvjárási forrást említ – Lenas és Duszatosz nyelvjárását: az elsőt a ‘kauburys, kurpstas, kelmas, kalva’ jelentés megadásakor (vagyis rendre ‘dudor, göröngy, tuskó, domb’), a másodikat pedig egy illusztráció adatolásakor – Šiandiej ant dangaus daug gūburų (panašių į kelmus debesų) – reikia bul’vos sodint – gerai augs (LKŽ III 691), azaz: ‘Ma sok „dudor” van az égen (tuskókhoz hasonló felhők) – burgonyát kell ültetni – jól fog teremni’.

Az idézett szócikkben figyelemre méltó, hogy szerkesztője (vagy redaktora) a nyelvjárási példa négy lehetséges értelmezési változata közül a tuskókhoz való hasonlóságot választotta.

Ugyanakkor jellemző, hogy ugyanebben a Duszatosz-nyelvjárásban a guburiuotas melléknévre is adatunk van: Šiandiej guburiuotas dangus, gera sėmenija (LKŽ III 692), azaz: ‘Ma „göröngyös” az ég, jó idő van a vetéshez’. És hogy az ilyen melléknév nem véletlenszerű jelenség, arról ékesen tanúskodik még három, 1940 előtti litván sajtóból származó példa:

1) gauburiuotas: Du žalsvi garlai viai nuplaukė į šiaurę, kur renkasi gauburiuoti debesys (LKŽ III 161); 2) gūbriuotas: Padangė šliaužiojo sunkūs, gūbriuoti debesys (LKŽ III 690); 3) guburiuotas: Tolumoje juoduoja guburiuoti debesys (LKŽ III 692), azaz 1) ‘Két zöldes gőzhajó észak felé hajózott, ahol „göröngyös” felhők gyülekeznek’; 2) ‘Az égbolton nehéz, „göröngyös” felhők kúsztak’; 3) ‘A távolban feketéllenek a „göröngyös” felhők’.

A fenti valamennyi illusztratív példában szó szerinti fordításunkban nem a tuskóhoz, ahogyan a „Litván nyelv szótára” javasolja, hanem a dudorhoz való hasonlóságot választottuk, amire a legközelebbi szláv párhuzam kötelez bennünket.

2.2. A két ősszláv szótárnak a keleti szláv regionalizmusról – a magaslat megnevezéséről, вцгът (SP I 436, ЭССЯ III 79) – szóló közzétett szócikkei mára új anyagokkal egészíthetők ki.

Így balti oldalról igen értékes bizonyítéknak látszik a lit. vįgur̃s ‘mažas pakilimas’, azaz ‘kis kiemelkedés’, amelyet V. Maurčiuja Širvintai járásbeli Priėnai területén a „Litván nyelvatlasz” anyaggyűjtői rögzítettek (LKA I 180): eddig a balti megfelelő csak a lett nyelvből volt ismert.

15

Ami pedig a nyelvjárástan új bizonyítékait illeti, immár kifejezetten szláv oldalról, ezek nem kevésbé fontosnak bizonyulnak az ugyanazon balti szótári lexikai-szemantikai csoportból származó párhuzamok értelmezése szempontjából is.

Így A. F. Zsuravljov az említett orosz etimológusok szótárának „Lexikai anyagok kiegészítései” című munkájában többek között olyan, korábban figyelembe nem vett fehérorosz nyelvjárási lexikográfiai adatokat közölt: бургы ‘gomolyfelhők’ és kicsinyítő képzős бугарок ‘felhőcske’ (Журавлев 1990: I, 36). Az első példa (többes szám; meteorológiai terminus) a Vityebszki terület Braszlavi járásának Ohremovcy falujában került lejegyzésre: Як вязной буграми неба – садзіць гуркі трэба (СБГПЗБ I 232), azaz: ‘Ha tavasszal göröngyös az ég – uborkát kell ültetni’. A második adat a Gomeli terület Lojeu járására vonatkozik (Я н к о в а Т. С. Дыялекты слоўнік Лоеўшчыны, Минск, 1982, 58; A. F. Zsuravljov közleményének szövege alapján idézve).

Így a бугарок ‘felhőcske’ és a бургы ‘gomolyfelhők’ Fehéroroszország egymással átellenes peremein vannak adatolva, Braszlavi járása pedig közvetlenül határos Litvánia Zarasai járásával, amelynek területén (Duszatoszban) jegyezték fel a Šiandiej ant dangaus daug guburų … adatot is (lásd fent), vagyis – immár nyelvjárási szinten lefordítva – ‘Ma sok dudor van az égen’.

2.1–2. A magasabb domborzat két terminusa – lit. gūburas és fehérorosz бугор – ugyanazzal a szemantikai-szóalkotási szerkezettel rendelkezik (mindkettőben: a ‘hajlít, görbít’ jelentésű balti–szláv gyök + -úras/-тьь képző = ‘kiemelkedés’), és a szemantikai deriváció további, azonos irányát mutatja: ‘kiemelkedés’→‘felhő’, vagyis a felhős égbolt képe a földfelszín domborzatának érzékelésén keresztül jelenik meg. Ezzel kapcsolatban talán nem lesz fölösleges felidézni A. Sz. Puskin költeményének kezdősorát is: „Редеет облаков летучая гряда...”.

2.3. A fehérorosz–litván izoglossza (бугор / gūburas) ‘kiemelkedés’→‘felhő’ megállapítása miatt célszerűnek látszik visszatérni az „Indoeurópai nyelv és indoeurópaiak” című alapvető mű szerzőinek egyik tételéhez, akik azt állítják, hogy „a ‘hegy’ és a ‘felhő’, ‘felhőtömeg’ jelentések egyazon szóban való együttese... az ősi indoeurópaiak tájának valós képét tükrözi: a ‘magas hegyek’ csúcsain ‘felhők’ gyülekeznek, amivel megmagyarázható e jelentések szemantikai kapcsolata, amely az óindoeurópai hagyományokban nyomon követhető” (Gamkrelidze, Ivanov 1984: 667–668).

Ugyanakkor a ‘kiemelkedés’→‘felhő’ szemantikai deriváció (átmenet) megvalósulása a Kelet-európai-síkság körülményei között (a litván és a fehérorosz nyelv areája) jelen esetben ellenérvként szolgálhat az indoeurópaiak hegyvidéki őshazájáról folyó vitában. Vö. V. P. Lehmann amerikai komparativista álláspontját, aki a fent idézett mű értékelésekor megjegyezte, hogy „nem lehet egyetérteni valamennyi következtetésükkel (azaz T. V. Gamkrelidze és Vjacs. Vs. Ivanov következtetéseivel), különösen az indoeurópaiak őshazájára vonatkozóan... a Fekete- és a Kaszpi-tengertől északra fekvő területek valószínűbbnek látszanak az őshaza helyeként, mivel ebben az esetben könnyebb megmagyarázni a proto nyelv fejlődésének egymást követő szakaszait...” (Lehmann

16

1991: 24–25).

1–2. A derivátumok azonosítása – mind szóképzési, mind tisztán szemantikai szinten – a modern balti és szláv lexikográfia egyik legfontosabb feladata. Attól, milyen alapossággal közelítünk a kiinduló képződmény és az abból származó derivátum közötti kapcsolat meghatározásához, függ az adott származékalak megfelelő bemutatása, nemcsak a modern nyelvben.

Amint azt a balti és szláv nyelvek történeti és etimológiai szótárainak tanulmányozásából nyert tapasztalat mutatja, e szótárakat részben újra kell olvasni, mivel a bennük szereplő derivátumok pontatlan vagy akár téves értelmezése következtében olykor még az is előfordul, hogy a kutató előtt „blokkolva” maradnak olyan rendkívül fontos adatok, amelyeknek nemcsak az adott részleges nyelvtudomány, hanem az indoeurópai nyelvészet egésze szempontjából is meghatározott jelentőségük van.

A többkötetes „Litván nyelv szótára” létrehozásának köszönhetően a jövőbeli „új Fraenkel” lexikai bázisa mérhetetlenül gazdagabb lesz annál, amellyel a „Litauisches etymologisches Wörterbuch” című mű szerzője rendelkezett. Ezenkívül az sem kizárt, hogy a „Litván nyelv etimológiai szótára” összeállítóinak álláspontja is megváltozik, amikor például a gaũbti igéből származó derivátumokra vonatkozó információ nemcsak az utóbbi szócikkében lesz megtalálható, hanem legalább részben az abból képzett szavak megfelelő szócikkeiben is megoszlik majd.

ЛИТЕРАТУРА

Гамкрелидзе Т. В., Иванов Вяч. Вс. 1984: Индоевропейский язык и индоевропейцы. Реконструкция и историко-типологический анализ праязыка и протокультуры, Тбилиси: Издательство Тбилисского университета.

Журавлев А. Ф. 1990: К уточнению представлений о славянских изоглоссах. Дополнения к лексическим материалам “Этимологического словаря славянских языков” 1, Москва: Институт русского языка.

ІУМ ЛФ 1983: Історія української мови. Лексика і фразеологія, Київ: Наукова думка.

Ларин Б. А. 1957: Краткий исторический обзор литовской лексикографии. – Лексикографический сборник 2, Москва: Государственное издательство иностранных и национальных словарей, 119–144.

Леман В. П. 1991: Новое в индоевропеистических исследованиях. – Вопросы языкознания 5, Москва: Наука, 5–26.

СБГПЗБ I – Слоўнік беларускіх гаворак паўночна-заходняй Беларусі і яе пагранічных зямель 1, Мінск: Навука і тэхніка, 1979.

СлРЯ XI–XVII вв. IV – Словарь русского языка XI–XVII вв. 4, Москва: Наука, 1977.

Трубачев О. Н. 1959: История славянских терминов родства и некоторых древнейших терминов общественного строя, Москва: Издательство Академии Наук СССР.

ЭССЯ III, V – Этимологический словарь славянских языков. Праславянский лексический фонд 3,5, Москва: Наука, 1976, 1978.

Balčikonis J. J.: [Выступление на лексикологической, лексикографической и терминологической конференции 24 IV 1952 г.]. – Balčikonis J. Rinktiniai raštai 1, Vilnius: Mokslas, 1978, 212–216.

Bertulis R. 1972: Liet. bėrnas latv. bērns un tā atvasinājumu semantika. – Baltistica I priedas, 17–32.

Bezlaj F. 1977: Etimološki slovar slovenskega jezika 1, Ljubljana: Slovenska akademija znanosti in umetnosti.

17

Fraenkel E. 1962: Lituanisches etymologisches Wörterbuch 1, Heidelberg: Universitätsverlag.

LKŽ I – Lietuvių kalbos atlasas 1, Leksika, Vilnius: Mokslas, 1977.

LKŽ II – Lietuvių kalbos žodynas 1, Vilnius: Mintis, 1968.

LKŽ III, VI – Lietuvių kalbos žodynas 3,6, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 1956, 1962.

Nepokupnas A. 1994: M.Mažvydo “Kate kizmo” būlojančio vadovėlio (knygelių) vaizdas istorijos ir kultūros kontekste. – Protestantizmas Lietuvoje: istorija ir dabartis, Vilnius: Apyausis, 70–77.

SP I, III – Słownik prasłowiański 1,3, Wrocław–Warszawa–Kraków–Gdańsk: Wydawnictwo Polskiej Akademii Nauk, 1974, 1979.

Wright J. 1910/1981: Grammar of the Gothic language, Oxford: At the University Press.

DĖL VEDINIŲ ISTORINIUOSE BEI ETIMOLOGINIUOSE BALTŲ IR SLAVŲ KALBŲ ŽODYNUOSE

Santrauka

Pagrindinis XX a. lietuvių leksikografijos darbas – “Lietuvių kalbos žodynas” turi ir istorinio, ir etimologinio žodyno elementų. Norint nustatyti, kiek jis laikytinas lietuvių kalbos tezauru, būtina įsigilinti į 1952–1953 m. vykusios leksikografinės diskusijos priežastis ir padarinius, kai K. Būgos ir J. Balčikonio žodyno darbo kryptis buvo pakeista ir istorinę medžiagą imta pateikti “kaip foną”.

Etimologinis leksikografinio pateikimo principas, kuriuo remiantis įvairios formos nurodomos į vieną pagrindinę formą, ne visuomet tinka. Mat vediniai neretai tampa savarankiškais žodžiais, turinčiais kitą reikšmę.

Dėl šių procesų neįvertinimo lietuvių kalbos ir pedagogikos istorijoje nebuvo žinomas jau M. Mažvydo “Katekizme” vartotas terminas knygelės ‘vadovėlis’. Ukrainiečių kalbos istorijoje neatsižvelgta į vaiko pavadinimą Дѣтско, užfiksuotą 945 m. ir 1206 m. metraščiuose.

Būsimajame “Etimologiniame lietuvių kalbos žodyne” reikia daugiau dėmesio skirti išvestiniams žodžiams: M. Daukšos “Postilėje” randamas liet. berniškė turi tikslų gotų kalbos atitikmenį barniski ‘vaikystė’.

Lietuvių kalbos tarmių gūburas ir baltarusių tarmių бугор yra semantinės derivacijos ‘kalva’ → ‘debesis’ pavyzdys. Geografijos sąvoką reiškiantis žodis imamas vartoti meteorologijos sąvokai reikšti. Būtent šiuo semantiniu ryšiu remiamasi įrodinėjant, kad indoeuropiečių protėvynė buvo kalnuotoje vietovėje. Tačiau tai, kad lietuvių ir baltarusių izoglosa atsirado Rytų Europos lygumoje, galima laikyti kontrargumentu diskutuojant šiuo klausimu.

Formos ir semantikos vedinių problemos tyrimas istoriniuose bei etimologiniuose baltų ir slavų kalbų žodynuose yra labai svarbus. Jis suteikia daugiau galimybių įsigilinti ne tik į tam tikrų kalbų ar jų grupių, bet ir į indoeuropiečių kalbų šeimos žodžių išteklius.

ZU DEN ABLEITUNGEN IN DEN HISTORISCHEN UND ETYMOLOGISCHEN WÖRTERBÜCHERN DER BALTISCHEN UND SLAWISCHEN SPRACHEN

Zusammenfassung

Eine grundlegende Arbeit der litauischen Lexikographie im 20. Jh. ist “Lietuvių kalbos žodynas” (“Wörterbuch der litauischen Sprache”), das sowohl historische als auch etymologische enthält. Um festzustellen, inwiefern es als Thesaurus des Litauischen betrachtet werden kann,

18

ist von Belang, auf die Gründe und Folgen der 1952/53 stattgefundenen lexikographischen Diskussion einzugehen, die dazu führte, daß die von K. Būga und J. Balčikonis in der Arbeit am Wörterbuch eingeschlagene Richtung geändert wurde und der historische Stoff nur als Hintergrund dargelegt wurde.

Das etymologische Prinzip, das der lexikographischen Darstellung zugrunde liegen sollte und nach welchem verschiedene Formen aus einer Grundform abzuleiten sind, erwies sich nicht in allen Fällen als passend. Die Ableitungen verwandeln sich häufig in selbständige Wörter mit einer neuen Bedeutung.

Da diese Wandlungsprozesse in der Geschichte der litauischen Sprache und Pädagogik nicht berücksichtigt wurden, blieb auch der im “Katechismus” von Mažvydas gebrauchte Terminus knygelės in der Bedeutung ‘Lehrbuch’ unbekannt. In der Geschichte der ukrainischen Sprache wurde auch die Bezeichnung für das Kind дѣтько, die 945 und darauf 1206 in den Chroniken vorliegt, nicht in Betracht gezogen.

In dem künftigen “Etymologischen Wörterbuch der litauischen Sprache” sind Ableitungen gründlicher zu untersuchen: so entspricht die in der “Postille” von M. Daukša vorhandene Ableitung lit. berniškė genau dem got. barniški ‘Kindheit’.

Das in den litauischen Dialekten vorliegende gūburas und in den weißrussischen бу́гор ist ein Beispiel der semantischen Derivation ‘Hügel’ → ‘Wolke’. Das einen geographischen Begriff bezeichnende Wort beginnt man für die Benennung eines meteorologischen Begriffs zu gebrauchen. Auf dieser semantischen Beziehung gründen die Beweise, daß die Urheimat der Indoeuropäer in einem bergigen Gebiet lag. Doch die Tatsache, daß die litauischen und weißrussischen Isoglossen auf der Osteuropäischen Ebene entstanden sind, wird als Gegenbeweis während Diskussionen verwendet. Das Problem der Ableitungen ihrer Form und Semantik nach verdient große Aufmerksamkeit in den für etymologische Wörterbücher der baltischen und slawischen Sprachen bestimmten Untersuchungen. Diese letzteren geben größere Möglichkeiten, sich nicht allein in den Wortschatz gewisser Sprachen bzw. Sprachgruppen zu vertiefen, sondern auch in den der indoeuropäischen Sprachfamilie.