JÜRGEN UDOLPH

Névkutatás (vízrajzi nevek, helynevek és családnevek), történeti-összehasonlító nyelvtudomány

ÓEURÓPA, ILLER, ALSTER, ELSTER ÉS ALĒTI

Az óeurópai víznevek

Iller, Alster, Elster és litván ige: aléti

Tanítóm, Wolfgang P. Schmid (Göttingen), † 22.10.2010 emlékének ajánlva

M E G J E G Y Z É S

A Hans Krahe által kidolgozott és Wolfgang P. Schmid által módosított, az óeurópai indoeurópai víznévi réteg európai meglétét feltételező elméletet (amelynek fontos központja a Baltikumban volt) újra és újra, részben hevesen bírálták. Az utóbbi időben az indoeurópai nyelvészet részéről is foglalkoztak vele, és a víznevek alapalakjainak rekonstrukcióit mindenekelőtt a gégeelmélet szempontjából elavultnak minősítették. A cikk e bírálatot veszi górcső alá és vitatja meg.

A N N O T Á C I Ó

Az európai víznevek óeurópai rétegének elméletét, amelynek jelentős központja a balti országokban volt, Hans Krahe dolgozta ki, majd Wolfgang P. Schmid módosította. Az elméletet időről időre bírálták, olykor igen élesen is. Újabban az indoeurópai nyelvészet kutatói is foglalkoznak vele. A víznevek rekonstrukcióit archaikusnak minősítették, különösen a laringálelosmélet szempontjából. Ez a cikk felveti és megvitatja a kritikát.

K U L C S S Z A V A K: víznevek, indoeurópai nyelvészet, laringálelosmélet, óeurópai hidronímia.

K U L C S S Z A V A K: folyónevek, indoeurópai tanulmányok, laringálelosmélet, óeurópai hidronímia.

Diskusinės publikacijos / Discussion papers

161

ALL_62_63_maketas.indd 161

2011.06.17 08:24:11

JÜRGEN UDOLPH

ELŐZETES MEGJEGYZÉS

1970. január 20-án Wolfgang P. Schmid, a göttingeni egyetem általános és összehasonlító nyelvészeti professzora azt tanácsolta egy szlavisztikát és finnugrisztikát tanuló diáknak, hogy a szláv víznevekről dolgozzon. Ekkor kezdtem el az európai nevek tanulmányozását; ezért a nemrég elhunyt tudósnak köszönhetem azt az utat, amely a szláv víznevektől a germán hely- és vízneveken át Közép-Európa családneveiig vezetett (nem várt következményekkel, például számos rádió- és televízióműsorral), végül pedig a lipcsei onomasztikai professzori kinevezésig. Ott a médiában való széles körű jelenlétnek köszönhetően sikerült a fiatal névkutatók számára a névtudomány területén munkalehetőségeket teremteni. Mindez Schmid tanácsával kezdődött: a víznevek felé kell fordulni.

ÓEURÓPAI VÍZNEVEK

Kétségtelen, hogy Európa víznevei történetileg rétegzettek. Ezt a könnyen érthető tényt a nehezebb hidronímiai kérdések vitájában meglepő módon mégsem mindig veszik figyelembe. Így az óeurópai hidronímia vitájában, amelyre mindjárt részletesebben kitérek, az a benyomás támad, hogy a témakörrel kevésbé behatóan foglalkozó kutatók hajlamosak figyelmen kívül hagyni a víznevek történeti rétegződését. Másképp aligha érthető, hogy azokat a véleményeket, amelyek szerint Hans Krahe óeurópai hidronímiája nem indoeurópai, hanem vaskón, baszk eredetű, mégpedig teljes egészében és maradéktalanul (Vennemann 2003), nem cáfolják azonnal azzal, hogy ezzel magát az indoeurópai nyelvcsaládot is megszüntetnék. Mert ha nem lennének óeurópai – indoeurópai víznevek, akkor csak az egyes nyelvekhez tartozó (= balti, szláv, germán... stb.) és baszk, vagyis az indoeurópai előtti vagy nem indoeurópai maradványokkal számolhatnánk. Ez abszurd, hiszen az indoeurópai különnyelveknek előbb egy nyelvjárási kontinuumból kellett kialakulniuk. Ennek a folyamatnak pedig a nevekben is nyomot kellett hagynia.

Krahe elmélete azon a felismerésen alapul, hogy Európa vízneveinek azon rétege alatt, amely egy indoeurópai különnyelvből magyarázható, régebbi nevek is találhatók, amelyek nem illenek bele ebbe a magyarázatba. Ezeket a maradványokat korábban keltának, venétnek vagy – ahogyan Krahe maga is sok éven át – illírnek nevezték; Krahe azonban maga indította el a döntő fordulatot, felülvizsgálta illír elméletét (Krahe 1964b), és ettől kezdve azt az álláspontot képviselte, hogy alatta

162

Acta Linguistica Lithuanica LXII–LXIII

ALL_62_63_maketas.indd 162

2011.06.17 08:24:11

Alteuropa, Iller, Alster, Elster und alḗti

az indoeurópai egyes nyelvekből megmagyarázható számos víznév mögött olyan névréteg rejtőzik, amely ellenáll az európai egyes nyelvekből való magyarázatnak, ezért vizsgálata magasabb szintű nézőpontot igényel. A vizsgálat alapján azonosított víznevek Krahe szerint az óeurópai hidronímia rétegét alkotják (legutóbb Udolph 2010a tárgyalta).

Krahe előtt is felfigyeltek Európa vízneveinek vizsgálata során (Ferguson 1862; Rozwadowski 1948) arra, hogy Európa különböző régióiban párhuzamok látszanak, amelyek nyilvánvalóan azonos vagy hasonló eredetűek. Egyszerűen fogalmazva és kérdezve: mennyiben kapcsolódik a Zala Magyarországon a németországi frank vagy türingiai Saale folyóval? Elkülöníthető-e a Frankfurt am Mainnál folyó Nidda a Krakkó melletti Nida folyótól? Mi a közös a kelet-poroszországi Drewenz és a dél-franciaországi Durance folyóban, és valóban nincs-e kapcsolat a lengyelországi folyónevek, például Mienia, Minia és a fehéroroszországi nevek (Minica, Minia [továbbá Minsk]), valamint a Main (régi nevén Moenus), a Möhne (a Ruhr mellékfolyója), továbbá az írországi Maín/Mao-in, a spanyolországi Minho és az olaszországi Vicenza melletti Mignano között?

Krahe számos hasonló esetet tárt fel, felismerte, hogy a víznevek szinte mindig úgynevezett „vízszavakon”, vagyis ‘víz, folyni, áramlani, nedves, folyó’ stb. jelentésű közszavakon alapulnak, és kidolgozott egy sémát, amely egyfajta mátrixban kívánta szemléltetni a képzőkombinációk lehetőségeit és a helyettesítési lehetőségeket. Íme a felsorolás az indoeurópai *el-/*ol- gyökcsalád köréből:

1. TÁBLÁZAT. Az óeurópai víznevek morfológiája: *el-/*ol- (Krahe nyomán)

–a (–o–) | –ia (–io–) | –ua (–uo) | –ma– (–mo) | –na (–no) | –ra (–ro–) | –nt– | –s(i)a, –s(i)o | –sta (–sto)

Ala | Alia, Aleja | Alava | Alma, Almos | Alna, Olna, Alona | Alara, Elira | Alanta, Alantia, Alantas | Alsa, Alisa, Else | Alesta

Ava, Avos | Avia | | Auma | Avena/Avona | | Avanta, Avantia | Ausa, Aves |

Az *el-/*ol- gyökcsalád rekonstruált alakjai mögött (a részletekhez l. Krahe 1964a: 35–37.) olyan víznevek rejtőznek, mint Ahle, Ola – Alia (Latium) – Alow, Alove – Lom (< *Almos), Alm, Alme – Alle, Alna (Kelet-Poroszország, Allenburg/Olsztyn városával együtt), Olna, Alona – Aller, Iller (< *Elira; erre alább még részletesebben kitérek) – Elz (< *Alantia), Alantas, Aland – Als, Alsa – Alst (Münster mellett).

Diskusinės publikacijos / Discussion papers

163

JÜRGEN UDOLPH

Krahe az appellatív alapot mindenekelőtt a balti nyelvekben vélte felfedezni, így a lit. aléti ‘vízzel elárasztódik’, a lett aluōts ‘forrás’, alméti ‘szüntelenül áramlik’ stb. szavakban.

Ezzel összefüggésben igen fontos, és a vitában nem mindig kellőképpen veszik figyelembe, hogy ezek a nyelvek egyedi kialakulása előtti víznevek nem egy szóból, hanem gyökszerű elemekből származnak. E módszer segítségével nem ritkán sikerül – és ezt gyakran figyelmen kívül hagyják – elkülöníteni az egyes nyelvekhez tartozó vízneveket (például germán vagy szláv eredetűeket) a nyelvek egyedi kialakulása előtti nevektől. A származtatás alapjai az indoeurópai gyökök készletéből erednek, és többnyire a vízre vonatkozó megnevezések: „Szemantikai és etimológiai szempontból az ősi, kétségtelenül legrégebbi névréteg az úgynevezett ‘vízszavakból’ indul ki, vagyis a ‘(folyó)víz’, ‘forrás’, ‘patak’, ‘folyó’ (illetve ‘folyni’), ‘(víz)folyás’ (illetve ‘futni’) és hasonló jelentésű megnevezésekből, számtalan finomabb és legfinomabb jelentésárnyalattal, amelyek a korai ember rendelkezésére álltak a természet gondos megfigyelése során …“ (Krahe 1964a: 34). Krahe nyomán ezeket az appellatív alapokat ‘vízszavaknak’ nevezzük.

Die Ergebnisse seiner Forschungen fasste er in fünf Punkten zusammen (Krahe 1964a: 32–33), die ich hier noch einmal skizziere: Die Gewässernamen der ältesten Schicht in weiten Teilen Europas sind indogermanischer Herkunft; in Südfrankreich und in den Mittelmeerländern haben sie allerdings ältere, wohl vorindogermanische Strata überlagert; an ihr sind vor allem westindogermanische Sprachen mit Einschluss des Baltischen beteiligt (weniger das Slavische); diese Hydronymie ist wohl in der ersten Hälfte des zweiten vorchristlichen Jahrtausends entstanden.

Diese Grundsätze sind von Krahes Schüler Schmid (2004: 118–133) einer strengen Kritik unterzogen worden. Die wichtigsten Punkte darin sind:

1. Számos európai víznév csak kelet-indoeurópai appellatívumok segítségével etimologizálható, ami azt jelenti, hogy a vízneveknek egy indoeurópai alapnyelvből kell származniuk;

2. A balti nyelvek az óeurópai hidronímia feltűnő központját alkotják;

3. A víznevek kutatásának eredményei következményekkel járnak az indoeurópai nyelvek korai tagolódására nézve.

További kutatások kimutatták, hogy a szláv is az „óeurópai” nyelvek köréhez tartozik (Udolph 1990, 1996, 1997). Ide sorolhatók az Elba és az Odera közötti, jól kutatott szláv–német érintkezési terület szláv előtti nyelvi maradványai is (Eichler 1981), különösen az … vizsgálatai

164

Acta Linguistica Lithuanica LXII–LXIII

Alteuropa, Iller, Alster, Elster und aléti

a lipcsei munkacsoport (Névkutatási és településtörténeti német–szláv kutatások), valamint a berlini névkutatók (Berlini névkutatási tanulmányok; Brandenburgi névkönyv).

Az „óeurópai hidronímia” koncepcióját már kidolgozása óta kritika éri. Ez eddig például a várható -o- helyett gyakran előforduló -a- hangot („aquals a”); azt a kérdést érintette, hogy ebben a névrétegben csak képzett alakok vannak-e, vagy összetételek is; a mediterrán térség nem indoeurópai vagy indoeurópai előtti rétegeitől való elhatárolás kérdését; a centrum és a periféria kérdését; végül azt a vádat, hogy nem indoeurópai hidronímiáról van szó. Ezekkel a kérdésekkel már másutt foglalkoztam (Udolph 2003, 2010); ma egy újabb támadásra szeretnék összpontosítani, amely az „indoeuropeista víznév-kutatási megközelítések”, a „laringálelmélet” és az „indoeurópai nyelvek appellatív anyaga modern szemszögből” témakörei körül forog. Konkrétan Bichlmeier (2009) tanulmányáról van szó.

A „VÍZGYÖK” *el-/*ol- A KRITIKA KERESZTTÜZÉBEN

Bichlmeier (2009) kritisiert den heutigen Stand der Konzeption der Alteuropäischen Hydronymie als veraltet. Im Wesentlichen stützt er diese Kritik auf moderne Auffassungen der Indogermanistik, in der sich in weiten Kreisen die Auffassung durchgesetzt hat, dass in Rekonstruktionen der Wort-, Wurzel- und morphologischen Ansätze der „Grundsprache“ oder des „Urindogermanischen“ mit „Laryngalen“, im Allgemeinen verstanden als Laute, die den Konsonanten zugezählt werden, zu rechnen sei. Natürlich ist und bleibt diese Annahme nur eine Theorie, das muss hier einfach schon mal gesagt werden. Die Behauptung von Bichlmeier (2009: 15), der Ansatz von Laryngalen „sei über das Stadium einer ‘Theorie’ schon seit Jahrzehnten hinaus“, ist aus zweierlei Gründen unberechtigt: zum einen wird es immer eine Theorie bleiben, wie jeder Ansatz einer nicht belegten „re“konstruierten Form (angeblich) indogermanischer Provenienz (das gilt auch für r sonans und ähnliche Fälle, auch wenn jeder damit arbeitet) und zum andern etwa stört sich kein Naturwissenschaftler daran, wenn von der Relativitätstheorie gesprochen wird. Die Gefahr ist allerdings – und das wird auch in dem Beitrag von Bichlmeier deutlich –, dass die (angeblichen) Rekonstruktionen als bare Münze und als sichere Basis für die Beurteilung z.B. auch von strittigen Fragen genommen werden. Genau um diesen Punkt geht es jetzt im Folgenden.

Krahe vizsgálatai óta Európa-szerte széles körben egyetértettek abban, hogy egy indoeurópai *el-/*ol- gyökkel kell számolni.

Diskusinės publikacijos / Discussion papers

165

JÜRGEN UDOLPH

„folyik” jelentéssel. Ezt a feltevést egyrészt az európai vizek neveinek nagy számára alapozták, amelyek széles körben látszólag ezt a gyököt előfeltételezik (fent már említettem őket, itt ismét néhányat: Ola, Alia, Alle < Alna, Elz < *Alantia, Aland, Alsa, Ol´sa stb.), másrészt pedig a közszói alapot főként olyan balti vízszavakban látták, mint az aléti stb. (ezeket szintén említettem fentebb).

Gegen diese Auffassung wird jetzt von Bichlmeier (2009: 16–17) entschieden vorgegangen. Auf der Grundlage einer von Emile Benveniste aufgestellten Hypothese – ich betone, dass dieses Wort bei Bichlmeier fällt, womit klar ist, dass auch in diesem Fall mit unsicheren Annahmen gerechnet wird –, die besagt, dass man für die urindogermanische Minimalstruktur der Wurzel einen Ansatz *KVK- (= Konsonant + Vokal + Konsonant) annehmen sollte, wird somit gefordert, dass sämtliche Wurzelansätze mit einem Konsonanten beginnen müssen: „Das heißt nichts anderes, als dass sämtliche Wurzelansätze Pokornys, die mit einem Vokal anlauten, als überholt gelten müssen und nunmehr korrekterweise mit anlautendem Laryngal anzusetzen sind“ (Bichlmeier 2009: 16). Daraus folgt für die bisher weithin anerkannte indogermanische „Wasserwurzel“ *el-/*ol-: „Die immer wieder für die Etymologisierung von Gewässernamen herangezogene Wurzel *el-/*ol- (Pokorny, IEW 306–307) ist nach dem gerade Gesagten... nun als *Hel-/*Hol- anzusetzen, genauer wohl noch als *h₁elh₂- ‘wohin treiben’ (immer vorausgesetzt, dass es sich nicht bisweilen doch um keltische Wörter bzw. Wortstämme handelt, was aufgrund des keltischen p-Schwunds im Anlaut auch die Rückführung auf idg. *pelh₂- ‘sich nähern’ denkbar macht)“.

Aber die Kritik geht noch weiter: in einer Anmerkung heißt es (Bichlmeier 2009: 17): „Es sei aber an dieser unscheinbaren Stelle noch deutlich darauf hingewiesen, dass nicht einmal Pokorny a.a.O. dieser Wurzel die oft zu lesende... Bedeutung ‘fließen, strömen’ zugesteht! Offensichtlich findet sich diese Bedeutung im appellativischen Wortschatz gar nicht und wurde der Wurzel wohl erst im Rahmen der Forschungen zur alteuropäischen Hydronymie beigelegt“.

Ezek olyan kifogások, amelyek választ kívánnak. Megpróbálok válaszolni rájuk.

1. A *h₁elh₂- indoeurópai gyök feltételezése korántsem biztos. A lábjegyzetben H. Bichlmeier meggyőzőbb próbálkozásokat rejt el: más kutatók például a *h₁el- ’megy’ gyökből indulnak ki, vagy (Watkins) a *el₂- gyökből.

Ezenkívül a víznevek számára meggyőzőbb, kezdő laringális nélküli alapfeltevést kell előnyben részesíteni, mivel ez minden európai folyónévhez illik. Itt – és ez újra meg újra előfordul – azzal a kérdéssel szembesülünk, hogy egy indoeurópai gyökfeltételezést kétes és gyéren adatolt közszavakra kell-e építeni, vagy inkább két-három tucat európai víznévre.

Nem kellene bonyolultabbá tenni azt, amit egyszerűbben is lehet tárgyalni.

166

Acta Linguistica Lithuanica LXII–LXIII

Alteuropa, Iller, Alster, Elster und aléti

2. A lehetséges, eredetileg szókezdő *p- kezdetű kelta alapfeltevésre utaló jelek a fent említett víznevek túlnyomó többségénél figyelmen kívül hagyhatók. Bichlmeier nyilvánvalóan a kérdéses *el-/*ol- víznevek sokaságát – ennél a megfogalmazásnál maradok – kívánja csökkenteni. A próbálkozás nem célravezető, mivel a szóba hozott neveknek csak kis része található az eredetileg kelta területen.

3. A *h₁elh₂- ’hová sodorni’ gyök bizonyos körülmények között várható víznevekben; ez azonban nem a megszokott. Ráadásul ez az indoeurópai alapfeltevés – ahogyan Bichlmeier maga is hangsúlyozza – kizárólag görög anyagon alapul. Vannak ugyan „vízszavak”, amelyek csak ebben a nyelvben adatolhatók biztosan, és mégis megtalálhatók közép-európai nevekben, ám egy másik, régóta emlegetett névcsalád sokkal közelebb áll; erről van szó:

4. A litván aléti ’folyik, víz borítja el’, a lett aluõts ’forrás’, továbbá nyilvánvalóan –m– bővítménnyel a litván alméti ’szüntelenül áramlik’, aļmės, eļmės ’a testből kiáramló anyag, vérsavó’, almaĩs ’sietős, heves’ szavakat a balti nevek tudományos vizsgálatának kezdete óta bevonják a kutatásba. Csak a következő neveket említem: Kazimieras Būga, Jānis Endzelīns, Petras Jonikas (in: Beiträge zur Namenforschung 2, 1951: 14); Aleksandras Vanagas, Vilius Pėteraitis, Vytautas Mažiulis, Ivan Duridanov, Pranas Skardžius, anélkül, hogy a szakirodalmat egyenként felsorolnám; a sort pedig Maria Biolik és Grasilда Blažienė újabb műveire való utalással zárom. Számos ide sorolható litván nevet tartalmaz az új mű, a Lietuvos Vietovardžių Žodynas (2008: 62); elég csak összevetni a következőket: Alỹs, Alantà, Ālantas, Alejà, Aluonà, Aluõtė, Al-upė. Szinte teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy ezek a balti nevek az említett balti közszavakhoz tartoznak.

5. Ha felmerül a kérdés, hogy tágabb összefüggésbe helyezve például az Aland nevű, az Elba egyik mellékfolyóját a balti vízszavakkal és az ott létező nevekkel, vagy pedig egy hipotetikusan feltételezett indoeurópai *h₁elh₂- ’hová sodorni’ alappal kell-e összekapcsolni, akkor – tekintettel arra is, hogy a balti és a germán nyelvek szorosan összefüggenek, valamint hogy a balti víznevek és az egykori germán területek hidronimái között is feltűnő egyezések vannak – egyértelműen a balti kapcsolatra kell szavaznunk.

6. Az indoeurópai nyelvészet elmulasztja – erre Bichlmeier tanulmánya is rámutat –, hogy figyelembe vegye a víznévkutatás eddigi eredményeit, a korai kapcsolatokról és érintkezésekről szerzett ismereteket, valamint az ezekből következő, az indoeurópai nyelvek korai tagolódására vonatkozó következtetéseket. Ezt nem lehet pusztán laringális alapfeltevésekkel ellensúlyozni. Az is elgondolkodtató, ha egy indoeuropeistánál, aki – természet-

Diskusinės publikacijos / Discussion papers

167

JÜRGEN UDOLPH

… módon – „laringalista” megközelítést alkalmazva – a treverek törzsnevének problematikus értelmezéséről ezt írja: „A hangalaki problémák véleményem szerint elkerülhetők egy laringális nélküli mellékalak *uer- feltevésével, amely olyan régi összetételekből válhatott külön, amelyekben gyakori a laringális kiesése” (RGA 31: 174). Nem lehet szabadulni attól a benyomástól, hogy a laringálisokat akkor veszik elő, amikor jól jönnek. Ennek a bizonytalanságnak az oka nyilvánvaló: az elmélet végső soron nem igazolható, és nagyfokú bizonytalanságokat hordoz magában.

AZ Iller NEVE

A *el- / *ol- kapcsán eddig az Iller nevét is magyarázták. Snyder (1965: 183) magyarázatában Krahe nyomán jár el, és egy *Elira alapformából indul ki, -ira- képzővel. Bichlmeier (2009: 26–28) kritikája innen indul: „Iller: sok kérdés, kevés egyértelmű válasz”. Íme fejtegetésének főbb vonalai:

– Az adatokban olykor előforduló szókezdő H- elhanyagolható, például a 10. századi Hilara, Hyler alakokban;

– Szókezdő helyzetben rövid -i- hanggal kell számolni;

– Ófelnémetül /il(1)ara-/ vagy /il(1)era-/ alakot kell feltennünk;

– Mivel azonban a szókezdő i- hangnak e--vé kellett volna nyílnia, több érv is szól egy germán kor előtti *El-ir-a; alak feltevése mellett;

– Bichlmeier szerint ennek a feltevésnek két problémája van: a -ira képző magyarázatra szorul, és a *El-ir-a alakból kiindulva „a korai adatok -ll- geminátája nem magyarázható”:

Az utóbbi két problémát részletesebben is tárgyalja; íme egy részlet a képzőről: „A közismert képzőket áttekintve ugyanis azt látjuk, hogy ezek vagy *-i- elemet, vagy *-r- elemet tartalmaznak, de a kettőt együtt soha: a *-i- leginkább a középfok jele lehet, míg egy r-t tartalmazó képző előtt leginkább egy korábbi tematikus magánhangzó várható” (Bichlmeier 2009: 29).

A gemináta magyarázata a következő: „A germánban egy rezonáns után álló laringális a rezonáns geminációját okozta (*VRHV > VRRV), legalábbis akkor, ha az előző magánhangzó viselte a hangsúlyt (tehát *VRHV > VRRV).”

Mivel tehát a korábbi feltevés nem meggyőző, új megoldást, germán magyarázatot javasol: „Az indogermán alapnyelvben igei értelemben csak a görögben és az örményben (valamint esetleg a keltában) továbbélő *h₁elh₂- ‘hajtani, terelni’ gyökből egy jellegzetesen germán módon képzett középfok az indogermán *h₁élh₂-ios-/h₁elh₂-is- alakot eredményezné, a másodlagos nőnemű -ā- bővítménnyel és a gyökre általánosított hangsúllyal (*h₁élh₂-is- + -ā-), vagyis a germán *ellizō- > ófelnémet /illera/ alakot adná”

168

Acta Linguistica Lithuanica LXII–LXIII

Alteuropa, Iller, Alster, Elster und aléti

Bichlmeier elismeri, hogy ezekkel a megfontolásokkal kapcsolatban is maradnak problémák, ám javaslatommal szembeni kritikámnak nem ez a döntő pontja. Több meghatározó okból is kudarcot vall:

1. Az állítólagos korai -ll-gemináta az Iller nevében egyáltalán nincs jelen! A víznév és a hely-, illetve tájnév adatolását Snyder (1965: 49–50) közli; időrendben sorolom fel: 769 in pago hilargouiae, 773 in pago Ilergoue, pago Hilergoue, 804 Hillergaugensem, 832 in pago hilargoue, 833 in pago hilirgaoe, 851 in pago qui dicitur Ilargouue, 853 in pago qui dicitur Ilargouue, 972 hilargouuensi, 983 in hilaram, 1049 Ilara, Ilaris, Hilara stb.; a gemináta tétován csak 1155-től bukkan fel: Hillara, de igazán csak olyan alakok után szaporodik el, mint az 1291-es Ilr, Ilre, az 1351-es Ilr; 1390-től pedig az Iller.

2. A történeti adatok gondos figyelembevétele alapján az alapforma legvalószínűbb rekonstrukciója *Elira. Ebből az -i--nek a szókezdő E--re gyakorolt hatására szabályosan létrejött a középfelnémet *Ilere; a hangsúlytalan szótag meggyengülésével keletkeztek az adatolt Ilre, Ilr alakok. A gemináta csak ezután jött létre. A laringálisoknak nem volt szerepük.

3. A Bichlmeier által el nem fogadott -ira szuffixum kétségtelenül jelen van ezekben a nevekben. Adolf Bachnál (1953: 189) már a -r-szuffixumok tárgyalásakor is szerepel a következő megjegyzés: „A szuffixum helyneveinkben különösen nőnemű folyónevekben fordul elő, és régebben –ra, -ara, -ura, -ira, -era alakban jelenik meg”:

Megtalálható az Elber víznévben is (a Kocher vidékén), továbbá a < *Albira névben (Snyder 1965: 183), a közismert Eger nevében (erről legutóbb Pleintinger 2008: 34–36), az Aire nevében (Meuse megye, Franciaország), a 782-es Agira névben, mellékfolyójával, az Agronnal, valamint az 785-ös Agira névben (Buchmüller – Haubrichs – Spang 1986/87: 77); továbbá – másodlagos szuffixumként, talán még az Iller nevében szereplőhöz is hasonlóan – az Ager víznévben Welsnél, régi alakjai: Agre, Agra (erről lásd az Altdeutsches Namenbuch 19991: 12. kötetét: „az elsődleges umlaut hiánya eredetileg *Agria vagy *Agara (a szuffixum meggyengült), ófelnémet/kora középfelnémet *Agira alakot feltételez, amely még másodlagos umlautot válthatott ki”).

Az -ira szuffixum tehát Európa vízneveiben adatolt. A Bichlmeier által felismertnek vélt probléma abban áll, hogy Európa indoeurópai víznevei nem mindig felelnek meg annak, amit az indoeurópai nyelvészek a kelet- és dél-európai egyes nyelvek közszói anyagából le tudnak vezetni. Ez felveti a kérdést: miért nem egyeznek meg mindig a víznevek rekonstrukciói a (re)konstrukciókkal? Itt rejlik a döntő kérdés, amelyet a jövőben meg kell vitatni.

3. Bichlmeier megfontolásainak egy további elfogadhatatlan pontja, hogy a *Iller név feltételezett alapformáját a germán *ellizō- előzményre vezeti vissza, amelyben a *-z- további fejlődése > -r- lett volna. Ilyesmi csak az ősgermán területen, vagyis az ősgermán megtelepedési területen lehetséges.

Diskusinės publikacijos / Discussion papers

169

JÜRGEN UDOLPH

Bárhogyan vélekedjünk is a germán törzsek legkorábbi lakóhelyeinek kérdéséről (elképzeléseimet másutt részletesen kifejtettem: Udolph 1994), az Iller földrajzi vidéke bizonyosan nem tartozik ezek közé. El kell vetni azt a feltételezést is, hogy a név germán víznévképzés eredménye, amelyben -r- szuffixum szerepel: e szuffixum elterjedése (Udolph 1994: 162–199, különösen 169–199) alig terjed túl déli irányban a német középhegységeken (Udolph 1994: 191 – 24. térkép).

Ezzel összefüggésben arra is rámutattam, hogy a germán és germán előtti hely- és víznevekben az -r-szuffixum előtt váltakozik az előtag magánhangzója. Arra is kitértem (Udolph 1994: 197), hogy az Atter, Diever, Eimer, Emmer, Iber, Gummer, Inger, Kelbra és hasonló helyneveknek nincs germán képzési alapjuk, csakúgy, mint a Lamme, Levern, Limmer, Lüdern, Mahner, Münder, Nebra, Netra, Ölber, Ölper, Rüper, Salder, Sitter, Sö h re neveknek; megjegyeztem továbbá, hogy e nevek némelyikében kétségtelenül *-ira szuffixumnak kell lennie.

Összefoglalva az Iller víznevet: valószínűleg a *Elira alakból kell kiindulni, amely az *el-/*ol- gyökérből képzett forma (a nyilvánvalóan végbement *-o- > -a- változás az óeurópai hidronímia úgynevezett „vizes a”-járól szóló vitához tartozik, és másutt még foglalkozom vele); szuffixumként a *-ira alakot kell felismerni, amelynek biztos párhuzamai vannak Európa nyelvenkénti differenciálódás előtti víznévi állományában, valamint azon a területen is, ahol a germán fokozatosan elkülönült egy indoeurópai nyelvjárási területtől.

Alster, Elster ÉS A LATIN alō, -ere ’TÁPLÁL, FELNEVEL’

A „vízgyökér”, a *el-/*ol- és az ebből képzett víznevek egy ideje más szempontból is bírálat tárgyát képezik. Egy névcsoportról van szó, amely Németországban elsősorban az ismert folyók, a Hamburg melletti Alster és a szászországi, illetve brandenburgi (Weiße, Schwarze) Elster révén terjedt el.

Míg Krahe, tanítványai és más kutatók amellett érvelnek, hogy ezekben az itt tárgyalt *el-/*ol--gyökből való származékot lássanak (vö. Krahe (1959: 9–11); Laur (1981: 116) (Wolfgang Laur (1960: 344) saját véleményét korrigálva); Udolph (1989: 271–273); Udolph (1994: 221, 243–245); Walther (1971: 236)), addig az északi kutatók és más tudósok (Andersson 1972: 36–38 és másutt; a bizonyító adatokat felsorolja Strandberg (1986: 40); Greule (2006: 474)) más etimológiát javasolnak, amely közel áll Julius Pokorny (1959: 27) gondolatához. Pokorny összefüggést feltételezett a következő víznevek között:

170

Acta Linguistica Lithuanica LXII–LXIII

Alteuropa, Iller, Alster, Elster und aléti

Almos, Alme, Almo és más hasonló nevek, valamint a latin almus ’tápláló, áldást hozó’ között.

Thorsten Andersson és mások hasonlóképpen a latin alō, -ere ’táplál, felnevel’ körüli gyökhöz való kapcsolódást kerestek az Alster, Elster és hasonló nevek esetében. Itt aligha annak általános jelentéséről van szó, hogy ’táplál, élelmez, felnevel; táplál, etet (szoptat), tüzet táplál’, hanem egy jól adatolt, sajátosabb árnyalatról: ’vízfolyást táplál, vízzel ellát, növekedésre késztet’, amint például a következő mondatokban: monte decurrens velut amnis, imbres quem super notas aluere ripas (Horatius), vagy Padus aliis amnibus adeo augescit atque alitur, ut... (Mela). Andersson konkrétan így fogalmaz (idézi Strandberg 1986: 40): „Mivel a ’növekvő, megáradó, elöntő’ jelentés az olyan északi nevek esetében, mint az Alma és az Alster, tárgyi szempontból jól indokolható..., ezeket a neveket a *al- (alan) ’nő; növeszt, táplál’ igéhez kell sorolni.”

Mit meiner Meinung nach guten Gründen hatte sich schon Krahe (1953: 113, Anm. 11) gegen diese These ausgesprochen. Wie ich an anderer Stelle bemerkt habe (Udolph 1989: 272), gibt es eine überzeugende Ablehnung dieser Auffassung von Laur (1981: 116), noch deutlicher Laur (1985: 479): „Der See- und Flußname Alster wird auch hier wie sonst in der schwedischen Namenforschung in der Bedeutung von ‘der Anschwellende’ aufgefasst. Wir fragen aber, ob das Verb alan im Germanischen überhaupt die intransitive Bedeutung von ‘wachsen’ gehabt hat, wie in den Wörterbüchern oft angegeben wird. In allen überlieferten und gebräuchlichen Sprachformen erscheint es in der transitiven von ‘ernähren, aufziehen’... [Es] scheint mir auch im Gotischen alan eher die transitive Bedeutung zu haben. Unser Wort setzt die intransitive von ‘wachsen’ voraus, ebenso aber auch lat. altus ‘hoch’ beziehungsweise ‘tief’ und mir. alt ‘Höhe’. Man wird daher vermuten müssen, dass diese Bedeutung bereits voreinzelsprachlich ist. Sie geht also über den Rahmen des Germanischen hinaus... [Es] fragt es sich daher, ob in den Gewässernamen doch nicht mit Krahe und Schmid die Wurzel *el-/*ol- als Gewässerbenennung im Rahmen der alteuropäischen Hydronymie (man vergleiche lett. aluōts ‘Quelle’ aus *alantas) der anderen Deutung vorzuziehen ist, zumal sie eine weit größere Verbreitung hat“.

Laurs Vermutungen werden jetzt durch einen Eintrag im LIV (2001: 262) bestätigt. Dort finden sich unter dem Lemma *_h₂el^-1 ‘nähren, aufziehen’ die folgenden relativ sicheren einzelsprachlichen Entsprechungen: lat. alō, -ere ‘nähren, aufziehen’, altir. -ail ‘nährt, zieht auf’, got. (⁺) alands ‘aufwachsend’, anord. ala ‘aufziehen, gebären’, got. *aljan ‘mästen’. Auch beim besten Willen vermag ich nicht zu verstehen, wie daraus eine für Gewässernamen notwendige Bedeutungsnuance „anschwellen, überschwemmen“ entwickelt worden sein soll – und das schon sehr früh.

Diskusinės publikacijos / Discussion papers

171

JÜRGEN UDOLPH

Allenfalls wird man dem Vorschlag von Peter Anreiter (1997: 105–106.; 2009: 23–24) folgen können, den Ortsnamen Laliders im Karwendelgebiet vor allem wegen altirisch altram ‘Nahrung’ zu der Sippe um lat. alere, etwa im Sinn von ‘fruchtbares, nahrungsreiches Gebiet’ zu stellen. Von hier zu einer Grundbedeutung für Gewässernamen ist es aber ein weiter, entschieden zu weiter Weg.

Egy további szempont, amely sem Bichlmeiernél, sem a „táplálás”-elmélet híveinél nem játszott szerepet, pedig az Alster és az Elster megítélése szempontjából alapvető jelentőségű: a Rhönben található Ulster víznév; ez a Werra mellékfolyója.

AZ Ulster

Figyelemre méltó, hogy ma a közel 60 km hosszú Ulster, a Rhön belsejének legfontosabb és központi folyója, alig játszik szerepet az Alster és az Elster körüli vitában. Pedig Krahe (1959: 11) már rámutatott, hogy az Ulster szerkezete azonos az Alster és az Elster szerkezetével.

Die älteren Belege stehen bei Sperber (1966: 108): 819 Ulstra, 836 in Ulstra(m), (vor 915) in Ulstram usw. Krahe (1959: 11) sieht in ihr – ohne es expressis verbis zu sagen – eine schwundstufige Bildung zu *Alestra/*Alistra ‘Alster, Elster’ mit regelmäßiger germanischer Weiterentwicklung eines ursprünglichen -l-sonans zu Ul-. Dem entspricht der Name der Fulda, gleichgültig, wie man diesen Gewässernamen auch sonst noch analysieren möchte. Die Auffassung als Schwundstufe zu idg. *el-/*ol-, unter Umständen auch zu *u̯el- ‘drehen, winden, wälzen’, haben Hans Walther (1971: 236) und Udolph (1994: 255) übernommen.

Ha az Ulster az Alster és az Elster névcsaládjába tartozik, akkor ez újabb érv az indoeurópai **el-/*ol- alap feltevése mellett, amelyet a ’folyik, áramlik’ jelentésű *l̥- egészít ki (a balti nyelvekben bőségesen adatolt névcsalád alapján). Nem lényegtelen továbbá, hogy talán párhuzamos, zéró fokú + -str- képzés található a mintegy 100 km-re fekvő Unstrut névben (részletesen tárgyalja Udolph 2010b: 24–26).

Mindez azonban további, súlyos ellenérveket szolgáltat az Alster és az Elster latin alere ’táplál’ igével és az ahhoz kapcsolódó közszavakkal való összekapcsolása ellen.

IRODALOM

Altdeutsches Namenbuch 1999: Altdeutsches Namenbuch. Die Überlieferung der Ortsnamen in Österreich und Südtirol von den Anfängen bis 1200, Bd. 1. Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften.

172

Acta Linguistica Lithuanica LXII–LXIII

Alteuropa, Iller, Alster, Elster und alḗti

Andersson Thorsten 1972: Norden och det forna Europa. – Namn och Bygd 60, 5–52.

Anreiter Peter 1997: Breonen, Genauen und Fokunaten. Vorrömisches Namengut in den Tiroler Alpen. Innsbruck: Institut für Sprachwissenschaft der Universität Innsbruck.

Anreiter Peter 2009: Gibt es onymische Hinweise auf vordeutschen Bergbau im Großraum von Schwaz? – Acta Onomastica 50, 7–47.

Bach Adolf 1953: Deutsche Namenkunde. Die deutschen Ortsnamen 2(1). Heidelberg: Winter-Verlag.

Bichlmeier Harald 2009: Bairisch-österreichische Orts- und Gewässernamen aus indogermanistischer Sicht. – Blätter für oberdeutsche Namenforschung, 3–63. http://wcms.uzi.uni-halle.de/download.php?down=15539&elem=2313616.

Buchmüller Monika, Haubrichs Wolfgang, Spang Rolf 1986/87: Névkongruencia a kora középkorban. Saar-vidék nem germán település- és víznevei. – Zeitschrift für die Geschichte der Saargegend 34/35, 24–163.

Eichler Ernst 1981: Zur ältesten (vorslawischen) Schicht der Gewässernamen im altsorbischen und altpolabischen Sprachgebiet. – Lĕtopis Instituta za serbski ludospyt, Rjad A 28, 122–137.

Ferguson Robert 1862: The River-Names of Europe. London: Williams & Norgate [usw.].

Greule Albrecht 2006: Rezension zu: Grosse Flüsse auf dem Gebiet der Bundesrepublik Deutschland. Supplementband zur Reihe Hydronymia Germaniae. Mainz-Stuttgart: Steiner-Verlag. – Beiträge zur Namenforschung, Neue Folge 41, 471–475.

Krahe Hans 1953: Alteuropäische Flussnamen. – Beiträge zur Namenforschung 4, 104–122.

Krahe Hans 1959: Über einige Gewässernamen mit -st-Suffix. – Beiträge zur Namenforschung 10, 1–17.

Krahe Hans 1964a: Unsere ältesten Flussnamen. Harrassowitz: Wiesbaden.

Krahe Hans 1964b: Vom Illyrischen zum Alteuropäischen. – Indogermanische Forschungen 69, 201–212.

Laur Wolfgang 1960: Die Ortsnamen in Schleswig-Holstein mit Einschluß der nordelbischen Teile von Groß-Hamburg und der Vierlande. Schleswig: Arbeitsgemeinschaft für Landes- und Volkstumsforschung.

Laur Wolfgang 1981: Gewässernamen in Schleswig-Holstein: ein Überblick. – Beiträge zur Namenforschung, Neue Folge 16, 107–124.

Diskusinės publikacijos / Discussion papers

173

ALL_62_63_maketas.indd 173

2011.06.17 08:24:12

JÜRGEN UDOLPH

Laur Wolfgang 1985: Rezension zu: Ortnamen i Värmlands län. Del I, Uppsala 1984. – Beiträge zur Namenforschung. Neue Folge 20, 478–480.

LIV 2001: Lexikon der indogermanischen Verben. Bearb. von Helmut Rix [u.a.]. Wiesbaden: Dr. Ludwig Reichert Verlag.

Pleintinger Andre 2008: Die Gewässernamen im Bereich der oberen Eger. Eine onomastische Untersuchung. München: Martin Meidenbauer Verlagsbuchhandlung.

Pokorny Julius 1959: Indogermanisches etymologisches Wörterbuch 1. Bern–Frankfurt: Francke Verlag.

RGA – Reallexikon der Germanischen Altertumskunde 1–36, 2. kiadás. Berlin: De Gruyter, 1968–2008.

Rozwadowski Jan 1948: Studia nad nazwami wód słowiańskich. Kraków: Nakładem Polskiej Akademii Umiejętności.

Schmid Wolfgang P. 2004: Linguisticae Scientiae Collectanea. Ausgewählte Schriften. Berlin–New York: Walter de Gruyter.

Snyder William H. 1965: Zur ältesten Namenschicht der rechten Nebenflüsse der Donau von der Quelle bis zur Einmündung des Inns. – Beiträge zur Namenforschung 16, 176–203.

Sperber Rüdiger 1966: Die Nebenflüsse von Werra und Fulda bis zum Zusammenfluss (Hydronymia Germaniae A 5). Wiesbaden: Franz Steiner Verlag.

Strandberg Svante 1960: Kontinentalgermanische Hydronymie aus nordischer Sicht. – Probleme der Namenbildung. Stockholm: Almqvist & Wiksell International, 17–57.

Udolph Jürgen 1989: Germanische Hydronymie aus kontinentaler Sicht. – Beiträge zur Namenforschung. Neue Folge 24, 269–291.

Udolph Jürgen 1990: Die Stellung der Gewässernamen Polens innerhalb der alteuropäischen Hydronymie. Heidelberg: Winter-Verlag.

Udolph Jürgen 1994: Namenkundliche Studien zum Germanenproblem. Berlin–New York: De Gruyter.

Udolph Jürgen 1996: Slavische Gewässernamengebung. – Namenforschung. Ein internationales Handbuch zur Onomastik, 2. Teilband. Berlin–New York, 1539–1547.

Udolph Jürgen 1997: Alteuropäische Hydronymie und urslavische Gewässernamen. – Onomastica 42, 21–70.

Udolph Jürgen 2003: Zur Kritik am Konzept der alteuropäischen Hydronymie. – Namenkundliche Informationen 83/84: 21–39.

174

Acta Linguistica Lithuanica LXII–LXIII

Alteuropa, Iller, Alster, Elster und aléti

Udolph Jürgen 2010a: Sprachen die Nutzer der Scheibe von Nebra keltisch? – Eurasisches Magazin (Internet-Zeitschrift). http://www.eurasischesmagazin.de/images/magazin/04-10/udolph_nebra.pdf

Udolph Jürgen 2010b: Euro-Onomastik: Die Alteuropäische Hydronymie. – Handbuch der Eurolinguistik. Wiesbaden, 843–861.

Vennemann Theo 2003: Europa Vasconica – Europa Semitica, Berlin-New York: Mouton–de Gruyter.

Walther Hans 1971: Namenkundliche Beiträge zur Siedlungsgeschichte des Saale- und Mittelelbegebietes bis zum Ende des 9. Jahrhunderts. Berlin: Akademie-Verlag.

Az Ó-Európa víznevei

Iller, Alster, Elster és a litván aléti ige

ÖSSZEFOGLALÁS

A cikk a szerző Tanítómestere, Wolfgang P. Schmid professzor emlékének szól. Az első (elméleti) rész röviden tárgyalja az Ó-Európa víznevei azonosításának és elemzésének módszertanát, amely Robert Ferguson, Jan Rozwadowski, Hans Krahe és Schmid alapvető kutatásainak eredményeire támaszkodik; megnevezi az onomasztika ezen irányzatának fő problémáit és kritikáját.

A cikk második része az indoeurópai *el–/*ol– ‘(vízről) folyni’ víznevekre utaló jelentéskonnotációjú gyököt és lehetséges származékait elemzi. Kritikusan értékeli Harald Bichlmeier 2009-ben megjelent „Bairisch-österreichische Orts- und Gewässernamen aus indogermanistischer Sicht” című tanulmányát (Blätter für oberdeutsche Namenforschung, 3–63. o.), amely tagadja e gyök nem indoeurópai eredetének lehetőségét, egy laringális előalakot rekonstruál, és származékainak teljesen új etimológiai magyarázatait adja.

A Bichlmeier által felhozott érvek kazuisztikus jellege alapján elveti az indoeurópai *Hel- / *Hol-, illetve *h₁elh₂- ‘(ki)hajtani, mozogni’ rekonstrukciójának lehetőségét, és egyetért az Ola, Alia, Alle, Elz, Aland, Alsa víznevek hagyományos, az indoeurópai *el–/*ol– ‘(vízről) folyni’ gyökből való származtatásával, amellyel rendszerint a litván aléti ‘folyni, vízzel megtelni’ igét hozzák összefüggésbe.

Az Iller víznév eredetének tárgyalásakor megkérdőjelezi Bichlmeier állítását, miszerint a *-ira- képző rekonstruálása megalapozatlan, mivel ilyen képzőelem nem létezik; hiszen ezt több germán víznév is tükrözi, a víznév kettőzött -ll--es alakja pedig a 12. századra datálható, illetve a rekonstruált előalak *Elira (Bichlmeier feltevésével ellentétben *-z- > -r- hangváltozás nélkül, Verner törvénye alapján). Feltevése szerint ez a víznév az Ó-Európa szókincséhez sorolható. E szócsaládhoz tartozhatnak Németország Alster, Elster víznevei is, amelyekkel a latin alō, -ere ‘táplálni, nevelni’ igét hozzák összefüggésbe.

Ulster folyójának neve (és változatai) szintén az indoeurópai *el–/*ol– gyökkel kapcsolatosak (‘ugyanígy’).

Diskusinės publikacijos / Discussion papers

175

JŪRGEN UDOLPH

A hidronimák tényanyagának és nyelvi elemzésének elvégzése alapján a következő következtetések vonhatók le:

1) az indoeurópai *el-/*ol- „folyni (vízről)” nem laringális előalakjának rekonstrukciója megalapozott;

2) az Iller, Alster, Elster hidronimák az indoeurópai *el-/*ol- „ugyancsak” alakból származnak;

3) a baltiak lakta terület bővelkedik az Ó-Európa hidronimáiban, ezért vízneveinek elemzése különösen fontos;

4) a laringális elmélet híveinek nem szabad figyelmen kívül hagyniuk az Ó-Európa lexikai szubsztrátuma létezésének lehetőségét;

5) Wolfgang P. Schmid balti és más indoeurópai hidronimákról végzett kutatásai mindmáig meghatározó jelentőségűek az indoeurópai tulajdonnevek elemzése szempontjából.

Beérkezett 2010. december 12-én.

JŪRGEN UDOLPH

Steinbreite 9

D-37124 Rosdorf

E. paštas – [email protected]

176

Acta Linguistica Lithuanica LXII–LXIII