BALTŲ IR SLAVŲ KALBŲ KALBARYŠIAI LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA

RECENZIÓK

JELENTŐS HOZZÁJÁRULÁS A BALTI NYELVTUDOMÁNYHOZ

Chr. S. Stang, A balti nyelvek összehasonlító nyelvtana, Oslo—Bergen—Tromsø, 1966, 485 p.

Chr. Stang, a neves norvég nyelvészprofesszor neve csaknem negyven évvel ezelőtt került be a litván nyelvtudomány bibliográfiájába. Érdekes, hogy első jelentős litván tárgyú munkáját a legelső litván könyv vizsgálatával kezdte: 29 évesen monográfiát adott ki az 1547-ben megjelent „Catechismsa prasty szadei” című könyvről és összeállítójáról, M. Mažvydasról¹. Néhány évvel később Chr. Stang J. Gerulisszal együtt leírt egy kelet-poroszországi litván nyelvjárást², később pedig tanulmányt adott ki a szláv és balti igéről³, kutatta a Litván Nagyfejedelemség kancelláriáiban használt belarusz nyelvet, és elmélyedt a balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kérdésében.

Chr. Stang legnagyobb és kétségkívül legjelentősebb műve az utóbbi években készült munkája, „A balti nyelvek összehasonlító nyelvtana”. E mű óriási jelentősége a baltisztika, s általában az indoeuropeisztika számára különösen akkor válik nyilvánvalóvá és érthetővé, ha felidézzük, hogy mindeddig a balti nyelvek egyetlen összehasonlító nyelvtana J. Endzelīns lett nyelvésznek a Rigai Egyetemen tartott előadásai alapján kiadott, viszonylag kis terjedelmű könyve, „A balti nyelvek hangjai és alakjai”⁴ volt. Chr. Stang nyelvtanának megjelenése tehát mind elméleti, mind gyakorlati szempontból fontos esemény a nyelvtudományban: a balti nyelvek és történetük iránt érdeklődő filológusok számára ez a nyelvtan nélkülözhetetlen tankönyvvé válik.

„A balti nyelvek összehasonlító nyelvtana” bevezetésében (1–21. o.) Chr. Stang röviden jellemzi a balti nyelveket, és megadja a szláv nyelvekhez való viszonyukat. Részletesen ismerteti a balti – litván, lett és óporosz – nyelvek fonetikáját (22–174. o.), a morfológiából pedig a szóalakok változását (175–482. o.). A szóképzés és a szintaxis kérdéseit a mű külön nem tárgyalja.

A balti nyelvek fonetikai és morfológiai jelenségeinek történetét és fejlődését magyarázva a szerző összehasonlítja ezeket más indoeurópai nyelvek, különösen a szláv nyelvek megfelelő tényeivel. A fonetikai fejezetben gyakran hivatkozik a balti finn nyelvek balti jövevényszavaira. A könyvben azonban természetesen túlnyomórészt a balti nyelvek tényszerű anyaga szerepel

¹ Chr. S. Stang, Die Sprache des litauischen Katechismus von Mažvydas, Oslo, 1929.

² J. Gerullis ir Chr. Stang’as, Lietuvių žvejų tarmė Prūsuose, Kaunas, 1933.

³ Chr. S. Stang, Das slavische und baltische Verbum, Oslo, 1942.

⁴ J. Endzelīns, A balti nyelvek hangjai és alakjai, Riga, 1948 (litván fordítás: J. Endzel-ynas, A balti nyelvek hangjai és alakjai, Vilnius, 1957).

191

régi írott forrásokból és különféle mai forrásokból gyűjtött anyag. A szerző különösen gyakran támaszkodik a litván nyelv adataira és a litván nyelvészek munkáira. Jól ismeri nemcsak A. Baranauskas, K. Jaunius, K. Būga, J. Jablonskis és más nyelvészek munkáit, hanem az utóbbi évek litván nyelvészetét is – Chr. Stangas művében több mint húsz szovjet litván nyelvész munkáira hivatkozik.

Mind a fonetikai, mind a morfológiai fejezetekben számos új megállapítást találunk. Igaz, nem mindegyikkel lehet azonnal egyetérteni, sok közülük azonban eredetiségével kétségkívül más nyelvészek figyelmét is felkelti majd, és arra készteti őket, hogy a balti nyelvek történetének egyes kérdéseire új szemmel tekintsenek.

Például mindmáig nincs egységes álláspont arról, hogyan keletkezett a litván š az s-ből magánhangzók után. A kérdésben kialakult nézeteket (J. Endzelīns, J. Otrębski) kritikusan értékelve Chr. Stangas azt állítja, hogy a š mássalhangzó jelenléte a maišas, rieš(ut)as, aušra, rišti szavakban, az s-é pedig a mūšė, lysė, klāusiu szavakban nem csupán fonetikai, hanem nyelvjárási-földrajzi probléma is (96. o. és köv.). Azt is véli, hogy a régi litván írásokban (különösen a Litvánia nyugati részéről származó szerzőknél: Mažvydasnál, Vilentasnál, Bretkūnasnál, Daukšánál stb.) a mássalhangzók előtt gyakran előforduló s(ss) a š helyett (pl.: schestas „šeštas”, auktas „aukštas”, ischreske „išreiškė”, penukslas „penukšlas”) nem pusztán helyesírási kérdés, hanem az egyes említett esetekben eltérően ejtett š-t is tükrözi (99–100. o.).

A litván nyelv számos kutatóját érdekelte és érdekli ma is a keleti aukštaitai nyelvjárás Debeikiai nyelvjárásának a(ō)-tövű főneveinél az egyes számú részes eset ragja, a -ai (pl. vaikai ’gyermeknek’). Eredetéről eltérő vélemények vannak. Chr. Stangas új elképzelést vet fel: mivel az említett nyelvjárásban a hangsúlytalan uo kettőshangzó a-vá válik, az egyes számú részes eset -ai ragját a régi litván–lett nyelvi eset triftongusos, *-uoi végződéséből eredezteti (70. o.). A -ai végződés azonban, amelynek első eleme valójában kissé redukált (= α), a nyelvjárás hangtani szabályai alapján a -ui végződésből is származhat, vö. e nyelvjárás többes számú alanyesetét: vīrai ’férfiak’, valamint egyes számú részes esetét: vīrai ’férfinak’, illetve egyes számú helyhatározó esetét: turgāi < turgūj(e)⁵.

Chr. Stangas azzal a széles körben elterjedt nézettel sem ért egyet, hogy a litván nyelv -uose végződésű többes számú helyhatározó esetei a többes számú tárgyeseti alakokból és a *en posztpozícióból jöttek létre. E nézet szerinte azért téves, mert már korábban is léteztek -uosu végződésű alakok. A nyelvtan szerzője szerint ezekből az alakokból, az egyes számú helyhatározó eset mintájára alakult ki a -uose végződésű többes számú helyhatározó eset. A régebbi, -uosu végződésű többes számú helyhatározó alakok uo eleme a -uosna végződésű többes számú illativuszi alakokból származik (186–187. o.).

A munka egyes litván nyelvi adatainak hitelességével, értelmezésével és lokalizálásával kapcsolatban egy-két kritikai megjegyzést is tehetünk.

Így az u-tövű főnevek egyes számú birtokos esetének -aus ragja (sūnaūs) mellett a -ūs ragot (sūnūs) is megadja (214. o.); ez utóbbi R. Gauthiot francia nyelvész által kiadott, a Buivydžiai nyelvjárásról szóló leírásban található⁶. Az utóbbi évek dialektológiai kutatásai azonban sem a Buivydžiai, sem más litván nyelvjárásokban nem igazolták a -ūs végződést. Valószínűleg R. Gauthiot is pontatlanul jegyezte le ezt a Buivydžiai nyelvjárásban nehezen kivehető -aus végződés helyett⁷.

⁵ Žr. Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, Vilnius, 1966, p. 95–96.

⁶ R. Gauthiot, Le parler de Buividze, Paris, 1903, § 44.

⁷ Lásd Z. Zinkevičius, op. cit., 92. o.

192

A. Salys litván nyelvjárási térképe⁸ alapján a nyelvtan szerzője nem egészen pontosan jelöli meg bizonyos nyelvjárási jelenségek elterjedését. Így például azon lakott helyek között, ahol a hangsúlyos, szóvégi helyzeten kívüli a, e helyett o (ɔ), ė(ę) hangot ejtenek, Alanta és Giedraičiai is szerepel (25. o.). Valójában ezeken a helyeken az említett a, e változatlan marad. A szótagkezdeti hangsúlyú am, an, em, en kettőshangzók szintén megőrzik eredeti alakjukat Smilgiai környékén (a nyelvtan szerint itt ąm, ęm hanggá alakulnak, 85–86. o.).

A K. Būga írásaiból idézett egyes számú részes esetű žmuōgun alak mellett (sajtóhiba žmuōgun helyett) Kvėdarna szerepel feltüntetve (85. o.). K. Būga valójában azt írja, hogy a varniškiai žemaiták egyes számú részes esetű žmuōgun alakjának Kvėdarnában a žmuōgū, Alsėdžiai, Rietavas és Salantai vidékén pedig a žmuōgō felel meg⁹.

Mivel a műben a tildejel (~) után rendszerint a nyelvjárási alak irodalmi nyelvre átírt változata szerepel, a žemaitai egyes számú részes esetű alakjait, gālōu 140, lōngōu 169, ārk·l’ōu, vā·kōu 170, ilyen esetben nem gālui, lāngui, ārkliui, vaikui, hanem gāluo, lānguo, ārkluo, vaikou alakra kellene átírni.

Egyes esetekben a mű indokolatlanul, illetve megfelelő megjegyzés nélkül nem a litván irodalmi nyelv, hanem a nyelvjárás alakjait közli, például: opšrýs 9 (= opšrūs); gimti 7 (= gimti), gulbė 8 (= gulbė), ińkstas 109, 112 (= inkstas), laiškas 8, 63 (= laiškas), mušė 97 (= mušė).

Az olvasót olykor a különféle dialektológiai munkákból vett példák egységesítetlen átírása is megzavarhatja (a példák rendszerint a forrás átírásában szerepelnek).

Előfordulnak egyértelmű sajtóhibák is, amelyeket akár meg sem kellene említeni. Némelyikük azonban félrevezetheti azokat, akik kevésbé járatosak az egyes balti nyelvekben, ezért a fontosabbakat felsoroljuk: ąžuole 298 (= ąžuolė), dievūtis 3 (= dievulis), gálva 141 (= gálva), kraštėlin 192 (= kraštėlin), kriáušė 204 (= kriáušė), meslti 61 (= melsti), plūoštas 110, 360 (= plūoštas), sājka 169 (= šājka), švenčiausis 193 (= švenčiausis), žvėris 91 (= žvėris).

Néhány tulajdonnév alakját is javítani kell, például a helynevekét: Alantų 25 (= Alanta), Anykščiai 181 (= Anykščiai), Dieveniškis 478, Dieveniškis 479 (= Dieveniškės), Dubiniai 104 (= Dubingiai), Gervėčiai 70 (= Gervėčiai), Mosėdis 207 (= Mosėdis), Musininkai 86 (= Musninkai), Oniškis 99 (= Onuškis), Pagirai 86 (= Pagiriai), Pagramančių 160 (= Pagramančio), Panevėžys 85, 86, 125 (= Panevėžys), Pašilė 227 (= Pašilė), Svedasai 207, 302 (= Svėdasai), Švėkšna 471 (= Švėkšna), Švenčionėliai 188 (= Švenčionėliai), Švenčionys 433 (= Švenčionys), Širvintai 4, Širvintas 170 (= Širvintos), Veiviržėnai 194 (= Veiviržėnai), Vendžiogala 170 (= Vandžiogala); személynevek: Algimant 4 (= Algimantas), Daukža 231 (= Daukša), Grynaveckis 139 (= Grinaveckis), Mikol auskaitė 168, 169, 478 (= Mikalauskaitė), Otrebski 207, 212 (= Otrębski), Шобтнивль 5 (= Товтивиль). Továbbá a XIV. századi orosz Минигаило alak litván megfelelője Minigaila kellene legyen, nem pedig Minigailas 6; vö. Švirigaila (Швиртигаило) 5. A porosz személynév, Minnegayle pontosabb litván megfelelője szintén Min(i)gaila, nem pedig Mangaila 4.

A nyelvtanba különféle okokból bekerült és ott fennmaradt néhány apró pontatlanság semmit sem von le e kivételes gondossággal és módszerességgel végzett, a szerző hosszú évekig tartó kutatómunkájából született mű tudományos jelentőségéből.

⁸ Archívum Philologicum, 4, Kaunas, 1933.

⁹ Žr. K. Būga, Rinktiniai raštai, III, Vilnius, 1961, p. 376.

13. Baltų ir slavų kalbų ryšiai

193

A nyelvtan előszavában a litván írásbeliség úttörőjének, M. Mažvydasnak szerény szavaival fordul az olvasóhoz: „mana darba usz gier prymkiet”. Kétségtelen, hogy a neves norvég baltista tudós kívánsága bőségesen teljesülni fog. A könyv minden oldaláról hálásan érzi az olvasó, hogy „A balti nyelvek összehasonlító nyelvtana” jelentős és alapvető hozzájárulás a mai baltisztikához és indoeuropeisztikához.

K. Morkūnas

ÚJ LITVÁN NYELVTAN

A. Senn, Handbuch der litauischen Sprache, Bd. I: Grammatik, Heidelberg, 1966.

Hosszú időn át külföldi nyelvészek egész nemzedékei A. Leskyno kézikönyvéből tanulták a litván nyelvet; a könyv olvasmánygyűjteményből, rövid nyelvtanból és szótárból állt. Megjelenése (1919) óta már csaknem ötven év telt el. Ez idő alatt nemcsak a litván helyesírás változott meg jelentősen, hanem egyes formák használata is, a szépirodalom és a tudományos irodalom pedig összehasonlíthatatlanul gazdagabbá vált; a fonetika, a morfológia és a szintaxis számos kérdését alaposan megvizsgálták. Szükségessé vált egy új, átfogó litván nyelvi kézikönyv elkészítése. E munkát a svájci származású nyelvész, A. Zenas (Senn) vállalta magára. 1957-ben kiadta a „Litván nyelvi kézikönyv” II. részét, amely különböző litván írók műveiből válogatott, hangsúlyjelekkel ellátott szövegeket tartalmaz jegyzetekkel, valamint litván–német–angol szótárral¹. 1966-ban megjelent a kézikönyv első, legfontosabb része is — a litván nyelvtan. Ez egy hatalmas, 495 oldalas mű, amely részletesen ismerteti a mai litván nyelv fonetikáját, morfológiáját és számos nyelvtani forma használatát.

E nyelvtan szerzője, A. Zenas, a Pennsylvaniai Egyetem professzora, munkásságáról jól ismert a litván nyelvészek körében. Egyike a Heidelbergben nemrég befejezett, öt kötetes „A litván írott nyelv szótára”² szerkesztőinek, egyben az egyetlen, aki a szótár kiadásának kezdetétől dolgozik rajta. Régóta foglalkozik a litván nyelvvel, élt Litvániában, és a Kaunasi Egyetemen fonetikát, valamint más nyelvészeti tárgyakat tanított. 1929-ben megírta a „Rövid litván nyelvkönyvet”³, amely azoknak a külföldieknek készült, akik szeretnének valamennyire megtanulni litvánul. A. Zenas később sem szakította meg kapcsolatait a litván nyelv és kultúra kutatásával. Számos cikket és más munkát írt a litvánisztika, a baltisztika és általában az összehasonlító nyelvészet kérdéseiről, az utóbbi időben pedig aktívan részt vesz a balti, szláv és germán nyelvek legrégibb kapcsolatainak vizsgálatában. Új műve mintegy összegzi a hosszú évek litvánisztikai tanulmányainak eredményeit.

A nyelvtan tíz részből áll. Már az első, bevezető rész is terjedelmes és tartalmas: a litván nép történetének rövid áttekintése után tárgyalja a litván nyelv helyét a balti nyelvek között, valamint más rokon nyelvekkel való kapcsolatait. A szerző itt tömören ismerteti a balti, szláv és germán nyelvek legrégibb kapcsolatainak kérdéséről vallott felfogását. Véleménye szerint már az indoeurópai egység időszakának végén, amikor a balti, szláv és germán nyelvek elődei szoros kapcsolatban álltak egymással, kialakultak

¹ A. Senn, Handbuch der litauischen Sprache, II, Heidelberg, 1957.

² M. Niedermann, A. Senn, F. Brender, A. Salys, A litván írott nyelv szótára, litván–német, I–V, Heidelberg, 1934–1967.

³ A. Senn, Kleine litauische Sprachlehre, Heidelberg, 1929.

194