LIETUVIŲ KALBOS SANDAROS TYRINĖJIMAI

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXVI (1987)

RŪTA ŽUKAITĖ-BUVYDIENĖ

ROKONSÁGI ELNEVEZÉSEK A LEXIKOGRÁFIAI GYAKORLAT SZEMPONTJÁBÓL

A rokonságot megnevező szavak nemcsak régiségük és összetett fejlődésük miatt érdekesek, hanem azért is, mert számos nyelvben az egyik legzártabb, legharmonikusabban szervezett és legstabilabb lexikai-szemantikai rendszert alkotják. Nem véletlen, hogy olyan gyakran választják őket a strukturális jelentésvizsgálati módszerek kipróbálásának tárgyául. E szavak említett sajátossága a lexikográfiai gyakorlatban is fontos: a rokonsági elnevezések tematikus csoportjának különleges rendszeressége és zártsága kiváló feltételt teremt arra, hogy tagjainak jelentését pontosan és következetesen írjuk le az értelmező szótárakban. Sajnos, ha utánanézünk a rokonsági elnevezések jelentésleírásának, láthatjuk, hogy különböző nyelvek értelmező szótáraiban¹ hasonló nehézségek tapasztalhatók: előfordulnak helytelen, logikátlan jelentésmagyarázatok; hiányzik a következetesség és az egységesség a funkcionálisan egyenértékű szavak jelentésének leírásában; egyes többjelentésű rokonsági elnevezések jelentései nincsenek kellőképpen elkülönítve. Ugyanazon hibák ismétlődése különböző nyelvek szótáraiban arra enged következtetni, hogy azok aligha teljesen véletlenszerűek. E hibák a bemutatott anyag sajátosságaival összefüggő, objektív jellegű nehézségekkel magyarázhatók. Minden nyelv rokonsági elnevezései ugyanis sajátos szemantikai jegyekkel rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket az adott nyelv más szavaitól. E jegyek egy része egyetemes, vagyis számos indoeurópai nyelv rokonsági elnevezéseire jellemző; más jegyek csupán néhány rokon nyelvben közösek, vagy akár teljesen egyediek. Érthető, hogy mindezeknek a jegyeknek a feltárása különleges elméleti kutatásokat igényel. A rokonsági elnevezések jelentésleírásának pontatlanságai, amelyekből egy-kettő a mi szótárainkban is előfordul, elsősorban a litván rokonsági szókincs részletes kutatásának hiányával magyarázhatók².

Ez a rövid tanulmány nem törekszik a litván rokonsági elnevezések szemantikájának átfogó elemzésére. Csupán arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a szóban forgó szavak szemantikájának néhány általános sajátossága fontos a lexikográfiai gyakorlat számára.

A rokonsági elnevezések (a továbbiakban: RE) valamennyi indoeurópai nyelvben közös alapvető szemantikai sajátossága jelentésük viszonylagos jellege. A RE-k egy személyt jellemeznek

¹ A rokonsági elnevezések orosz szótárakban való megadásának problémáiról lásd Мойсеев А. И. Типы толкования терминов родства в словарях современного русского языка. — Лексикографический сборник, 1962, вып. V, с. 121—124.

² Eddig nem rendelkezünk a litván rokonsági elnevezések részletesebb tanulmányával. Egyelőre A. Salys rövid, áttekintő, normatív jellegű cikke pótolja (Salys A. Mūsų gentivardžiai. — Gimtoji kalba, 1937), valamint A. Sabaliauskas „A litván nyelv szókincsének fejlődése” című tanulmányának az a fejezete, amely nyelvünk legrégibb rokonsági elnevezéseinek eredetét tekinti át — Sabaliauskas A. Lietuvių kalbos leksikos raida. — (Lietuvių kalbotyros klausimai). V., 1966, t. 8, p. 12—15.

189

egy személyt egy másik személlyel vagy személyekkel fennálló viszonya alapján. A valamely RE-vel megnevezett személy nem önmagában ilyen, hanem csak valakihez képest. Senki sem lehet általában unokahúg vagy após – csak valakinek az unokahúga vagy apósa lehet. Vagyis minden RE jelentése legalább két pólust foglal magában: azt a személyt, akihez viszonyítva a rokonságot számítjuk, valamint a másik, „keresett” személyt. Az elsőt a régi, az amerikai antropológiai nyelvészet képviselői által is követett hagyomány szerint ego-nak, a másodikat alter-nek³ nevezhetjük. A RE jelentésében rejlő viszony úgy fejthető ki, hogy megnevezzük mind az ego, mind az alter személyt, például: a szomszédasszony fia, a bátyám, Onos férje… vagy én vagyok a sógorod, ő az én nagybátyám… Ha a rokonság viszonyítási pontját (ego) egy adott beszédaktusban nem is említik, az rendszerint a tágabb kontextusból ismert⁴. A szótárakban megadott RE-jelentésleírásoknak is valamilyen módon tükrözniük kell e szavak jelentésének viszonylagos jellegét. Teljesen elfogadhatatlanok és indokolhatatlanok az olyan RE-jelentésmagyarázatok, mint például ez: feleség: 1. férjezett nő, maga: Paėmė protingą ~a (DLKŽ). A maga szó itt nem segít, mert ugyanebben a szótárban csak úgy magyarázzák, hogy „feleség”. Először is, ez a jelentésmagyarázat még közvetve sem utal arra, hogy a feleség szó jelentése viszonylagos, és hogy kimondatlan párt alkot a férj rokonsági elnevezéssel. Az így meghatározott feleséget legfeljebb a lánnyal – „fiatal, hajadon nővel” (DLKŽ) – és a vénlánnyal – „idős, hajadon nővel” (DLKŽ) – hozhatjuk összefüggésbe. Ebből következően a jelentés ilyen értelmezése csak a nő életkor és családi állapot szerinti megnevezéseinek paradigmájába engedi besorolni a feleség szót, nem pedig a rokonsági elnevezések közé (itt látható, hogy egy szó szótári jelentésleírása miként emelheti ki a szó paradigmatikus kapcsolatainak egyik aspektusát, miközben a többit figyelmen kívül hagyja). Másodszor, ha hinnénk a szótárnak, arra kellene következtetnünk, hogy bárki bármely férjezett nőt nevezhet, sőt szólíthat is feleségnek és magának, például akár egy nő is így nevezheti férjezett barátnőit, sőt a saját anyját is!⁵

A férj szó jelentésének meghatározása ugyanebben a szótárban sokkal jobb: „házastársi életben – a nő házastársa, maga”.

A RE jelentése kétféleképpen adható meg a szótárban: I. Mind az ego, mind az alter megnevezésével, vagyis a jelentésmagyarázat formulájával világosan jelezve a RE jelentésének viszonylagos jellegét; II. csak az alter megnevezésével.

³ Vö. Goodenough W. H. Componential analysis of k75nk01m01 Lapp kinship terminology. – In.: Explorations in Cultural Anthropology: Essays in Honor of George Peter Murdock/Ed. by W. H. Goodenough. New York, 1964, p. 222.

⁴ E RE-jelentés sajátosságának ismeretében világossá válik, miért hangzik természetellenesen például ez a szöveg: „Alkonyodott. Egy idős unokatestvér, kosarában vargányával, az úton ment.” Itt figyelmen kívül marad a RE jelentésének szükséges viszonylagos jellege – egyszerűen „nem hagytak neki helyet”. Az elbeszélés tárgyilagos hangneme, a „mintha kívülről” tekintő nézőpont és a „szereplővel” való első találkozás benyomása nem engedi feltételezni, hogy a rokonság viszonyítási pontja (ego) a szövegösszefüggésből ismert volna.

⁵ Köztudott, hogy valamikor a feleség abszolút jelentésű szó volt – mindössze annyit jelentett: „nő”. A nyelvjárásokban helyenként ma is mondják: Egyszer volt egy szegény feleség. Ment a feleség és három férfi. A feleség szó e jelentését a DLKŽ külön, másodlagos jelentésként adja meg. Abszolút jelentése lehet néhány más RE-nek is – anya, apa, nagyapa, nagyanya, valamint ezek szinonimáinak. Például: Anyának lenni – micsoda boldogság! Gratulálj – már nagymama vagyok. Ezekben a szövegkörnyezetekben a megadott szavak nem rokonsági elnevezésként működnek. A anya itt csupán gyermeket nevelő nőt jelent, anélkül, hogy a gyermekeihez fűződő viszonyára utalna. A RE-k abszolút jelentéséről bővebben lásd Моисеев А. И. Термины родства в современном русском языке. – Филологические науки, 1963, №3, с. 123.

190

Az első, „explicit” jelentésmegadási mód többféleképpen valósítható meg. Vö.: 1) feleség – nő, aki házassági kötelékben áll egy férfi nemű személlyel; férj – férfi nemű személy egy olyan nő számára, akivel házassági kötelékben áll⁶. Ebben az esetben a szavak jelentésének megadásakor nincs szükség más rokonsági megnevezésekre; a jelentést más, „független” terminuscsoportok szavaival magyarázzuk. A rokonsági viszony mindkét pólusát világosan megnevezzük, kívülről, objektíven tekintünk rájuk. Ez a jelentésmagyarázati mód leginkább a házastársak vagy a házasulandók megnevezéseihez illik; más rokonsági megnevezéseket nehéz így meghatározni. 2) anyós – nő a saját fia felesége számára; nagybácsi – férfi a saját testvére gyermekeinek; nagymama – nő a saját gyermekei gyermekeinek; fiú – férfi nemű személy a saját szülei számára; apa – férfi a saját gyermekeinek (DLKŽ). Az ilyen típusú jelentésmegadások részben rokonsági megnevezésekre, részben más szavakra támaszkodnak. Ezzel a „vegyes” módszerrel szótárainkban rendszerint csak az apa (DLKŽ) és az anya jelentését adják meg (vö. anya – nő a saját gyermekeinek, LKŽ). Amint a példákból látható, ez a módszer sokkal szélesebb körben alkalmazható. Csak a házastársak vagy házasulandók megnevezéseinek meghatározására nem alkalmas (kör alakulna ki: férj – férfi nemű személy a feleség számára; feleség – nő a férj számára).

A litván szótárakban a rokonsági megnevezések jelentésének leggyakoribb megadási módja az, amikor csak a szóban forgó rokonsági viszony egyik pólusát nevezik meg – az altert. Ezt más rokonsági megnevezések kombinációja fejezi ki, például: unoka – gyermek gyermeke, unoka (DLKŽ); nagybácsi – az anya fiútestvére, nagybácsi (DLKŽ); unokahúg – a fiú- vagy lánytestvér lánya (DLKŽ); nagymama – az anya vagy az apa anyja (DLKŽ); sógor – 1. a feleség vagy a férj fiútestvére. 2. a lánytestvér férje. 3. a feleség vagy a férj lánytestvérének férje (DLKŽ). Amint látjuk, az ego (a viszonyítási pont, az a személy, akihez képest a rokonságot számítjuk) itt kimondatlan, nincs megnevezve. Ez azonban nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagynánk a rokonsági megnevezés jelentésének relációs jellegét. A rokonsági megnevezés ilyen meghatározásakor egyszerűen az ego pozíciójába helyezkedünk – „azonosulunk” azzal a személlyel, akinek a nézőpontjából a rokonságot értékeljük. A jelentésmagyarázatnak ez az „implicit” módja szintén lehetséges, jóllehet nem mutatja meg nyilvánvalóan a jelentésük relációs jellegét. Régi hagyománya van, és rövidsége miatt kényelmes. Csak az apa, anya és a házastársakat megnevező szavak jelentését nem lehet így magyarázni.

A rokonsági megnevezések jelentésének valamennyi felsorolt alapvető megadási módja lehetséges; mindegyiknek megvan a maga alkalmazási köre, előnyei és hátrányai. Nem az a fontos, hogy a lehetséges jelentésmagyarázati módok közül melyiket követjük, hanem az, hogy mennyire következetesen tartjuk magunkat az egyik vagy a másik módhoz. Nagyon fontos, hogy egy-egy rokonsági megnevezés jelentésének magyarázatakor következetesen alkalmazzuk a meghatározás módját. Logikátlannak tekinthető például ez a jelentésmagyarázat: meny – a fiú felesége az apja vagy anyja számára (DLKŽ). Elég lenne azt írni, hogy „a fiú felesége”; minden más – fölösleges teher. Hiszen amikor azt mondjuk, hogy „a fiú felesége”, már eleve a szülők nézőpontjából tekintünk rá – ez a rokonsági terminus jelentésének normális „implicit” magyarázati módja, amikor az ego pozíciójából tekintünk a dologra. Logikátlan a szubjektív ego pozícióból a semleges megfigyelői pozícióba váltani, ahogyan itt történt az „apja vagy anyja számára” kiegészítéssel. Ez ugyanaz, mintha azt mondanánk: „a mi fiunk felesége az ő apja vagy anyja számára…”

⁶ Vö. Моисеев А. И. Типы толкования терминов родства в словарях современного русского языка. — Лексикографический сборник, 1962, вып. V, с. 123.

191

… számára”. Ha egy szó jelentését objektíven, „explicit” módon akarjuk megadni, ezt kellene írni: meny – „nő a férje apja vagy anyja számára”.

Az implicit (szubjektív) meghatározási módot „elrontották” (vagyis logikai hibát követtek el) a mostohaapa és a mostohaanya szavak jelentésének magyarázatában is: mostohaapa – „az anya másik férje, nem vér szerinti apja a korábbi házasságából származó gyermekeinek” (DLKŽ); mostohaanya – „nem vér szerinti anya, az apa felesége a korábbi házasságaiból származó gyermekei számára” (DLKŽ). Az implicit jelentésmagyarázatokat, amelyek egészen a kábelig nyúlnak, itt pontosítani kívánták, de a pontosítás során az implicit, szubjektív jelentésmagyarázati módot összemosták az explicit, objektívvel. Ha már pontosítani akarjuk, ezt kellene írni: mostohaanya – „az apa másik felesége, nem vér szerinti anya”. Ha akarjuk, semlegesen, explicit „vegyes” módon is meghatározhatjuk: mostohaanya – „nő a férje korábbi házasságaiból származó gyermekei számára”; mostohaapa – „férfi a felesége korábbi házasságaiból származó gyermekei számára”.

Az ugyanahhoz a lexikai „mikrorendszerhez” tartozó mostohalány és mostohafiú rokonsági megnevezések jelentésmagyarázatai ugyanabban a szótárban kifogástalanok, akárcsak a mostohaanya és a mostohaapa esetében, vö. pódúkra – nem vér szerinti lánya; a feleség vagy a férj lánya egy korábbi házasságból (DLKŽ); posūnis – „nem vér szerinti fiú; a feleség vagy a férj fia egy korábbi házasságból” (DLKŽ). Mindkét esetben ugyanazt az implicit jelentésmagyarázati módot tartották fenn.

A rokonsági szókincs szervezett rendszer, amelyben minden szónak megvan a maga helye, amelyet a többi szóhoz fűződő viszonyai határoznak meg. Minden rokonsági megnevezés többféle oppozícióba tartozik; magának a megnevezésnek a jelentése attól függ, képes-e ezen oppozíciók tagjaként szerepelni. Az egyik legnyilvánvalóbb példa az azonos rokonsági fokot jelölő megnevezések bináris oppozíciókba rendeződése, a szavak jelentésében rejlő nemi szemantikai jegy alapján: például: fiútestvér – lánytestvér, nagybácsi – nagynéni, fiú – lány, apa – anya, sógor – sógornő, após – anyós, vő – meny… Amint a példákból látható, ezen oppozíciók túlnyomó többségére a heteronímia, vagyis a lexikai szuppletivizmus jellemző. Kivételt csupán néhány rokonsági megnevezés képez: unoka – unokahúg, nagyapa – nagymama, sógor – sógornő, após – anyós.

A rokonsági megnevezések jelentésének relációs jellege határozza meg, hogy más típusú oppozíciókat is alkothatnak, amelyeket feltételesen konverzív oppozícióknak nevezhetnénk. Ezek olyan szavak közötti oppozíciók, amelyek közül az egyik a beszélőt (ego), a másik a „keresett” személyt (alter) jelöli. Például ha a beszélő egy másik személyt férjnek nevez, akkor magát az illetőt feleségnek kell nevezni; ha valaki őt anyósnak nevezi, akkor ő maga az illetőhöz képest meny; ha valaki másnak apja, akkor szükségképpen van fia vagy lánya. Az egot és az altert megnevező szavak dialektikusan összefüggnek, felbonthatatlan „ellentétek egységét” alkotják: nincs férj feleség nélkül, nincs vő após nélkül stb. Nyelvünkben az ilyen típusú oppozíciókra szintén a heteronímia jellemző, például: férj – feleség, fiútestvér – lánytestvér (mindkét esetben egybeesik a nemek szerinti szembeállítás és a konverzív oppozíció!), anya – fiú, anya – lány, anyós – meny, meny – após stb. Kivételt csupán néhány rokonsági megnevezés képez: fiútestvér – fiútestvér, lánytestvér – lánytestvér, unokatestvér – unokatestvér, sógor – sógor… (Ezek rendszerint azonos nemzedékhez tartozó rokonok megnevezései. Az ilyen típusú rokonok ugyanúgy nevezik egymást.)

A szótárakban mind az első, mind a második típusú oppozíciók tagjainak jelentésmagyarázatait össze kellene hangolni. Nemcsak a következetesség kedvéért, hanem azért is, hogy tükröződjön

192

a nyelvhasználók tudatában ténylegesen meglévő asszociatív kapcsolat az azonos fokú rokonságot jelölő, különböző nemű személyek megnevezésére használt szavak, valamint azok között a szavak között, amelyekkel a rokonpárok tagjai egymást szólítják. Az említett hibás szójelentés-meghatározások, a žmona és a marti esetében, nemcsak önmagukban hibásak, hanem azért is, mert nincsenek összhangban az ellentétes jelentésű szavak, a vyras és a žentas, anyta, šešuras jelentésének meghatározásaival sem (lásd: DLKŽ).

A cikk szűk keretei nem teszik lehetővé a litván rokonsági terminusrendszer valamennyi sajátosságának áttekintését. Szó eshetne a rokonsági terminusok nemzedéki jegy szerinti oppozícióiról, a vérségi és házassági rokonság terminusainak alrendszerekbe való csoportosulásáról, a valódi és „nem valódi” vérrokonság oppozíciójáról, valamint ez utóbbi megnevezéseinek mikrorendszeréről (pamotė, patėvis, posūnis, įsūnis, įtėvis…); az „oldalági” rokonság megnevezéseinek mikrorendszeréről (dėdė, teta, sūnėnas, dukterėčia…) stb. Nyilvánvaló, hogy bármelyik „alrendszer” tagjainak jelentését a szótárban ugyanazon elv alapján kellene megadni, a jelentésmeghatározás egységes módjának fenntartására törekedve.

Rokonsági terminusok a lexikográfiai gyakorlat aspektusából

Összefoglaló

A cikk a rokonsági terminusok (RT) litván nyelvi szótárakban történő értelmezésének kérdéseit tárgyalja. Kritikai megjegyzéseket tesz egyes RT-k értelmezésével kapcsolatban. A RT-k értelmezésének két fő módját különbözteti meg: az explicit és az implicit értelmezést. Kiemeli a litván nyelv rokonsági terminusainak alapvető szemantikai sajátosságait: a jelentés viszonylagosságát, a nem szemantikai jegye szerinti bináris oppozíciókba, valamint olyan konverzív oppozíciókba való rendeződés képességét, mint a tėvas – sūnus, anyta – marti. Hangsúlyozza, hogy maga a lexikográfiai anyag rendszerszerűsége megköveteli annak rendszerszerű és összehangolt bemutatását a szótárban.