LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXVII (1988)

LIETUVIŲ KALBA IR BILINGVIZMAS

LAIMA GRUMADIENĖ

A vilniusi litván nyelv szociolingvisztikai vizsgálata: mássalhangzó-rendszer és hangsúlyozás¹

I. Mássalhangzó-rendszer

A vilniusi litván nyelv mássalhangzó-rendszere alapvetően három esetben mutat változatosságot: 1) sérülnek a köznyelvi litván nyelv mássalhangzó-palatalizációjára vonatkozó egyes követelmények, 2) a mássalhangzók hasonulását néha nem fonetikai, hanem morfológiai körülmények határozzák meg, 3) előfordulnak a j mássalhangzó kiesésének esetei.

A mássalhangzók lágysága egyrészt természetüktől és artikulációs tulajdonságaiktól, másrészt általában a nyelvjárás vagy az idiolektus hangrendszerétől függ (vö. Urbanavičiūtė, 1978; Zinkevičius, 1966, p. 153–170). Akusztikai szempontból a mássalhangzókat a leglágyabban az elöl képzett hosszú, feszes hangok előtt ejtik, különösen a felső nyelvállású [iː] magánhangzó előtt. Mivel – amint a vilniusi beszéd vokalizmusának elemzésekor már jeleztük – egyre inkább az a tendencia érvényesül, hogy a hosszú magánhangzókat valamivel kevésbé feszesen ejtik, magától értetődik, hogy a mássalhangzók lágysága is csökken. Artikulációs szempontból a mássalhangzók különösen a hátul képzett magánhangzók előtt palatalizálódnak. Mivel a vilniusi beszédre a hátul képzett magánhangzók bizonyos delabializációja is jellemző, az előttük álló lágy mássalhangzóknak különösen lágynak kellene lenniük, vagyis akusztikai szempontból igen magas hangszínűeknek; ez azonban többnyire nem így van, különösen hangsúlytalan szótagban. Úgy tűnik, a kevésbé feszesen ejtett magánhangzók kisebb erőfeszítést igénylő artikulációja a mássalhangzók kevésbé intenzív palatalizációjának könnyebb útját is elősegíti. Ezért megállapítható, hogy a vilniusi beszédben megfigyelhető a lágy mássalhangzók kevésbé erős palatalizációjára irányuló tendencia.

A litván nyelv mássalhangzó-rendszerének, illetve szintagmatikájának egyik sajátossága a mássalhangzó-kapcsolatok regresszív palatalizációja. A vilniusi beszédben, különösen a morfémák határán, gyakran figyelmen kívül hagyják ezt a szabályt.

A nyelv peremvidékéhez tartozó elemek, a nemzetközi szavak palatalizációjának szempontjából a kiejtés különösen változatos. A cikk azért tárgyalja ezt a kérdést, mert használati gyakoriságukat tekintve sok ilyen szó korántsem periférikus helyet foglal el: igen feltűnőek, és folyamatosan szaporodnak. Emellett tisztázni kell, melyik modell válik uralkodóvá, és hogyan fogják adaptálni a jövőben átvett szavakat. Ez nem csupán a alto, valso stb. problémája.

A mássalhangzó-kapcsolatok szociolingvisztikai változója Vⁱ vagy V^u előtt. A mássalhangzó-kapcsolatok regresszív palatalizációjának sajátosságai nem minden nyelvjárásban azonosak (vö. Girdenis, Piročkinas, 1978, p. 25). Sok esetben, amikor a kapcsolat elején vagy közepén k, g, gyakran pedig p, b, m áll, az említett mássalhangzók ezekben a kapcsolatokban nem palatali-

¹Folytatás. A vilniusiak beszélt litván nyelve vizsgálati módszereinek leírását és a vokalizmus elemzését lásd: Lietuvių kalbotyros klausimai: Kalbų kontaktai Lietuvos TSR. V., 1983. T. 23. P. 62–101.

132

lizuojami (Zinkevičius, 1966, p. 157). Tarmėse pasitaiko ir išimčių, o bendrinės kalbos reikalavimai gana griežti (plg. Vitkauskas, 1985).

A vilniusi litván nyelvben a k, g, p, b, m mássalhangzókat mássalhangzó-kapcsolatokban gyakorlatilag szinte soha nem lágyítják. Általánosságban az a tendencia, hogy csak a kapcsolat utolsó mássalhangzóját palatalizálják, ha elöl képzett magánhangzó előtt áll, vagy csak a lágy mássalhangzót palatalizálják hátul képzett magánhangzó előtt, például: [l’p’t’] vagy [lpt’] — [ȧl’.pt’i] vagy [ȧl.pt’i] ‘alpti’, [ž’v’] vagy [žv’] — [ūž’v’ir’ę] vagy [ūžv’ir’ę] ‘ūžvirė’, [ks’ t’] vagy [kst’], [s’n’] vagy [sn’] — [aukš’t’es’n’is], [aukšt’esn’is], [aukš’t’es’n’is], [aukšt’esn’is] ‘aukštesnis’, [t’pl’] vagy [tpl’], [š’t’] vagy [št’] — [at’pl’ę̇š’t’i], [atpl’ę̇š’t’i], [at’pl’ę̇š’t’i], [atpl’ę̇š’t’i] ‘atplėšti’, [n’v’] vagy [nv’] — [r’ei.n’v’in’is] vagy [r’ei.nv’in’is] ‘reinvinis’ stb. A vilniusi iskolások nyelvére vonatkozó korábbi kutatások szerint a két mássalhangzóból álló kapcsolatok az esetek 17%-ában, a három-négy mássalhangzóból állók pedig 43%-ában nem palatalizálódnak (Pakerys, 1971, p. 7).

A vilniusiak litván nyelvét szociolingvisztikai szempontból elemezve a mássalhangzócsoportok palatalizációját olyan szociolingvisztikai változóként próbálták vizsgálni, amelyet az utolsó lágy mássalhangzót tartalmazó mássalhangzó-kapcsolatok megvalósulásainak összessége alkot. Rövidítve így jelölték: (C’C’V’ vagy C’C’Vù), ahol C’C’ — két, három vagy több mássalhangzó kapcsolata, V’ — bármely elöl képzett magánhangzó, Vù — elöl képzetté vált hátul képzett magánhangzó, v — ‘vagy’. A változó skálájának mindössze két fokozata van: palatalizált kapcsolat és nem palatalizált kapcsolat. A kutatás eredményeit fenntartással kell értékelni, mivel bizonyos engedményeket kellett tennünk azért, hogy figyelembe vehessük az általunk fontosabbnak ítélt tényezőket. A kapcsolatokat minden olyan esetben palatalizáltnak tekintettük, amikor legalább két mássalhangzójukat lágyan ejtették, vagyis minden palatalizált két tagú kapcsolatot, a három- és négytagúaknál pedig két, akár nem szomszédos palatalizált mássalhangzót is elegendőnek vettünk; például az [ȧl.’ks-n’is] ‘alksnis’ ejtést palatalizált mássalhangzó-kapcsolatként rögzítjük.

Azt tűztük ki célul, hogy megvizsgáljuk, miként függ a (C’C’V’ vagy C’C’Vù) szociolingvisztikai változó változása nemcsak társadalmi (iskolázottság, C), társadalmi-demográfiai (életkor, A) és kontextuális stílusbeli (B) tényezőktől, hanem azt is felmérjük, hogy a morfémák határán, különösen az igekötőkben és az összetett szavakban, gyakrabban fordulnak-e elő olyan esetek, amikor nem megy végbe regresszív palatalizáció.

A vilniusiakkal készített magnós interjúk felvételeinek lejegyzése után megállapították, hogy a vizsgált mássalhangzó-kapcsolatok hozzávetőleg fele palatalizálódik, a másik fele pedig nem.

Az 1. ábrából látható, hogy a homomorfemikus és heteromorfemikus mássalhangzó-kapcsolatok lágyulása nem, vagy alig különbözik (vö. a megbízhatósági intervallumokat). E szociolingvisztikai változó változását sem stilisztikai, sem rétegződési szempontból nem lehet egyértelműbben leírni, noha statisztikailag szignifikáns, hogy a változó palatalizált változatai gyakrabban jelennek meg a középkorúak (A₂) beszédében, különösen a fiatalabb korosztály (A₃) beszédével összehasonlítva, ahol a potenciális kapcsolatoknak gyakran már csak egyharmada palatalizálódik. A kontrollcsoportba tartozó bemondók és színészek (C₃) beszédében a palatalizált változatok ejtése dominál. Úgy tűnik, bizonyos fenntartásokkal a (C’C’V’ vagy C’C’Vù) szociolingvisztikai változó rétegződési változónak tekinthető: érzékeny az életkori tényezőre.

133

Homomorfemikus kapcsolatok Heteromorfemikus kapcsolatok B₁ B₂ B₁ B₂ A₁C₁ = 34 ÷ 52 43 ÷ 61 36 ÷ 58 27 ÷ 53 A₁C₂ = 30 ÷ 46 54 ÷ 70 35 ÷ 55 38 ÷ 62 A₂C₁ = 44 ÷ 60 50 ÷ 64 37 ÷ 59 48 ÷ 74 A₂C₂ = 49 ÷ 67 52 ÷ 70 36 ÷ 58 48 ÷ 72 A₃C₁ = 21 ÷ 37 35 ÷ 51 21 ÷ 41 26 ÷ 52 A₃C₂ = 22 ÷ 40 42 ÷ 60 20 ÷ 40 28 ÷ 52 C₃ = 79 ÷ 95 82 ÷ 98 69 ÷ 91 60 ÷ 86

A – életkori tényező; A₁ – idősebb korosztály, A₂ – középkorúak, A₃ – fiatalabb korosztály; B – kontextuális stílusbeli tényező; B₁ – beszélgetés, B₂ – felolvasás; C – iskolázottsági tényező; C₁ – alacsonyabb iskolázottságú csoport, C₂ – közepes iskolázottságú csoport, C₃ – magasan képzett emberek csoportja.

1. ábra. A palatalizált (C’C’VᵢC’C’Vᵘ) változatok megoszlása (összefüggő beszéd felvételeinek adatai)

A (C’C’Vᵢ vagy C’C’Vũ) vizsgálatához használt szövegek nem elég részletesek ahhoz, hogy a mássalhangzó-kapcsolatok palatalizációs folyamatai teljes körűen elemezhetők legyenek; előfordulhat, hogy egyes ritkább mássalhangzó-kapcsolatok egyáltalán nem szerepeltek bennük.

A változó használatának szociolingvisztikai normáját tisztázandó megpróbáltuk megkérdezni az adatközlőket. Csak arra lehet következtetni, hogy e változó használatának szociolingvisztikai normája nem tudatosult: az adatközlők nem veszik észre (vagy alig veszik észre) a (C’C’Vᵢ vagy C’C’Vũ) változását sem saját beszédükben, sem másokéban. Talán ezért „érzéketlen” az említett szociolingvisztikai változó a kontextuális stílusokra.

Két esetben figyelhető meg a mássalhangzó-kapcsolatok nem palatalizálására irányuló tendencia: 1) összetett szavak határán, például: [aŋ.kštp’ip’ir’is] ‘aŋkštpipiris’, [l’ėbž’ėž’ėj] ‘lėpžiedžiai’, [s’k’ė.sv’ė’jis] vagy [sk’ėr.sv’ė’jis] ‘skersvėjis’, [tũ-kstantm’et’is] ‘tūkstantmetis’ stb.; 2) amikor a mássalhangzó-kapcsolat nem hasonul, például: [išsk’ír’t’i] vagy [išsk’irt’į] ([išsk’irt’i]) ‘išskirti’, [uʂʂ’ũr.’pt’i] vagy [uʂʂ’ũr.pt’i] ‘užsiurbti’, [pũž’ž’il’is] vagy [pũž’il’is] ‘pušžilis’ stb.

Mássalhangzók palatalizációja szóhatáron. A sztenderd litván nyelvben a szó végén kemény mássalhangzókat ejtenek. Számos nyelvjárásban, amikor a szó megrövidül, megmaradnak

134

minkštieji priebalsiai (Zinkevičius, 1966, p. 169–170). Toks tarmiškas žodžio galo priebalsių minkštinimas vilniečių kalboje nėra dažnas. Mokinių kalboje fiksuota 1–25% tokių atvejų (Pakerys, 1971, p. 7). Šis klausimas 1939 m. platintoje lietuvių Tarybos anketoje dar buvo diskutuojamas (Tarties anketa, 1939, p. 64).

Összefüggő, különösen gyors beszédben a vilniusiak úgy változtatják meg a következő szó eleji magánhangzót is, hogy közben nem lágyítják a szóvégi mássalhangzókat: az elöl képzett i, e magánhangzók helyett sajátos, középső nyelvállású allofónokat [ы], [э] ejtenek, például: [kám ėr’z’in’i] ‘kám ėrzini’, [kàt bм.tum] vagy asszimiláció nélkül [kàd bм.tum] ‘kad imtum’, [jæunám išman’it’i] ‘jaunám išmanýti’ stb. Különösen gyakoriak az ilyen esetek, amikor az első szó proklitikummá válik, például: [t’æn_эl’l’ė:s] ‘ten eilės’, [kat bм.tum] vagy [kàd bм.tum] ‘kad imtum’ stb.

A lejegyzett beszélgetésfelvételekben a vizsgált tények sok adatközlő beszédében előfordultak, de statisztikai feldolgozásukra nem volt mód.

A saját beszéd szubjektív értékelésére szolgáló kérdőív három példát tartalmazott, amelyekben az első szó szóvégi mássalhangzóinak lágyítása úgy váltakozik, hogy a második szó eleji magánhangzó megváltozhat. Ezért a vilniusiakat arról kérdezték, véleményük szerint így ejtik-e: kad eitum, ten eilės, kam erzini, ar kad eitum, ten eilės, kam erzini. E kérdést kérdőíves módszerrel vizsgálni nem megbízható. Ezért azt a tényt, hogy mindössze három válaszadó (egy a színészek és bemondók csoportjából, valamint egy-egy az idősebb és a középső nemzedék képviselői közül) jelezte, hogy az olyan esetekben, mint a kam erzini stb., a második szóban э-t és nem e-t ejt, úgy kell magyarázni, hogy a válaszadók érzik: a szó végén rendszerint nem kemény mássalhangzókat ejtenek. (Talán nem ok nélkül tartottak attól, hogy a kérdőívekre adott válaszok azért lesznek megbízhatatlanok, mert sokan kerülik majd az э-t tartalmazó szokatlan írásmódot, bl?) A válaszadók azt jelezték, hogy mindhárom esetben ugyanúgy ejtenek, egyiket sem különböztetve meg — ez már kiejtési modell.

A kam erzini szókapcsolat bekerült az irányított interjú programjába: a B₂ kontextuális stílusban, azaz összefüggő szöveg felolvasásakor, minden adatközlő használta ezt a szókapcsolatot. Így lehetőség nyílt arra, hogy összevessék az adatközlők saját beszédükre vonatkozó szubjektív értékelését ugyanazon adatközlők beszédének objektív tényeivel. Ezúttal az eredmények jelentősen eltértek: az idősebb nemzedék 43%-a, a középső nemzedék 38%-a, a fiatalabb nemzedék képviselőinek pedig 52%-a ejtett [э]-t a második szóban, nem pedig [e]-t. A kérdőívben rögzített válaszadói egyöntetű álláspont mégis azzal magyarázható, hogy a vilniusiak túlnyomó többsége elsajátította azt a normát, hogy a szóvégi mássalhangzók kiejtését a következő szó kiejtéséhez igazítsa, bár ezt a normát nem mindig tartják be.

A kemény mássalhangzók szóvégi ejtése még nem feltétlenül jelenti az [ы], [э] allofónok megjelenését az említett helyzetekben, de az allegro beszédstílus elkerülhetetlenül jobban hat a környező hangokra, mint a lento, mert a szavak közötti szünet minimálisra rövidítésekor a kemény mássalhangzók utáni elöl képzett magánhangzók megváltoznak (vö. Кальнынь, Масленникова, 1981, с. 30).

A vilniusi beszéd tényei azt mutatják, hogy a hangsúlyozás nélküli és kifejezett szünet nélkül ejtett olyan szókapcsolatokat, amelyekben az első szó mássalhangzóra végződik, a második pedig elöl képzett magánhangzóval kezdődik (néha akkor is, ha lágy mássalhangzóval kezdődik), mégis két különálló egységként kezelik, vagyis igyekeznek megtartani a szóhatárokat. Éppen ezért az első szóvégi mássalhangzókat keményen ejtik (ráadásul elég gyakran), még akkor is, ha az első szó egyértelmű proklitikum. Az, hogy miként változik meg a következő szó eleji magánhangzók

135

artikulációja, attól függ, hogy az idiolektus konsonantizmusa egyáltalán erősen palatalizált-e vagy sem: a [ь], [э] allofónok megjelenésének valószínűsége akkor nagy, ha a mássalhangzók palatalizációja egyáltalán nem erős.

A vilniusi beszédben olykor sajátos gégezárhang hallható, amikor a szóvégi mássalhangzókat keményen, a következő szó eleji elöl képzett magánhangzókat pedig változatlanul kívánják ejteni, például: [kad ‘ėi.tum] ‘kad eitum’, [kám ‘im’i] ‘kám imi’ stb.

Mássalhangzók palatalizációja nem litván eredetű szavakban. A nem litván eredetű szavakban előforduló mássalhangzó-palatalizáció kérdése azokban a helyzetekben, ahol a litván nyelv szabályai szerint kemény mássalhangzókat kellene ejteni, a köznyelv kodifikálása során is vitatott (vö. Pupkis, 1981; Pupkis, Pakerys, 1976; Vitkauskas, 1985; Pakerys, 1986). Kevesen ejtik keményen az l hangot az altas, pulsas, valsas, kultas szavakban, viszont egyre inkább elterjed az ezekhez nyelvészeti szempontból nagyon hasonló, kemény l-lel ejtett filmas, kultūra, paltas szavak kiejtése. Ez nem új probléma; az ilyen típusú szavak kiejtését már az 1939-es kiejtési kérdőívben is vizsgálták.

A nyelvjárásokban az l kiejtése azokban a mássalhangzó-kapcsolatokban, amelyekben az l kemény mássalhangzók előtt áll, nem litván eredetű szavakban változó, de a lágy l’ ejtése igen elterjedt jelenség (Zinkevičius, 1966, p. 157–158).

A saját beszéd szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívben három ilyen példát adtak meg: a válaszadók vajon így ejtik-e: filmas, kultūra, paltas, vagy így: filbmas, kultūra, palbtas.

A 2. ábra azt mutatja be, hogyan oszlik meg a kemény l használata nem litván eredetű szavakban a társadalmi és szociodemográfiai paraméterek szerint, a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai alapján. Megjegyzendő, hogy az egyes megadott példák használata is eltérő. A lágy l’ hangot a kultūra szóban gyakrabban csak az idősebb nemzedék tagjai jelezték (42–80%); a többi nemzedék képviselői, különösen a magasabb iskolai végzettségűek, többnyire azt jelezték, hogy kemény l-t használnak a kultūra szóban. A filmas és a paltas szavak görbéi meglehetősen hasonlóan alakultak ugyanazon a grafikonon: itt viszont a kevésbé iskolázottak

2. ábra. A kemény l használata nem litván eredetű szavakban: filmas (1), kultūra (2), paltas (3) (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

3. ábra. A lágy l használata nem litván eredetű szavakban: alchemikas (1), buhalteris (2), algebra (3) (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

a válaszadók több esetben jeleztek kemény l-használatot (a filmas szóban legfeljebb 60%, a paltas szóban pedig 43%). Érdekes, hogy még a színészek és bemondók kontrollcsoportja is csak az esetek 47%-ában jelezte, hogy a l hangot keményen ejti a paltas szóban.

136

A vilniusi iskolások beszédében a hetvenes évek táján az l’ releváns előfordulásainak 33%-ában palatalizált változatot használtak (Pakerys, 1971, p. 7).

Úgy tűnik, a változatok elterjedésében a nyelvészek ajánlásának is nagy szerepe van. Kétségtelen, hogy ilyen esetekben nagy jelentőségűek az érintkező nyelvek példái és a kialakult hagyományok (vö. Kasiulis, 1963), de a filmas szó története másra is rámutat. Az idősebb nemzedék még használta (ma már igen ritkán) e szó németből kölcsönzött nőnemű alakját is: filma. A háború után meglehetősen gyorsan elterjedt a hímnemű alak. Talán az a tény, hogy ezt a szót egy ideig nyelvileg jelöltnek tekintették, vagyis az emberek tudatosan választottak a két nyelvtani nemű alak között, a szóban a kemény l’ gyorsabb elterjedését is lehetővé tette.

A nyelvi értékelést vizsgáló kérdőívben három olyan példa is szerepelt, amelyekben a kemény és a lágy l’ ejtése váltakozhat, jóllehet a köznyelvi norma csak a lágy változatot írja elő: ezek a alchemikas, buhalteris, algebra szavak (az eredményeket lásd a 3. ábrán). Érdekes, hogy a 2. és a 3. ábra némileg hasonló: az idősebb és a fiatalabb nemzedék az algebra szót – akárcsak a kultūra szót – teljesen „elkülöníti” a többi hasonló szótól. Az alchemikas és a buhalteris szavak ejtése különösen eltér a köznyelvi normától: még a színészek és bemondók csoportjában is átlagosan kevesebb (vagy körülbelül) 50% a lágy l’-ek aránya; az iskolázottság tényezője nem jelentős; a fiatalok különösen hajlamosak az l’ depalatalizálására az alchemikas és a buhalteris szavakban (a lágy l’-ek aránya 11–38%). A. Pakerio (1971, p. 7) adatai szerint a vilniusi iskolások az említett esetekben a szavak 41%-ában depalatalizálják az l’-et.

A szubjektív nyelvi tényeket (a válaszadók kérdőívekre adott válaszait) összevetettük ugyanazon adatközlők objektív nyelvi adataival: abba az összefüggő szövegbe, amelyet az interjú során minden adatközlő felolvasott, a filmas és az algebra szó is be volt illesztve. Az összehasonlítás megmutatta, hogy a középső és a fiatalabb nemzedék képviselői a kérdőívekben lényegében a tényleges nyelvhasználatot adták meg, az idősebbek viszont jócskán „megszépítették” azt – abszolút többségük az [f’1.l’ma] ‘filmą’ és az [ā.lg’ebra] ‘algebra’ alakot használta. Ez talán a tudatos korrekció sajátos megnyilvánulása, mivel az idősebb nemzedék egyes tagjai számára fontos volt, hogy „megszabaduljanak” a l’ helyén ejtett lengyel [u]-tól (vö. Vilniaus krašto…, 1940, p. 5).

Mind az objektív, mind a szubjektív nyelvi tények azt mutatták tehát, hogy a vilniusiak erősen ingadoznak a nem litván szavak kiejtési normáinak megválasztásakor, és ilyen esetekben nem hajlanak arra, hogy alkalmazzák a litván nyelv hangjainak általános illeszkedési szabályait. Ezt különösen a színészek és bemondók csoportjának nyelvi adatai bizonyítják. Másfelől az, hogy egyes nem litván szavak kiejtése a vilniusi beszédben feltűnően eltér a hasonló mintájú többi szó kiejtésétől, azt bizonyítja, hogy a nyelv fejlődését nemcsak objektív, hanem szubjektív tényezők is nagymértékben befolyásolják (ilyenek például a kodifikáció, az elismert, presztízsformává válás; az egyik nyelvi szint alakjának jelentős változásai kedvező feltételeket teremthetnek egy másik szint alakjának változásához – erre példa a filmas szó).

Depalatalizációs jelenségek. A köznyelvi litvánban csak ritka esetekben írták elő a mássalhangzók depalatalizálását a nem litván szavakban álló e előtt (amikor ennek a magánhangzónak két ejtésváltozatát különböztetik meg – a litván, illetve a nem litván szavakban) (vö. Vaitkevičiūtė, 1964; Katiliūtė, 1965).

137

A nyelvjárásokban szinte valamennyi mássalhangzó depalatalizációjának szabályszerűségei igen változatosak. A kölcsönszavakban megfigyelhető depalatalizációs jelenségek a nyelvjárásokban különösen változatosak (lásd Zinkevičius, 1966, p. 158–169; Urbanavičiūtė, 1978).

A vilniusiakkal folytatott beszélgetésekben a š, ž, dž, r mássalhangzók (és affrikáták) teljes és részleges depalatalizációjára is találtunk példát ilyen litván szavakban: [š́i.tas] ‘šitas’, [ž́i.notʹa] ‘žinote’, [žovʹiˈkla] ‘džiovykla’, [raikʹėj́o] ‘reikėjo’ stb. Ez a jelenség fakultatív módon csak az idősebb nemzedék beszédében volt megfigyelhető. E nemzedék öt képviselője a beszédében gyakorlatilag minden olyan esetben depalatalizálta a mássalhangzókat, ahol ez lehetséges volt. Mindegyik adatközlő vagy olyan nyelvjárásokkal állt kapcsolatban, amelyekben az egyes mássalhangzók depalatalizációs szabályai érvényesülnek (keleti aukštaitiai vilniusi nyelvjárási beszélők és a déli aukštaitiaiak egy része), vagy hosszú ideig és intenzíven használt lengyel nyelv hathatott rá. A két középső és az egy fiatalabb nemzedékbeli adatközlő – az említett öt idősebb adatközlő rokonai – beszédében csak részleges depalatalizáció volt hallható. Az ilyen mássalhangzókat keményen vagy majdnem keményen ejtették, de az utánuk következő magánhangzókat, mintha valamilyen betoldás keletkezett volna a mássalhangzó és a magánhangzó között, úgy ejtették, mintha lágy mássalhangzó után állnának.

Tikriausiai reikėtų sutikti su Urbanavičiūtės (1978, p. 75) siūloma šio reiškinio interpretacija ir priebalsių depalatalizaciją vilniečių kalboje laikyti ilgo ir intensyvaus lenkų kalbos vartojimo pasekme, nes lenkų kalba vienais atvejais galėjo aktyvinti tarmių interferenciją, o kitais – apskritai žadinti polinkį depalatalizuoti kai kuriuos priebalsius.

A nem litván szavakban a mássalhangzókat sokkal gyakrabban depalatalizálják, mint a litván szavakban. Minden korosztály így ejt, de leggyakrabban az idősebbek. A mássalhangzók meglehetősen gyakran depalatalizálódnak (kisebb-nagyobb mértékben) az ilyen szavakban: [č́e.xas] ‘čekas’, [t́e.xnʹika] ‘technika’, [ž́elʹe] ‘želė’, [ž́. mpʹerʹis] ‘džemperis’, [t́e.ntas] ‘tentas’, [profʹeˈsorʹus] ‘profesorius’ stb.

A szubjektív nyelvi értékelést vizsgáló kérdőívben 11 olyan szó szerepelt, amelyek ejtésekor depalatalizációs jelenségek fordulhatnak elő (a Ryžikovas példában két lehetséges depalatalizációs eset van). Mindegyik megadott szó nem litván. Egy-egy példát választottak a c, l és az r mássalhangzókra, kettőt a t-re, hármat a ž-re és négyet a dž-re: centras, tempas, tenisas, Ženia, prožektorius, džemas, Džekas, džinsai, Džimis, šašlikas, Ryžikovas.

Az összefüggő szövegben, amelyet valamennyi megkérdezett felolvasott, a centras, tenisas, Džekas, Džimis, Ženia, Ryžikovas. szavak is szerepeltek.

A szubjektív és objektív nyelvi tények összevetése azt mutatta, hogy a vilniusiak e nemzedéke a kérdőívekben nagyon pontosan azt a kiejtést adta meg, amelyet ténylegesen használt.

A vizsgált helyzetben a lágy mássalhangzók használata úgy oszlik meg (lásd a 4–7. ábrát), hogy két jellegzetesebb szócsoport különíthető el: 1) orosz tulajdonnevek (a kérdőívekben és az összefüggő szövegben: Ženia, Ryžikovas), valamint a csak az orosz nyelven keresztül átvett šašlikas szó; 2) egyéb nem litván szavak, tulajdonnevek és köznevek egyaránt (džemas, džinsai, prožektorius, centras, tempas, tenisas, Džekas, Džimis stb.).

Az első alcsoport szavaira jellemző, hogy a vizsgált pozícióban jóval ritkábban fordulnak elő lágy mássalhangzók: még a színészek és bemondók csoportjában is, szabad kontextuális stílusban beszélve (B₁), az összes lehetséges esetnek mindössze 61%-ában használtak lágy változatot, felolvasáskor (B₂) pedig 86%-ában (lásd a 4. ábrát). Saját beszédüket szubjektíven értékelve (kérdőívben

138

ezekben), a válaszadók szintén nem sokkal több esetben jelezték a palatális mássalhangzók használatát (0–44%, színészek és bemondók: 67–78%; lásd az 5. ábrát). Egyébként a fiatalok valamivel hajlamosabbak palatális mássalhangzókat használni, mint az idősebbek, vagyis a vilniusiak kiejtésének szociolingvisztikai normája ebben az esetben közelít a köznyelvi normákhoz.

4. ábra. A palatális c’, t’, r’, z’, dž’ használata elöl képzett magánhangzók előtt (a folyamatos beszéd felvételeinek adatai)

5. ábra. A palatális ž’, l’, r’ használata elöl képzett magánhangzók előtt a Ženia (1), šašlikas (2), Ryžikovas (3) szavakban (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

6. ábra. A palatális c’ és r’ használata elöl képzett magánhangzók előtt a centras (1), rempas (2), temisas (3) szavakban (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

7. ábra. A palatális z’, dž’ használata elöl képzett magánhangzók előtt a prožektorius (1), džemas (2), Džekas (3), džinsai (4), Džimis (5) szavakban (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

A második alcsoport szavainak vilniusi kiejtését vizsgálva kiderült, hogy itt három különbség van: 1) az objektív nyelvi tények (lásd a 4. ábrát) és a szubjektív nyelvi értékelések (lásd a 6. és 7. ábrát) görbéi rendkívül hasonlóak, vagyis a kérdőívekben jelzett használat megfelel a valós nyelvhasználatnak; 2) a nem litván szavak egyedi kiejtésének kérdőíves, szubjektív értékelésekor hasonló görbék szorosan összefüggő csoportját kaptuk, ami azt mutatja, hogy kialakult egy bizonyos modell az azonos típusú szavak egységes kiejtésére (lásd a 6. és 7. ábrát); 3) az idősebbek kiejtése nagyon eltérő (mind a valós használat tekintetében — a palatális mássalhangzók aránya 8–23%, lásd a 4. ábrát; mind a szubjektív értékelés tekintetében — 18–42% palatális mássalhangzó, lásd a 6. és 7. ábrát); a középkorúak és a fiatalabbak a palatális mássalhangzók 75–90%-át használják ténylegesen (lásd a 4. ábrát), a kérdőívekben pedig az esetek 67–100%-ában jelzik használatukat (lásd a 6. és 7. ábrát).

139

A kérdőívekre adott válaszok elemzésekor kiderült, hogy a válaszadók feltehetőleg meglehetősen bizonytalanok abban, hogy az e típusú magánhangzók előtt palatális vagy veláris affrikátát dž ejtenek-e (pl. džemas, Džekas), mert a középkorú, iskolázottabb válaszadók valamilyen okból csak az esetek 67%-ában jelezték a palatális affrikáták használatát, míg ugyanazon korosztály kevésbé iskolázott tagjai 90–100%-ban (lásd a 7. ábrát). Itt leginkább a depalatalizáció fokának ingadozása gyanítható. Az a tény, hogy a Džinsai, Džimis szavak kiejtését szinte az idősebb vilniusi nemzedék minden tagja és a középkorúak egy része nem volt hajlandó megadni, miközben egyetlen fiatalabb vilniusit sem bizonytalanított el, akik számára ezek a szavak bizonyára megszokottak, azt mutatja, milyen őszintén töltötték ki a vilniusiak a kérdőíveket (lásd a 7. ábrát).

A nem litván szavakban, elöl képzett magánhangzók előtt álló mássalhangzók depalatalizációja nem teljesen elavult jelenség. Erre utalnak a színészek (akik között nem volt az idősebb nemzedékhez tartozó) magnetofonszalagokon rögzített beszédének tényei is: bár nem túl erősen, de a Džekas, Džimis, centras, tempas szavakban a mássalhangzókat mégis depalatalizáltan ejtették.

Tehát elmondható, hogy a vilniusiakra a nem litván szavak kiejtésének két szociolingvisztikai normája jellemző. Az orosz tulajdonnevek 80–95%-ban veláris mássalhangzókkal és az utánuk következő, módosult [ь] és [э] magánhangzókkal hangzanak el, ám a nyelv szubjektív értékelésének eredményei azt mutatják, hogy — ha nem is erőteljesen — megfigyelhetővé válik a tendencia az itteni palatális mássalhangzók ejtésére. Az ilyen típusú, más eredetű nem litván szavakat egyértelműen a köznyelvi normák szerint hajlanak ejteni. Az a tény, hogy az idősebb vilniusiak kiejtése jelentősen eltér fiatalabb szomszédaikétól, nemcsak az idegen nyelvek lehetséges hatására utal, hanem a szilárdabb kodifikált normák hiányára is. Úgy véljük, hogy e formák elemzése ismét kézzelfoghatóan megmutatja, mennyire szükségtelen, idegen és még káros is a litván nyelv számára az úgynevezett nemzetközi e kodifikálása.

A nyelv periférikus jelenségeinek (nem litván szavak kiejtése) normázása e normák hatékony közvetítését jelenti a társadalom felé. Ez igen ígéretes és gyorsan megvalósítható feladat, mivel a nyelv egész rendszerét nem érinti.

A mássalhangzó-asszimiláció jelenségei. A zöngés és zöngétlen mássalhangzók asszimilációja (azaz a hangszalagok működésének összehangolása), valamint a réshangok (foghangok és alveolárisok) asszimilációja (azaz az artikuláció helyének összehangolása) a litván nyelvjárások rendkívül szigorú szabályszerűsége (Zinkevičius, 1966, p. 170–171), amelyet a köznyelvi litvánban is követnek. Itt említendő az imént tárgyalt regresszív palatalizációs szabály is.

A zöngésségi–zöngétlenségi asszimiláció jelenségeit pusztán hallás alapján nem megbízható vizsgálni, a vilniusi beszédben mégis megfigyelhető az a tendencia — bár ritkán —, hogy a szó belsejében nem egyeztetik a zöngés és zöngétlen mássalhangzókat, például: [n’ėšdavō] ‘nėšdavo’, [l’ūpdamas] ‘lūpdamas’, [s’ėkdamas] ‘sėkdamas’ stb. Talán azért, mert nem következik be a várt zöngésedés, mintha a második mássalhangzó progresszív zöngétlenedése volna hallható.

Az említett példák azt mutatják, hogy a vilniusi beszédben a mássalhangzók egyeztetésének elmaradása nemcsak a szavak, hanem a morfémák határán is lehetséges.

140

Mássalhangzó-asszimiláció a morfémák találkozásánál. A vilniusi beszédben a mássalhangzók egyeztetésének hiánya a szó különböző helyein fordul elő, de leggyakrabban összetett szavakban, valamint az iš-, už- előtagok és a szó töve közötti határon tapasztalható, például: [l’iepž’iež’aei] ‘hársfavirágok’, [v’īl.kdal’g’is] ‘farkasfog’, [lū’pdaž’aei] ‘rúzsok’; [išbūd’ino·] ‘kibeszélte’, [išgr’ež’e·] ‘kifúrta’, [iššūko·] ‘kiseperte’, [išš’ūr.pt’i] vagy [iš’s’ūr.’pt’i] ‘kiszívni’; az už- előtaggal álló szavakban leggyakrabban az artikuláció helye nem egyezik, és nem történik regresszív palatalizáció, a hangszalagok részvétele azonban rendszerint egyezik, például: [uššā:k’imu.] ‘megrendelések’, [uššukt’i] ‘elzárni’, [uš’s’ū’tas] vagy [uš’s’ū·tas] ‘bevarrt’ stb.

Bár a litván nyelvtudományban általánosságban inkább az az álláspont elfogadott, hogy minden nyelvjárás kerüli a geminátákat (Zinkevičius, 1966, p. 170), és hogy a köznyelvben sem fordulhatnak elő (Pakerys, 1986, p. 121, Mikalajauskaitė, 1962), a nyelvjárási anyagok kísérleti vizsgálatai azt mutatják, hogy a gemináták egyszerűsödése nem általános érvényű szabályszerűség, és a köznyelvben sem feltétlenül szükséges (vö. Strimaitienė, Girdenis, 1978; Kruopienė, 1986). A vilniusiak meglehetősen gyakran, de nem mindig ejtenek kettős mássalhangzókat két esetben: 1) összetett szavakban, például: [pūs’es’er’e·] vagy [pūs’s’es’er’e·] ‘mostohanővér’, [pūssuŋk’is] ‘félnehéz’, [švā.rrašt’is] ‘vázlat’; 2) az iš-, už- előtagok és a szó töve közötti határon, például: [iššlav’e·] ‘kisöpörte’, [užž’er’ū] vagy [užž’er’ū] ‘betemelem’ stb.

A vilniusi iskolások beszédének vizsgálataiban a mássalhangzók egyeztetésének hiánya az esetek 49%-ában fordult elő (Pakerys, 1971, p. 8).

A vilniusiak geminátái különböznek például az orosz nyelv kettős mássalhangzóitól. Ott lényegében egyetlen hosszú mássalhangzót ejtenek, a vilniusiak viszont hajlamosak érzékeltetni a morfémahatárt, ezért meglehetősen gyakran két mássalhangzót ejtenek.

A tényleges nyelvi tények és a szubjektív megítélések összehasonlítása azt mutatta, hogy a vilniusiak valójában sokkal gyakrabban asszimilálják a mássalhangzó-kapcsolatokat heteromorfémikus kapcsolatokban (az esetek 60—82%-ában, a színészek és bemondók esetében — 97%, lásd 8. ábra), mint ahogyan azt gondolják (az esetek 0—28%-ában, még a színészek és bemondók esetében is csupán 44—67%, lásd 9. ábra).

Ez a kérdés valószínűleg túl nehéz ahhoz, hogy ilyen közvetlenül, kérdőíves módszerrel vizsgáljuk: az írás túlságosan nagy hatással van. Mégis az, hogy a valós beszédben éppen a magasabb végzettségű adatközlők valamivel ritkábban asszimilálják a mássalhangzókat, különösen szövegolvasáskor (B₂ stílus), arra utal, hogy az írásmód hatással van. A kérdőívek adatai szerint norma van kialakulóban, amely szerint az előtagos szavakban nem asszimilálják a kiejtett mássalhangzó-kapcsolatokat; az pedig, hogy ez a norma a színészek és bemondók nyelvi értékorientációjában is erős, azt mutatja, hogy a jövőben az asszimiláció elkerülésének tendenciája tudatos szociolingvisztikai normává válhat. (Jelenleg ez nem tudatos szociolingvisztikai norma — az asszimiláció nélküli hangokat szeretnék ejteni, de ez mégsem így történik: az esetek több mint 60%-ában asszimilálják őket.)

Mássalhangzó-asszimiláció a szóhatáron. A köznyelvi norma szerint a szó végén csak zöngétlen mássalhangzókat szabad ejteni. A nyelvjárásokban nem hangsúlyos szótagban többnyire a szokásos asszimilációs folyamatok zajlanak (Zinkevičius, 1966, p. 170), de a szóvégek elhagyása miatt más esetek is előfordulhatnak. Az 1939-es kiejtési kérdőívben felvetették ezt a kérdést.

A vilniusi beszédben a szóhatáron ritkábban asszimilálódnak a mássalhangzók, mint a morfémahatáron, de a lejegyzett szöveg statisztikai elemzéséről le kellett mondanunk, mert itt az aktuális tagolás jelenségei is különösen jelentősek, ezek vizsgálatát pedig nem tűztük ki célul.

141

A vilniusiak használhatják az [aš s’v’ieš’č’au] ‘aš šviesčiau’ alakot, valamint az [a(s’) s’v’ieš’č’au], továbbá a [báltas ž’ėž’ėl’is] ‘baltas šešėlis’ és a [bálta(s’) ž’ėž’ėl’is] alakot is. Az asszimiláció bekövetkezésekor az első szó végi mássalhangzó elíziója is lehetséges.

8. ábra. Az asszimilált mássalhangzó-kapcsolatok használata heteroformikus kapcsolatokban (összefüggő beszéd felvételeinek adatai)

9. ábra. Az asszimilált mássalhangzó-kapcsolatok használata az išskaityti (1), užsukti (2), išsemti (3) szavakban (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

Elízió. A mássalhangzók eltűnése sem általában a litván nyelvben, sem a vilniusi beszédben nem gyakori jelenség. A vilniusi beszédben egyre gyakrabban, különösen gyors beszédben, hallani intervokális v elíziójára utaló példákat, például: [bū’ọ’m’e] ‘būvome’, [tā’ọ:] ‘tavo’. Előfordul, hogy a j mássalhangzót nem ejtik ki: 1) abszolút szókezdő helyzetben, például: [is] ‘jis’, [iėva] ‘ievą’, [ieškọ’jæu] ‘ieškojau’; 2) az igekötő és a tő között, például: [suėškọ:] ‘suieško’; 3) a p, b és nem elöl képzett magánhangzók között, például: [rukp’ūt’is] ‘rugpjūtis’, [s’p’æut’i] ‘spjauti’, [b’æurūs] ‘bjaurūs’; 4) nemzetközi szavakban, például: [p’io:n’ier’ūs] vagy [p’ọn’ier’ūs] ‘pionierius’, [soc’el’izmas] ‘socializmas’, [b’io’lọg’ijae] vagy [b’ọlọg’ijae] ‘biologija’ (vö. Mikalauskaitė, 1975, p. 46 és Pakerys, 1986, p. 141 – a vélemények némileg eltérnek).

A j mássalhangzót szókezdő helyzetben, különösen a jis, ji névmásokban, általában nem ejtik ki a déli aukštaitiai nyelvjárásban (Zinkevičius, 1966, p. 178); ugyanezen nyelvjárásban a j elíziójára is találtak példákat a p, b után (uo., p. 187), különösen a fiatalabb generáció beszédében. A. Pakeris adatai szerint a vilniusi diákok az esetek 11–22%-ában nem ejtik ki a j hangot a p, b után (1971, p. 11). Kétségtelenül nagy hatása volt annak, hogy 1977-ig érvényben volt a spjau-, pjau-, bjau- tövek j nélküli írásmódját előíró kodifikált norma.

A j mássalhangzó használata szókezdő helyzetben, elöl képzett magánhangzók előtt, bonyolult kérdés. Az összefüggő beszéd felvételei azt mutatták, hogy mindenekelőtt meglehetősen nehéz rögzíteni az ilyen típusú jelenségeket, mivel ezek nagymértékben függenek a fonetikai környezettől; ezért azokat a pozíciókat, ahol a j- a megelőző szó végén álló, szótagalkotó szerepet be nem töltő -i hatására jelenik meg, egyáltalán nem vizsgálták. Ezenkívül megfigyelték, hogy a j- elíziója meglehetősen ritka jelenség (a j- az esetek 77–88%-ában ejtődik ki, lásd 10. ábra), bár viszonylag könnyen észrevehető. Megfigyelték, hogy ez az idiolektus sajátossága, ezért megvizsgálták, hogy hatással lehet-e a szülők nyelvjárása. Kiderült, hogy ez meghatározó tényező: a déli aukštaitiai gyermekek a többi adatközlőnél jóval gyakrabban nem ejtették ki a j-. hangot.

A nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívbe három példa került: ieškoti, ieva, iešmas. A görbék meglehetősen szorosan csoportosulnak (lásd 11. ábra): jelentősen eltérnek az idősebb és a fiatalabb generáció válaszadói-

142

nak válaszai; pontosabban, csak az idősebb generáció alacsonyabb iskolázottságú válaszadói jelezték, hogy a lehetséges esetek csupán 20%-ában használják a j- hangot, míg a legfiatalabb generáció 70–100%-ban. Úgy tűnik, az A₁C₁ csoport válaszadóira különösen nagy hatással volt az íráskép, mivel a tényleges használat jóval kevésbé tér el (A₁C₁ – 77–82%, A₁C₂ – 82–85%, A₃C₁ és A₃C₂ pedig 84–86%, lásd 10. ábra)ᵃ.

Érdekes módon a kérdőívekben némileg eltért a j- kiejtésének megítélése az ieškoti szóban: mind a középgeneráció képviselői, mind a színészek és bemondók azt jelezték, hogy éppen ebben a szóban ritkábban ejtik ki a j- hangot (lásd 11. ábra). Furcsa módon az összefüggő szöveg felvételeiben is éppen az ilyen tövű szavakban fordult elő leggyakrabban a j- elíziója, ez azonban még nem bizonyítja, hogy a válaszadók valóban ilyen finoman érzékelik saját beszédüket. Egyébként az ieškoti és az ieva szó is belekerült abba a rövid szövegbe, amelyet minden adatközlő felolvasott (kontextuális B₂ stílus). A j- elíziója tehát nem gyakori a vilniusi beszédben. Erősebb pozícióban (hangsúlyos szótagban) gyakrabban ejtik ki a j- hangot, mint gyengébb pozícióban (hangsúlytalan szótagban).

10. ábra. A j mássalhangzó használata (j- és -j-) (összefüggő beszéd felvételeinek adatai)

11. ábra. A j mássalhangzó használata az ieškoti (1), iešmas (2), ieva (3), spjūvis (4), rugpjūtis (5), bjaurus (6) szavakban (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

A j- kiejtésének szociolingvisztikai normája nem tudatosul: a vilniusiak egyáltalán nem reagálnak arra, ha a j- hangot nem ejtik ki – észre sem veszik.

A j mássalhangzó kiejtése a bjaur-, pjau-, spjau- tövű szavakban jellemző a vilniusi beszédre, bár az összefüggő beszéd felvételeinek adatai azt mutatják, hogy különösen a vilniusiak legfiatalabb generációja számára az adott pozícióban a -j- elíziója sem ismeretlen: az elízió előfordulási aránya 0 és 12% között volt (lásd 10. ábra). Ez rendszerint idiolektusbeli sajátosság, de kevés ilyen beszélő van; az idősebb generáció beszédére e tekintetben hatással lehetett az általuk aktívan használt lengyel nyelv, a fiatalokra pedig kétségtelenül az íráskép. A második okot az a tény is alátámasztja, hogy az alacsonyabb iskolázottságú válaszadók gyakrabban jelezték, hogy a -j- nélküli változatokat használják: ez kétségtelenül az íráskép hatása. Különösen feltűnnek az idősebb, alacsonyabb iskolázottságú vilniusiak válaszai (lásd 11. ábra), akik általában közömbösek beszédük helyességével kapcsolatban. Vagyis amikor azt jelezték, hogy az ilyen típusú szavak 60%-át -j- nélkül használják, a régi helyesírási normához igazodtak.

II. Hangsúlyozás

A vilniusiak beszédének hangsúlyozására a következő vonások jellemzők: 1) a szavak körülbelül egyötödét nem a köznyelvi litván normák szerint hangsúlyozzák, 2) tendencia mutatkozik a hanglejtésbeli különbségek kiegyenlítődésére, 3) erősödik a kolumnáris morfémikus hangsúlyozás tendenciája.

143

A hangsúly helye. A vilniusiak összefüggő beszédéről készült felvételek elemzése kimutatta, hogy a köznyelvi litvánhoz viszonyítva a lehetséges eseteknek csak 11–18%-ában tértek el a normától a hangsúlyozásban (lásd 12. ábra). Vagyis a hangsúlyt nem olyan gyakran helyezik hátrébb vagy előrébb; valami más a fontos: olykor a hangsúly eltolása nem a litván nyelv (mind a nyelvjárások, mind a köznyelv) általános követelményeinek megfelelően történik, és sérti a Saussure–Fortunatov-törvény előírásait. Ez már a litván nyelv alapvető törvényeinek megsértése; leginkább ennek okát kívántuk tisztázni.

És még egy sajátosság: a nem litván eredetű lexikát sokkal gyakrabban hangsúlyozzák a köznyelvi normáktól eltérően, mint a litván eredetűt.

A vilniusiak beszédében megfigyelhető a kolumnáris morfémikus hangsúlyozásra való hajlam, amelyet az analógia tényezője és a hanglejtésbeli különbségek kiegyenlítődése egyaránt okozhat (vö. Grinaveckis, 1977; Eidukaitienė, 1977; Robinson, 1984; Young, 1984 stb.), például: ryšiai (közny. ryšiai, 4), įdomūs (közny. įdomūs, 4), spjūviu (közny. spjūviu, 2), kieme (közny. kieme, 4), sėšlius (közny. sėšlius, 4), pilką (közny. pilką, 3), liečiu (közny. liečiu), ruoši (közny. ruoši), įnirštu (közny. įnirštu), bitė (közny. bitė, 2), muses (közny. muses, 2), berželius (közny. berželius, 2) és mások.

A kolumnáris morfémikus hangsúlyozás tendenciája különösen erőteljes a nem litván eredetű szavakban, például: troleibusas (közny. troleibusas, 2), gitara (közny. gitara, 2), Džimiu (közny. Džimiu, 2), architektus (közny. architektus, 2), viaduke (közny. viaduke, 2) és mások.

És még egy, már kifejezetten a vilniusiak beszédére jellemző vonás a hiperkorrekció, amely olyan esetekben jelentkezik, amikor a hangsúly a Saussure–Fortunatov-törvény alapján rövid végződésre kerül át, nemcsak rövid vagy cirkumflexes szótagról, hanem akut hangsúlyú szótagról is, például: vienu (közny. vienu), kaulė (közny. kaulė), galvas (közny. galvas), plotu (közny. plotu), lūžtu (közny.

12. ábra. Hangsúlyozás a köznyelvi litván követelményeitől való eltérés nélkül (összefüggő beszédfelvételek adatai)

13. ábra. A pridengia (1), nubreiže (2), išsprendė (3) szavak hangsúlyozása hangsúlyáthelyezés nélkül (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

lūžtu), plyšti (közny. plyšti) stb. A hiperkorrekció alapja a hanglejtésbeli különbségek hasonulása, mechanizmusa pedig ebben az esetben azon a törekvésen alapul, hogy minél több presztízsformát használjanak. A vilniusiak tudat alatt gyakran a következő kép alakul ki: tudják, hogy hajlamosak a hangsúlyt a végződésekből visszavonni olyan esetekben, amikor a köznyelv ezt nem teszi, ezért minden olyan végződést hangsúlyozni kezdenek, amely potenciálisan hangsúlyt kaphat.

144

A nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívben 33 szó hangsúlyozására vonatkozó kérdések szerepeltek.

A válaszok elemzése azt mutatta, hogy a köznyelvi normáktól leginkább azoknak az igéknek az előigés alakjainak hangsúlyozásakor térnek el, amelyek hangsúlyozási mintái a köznyelvben meglehetősen összetettek, és a nyelvjárásokban számos változatuk él (vö.: Laigonaitė, 1978, p. 80–82).

Amint a 13. ábrán is látható, a pridengia, nubrėžė és išsprendė szavak hangsúlyozása nagyon változatos, a nem normatív alakok ingadoznak (még a színészek és a bemondók is csak az esetek 50–80%-ában jelölték meg a normatív alakokat). Általánosságban ilyen esetekben megfigyelhető az előtag hangsúlyozására való hajlam, bár az išsprendė szó görbéje ezt nem támasztja alá. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a cirkumflexes tövekről gyakrabban hajlanak a hangsúly előtagra való visszavonására, mint az akutusosakról.

A vilniusiak összefüggő beszédének felvételein több hasonló hangsúlyozású eset is előfordult, például: neišbrenda (köznyelvi: neišbrenda), pavelka (köznyelvi: pavelka), užlenkia (köznyelvi: užlenkia) stb. Ennek hátterében állhatott mind a nyelvjárási hangsúlyozás, mind más okok (a hangsúly paradigmán belüli vándorlása, analógiás hatás stb.).

A vizsgált szavak második csoportját az idegen eredetű szavak alkotják. Hangsúlyozásuk rendkívül változatos volt (lásd a 14. ábrát). Egyébként ezt a vilniusi tanulók beszédében is megfigyelték (Grabauskas, 1970, p. 19–20).

A szócsoportra jellemző hangsúlyozás nemenként kissé eltért: a nőnemű idegen szavakat (Violetà, anginà, gitarà) gyakrabban hangsúlyozták nem normatív módon, mint a hímneműeket (troleibūsas, pedagògas, architektas). A Violetà nevet még a színészek és a bemondók is csak az esetek 52%-ában mondták szóvégi hangsúllyal. A hímnemű főnevek hangsúlyozása a rétegződés szerinti változással is némileg összefügg: a képzettebb vilniusiak gyakrabban hajlanak e szavak normatív alakjainak használatára.

A gitarà és troleibūsus szavak bekerültek abba az összefüggő szövegbe, amelyet minden adatközlő felolvasott. A számítások szerint a gitarà szót az esetek 17%-ában a végződésen hangsúlyozták, a troleibūsas szóban pedig az esetek 18%-ában nem vonták vissza a hangsúlyt. Vagyis a saját beszédük szubjektív értékelései, amelyek a kérdőívekre adott válaszokban tükröződtek, az egyik csoport válaszainak kizárása után lényegében a valós helyzetet mutatták. Jelenleg ez az adott szócsoport hangsúlyozásának tudatosult szociolingvisztikai normája.

A kérdőívekben vizsgált szavak harmadik csoportját a septyni, aštuoni, devyni számnevek alkotják. Amint a 15. ábrán látható, a görbék nyalábja igen szorosan összefut, vagyis kialakult e szavak hangsúlyozási mintája.

Az azonban, hogy az eredmények az 50%-os határ körül „ingadoznak”, azt mutatja, hogy a vilniusiak egyáltalán nem tudnak dönteni ebben a kérdésben. Az összefüggő szövegekben kevesebb szóvégi hangsúlyozási esetet rögzítettek, mint amennyit a kérdőívekben jeleztek. Így a hangsúlyozás szociolingvisztikai normája még nem alakult ki, a presztízsforma nem világos, ezért feltehetően a legáltalánosabb mintát követő hangsúlyozásra hajlanak: a hangsúly visszavonására a rövid szóvégi szótagról a hosszú utolsó előtti szótagra.

A kérdőívekben vizsgált szavak negyedik csoportját a többes és egyes számú helyhatározói alakok alkotják: namuose, akmenyse, naujose, pirtyje, darbė, Kaunè. Mindenekelőtt a kétszótagú alakok hangsúlyozása tűnt ki: ezeknél szinte kivétel nélkül a köznyelvi normákat követik (lásd a 16. ábrát). A többes számú alakok esetében átlagosan csak valamivel több mint 50%-ban hajlanak a szóvégi hangsúlyozásra, de különösen eltérnek az idősebb és a közép-

10. 1880

145

az előző generációs utalások: az első csoport tagjai egyáltalán nem hajlamosak e szavak végén hangsúlyozni, a második csoport tagjai pedig e szavak végződésre eső hangsúlyozásának normáját választották. Érdekes, hogy a folyamatos beszéd szövegeiben valóban a legidősebb és a legfiatalabb vilniusi generáció beszédében rögzítették a legtöbb ilyen típusú, nem szóvégi hangsúlyozási esetet. Általában ez a hangsúlyozás a lehetséges esetek körülbelül egyharmadában valósul meg. Vagyis egyértelműbb szociolingvisztikai norma csak a kétszótagú alakok hangsúlyozásában alakult ki — a szóvégi hangsúlyozás felé mutat a tendencia. Ez nem mondható el a több szótagú helyhatározói alakokról.

14. ábra. A nem litván szavak Violeta (1), angina (2), gitara (3), troleibusas (4), pedagogas (5), architektas (6) hangsúlyozása attrakció nélkül (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

15. ábra. A számnevek septyni (1), aštuonių (2), devyni (3) hangsúlyozása attrakció nélkül (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

A kérdőívekben vizsgált szavak ötödik csoportját az egyes számú eszközhatározói alakok alkotják: su padorių, su peilių, su gėlė, su ranka (lásd a 17. ábrát). Ismét csoportosíthatók a nőnemű alakok, amelyeket gyakrabban a végződésen hangsúlyoznak, valamint a hímneműek, amelyek ritkábban kapnak hangsúlyt a végződésen. Azt, hogy bizonyos szociolingvisztikai norma van kialakulóban, a legfiatalabb vilniusi generáció magasabb iskolázottságú képviselőinek válaszai jelzik: kevéssé hajlamosak megtartani a normatív, végződésre eső hangsúlyozást (igaz, a ranka szó kivételével). A nem szóvégi hangsúlyozás tartósságát a színészek és bemondók válaszai mutatják: még ők sem állítják, hogy ezeket a szavakat mindig a végződésen hangsúlyozzák. A su padorių alak hangsúlyozása összefügghet a monoftongusok hangmeneti különbségeinek kiegyenlítődésével; hasonlóképpen magyarázható a su gėlė alak hangsúlyozása is. A su peilių alak hangsúlyozása a morfémák oszlopos hangsúlyának meghonosodására irányuló tendenciával magyarázható. A su ranka alak hangsúlyozása a 20. ábrára tekintve válik érthetővé, ahol a hiperkorrekt módon hangsúlyozott su pirmą (a normatív alak: su pirma, 3) görbéje meglehetősen hasonló: feltételezhető, hogy az -a végű, kétszótagú nőnemű alakok általánosított sajátossága, hogy mindegyiket a végződésen hangsúlyozzák.

A kérdőívekben vizsgált szavak hatodik csoportját a kétszótagú többes számú tárgyesetű alakok alkotják: butūs, pirštūs, penkiàs, žiniàs. Arra lehetett számítani, hogy a butūs és a žiniàs alak görbéje szinte egybeesik, mivel fonológiai szempontból hasonló szavak: mindkettő első szótagja rövid. Ez azonban nem történt meg (lásd a 18. ábrát): e két görbe távolodik el egymástól leginkább, bár meglehetősen szimmetrikusak. Talán a szavak használati helyzeteinek volt itt jelentőségük: a žiniàs alakot általában helyes hangsúlyozással hallani a rádióban és a televízióban, míg a butūs

146

gyakrabban hangzik el kötetlen helyzetekben; a vilniusi beszédben igen gyakori szó, ezért használata különösen kedvezett az oszlopos morfémavégi hangsúly meghonosodásának. A kérdőívekben megadott használat alapján átlagosan az alakok háromnegyedét hangsúlyozzák a végződésen. Érdekes, hogy a felolvasásra előkészített folyamatos szövegben szereplő butus az esetek 72%-ában a végződésen kapott hangsúlyt.

16. ábra. A helyhatározói alakok namuose (1), akmenyse (2), naguose (3), pirtyje (4), darbe (5), Kaune (6) hangsúlyozása attrakció nélkül (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

17. ábra. Az egyes számú eszközhatározói alakok su padoria (1), su peiliu (2), su gėle (3), su ranka (4) hangsúlyozása attrakció nélkül (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

18. ábra. A többes számú tárgyesetű alakok butus (1), pirštus (2), penkias (3), žinias (4) hangsúlyozása attrakció nélkül (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

19. ábra. Az ateinu (1), supranti (2), nerandu (3) szavak hangsúlyozása attrakció nélkül (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

A szavak hetedik csoportját meglehetősen szokatlan elv alapján állították össze: a folyamatos beszédben a yra, ateinu és a supranti szavakat különösen gyakran nem a végződésen hangsúlyozzák. Bár a kapott görbecsomó viszonylag szoros (lásd a 19. ábrát), ez a grafikon nem tükrözi a tényleges használatot. Csupán azt bizonyítja, hogy az ilyen, intonációtól és ritmustól függő szavakat kérdőíves módszerrel szinte lehetetlen vizsgálni. Egyébként a felolvasott szövegbe az yra és a supranti szavakat is beillesztették. Az interjú eredményei lényegében egybeestek a kérdőívekben jelzett tendenciákkal, de ez akár a véletlen műve is lehet.

A vizsgált szavak nyolcadik csoportjába a lehetséges hiperkorrekciós esetek tartoznak. A már tárgyalt su pirma alak hangsúlyozását egyelőre figyelmen kívül hagyva megállapítható, hogy a többi alak görbéi a grafikon felső harmadában helyezkednek el, vagyis a használatuk felé mutat a tendencia

10*

147

több normatív hangsúlyozási változat. Meg kell jegyezni, hogy beszéd közben a vilniusiak hajlamosak hiperkorrekt módon nem az első, hanem a harmadik hangsúlyozási paradigmába tartozó alakokat hangsúlyozni, például: su stora, su rytų, su brangiu stb.

20. ábra. A pirma (1), pilkus (2), nendres (3), su broliu (4) szavak hangsúlyozása és a hiperkorrekció (a nyelv szubjektív értékelésére szolgáló kérdőívek adatai)

A vilniusiak hangsúlyozásának legmarkánsabb vonása az ingadozás és a bizonytalanság. Ez jelentős változásokra utal, más szóval a változások éppen most mennek végbe.

Л. ГРУМАДЕНЕ

A vilniusiak litván beszédének szociolingvisztikai vizsgálata: mássalhangzórendszer és hangsúlyozás

Összefoglaló

Szociolingvisztikai szempontból az őshonos vilniusiak litván beszédének konkrét vizsgálata kimutatta, hogy a mássalhangzórendszerben bizonyos eltolódások figyelhetők meg a mássalhangzók palatalizációjának megvalósulásában; megállapítást nyert, hogy a mássalhangzók hasonulását elsősorban nem fonetikai, hanem morfológiai tényezők határozzák meg; előfordul a j elíziója, amelynek megjelenését a helyesírás, valamint a nyelvjárási beszéd hatása segítette elő. A vilniusiak hangsúlyozására jellemző egyrészt a litván irodalmi nyelv hangsúlyozásától való eltérés (átlagosan az összes szó egyötödében) a hangsúly helyét illetően; másrészt a szótagintonációk (akútusz és cirkumflexus) kiegyenlítődésére irányuló tendencia, ami a Saussure–Fortunatov-törvény megsértéséhez vezet; harmadrészt pedig a morfémák csoportos hangsúlyozásának tendenciája.

L. GRUMADIENĖ

A VILNIUSBAN BESZÉLT LITVÁN NYELV SZOCIOLINGVISZTIKAI VIZSGÁLATA: MÁSSALHANGZÓ-RENDSZER ÉS HANGSÚLYOZÁS

Összefoglalás

A Vilniusban beszélt litván nyelv szociolingvisztikai változatosságát és szociolingvisztikai normáit elemezzük. A társadalmi tényezők szerepének értékelése érdekében megvizsgáltuk a beszéd változatosságának jellegét. A vizsgálat különösen a mássalhangzó-rendszerre és a hangsúlyozásra összpontosított. Alapos

148

vizsgálatot végeztünk több mint 70 adatközlő magnetofonra rögzített beszédén, és összevetettük beszédük szubjektív értékelésével. A tárgyalás megkönnyítésére 20 ábrát közlünk.

Ezen adatok alapján megállapítottuk a mássalhangzó-rendszer főbb jellemzőit, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a palatalizáció jellege eltér a köznyelvi litvánban, illetve a nyelvjárásokban tapasztalhatótól; az asszimiláció területén megállapítottuk a morfológiai (nem fonetikai) tényezők szerepét; röviden tárgyaljuk a j kiesésének tényeit is.

A hangsúlyozás főbb jellemzői: (1) megfigyelhető a hangsúlyvonzás tendenciája (a magnetofonra rögzített adatokban körülbelül 20%); (2) a hangsúly intonációjának kiegyenlítődése figyelhető meg, ami fokozza a Saussure–Fortunatov-törvény megsértését; (3) megfigyelhető a morfémák oszlopos hangsúlyozására irányuló tendencia.

LITERATŪRA

Edukaitienė E. V. Kupiškėnų monoftongų priegaidės (audicinis tyrinėjimas) // Kalbotyra. 1977. T. 28, sąs. 1. P. 18–23.

Girdenis A., Piročkinas A. Jonas Jablonskis – dialektologas // Kalbotyra. 1977. T. 28, sąs. 1. P. 29–39.

Grabauskas V. Dėl rašytinės ir šnekamosios lietuvių kalbos kultūros Vilniaus A. Vienuolio vidurinėje mokykloje // Mūsų kalba. 1970. Nr. 20. P. 16–21.

Grinaveckis V. Dėl lietuvių kalbos tarmių kirčio atitraukimo kilmės // LTSR MA darbai. Ser. A. 1977. T. 2 (59). P. 129–135.

Young S. The Accentuation of Colloquial Lithuanian. Unpublished dissert. University of Chicago, 1984.

Kasiulis P. Dėl priebalsio l ir samplaikų ng bei nk tarimo // Kalbos kultūra. 1963. Nr. 4. P. 59.

Katiliūtė I. Dar dėl kai kurių priebalsių tarties // Kalbos kultūra. 1965. Nr. 9. P. 66.

Kruopienė I. Priebalsių palatalizacija ir išorės sandis šiaurės panevėžiškių tarmėje // Jaunųjų filologų darbai. 1986. T. 2. P. 139–142.

Laigonaitė A. Lietuvių akcentologija. V., 1978.

Mikalauskaitė E. Ar yra lietuvių kalboje dvigubų priebalsių? // Kalbos kultūra. 1962. Nr. 2. P. 58–59.

Mikalauskaitė E. Lietuvių kalbos fonetikos darbai. V., 1975.

Pakerys A. Kaip Vilniaus mokiniai taria priebalsius // Mūsų kalba. 1971. Nr. 6(28). P. 6–13.

Pakerys A. Lietuvių bendrinės kalbos fonetika. V., 1986.

Pakerys A., Pupkis A. Lietuvių kalbos bendrinė tartis: Plokštelių tekstai. V., 1976.

Pupkis A. Kalbos kultūros pagrindai. V., 1981.

Robinson D. F. Is Standard Lithuanian Losing Its Tone? // Folia Slavica. 1984. Vol. 7. N 1/2. P. 283–289.

Tarties anketa: Nenusistoję bendrinės tarties klausimai / LKD Tarties ir kirčiavimo komisija // Gimtoji kalba, 1939. Sąs. 4. P. 64.

Urbanavičiūtė Z. Priebalsių t, d, n ir b, p, m, v kietinimas lietuvių kalbos tarmėse // Kalbotyra. 1978. T. 29(1). P. 69–78.

Vaitkevičiūtė V. Dėl priebalsių tarimo prieš tarptautinių žodžių balsį e // Kalbos kultūra. 1964. Nr. 7. P. 71.

Vilniaus krašto...: Vieno Vilniaus korespondento pastabos: Vilniaus krašto lietuvių kalbos mokytojų dėmesiui // Gimtoji kalba. 1940. Sąs. 1. P. 5–6.

Vitkauskas V. Lietuvių kalbos tarties žodynas. V., 1985.

Zinkevičius Z. Lietuvių dialektologija: Lyginamoji tarmių fonetika ir morfologija (su 75 žemėl.). V., 1966.

Калиньш Л. Э., Масленникова Л. И. Сопоставительная модель фонологической системы славянских диалектов. М., 1981.

149