LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVI (1996)

LIETUVIŲ KALBA: TYRĖJAI IR TYRIMAI

Juozas KARACIEJUS

J. GERULIS „RÉGI LITVÁN OLVASMÁNYOK”: A SZERKESZTÉS ELVEI ÉS JELENTŐSÉGE A LITVÁNISZTIKA SZÁMÁRA (a „Litván irodalomtörténeti chrestomathiával” összehasonlítva)

Mind a háború előtti kaunasi (1930-tól Vytautas Nagy-) egyetem, mind a háború utáni (talán az 1945–1955 közötti időszakot kivéve) vilniusi egyetem litván szakos hallgatóinak többsége az első ismereteket a régi litván írásokról, nyelvi sajátosságaikról és irodalmi elemeikről többnyire J. Gerulis 1927-ben összeállított és kiadott chrestomathiájából szerezte: „Senieji lietuvių skaitymai. I dalis: Tekstai su įvadais”¹ (a továbbiakban: Olvasmányok). Az első évfolyamosoknak talán még kéznél voltak az ugyanabban az évben megjelent M. Biržiška-féle „Rinkiniai mūsų senovės raštai” (a továbbiakban: Írások), a későbbieknek pedig az 1957-ben kiadott, K. Korsakas és J. Lebedys szerkesztette „Lietuvių literatūros istorijos chrestomatija” (a továbbiakban: Chrestomathia). Ez utóbbi szerkesztői azzal a céllal fogtak munkához, hogy felülmúlják az összes korábbi, hasonló jellegű kiadványt, mivel „a korábban kiadott régi litván irodalmi chrestomathiák és szöveggyűjtemények (E. Volterio, M. Biržiškos, J. Gerulio és mások munkái) elavultak, nem felelnek meg korunk követelményeinek”².

Mivel J. Gerulis Olvasmányait nemcsak a hallgatók, hanem a litván nyelv (részben pedig a régi litván irodalom) kutatói is gyakrabban használták és használják ma is, világossá válik, hogy a Chrestomathia nem helyettesítheti az Olvasmányokat. A Chrestomathia jelentősége a litvánisztika számára tehát jóval kisebb a vártnál. Ezért teljes joggal merül fel a kérdés: mi határozta meg J. Gerulis Olvasmányainak népszerűségét? A válaszhoz először azt kell tisztáznunk, milyen kritériumok alapján válogatták ki a szövegeket, és milyen elveket követtek a két chrestomathia szerkesztői, amikor a kiválasztott szövegeket az olvasók elé tárták.

Igaz, mielőtt választ keresnénk a fent említett kérdésekre, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a K. Korsakas és J. Lebedys szerkesztette Chrestomathia terjedelmét, tartalmát és részben rendeltetését tekintve közelebb áll M. Biržiška Írásaihoz, mint J. Gerulis Olvasmányaihoz, amelyek csupán a XVI–XVII. század litván írásait tartalmazzák. Ezért

Most már csak sajnálhatjuk, hogy J. Gerulis nem tudta beváltani ígéretét, és nem készítette el a kiadvány II. részét. Ebben nemcsak „azokat a formákat és szavakat kívánta megmagyarázni, amelyek nem minden litván számára érthetők”, hanem nyilvánvalóan arra is készült, hogy gyakorlatilag megválaszolja az I. rész összeállításakor felmerült kérdést: „nem kellene-e a német, latin és lengyel eredetiből is legalább néhány oldalt kinyomtatni? Régi írásaink ugyanis többnyire fordítások, ezért érdekes volna látni, hogyan jártak el a fordítók forrásaikkal” (V. o.).

Lietuvių literatūros istorijos chrestomatija. Feodalizmo epocha. Red. K. Korsakas ir J. Lebedys. V.: Valstybinė grožinės literatūros leidykla, 1957, 5.

25

Összehasonlítani csak a két kiadványban közölt, e századokból származó litván szövegeket és azok kommentárjait lehet. Emellett a hasonló kiadványok szerkesztői elsősorban leendő olvasóikra gondoltak: arra, hogy kiknek szánják e kiadványokat, és milyen célokat kívánnak elérni. Éppen ezek a körülmények határozták meg a szövegválogatás és a szövegközlés elveit. J. Gerulis az Olvasmányok „Előszavában” nem mondja meg világosan, kinek szánja a könyvet, de a bevezetőből arra lehet következtetni, hogy a kiadvány szakembereknek készült; vö.: „Régi nyelvemlékeink szétszóródtak az egész világban. Ritkán akad valaki, aki mindegyiket fel tudja használni, új kiadásból pedig szintén kevés van. Ezért Būga néhai biztatására a rövid szövegeket teljes egészükben, a hosszabbakból pedig jelentős részleteket nyomtatok ki”³. Itt azt is megmagyarázza, miként válogatta ki a szövegeket ehhez a kiadványhoz.

A Chrestomathia szerkesztői a kiadvány „Előszavában” pontosabban meghatározzák, kiknek szánják munkájukat; vö.: „A feudalizmus korában kibontakozott régi litván irodalom elsődleges forrásai, a régi litván írások többsége ma nehezen hozzáférhető: bibliográfiai ritkasággá váltak, amelyekből még a köztársaság legnagyobb könyvtáraiban is alig maradt fenn egy-két példány. E szövegek, vagy legalább jellegzetesebb részleteik hozzáférhetővé tétele társadalmunk, különösen az ifjúság számára (kiemelés tőlem. — J. K.), e chrestomathia feladata”⁴. A szövegválogatás kritériumairól is szó esik: „Ez a chrestomathia a litván irodalom, nem pedig általában a litván írásbeliség történetének chrestomathiája. Ezért csak olyan anyagot közöl, amelynek műfaji vagy stiláris jegyei lehetővé teszik, hogy a történetileg fejlődő szépirodalomhoz soroljuk. E chrestomathia tehát nem közli azokat a régi litván szövegeket, amelyek vagy tisztán államigazgatási jellegűek (például különféle dokumentumok, jogi aktusok, hatósági felhívások stb.), vagy közvetlenül a vallási kultuszhoz tartoznak (például különféle imák, önmagukban vett énekek stb.), vagy teljes egészükben filológiai és pedagógiai tartalmúak (például szótárak, nyelvtanok, ábécéskönyvek szövegei). Ez különbözteti meg ezt a chrestomathiát a régi litván irodalom korábban kiadott chrestomathiáitól, amelyekbe rendszerint valamennyi litván írás szövegét felvették, tekintet nélkül műfaji vagy stiláris sajátosságaikra. E chrestomathiák szerkesztői többnyire nem annyira irodalmunk, mint inkább Litvánia múltja és kultúrája, valamint a litván nyelv történetének kutatásához igyekeztek anyagot szolgáltatni. Emellett a burzsoázia uralma idején kiadott chrestomathiák különösen túl voltak terhelve a tisztán vallási és kultikus jellegű szövegekkel (imákkal, énekekkel, prédikációkkal, bibliafordításokkal). Ily módon hangsúlyosan emelték ki a vallási írások szerepét a litván nép kulturális életében (kiemelés tőlem. — J. K.), másrészt pedig egyértelműen túl kevés figyelmet szenteltek a világi tartalmú írásoknak és a szépirodalomnak

³ Gerulis J. Senieji lietuvių skaitymai. I dalis. K.: Lietuvos universiteto leidinys, 1927, [p.] V.

⁴ Lietuvių literatūros istorijos chrestomatija, 5.

26

a régi litván írásbeliség kibontakozásához.

Ebben a chrestomathiában ezzel szemben éppen a világi tartalmú írások és a régi litván írásbeliség azon szövegei kapnak főszerepet, amelyekben világi motívumok és a művészi kifejezés első elemei mutatkoznak meg. Ezért szerepel ebben a chrestomathiában nagy számban különféle vallásos könyvek előszavai, ajánlásai és panegirikus szövegei, amelyekben éppen a világi motívumok és a szépirodalmi kifejezőeszközök érvényesültek leginkább”⁵.

A Chrestomatija „Előszavából” vett e hosszabb részletekből láthatjuk, hogy ez a korabeli igényeknek megfelelő könyv nem a szakembereknek (sőt, még csak nem is a diákoknak!), hanem a nagyközönségnek, különösen az iskolásoknak szól; fő célja pedig az, hogy a régi írásokat, vagy legalábbis azok jellemzőbb részleteit közérthetően és újszerű módon ismertesse meg az olvasókkal. Sajnos mindjárt hozzá kell tenni, hogy az akkoriban uralkodó ideológiai irányelvek miatt a Chrestomatija szerkesztőinek ez a szándéka nem valósulhatott meg teljesen. Ezt egyértelműen mutatja a Chrestomatijában közölt egyes régi litván írások terjedelme⁶. Feltehető, hogy ezt maguk a Chrestomatija szerkesztői is megértették és érezték, ezért kerültek a könyv „Előszavába” a leghosszadalmasabb, szofisztikus fejtegetések, amelyekkel megpróbálják elhitetni az olvasóval, hogy a régi vallásos írások nem jelentenek különösebben fontos forrást a litván kultúra és irodalom kutatásához. Az ilyen állítások, merem mondani, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a régi írásokkal szemben negatív szemlélet honosodjon meg.

Mivel az összehasonlított chrestomathiák más-más olvasóközönségnek szólnak, magától értetődik, hogy a kiválasztott litván szövegek közlésének elvei is különböznek: ami a szakembernek szükséges, az az átlagolvasónak egyáltalán nem feltétlenül az, és fordítva. Hogyan közlik tehát a két kiadványban a már kiválasztott szövegeket? J. Gerulis a szövegközlés elveiről így ír: „A nyelven és a helyesíráson sem nem javítottam, sem nem változtattam. Hiszen azt akarjuk megtudni, hogyan beszéltek és írtak valójában azokban az időkben, nem pedig azt, hogyan írt volna közülünk valaki Mažvydas, Daukša vagy Širvydas helyett. Csak a legsúlyosabb nyomdahibákat javítom a jegyzetekben, de ma úgy látom, gyakran még azokat is feleslegesen”⁷. Vagyis J. Gerulis arra törekedett, hogy hiteles litván szövegeket közöljön, vagyis olyanokat, amilyenekre a szakembernek szüksége van.

A Chrestomatija szerkesztői valamelyest másként bántak a régi szövegekkel. Ezt írják: „E chrestomathia összeállításakor meg kellett oldani a szövegek nyelvi közlésének bonyolult kérdését. Mint ismeretes, a feudalizmus korának litván írásai sajátos, igen változatos helyesírással készültek, amely eltér a mai helyesírásunktól, nyelvük pedig számos, mai irodalmi nyelvünkben már nem használatos archaizmust és tájnyelvi alakot tartalmaz. Mindez jelentősen megnehezíti ezen írások olvasását, egyes esetekben pedig tartalmuk megértését is. Mivel e chrestomathiában elsősorban a litván irodalomtörténet számára kívántunk anyagot közölni-

⁵ Ugyanott.

⁶ Például a XVI. század leghíresebb írójának, M. Daukšának litván írásait a Chrestomatijában csupán a Postilė hiányos 21 sora képviseli (18 sor a 7. oldalról és 2,5 sor a 339. oldalról). Ezért aligha lehet ilyen részletekből bármit is mondani M. Daukša litván írásainak nyelvi és stiláris sajátosságairól, valamint irodalmi elemeiről és kifejezőeszközeiről.

⁷G e r u l i s J. Régi litván olvasmányok, [o.] V.

27

… tanulmányozásához gondoskodni kellett arról, hogy a chrestomathiába felvett régi litván írások szövegei könnyen érthetők legyenek. Ezért átírták őket a mai helyesírásra, részben pedig a mai irodalmi nyelvre, lemondva számos fonetikai és morfológiai archaizmusról, valamint nyelvjárási sajátosságról, de a szókészlet és a mondattan megváltoztatása nélkül. A régi morfológiai alakok közül az átírás során csak azok maradtak meg, amelyek különösen jellemzőek a litván nyelv történeti fejlődése szempontjából, és sajátos színezetet adnak a régi litván írások nyelvének és stílusának. Minden régi lexikai, morfológiai és szintaktikai alakot, amely a mai olvasó számára érthetetlen lehet, az egyes átírt szövegekhez fűzött jegyzetek magyaráznak meg.⁸.

„Annak érdekében, hogy a feudalizmus korszakának litván írásai ne csupán tartalmuk, hanem nyelvük, helyesírásuk és nyomdatechnikájuk tekintetében is a lehető legszemléletesebben mutatkozzanak meg, e chrestomathiában az átírt szövegek mellett azok hiteles fakszimiléi is szerepelnek, kivéve azokat az eseteket, amikor az eredeti szöveg nem maradt fenn⁹.

A Chrestomathia „Előszavából” vett utóbbi idézetből nemcsak az derül ki, hogy a könyv nem szakembereknek szól (ezért volt szükség arra is, hogy a XVI–XVII. századi litván szövegeket „lefordítsák” a mai nyelvre), hanem egy további érdekes dolog is: a Chrestomathia szerkesztői, miután az akkori kötelező ideológiai frázisokkal teletűzdelt „Előszóban” többször is hangsúlyozták a könyv különlegességét és fölényét, kétségkívül megértették, hogy a régi litván szövegek ilyen elvek szerinti előkészítése esetén ezek az állítások a levegőben lógnak. Ezért a szerkesztők kénytelenek voltak megoldást keresni: a mai nyelvre átírt XVI–XVII. századi szövegek mellé azok fakszimiléit is beillesztették. Az iskolásoknak vagy a szélesebb közönségnek azonban nincs szükségük minden szöveg fakszimiléjére, a szakembereknek pedig nincs szükségük az átírt szövegekre. Talán még azt is meg lehet kérdőjelezni, hogy valóban a nagyközönségnek szánják-e ezt a könyvet, annál is inkább, mert az „Előszó” végén ez áll: „A fakszimileként közölt szövegek lehetővé teszik, hogy e chrestomathia anyagát ne csak irodalomtörténetünk, hanem a litván nyelv tanulmányozása céljából is felhasználjuk”¹⁰. A szövegek kiválasztásának és előkészítésének elveit felidézve úgy tűnik, az utóbbi állításban ellentmondás is rejlik.

Így tehát, még ha nem is bocsátkozunk a két chrestomathia részletesebb összehasonlításába, világosan látható, hogy az így összeállított „A litván irodalomtörténet chrestomathiája” nem helyettesítheti J. Gerulis „Régi litván olvasmányok” című művét, mert az ilyen eklektikus elvek alapján összeállított Chrestomathiát ma tankönyvként sem használhatjuk: a hallgatók mindig először az átírt szöveget nézik meg, nem pedig a fakszimilét. Valószínűleg ezért van az, hogy manapság nem egy diplomás litván szakos is alig-alig tudja elolvasni M. Daukša vagy K. Sirvydas írásait. Most, hogy J. Gerulis Olvasmányai bibliográfiai ritkasággá váltak, sürgősen szükség van a régi írások új chrestomathiájára. Ennek elkészítésekor nem kellene mindenáron új utat keresni, hanem J. Gerulis kitaposott ösvényén kellene haladni, és az ő elveit követni.

⁸Az utóbbi állítás nagyon emlékeztet J. Gerulis ígéretére, miszerint az Olvasmányok második részében „megmagyarázza azokat az alakokat és szavakat, amelyeket nem minden litván ért” (P. V.).

⁹ A litván irodalomtörténet chrestomathiája, 6.

¹⁰ Uo.

28

* * *

Miután a cikk elkészült és nyomdába került, felfigyeltem arra a tárgyszerű és meglehetősen szigorú recenzióra, amelyet prof. J. Lebedžio írásai között tettek közzé „A litván irodalomtörténet chrestomathiája” első változatáról (lásd Lebedys J. Lituanistikos baruose, t. 2. V. Vaga, 1972, p. 16-35); ebben többek között a szövegek kiválasztásának és közlésének kérdései is felmerülnek, amelyek nem állnak szöges ellentétben a cikkben kifejtett gondolatokkal. A hivatkozott forrásból az is kiderül, hogy csak e recenzió után – amely meglehetősen szigorú következtetéssel zárul: „A fent említett dolgok mind azt mutatják, hogy a chrestomathia előkészítése még nem fejeződött be, noha nagyon is szükség van rá” (Uo., 35. o.) – kérték fel prof. J. Lebedyst a könyv szerkesztésére és javítására; úgy tűnik azonban, hogy nem minden kérdésben az ő szava volt a döntő.

29