ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LI (2004), 49 – 57

Az adesszívum képzésének kérdéséhez¹

Ilja A. Seržant

Universität zu Köln

A tanulmány a litván adesszívum kialakulásával foglalkozik. Kimutatjuk, hogy az adesszív szerkezet grammatikalizációja (a protobalti *pie posztpozícióval) Leskien törvényének működése után ment végbe. Rosinas (1999) azon állítását, amely szerint az adesszív egyes számú alakjai régi datívuszokon alapulnak, morfológiai és szintaktikai okokból kritikailag megvizsgáljuk és elutasítjuk. Kísérletet teszünk a megfelelően az i-, u- és o-tövű szavak -i, -u és -ie végződésű nyelvjárási, illetve ólitván egyes számú datívuszi alakjainak magyarázatára.

0. B E V E Z E T Ő M E G J E G Y Z É S E K

Mint ismeretes, az adesszívum (és az allativus is) a legjobban az ólitván szövegekben maradt fenn², a modern litván nyelvjárásokban pedig néhány kivételtől eltekintve csak határozószók formájában³. Azokból a nyelvjárásokból, amelyekben az adesszívum még megőrizte eseti funkcióját, a következő példák idézhetők: ḋiẽv́ier, vaĩkier, vẽšier Gervėčiai vidékéről (Arumaa 1930: 66), bó̇vair, marčẽ̇ir Zietelából (Stang 1958: 184).

A tanulmány célja az adesszívum kialakulásának kronológiájának pontosítása, valamint a Rosinas (1999) által felvetett feltételezés bírálata, amely szerint az egyes számú adesszívum alakjainak alapjául állítólag egy régi datívuszi végződés szolgál.

1. E L Ő F E L T É T E L E K

1.1. Az adesszívum és az allativus kialakulása minden valószínűség szerint ugyanarra a korszakra vezethető vissza. Ezt egyaránt alátámasztja a képzés teljesen azonos elve és a posztpozíció alakja.

1.2.1. Az adesszívum (esetleg az allativus) kialakulását a Leskien-féle, az akcentuált auslautbeli hosszúságok megrövidítéséről szóló törvény működése utáni korszakra kell visszavezetni. E feltételezésből kiindulva a következő alakok teljesen szabályosan, analógia alkalmazása nélkül vezethetők le:

– az i-ragozás egyes számú adesszívuma, pl. sūnìp (Zinkevičius 1966: 202) < *sūnū + pi < *sūnū < *sūn-úo < *sūn-ōu (vö. a védikus loc. sg. paśāu). A meg nem rövidült *sūnōu+pi alak a litvánban minden bizonnyal **sūnuopi alakot eredményezett volna, semmiképpen sem sūnìp(i);

¹ Szeretnék köszönetet mondani R. G. Derksennek a számos tanácsért és segítségért, valamint Axel Holfuthnak.

² A funkcióról lásd Range (1995), Kavaliūnaitė (2001).

³ Kivételt képeznek a Zietela, Lažūnai és Gervėčiai környéki nyelvjárások, vö. Zinkevičius (1966: 202).

50 |

Илья А. Сержант

– teljesen analóg módon fejlődött az i-tövű egyes számú adessivusi alakja is: az indoeurópai lokatívuszi *-ēi végződés, vö. védikus agnā́, óattikai görög πόλῑ-ῐ (Rix 1976: 51). Ennek a végződésnek a litvánban -i-t kellett eredményeznie. Pontosan ilyen alak szerepel az ólitván szövegekben is (vö. Kazlauskas 1968: 153): ūgnip (DP 158₆, 158₄₁), schirdipi⁴ (Mažvydas katekizmusa: 448₁₅, 446₆).

A látszólagos ellentmondást a többes számú alakokban megjelenő nazális mássalhangzó jelenti, mivel a Leskien-törvény értelmében el kellett volna tűnnie, például dievuosemp, nem pedig **dievuosep, az instr. sg. rankà (< *án) és az acc. sg. ranką̀ (*-ăn) esetében. Ez azzal magyarázható, hogy ebben az esetben a nazális mássalhangzó analógia útján került be a többes számú adessivusi alakba. Itt több lehetőség is kínálkozik, például a többes számú allativussal való analógia alapján dievump (-um- < gen. pl. dievų) a többes számú adessivushoz: *dievuosup > diewūsuntp (Rosinas 1999: 178–180), vagy pedig a névmási végződéssel való analógia alapján jamp(i) < jamip(i). Azt, hogy a nazális mássalhangzó analógia útján került be, az is bizonyítja, hogy az inessivussal való analógia alapján még át nem alakított adessivusi alakokban is jelen van néhány nyugati ólitván szövegben, például Vilenṭasnál és Daukšánál wifjūmp (példák: Zinkevičius 1982: 30).

A -p(i) posztpozíció előtti szótag intonációját a következő okok miatt nem lehet meghatározni. Zinkevichius szerint (Zinkevičius 1966: 210; §280, 281, valamint 222: §310, 311 és másutt) a nyelvjárási feljegyzések nagy részében (amelyeket Būga, Arumaa és Laigonaitė készített) a -p(i) posztpozíciót megelőző szótag mindkét ad-esetben akut intonációjú volt⁵. Ezért fel kell tételeznünk a metatóniát (métatonie rude), amelynek következtében az eredetileg cirkumflexes⁶ végződések akcentuáltakká váltak. A cirkumflexes adessivusi és allativusi alakok ugyanakkor megmagyarázhatók az adessivus és az allativus alapjául szolgáló fő esetek végződéseiben található cirkumflexszel való analógia segítségével. Az akcentuált végződések ezzel szemben analógiával nem magyarázhatók, mivel minden genitivusi és lokatívuszi végződés cirkumflexes intonációjú, vagy a Leskien-törvény szerint megrövidült. K

⁴ Az i-tövű alakot pontosan így magyarázza Kazlauskas (loc. cit.); Stang (loc. cit.) viszont úgy véli, hogy ez a végződés a mássalhangzós ragozásból kölcsönződött. Itt azonban azt kell ellenvetésként megfogalmazni, hogy egyrészt a kölcsönzés folyamata fordított irányban megy végbe, vagyis a mássalhangzós ragozás végződéseit az i-tövű ragozás végződései váltják fel, nem pedig fordítva. Másrészt, mivel a -ip(i) végződés (figyelembe véve, hogy a Leskien-törvény az adessivus végleges kialakulása előtt érvényesült) teljesen szabályos, egyáltalán nincs szükség analógiával magyarázni, annál is kevésbé, mert ebben az esetben az u-tövű ragozás végződése (sūn-up) megmagyarázatlan maradna, hiszen a mássalhangzós ragozás > i-tövű ragozás, majd az i-tövű ragozás > u-tövű ragozás analógiájának egymás utáni feltételezése teljesen valószínűtlennek tűnik számunkra.

⁵ Zinkevichius szerint csak Stang és Grinaveckene jelent kivételt, akik cirkumflexes intonációt állapítottak meg. Stang munkáiban azonban (például Stang 1966: 228) csak az ades. sg. f. galvōs(p) végződésnek van cirkumflexes intonációja.

⁶ Például az adess. sg. namtēr, amelynek alapja egy ősi *o-tövű lokatívus, vö. namiẽ, ankštiẽ (Zinkevičius 1966: 209), továbbá a gen. sg. diẽvo (mivel a Leskien-törvény szerint nem rövidült meg (a **-a-ban), és nem történt az ictus áthelyezése sem a cirkumflexes szótagról Saussure–Fortunatov szerint), az allativusban lévő akuttal szemben, vö. dievóp(i) (Stang 1966: 228; Zinkevičius 1966: 210).

К ВОПРОСУ ОБ ОБРАЗОВАНИИ АДЕССИВА

| 51

Ezt támasztják alá a lett reliktumformák is a metatónia szempontjából, vö. (ME_II: 320): kūr (= lit. kur̃) és (ME_II: 325): kurp (= lit. **kùrpi(i))⁷.

1.2.2. Az adessivus és az allativus kialakulásának olyan időszakra kell visszanyúlnia, amikor a posztpozíciók bizonyos helyzetekben redukálódtak⁸, ami gyakorlatilag az indoeurópai ablaut jelenségéhez hasonlítható. Ezt a pontot további magyarázattal kell ellátni. Arról van szó, hogy a keleti balti nyelvben a másodlagos analitikus esetek posztpozícióiként azok redukált változatait használták, vö. Adess. / All. -p(i) a rokon prepozícióhoz képest priē, Ill. -na (nem **-nu!) < *no a rokon prepozícióhoz képest *no (nuo, nu-). Ezek a párok véleményünk szerint a praebalti nyelv viszonylag régi korszakára nyúlnak vissza, amelyben a prepozícióknak / posztpozícióknak / igekötőknek hangsúlyos és hangsúlytalan allomorfjai léteztek. Ehhez még hozzáadhatjuk a lett *ep-et az ie-kšā < *en-k-šā-ban a litván i < *in < *n-hez képest, továbbá a lett sa- / sam- alakokat (például suods < *san-ds) < *som a litván prepozícióhoz képest su < *sum < *sm̥.

1.3. Végül meg kell jegyezni, hogy mivel az adessivus legalábbis a pra lett nyelvben is létezett – erről olyan alakok tanúskodnak, mint a šūrp, kurp –, keletkezésének idejét arra a korszakra kell tenni, amikor a pra lett és a pra litván nyelv már ugyan különbözött bizonyos dialektális árnyalatokban (például a Leskien-törvény §1.2.1), még szabadon cserélhette egymással újításait.

2. S Z I N T A X I S

Az adesszívusznak mint egy ősi lokatívuszon analitikusan képzett esetnek a hagyományos magyarázatában a fő buktató a szintetikus és analitikus adesszívuszi szerkezetek szintaktikai használatának eltérése: Ige – prie(g) – Dat., azonban Ige – Lok. egyes szám – *prie (Rosinas 1999: 174), miközben az allatívuszi szintetikus és analitikus szerkezetek teljesen megfelelnek egymásnak: Ige – prie(g) – Gen. egyes szám, illetve Ige – Gen. egyes szám – *prie. Más pre- / posztpozíciókkal való analógia alapján is: dėl to és todėl vagy drin to és todrin esetében a Wießpati̇r forma Rosinas véleménye szerint teljesen meg kellene feleljen a prieg Wießpati alaknak, ezért pedig – az utóbbi esethez hasonlóan – datívusz.

⁷ Egyelőre nem világos előttünk a metatónia pontos oka (métatonie rude). Hipotézisként feltételezhető, hogy az -ri végű formák alapja valójában nem a p(r)ie posztpozíció, hanem az arie. Ami a szemantikát illeti, tipológiai példaként felhozható az adesszívuszi jelentés képzésének módja az óoroszban és az orosz nyelvjárásokban az o / ob elöljáróval (< *op-) (Toporov 1968: 188), amely szemantikailag és etimológiailag teljesen megfelel a litván apie elemnek. Fonetikailag viszont az apie elöljárónak például az ā-tövű egyes számú adesszívuszban akútot kellett volna eredményeznie: *-ai-api > *-ajapi > -áipi. Stang szerint (Stang 1966: 157) a *-ViV- sorozat a -VuV- sorozathoz hasonlóan viselkedett, például kiáutas < kẽvetas.

⁸ Ugyanebbe az irányba mutat Rosinas véleménye is (1999: 174).

52 |

И л ь я А. С е р ж а н т

Ezzel kapcsolatban a következő ellenvetést szeretnénk tenni. Az adesszívusz és az allatívusz képzése nem az ólitván nyelv korszakában, hanem jóval korábban ment végbe (vö. § 1.2.2; § 1.3), ezért a dėl to és todėl típusú szerkezetekkel való összehasonlítás nem teljesen helytálló, mivel például a -dėl posztpozíciós alakban nem jelenik meg redukció: **-dėl (vö. § 1.2.2), vagyis ez teljesen más elv szerint, következésképpen a nyelv történetének egy másik relatív-kronológiai szakaszában jött létre. Így az ólitván prie + dat. sg. rekciója és az adesszívusz lok. sg. + -pi < *-prie képzése közötti eltérés véleményünk szerint nem jelentős érv. Elég feltételeznünk, hogy az adesszívusz és az allatívusz keletkezésének korszakában a prie (még) a lokatívuszt is vonzotta. Úgy tűnik, ezt támogatják a lett tūrp, kūrp reliktumformák is, amelyekben a tūr és a kūr jelentése hasonló a lokatívuszéhoz. Sőt, a közeli rokon szláv nyelvekben a *prie elöljáró lokatívuszt vonz, vö. orosz pri dome / domah, nem pedig **pri domu / domam.

3. F O R M A I R É S Z

Az adesszívusz egyes számának a datívuszból való levezetéséhez Rosinas (Rosinas 1999) szerint analógiás, szabálytalan fejlődések egész sorát kell feltételezni:

3.1. ā- (ē)-tőváltakozás: A bóbaip (1), mergáip / mergáip (4) alakok (Zinkevičius 1966: 222) véleményünk szerint az ősi lokatívusz *-ai < *-eh₂-i végződését tartalmazzák (lásd Seržant 2004). Ha azonban kizárólag az ā-tő egyes számú alakjából indulunk ki, az adesszívusz alapjául szolgáló esetet illetően nem hozható egyértelmű döntés. Itt az adesszívusz többi alakjának képzési módjára kell támaszkodni.

3.2. i-tőváltakozás: Az ūgnip alakok (DP 158₆, 158₄₁), valamint a schirdipi alak (Mažvydo Kat. 446₆, 448₁₅) véleményünk szerint az i-tőváltakozás egyes számú lokatívuszának ősi, Leskien törvénye szerint lerövidült végződését tartalmazzák: *-ēi > *-ie > -i (vö. § 1.2). Rosinas (Rosinas 1999: 175) az adesszívusz alakját az -i végű datívusz alapján létrejöttként magyarázza. Meg kell azonban jegyezni, hogy Rosinast követve érthetetlen marad, miért nem az i-tőváltakozás fő és szabályos datívuszi alakja, az -i (aviē)⁹ (Stang 1966: 208), amely mindmáig fennmaradt (Zinkevičius 1966: 230), szolgált az adesszívusz képzésének alapjául, hanem egy marginális -i alak, amelynek keletkezése nem teljesen világos¹⁰ (vö. még § 4.4).

3.3. u-tőváltakozás: Itt minden ólitván szövegben és mai nyelvjárásban kizárólag a -up(i) végű adesszívuszi egyes számú alak fordul elő, vö. sūnup(i), míg a datívusz alakja -ui / -uo végű. Ebben az esetben Rosinas (Rosinas 1999: 174–

⁹ Vö. óegyházi szláv dat. egyes számú пяти < *-ei, szanszkrit kaveḥ < *-ei.

¹⁰ Az az általános nézet (például Stang 1966: 208), hogy ezt a végződést a mássalhangzó-tövek ragozásából kölcsönözték. A modern indoeurópai nyelvészetben azonban a végződést kizárólag az ablaut-váltakozásra képtelen *-ei alakban rekonstruálják; lásd Rix (1976: 117), Meier-Brügger (2002: 198-9, különösen § 5) és mások. Már Szemerényi (1990: 173) sem rekonstruálja egyáltalán a dat. egyes számú **-i végződéseket.

К ВОПРОСУ ОБ ОБРАЗОВАНИИ АДЕССИВА

| 53

5) ezt az eltérést azzal magyarázza, hogy az adessivus alapjául egy régebbi dativusi végződés -i. szolgál.

Elsőként azt szeretném kiemelni, hogy ugyanazokban a szövegekben, amelyekben az -i végű főnévi dativus előfordul, a -mu végű névmási dativus is jelen van, vö. Jamig DP 433₃₀, Tamig DP 331₁₈ és mások; ezt maga Rosinas is megjegyzi (1999: 175). Rosinas feltevését követve itt is *-up végű adessivust kellene várnunk, pl. **tamur, **jamur, azonban tudomásom szerint ilyen alakok sem a litván nyelvjárásokban, sem az ólitván szövegekben nem fordulnak elő. Az ismert névmási adessivusi alakok viszont, mint ismeretes, ősi névmási locativusi végződést tartalmaznak, vö. tatir (> tamp) / tamimp (-т- az allativus analógiájára).

Ezt követően Zinkevičius (1966: 120) megjegyzi, hogy a dativus egyes számú -i végződése Panevėžys környékén (lásd e végződés elterjedésének térképét is: N75 (Zinkevičius 1966: 520)), valamint délen, nagyjából Dzūkijában is megtalálható. A Panevėžys környéki terület e végződésének helyes értelmezéséhez meg kell jegyezni, hogy éppen ezen a vidéken figyelhető meg a végződések erős redukciója; például Šeduva egyes számú instrumentalisának végződése -’ (ràg’), miközben a dativusé -ч (ràgu) (Zinkevičius 1966: 120: §115), holott Rosinas feltevését követve e végződéseknek itt egybe kellett volna esniük. Sőt, az összehasonlításhoz elegendő a ё-tövű deklinációt vizsgálni. Itt ugyanezen a vidéken a dativus végződése -e, nem pedig -ei. Így az -i végződés a ¹¹ északkeleti aukštaitis nyelvjárásokból behatolt dialektizmusnak tekinthető, figyelembe véve, hogy az -i végződés elterjedése összefüggő területet alkot. Véleményünk szerint ezt egyértelműen alátámasztja a -iam végű meghatározott melléknevek dativusa is, amely ugyanazokban a szövegekben szerepel, mint a főnevek -i végű dativusa, jóllehet ismeretes, hogy alapjául a jami névmási alak szolgál, amelyben az utolsó szótag apokópával kiesett, vö. Mažiulis példáival (Mažiulis 1970: 108). Vagyis itt a szóvégi hosszúságok fonetikai rövidülése történt. Amint az 1.2–3. pontban már jeleztük, az adessivus és az allativus keletkezésének kora jóval régebbi, mint az auslauti hosszúságok ilyen megrövidülése.

E végződés magyarázható a dativusba behatolt ősi locativusi végződésként is, lásd § 4.4. Akárhogy is, a dativusi -i végződés nem lehet ősi, mivel sem az indoeurópai dat. и-tövű deklinációból (< *-оуеи, vö. az egyházi szláv съыновы, óind. vāhave), sem az о-tövű deklináció dativusából (< *ōi) nem vezethető le.

Így az adessivusi sī̀nūr alak nem alakulhatott dativusi alapon.

¹¹ Az ólitván szövegek nem egyetlen és ugyanazon nyelvjárás / dialektus monogenetikus tükröződései, amint azt számos tény tanúsítja. Példaként említhetjük a Daukšos Postilė hangsúlyozását, ahol egyidejűleg jelen van az ősi, valamint az egy szótaggal hátrébb visszahúzott hangsúly, amely az északi aukštaitis nyelvjárásokra jellemző.

54 |

Илья А. Сержант

3.4. o-tövű deklináció: Az olyan egyes számú adessivus, mint a diever(i) (dievin(i) – ritkábban), szintén nem felel meg a -ui, illetve nyelvjárási -uo néven ismert dativusi végződésnek < *-uoi. Az ólitván szövegekben a megfelelő analitikus szerkezetben -ui vagy -u végű dativusi végződés fordul elő: (...) [toios prieg anám Angelu_i DP 41₂₂; (...) prieg karunawoiṃu erβkiečieys PS II 244₁₄, továbbá prieg + -i végű dativus (-ie- ritkábban): kaip turi weiktis prieg dwari io DP 434₁₆, prieg Sakramentu PS II 65; prieg stāli PS II 189₁ (Rosinas 1999: 175). Arról, hogy itt dativusról van szó, az egyeztetett névmás tanúskodik: (...) kurie ik tam’ mẽti bus numirẽ DK 146_12–13. Rosinas (Rosinas 1999: 176) a következő arány alapján javasolja e végződés magyarázatát: *dat. (pirt)-ei: lok. (pirt)-ei = lok. *namei: dat. x, ahol x = *(nam)ei.

Ebben az esetben meg kell jegyezni, hogy sem az i-tövű deklináció egyes számú locativusi végződése, sem a mássalhangzós tövű deklináció egyes számú locativusi végződése nem volt soha **(pirt)-ei. Az első esetben *-ēi > *-ei > -i, a másodikban pedig *-i > -i volt. Így e proporció fenntartásához Rosinasnak az i-tövű deklináció egyes számú locativusának *(pirt)-ei végződését a mássalhangzós tövű deklinációból átvettnek kell magyaráznia, amely viszont az o-tövű deklinációból származott, pl. pamiẽ. Ez a magyarázat azonban azon túl, hogy teljesen ad hoc, még a következőképpen is kifogásolható:

1. A mássalhangzóra végződő tövek szabályos indoeurópai egyes számú locativusi végződése csaknem valamennyi aukštaitis nyelvjárásban jól megőrződött -uje alakban, ahol az ősi *-i a ā-tövű deklináció egyes számú locativusának analógiájára, vagy egyszerűen a megfelelő többes számú locativus analógiájára meghosszabbodott (így magyarázható például az i-tövű deklináció -uje / (-ūje) végződése is). A lig rači̇am vãkarie/-i típusú kifejezések a mássalhangzós tövű deklináció szabályos dativusi végződésének reliktumai (Mažiulis 1970: 146). Vagyis a mássalhangzós tövű deklinációban a dativus végződése -ie, a locativusé *-i (kiterjesztett alakban -uje) volt, míg az i-tövű deklinációban a dativusé -ie, a locativusé *-ēi > *-ie + bővítőelem > -i (Leskien-törvény szerint) + bővítőelem. Egyik deklinációban sem esett tehát eredetileg egybe a dativus és a locativus. Így, úgy tűnik, nincs egyetlen tényszerű bizonyíték sem arra a feltevésre, hogy a mássalhangzós tövű deklinációban valaha -ie < *-ei locativusi végződés volt; ellenkezőleg, a mássalhangzó-tövű tövek máig fennmaradt locativusi alakjai megcáfolják ezt a feltevést, mivel inkább az ősi *-i-re vezethetők vissza (pl. akmenyje, az illativus analógiájára történt meghosszabbodással), mintsem a *-ie-re; következésképpen az arány első része – lok. (pirt)-ei – nem létezett.

2. A Rosinas által felvázolt kép abból a szempontból is elfogadhatatlan, hogy rekonstrukciója szerint az adessivus kialakulásának idején az o-tövű deklináció egyes számú dativusi végződése állítólag *-ei volt (például a dievier < *-ei-ri alakban), vagyis innovatív forma; ezzel szemben a mai egyes számú dativusi alak, a -ui, žem. -uo és változataik, mint ismeretes, az egyes számú dativus ősi végződése¹², és ezért *-ei-nél régebbi is. Az az állítás, hogy egy régebbi

¹² Az o-tövű deklináció dativusi végződése az indoeurópai nyelvben kizárólag *-o-ei > *-ōi volt. Mivel ez az állítás opinio communis, konkrét szakirodalomra nem hivatkozom.

К В О П Р О С У О Б О Б Р А З О В А Н И И А Д Е С С И В А | 55

az a körülmény, hogy abban a korszakban megújult forma volt elterjedve, míg a modern korban néhány kivételtől eltekintve ugyanazon a helyen az ősi forma van jelen, véleményünk szerint gyakorlatilag leküzdhetetlen ellentmondást tartalmaz. Rosinas nem kínál változatokat arra, hogyan cserélődhetett fel ez a végződés az adessivusnak a rekonstruált *-ei + *ri alapján képzett dativusi *-eiri > *-eiri > (diev)-iép(i) alakjában a régi dativusi végződésre –ui, žem. –uo, és véleményünk szerint ilyen változatokat nem is lehet találni.

Az adessivus ritkább alakja, a dievip, az i-tövű ragozásból származó kölcsönzés.

Így az adessivus dieviep alakja nem származhat a dativusból.

3.5. Összefoglalva tehát elmondható, hogy ha az adessivusi flexió egyedül az ā-tövű ragozásban (3.1) értelmezhető kettős módon – dativus + ri és locativus + ri formájában –, akkor a többi esetben ez vagy nagyon valószínűtlen (i-tövű ragozás, 3.2), vagy egyszerűen lehetetlen (u- (3.3), o-tövű ragozás (3.4)). Továbbá, ha abból indulunk ki, hogy az adessivusi alakok képzése mindezekben a tövekben nem a nyelv fejlődésének egymástól teljesen eltérő korszakaiban, hanem a fejlődés egyetlen, viszonylagosan kronológiai szakaszában ment végbe, amire a posztpozíció minősége utal (lásd 1.2.2), akkor fel kell tételeznünk, hogy az egyes számú adessivusi alakok képzése párhuzamosan történt, következésképpen valamennyi a megfelelő locativus végződését tartalmazza a -pi. utópozícióval.

4. E R E D M É N Y E K

4.1. Rosinas (Rosinas 1999) nem vitatja azt a mindmáig általánosan elfogadott véleményt, hogy a többes számú adessivusi alakok alapját a megfelelő locativusi alakok képezik. A többes számú adessivusi alakok fejlődésének és eredetének bemutatását illetően teljes mértékben egyetérthetünk Rosinasszal (Rosinas 1999: 178–180), ahol a Stang (Stang 1966: 185–6) által javasolt és megindokolt értelmezés mellett foglal állást: az o-tövű ragozás többes számú inessivusának az illativus hatására bekövetkezett fejlődése, valamint a többes számú allativusi alakoknak a többes számú adessivusi alakokra gyakorolt hatása tekintetében: adess. -sup(i) all. -iтp > adess. -sump > az inessivus hatása > -semp.

4.2. Szeretnénk ismét (1.3) felhívni a figyelmet a Rosinas által figyelmen kívül hagyott lett alakokra. Tekintettel arra, hogy a lettben csupán az egykor ott is létező adessivus reliktumai maradtak fenn – itt pedig szeretnénk hangsúlyozni, hogy az ősi alakok maradványai rendszerint különösen ellenállók a különféle analógiás hatásokkal szemben –, véleményünk szerint a šūrp, kūrp alakoknak különösen nagy jelentőséget kell tulajdonítani. Amint látható, ezek az alakok nem a **kat(ui) + ri dativusán, hanem a kūr. locativusán alapulnak. Így a lett adatok – bár csekély számúak – szintén megerősítik a Rosinas által vitatott feltevést, miszerint az adessivus alapját a locativusi, nem pedig a dativusi alakok képezik.

4.3. Az az elfogadott állítás, hogy az adessivusi alakok véglegesen a Leskien-törvény hatálybalépése után alakultak ki, lehetővé teszi, hogy teljesen

56 |

Илья А. Сержант

a szám egyes számú adesszívuszi és i-tövű ragozású alakjainak szabályszerű levezetése anélkül, hogy – véleményünk szerint – igen bonyolult analógiát alkalmaznánk. Mindemellett nem tűnik számunkra elkerülhetetlennek az a következtetés, hogy Leskien törvényének kronológiailag a protolett nyelvben is érvényesülnie kellett volna. Itt elegendő feltételezni, hogy a *p(r)i (a *p(r)ie-ből, lásd § 1.2.2.) elöljáró-/utótag konstrukciója lokatívuszi névszói csoporttal, adesszívuszi jelentésben, már a keleti balti korszakban létezett, majd a protolettben és a protolitvánban külön-külön fejlődött tovább a balti finn nyelvek hatására.

4.4. A régi litván nyelvi és nyelvjárási datívuszi végződésekről: az -i-tövű ragozás -i végződéseiről, az -u-tövű ragozás -u végződéseiről és az -o-tövű ragozás -ie végződéseiről (po vakar ie) a következő feltételezést szeretnénk megfogalmazni. Tekintettel arra, hogy mindezek az alakok kisebb vagy nagyobb mértékben ellentmondanak a jól ismert indoeurópai megfelelő datívuszi végződések szabályos fonetikai fejlődésének, ezért egész sor, más ragozásokból származó analógiát / kölcsönzést kell feltételezni, továbbá arra a tényre, hogy velük párhuzamosan a fonetikailag szabályos datívuszi végződések is fennmaradtak (azaz rendre -ie, -iu/i), valamint hogy fonetikailag teljes mértékben megfelelnek a megfelelő lokatívuszi végződéseknek, feltételezhetjük, hogy ezek történetileg ősi lokatívuszi végződések. Az ok pedig, amiért ezeket a végződéseket datívuszként kezdték használni, talán éppen az, hogy egykor az olyan elöljárók, mint a pro¹³ és a prie lokatívusszal és datívusszal egyaránt álltak, később pedig a lokatívusszal és datívusszal való használatuk szemantikai jelentése egybeesett, amint például a prie esetében történt, ahol Rosinas (Rosinas 1999: 173–4) kimutatta, hogy a prie + dat. jelentése = adess. (= loc. + pi <- prie, 4.2). Ezzel egyidejűleg maga a lokatívuszi végződés -je / -e alakban bővült, és bizonyos esetekben meghosszabbodott: -u > -uje / -ūje, -i > -yje / -īje, -ie > -e, az elöljárós szerkezetekben azonban a lokatívusz ősi végződése megmaradt¹⁴, és a beszélők a datívusz allomorfjaként értelmezték: pried Wiešpati DP 484₁ a prie Wiešpatie ⇒ Wiešpati = Wiešpatie mellett. Később ezt az allomorfiát minden nyelvjárás másképpen szüntette meg: egyes helyeken csak a lokatívusz ősi végződése maradt meg (például Dzúkijában), máshol a datívusz ősi végződése (a žemaitisben és a keleti aukštaitisben).

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

ME – Kārlis Mūlenbachs, Latviešu valodas vārdnīca. Szerkesztette, kiegészítette és folytatta JĀNIS ENDZELĪNS. 2. változatlan kiadás. I–VI. Chicago: Čikāgas baltu filologu kopa, 1954.

СтСл – Старославянский словарь (по рукописям X–XI веков), szerkesztette R. M. Цейтлин, R. Вечерка és Э. Благова. 2. sztereotip kiadás, Moszkva, 1999.

¹³Vö. a po használatát az óegyházi szlávban accusativusszal, dativusszal és locativusszal (СтСл 453).

¹⁴Tipológiai példaként megemlíthetnénk az orosz по приезде kifejezést, amelyben a приезд egyértelműen lokatívuszi alak, jóllehet a mai orosz nyelvben a по elöljáró kizárólag datívusszal használatos. Ez a példa azt mutatja, hogy az elöljárós szerkezetek idiomatikus alakokban megőrizhetik az ősi vonzatot.

K V O P R O S U I O B O B R A Z O V A N I I A D E S S I V A | 57

IRODALOMJEGYZÉK

Arumaa, P. 1930: Litauische mundartliche Texte aus der Wilnaer Gegend. Eesti Vabariigi Tartu Ülikooli Toimetused. Acta et Commentationes Universitatis Tartuensis, B Humaniora XXIII, Dorpat.

Kavaliūnaitė, G. 2001: Adesyvas Chylinskio Naujojo Testamento vertime. Acta Linguistica Lithuanica 45, 93–113.

Kazlauskas, J. 1968: A litván nyelv történeti grammatikája, Vilnius: Mintis.

Mažiulis, V. 1970: A balti és más indoeurópai nyelvek kapcsolatai (deklináció), Vilnius: Mintis.

Meier-Brügger, M. 2002: Indogermanische Sprachwissenschaft, Hans Krahe korábbi Darstellung című munkájának 8., átdolgozott és kiegészített kiadása. Matthias Fritz és Manfred Mayrhofer közreműködésével, Berlin–New York: De Gruyter.

Range, J.-D. 1995: Allativus és adessivus a 16. századi ólitván szövegekben. Linguistica Baltica 4, 93–103.

Rosinas, A. 1999: Az inessivus- és adessivusformák eredetének és fejlődésének kérdéséről. Baltistica 34 (2), 173–183.

Rix, H. 1976: Historische Grammatik des Griechischen. Laut- und Formenlehre, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

Seržant, I. A. 2004: Az inessivus előtörténetéhez az ősbalti nyelvben. Acta Linguistica Lithuanica 51, 59–67.

Stang, Chr. S. 1958: A Zasėčiai-i litván nyelvjárás Vilna vidékén. Norsk tidsskrift for Sprogvidenskap 18, 171–199.

Stang, Chr. S. 1966: A balti nyelvek összehasonlító grammatikája, Oslo stb.: Universitetsforlaget.

Szemerényi, O. 1990: Bevezetés az összehasonlító nyelvtudományba, 4., átdolgozott kiadás, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

Toporov, V. V. 1968: Lokatívusz a szláv nyelvekben, Moszkva: Nauka.

Zinkevičius, Z. 1966: Litván dialektológia, Vilnius: Mintis.

Zinkevičius, Z. 1982: A litván nyelv posztpozicionális helyhatározói. Baltistica 18 (1), 21–38.

Ilja A. Seržant

Kölni Egyetem

Nyelvészeti Intézet

Történeti-összehasonlító nyelvészet

D-50923 Köln

[email protected]

Beérkezett: 2004. 11. 04.