VOLKER KOHLHEIM

Bayreuth

Tudományos kutatási irányzatok: irodalmi onomasztika, névelmélet, antroponímia, hodonímia.

DOI: doi.org/10.35321/all84-10

EDUARD BEREND ÉS A NÉMET IRODALMI ONOMASZTIKA KEZDETEI

Eduard Berend és a német irodalmi onomasztika kezdetei

ANNOTÁCIÓ

1942-ben Jean Paul műveinek kiadója, Eduard Berend svájci emigrációjából tanulmányt publikált Jean Paul névadásáról, amely a modern tudományos irodalmi onomasztika alapító szövegének tekinthető. Ebben nem csupán azt mutatja be, hogyan jutott Jean Paul gyakran igen excentrikus neveihez, hanem részletesen jellemzi a költő poétikai névadását is. Ezzel részben explicit, részben implicit módon felvázolja egy jövőbeli tudományos irodalmi onomasztika módszertanát.

KULCSSZAVAK: Eduard Berend, Jean Paul, irodalmi onomasztika, módszertan, összehasonlító irodalmi onomasztika, fonoszemantika, szótagok száma, szocioonomasztika, beszélő/kratüloszi nevek, antitetikus/tört név.

ANNOTÁCIÓ

1942-ben Jean Paul (Richter) német költő műveinek szerkesztője, Eduard Berend svájci emigrációjából tanulmányt publikált Jean Paul poétikai névadási gyakorlatáról. Ez a tanulmány a tudományos irodalmi onomasztika alapító szövegének tekinthető. Berend nemcsak azt mutatja be, hogyan találta meg Jean Paul neveit, hanem részletesen elemzi névadási gyakorlatát is. Így Berend részben explicit, részben implicit módon kidolgozza a jövőbeli tudományos irodalmi onomasztika módszertanát.

KULCSSZAVAK: Eduard Berend, Jean Paul, irodalmi onomasztika, módszertan, összehasonlító irodalmi onomasztika, fonoszemantika, szótagok száma, szocioonomasztika, beszélő/kratüloszi nevek, antitetikus/tört név.

220

Acta Linguistica Lithuanica LXXXIV

Eduard Berend und die Anfänge der deutschen literarischen Onomastik

1. EGY FILOLÓGUS ÉLETE JEAN PAULÉRT

Bizonyára nem teljesen téves a tudományos német irodalmi onomasztika kezdetét 1942-re datálni. Ebben az évben jelenik meg az amerikai folyóiratban Publications of the Modern Language Association of America német nyelven Eduard Berend terjedelmes tanulmánya, Die Namengebung bei Jean Paul. Már most le kell szögezni, hogy ez a tanulmány jóval többet tartalmaz, mint amit a címe ígér: nem kevesebbet, mint az addig még nem létező irodalmi onomasztika előremutató vázlatát, amelyet Jean Paul (Richter) (1763–1825) költő névadási technikáinak példaszerű bemutatásán keresztül fejt ki.

De ki volt Eduard Berend? Az 1883-ban Hannoverben született Berend jómódú, polgári zsidó családból származott^¹. Apja, Emil Berend (1846–1920), ügyvéd és közjegyző volt, és eljutott a titkos igazságügyi tanácsosi rangig. Már tanulmányai során lenyűgözték a fiatal Eduard Berendet Jean Paul írásai, így 1907-ben a német filológia szakán doktori fokozattal zárta tanulmányait, a Jean Pauls Ästhetik témájáról írt disszertációval^². Az első világháború kitöréséig Berend magántudósként élt Münchenben, ez idő alatt azonban már kidolgozta Jean Paul művei teljes kiadásának tervét Julius Petersen irodalomtudós támogatásával. A háború befejezése után, amelyben Berend önkéntesként vett részt, először Jean Paul leveleinek kiadását készítette el; 1927-ben a Porosz Tudományos Akadémia megbízta Jean Paul műveinek kiadásával, ez a hatalmas feladat egészen 1938-ig tartott, amikor közölték vele, hogy azonnal el kell hagynia Németországot. Bár sikerült Svájcba kivándorolnia, az Egyesült Államokba remélt áttelepülés nem valósult meg. A háború után a Német Tudományos Akadémia felkérte, hogy vállalja el a történeti-kritikai Jean-Paul-kiadás még hiányzó köteteinek szerkesztését, munkáját azonban csak 1957-ben folytathatta Marbach am Neckarban. Halála előtt, 1973-ban Eduard Berend még számos kitüntetésben részesült; többek között 1957-ben Baden-Württemberg tartomány „professzor” címet adományozott neki, 1963-ban pedig a Berlini Szabad Egyetem díszdoktora lett.

Ebből az életrajzi vázlatból bizonyára kitűnik, hogy amikor Eduard Berend a 20. század 40-es éveinek elején svájci emigrációjában Jean Paul névadásáról tanulmányt írt,

^¹ Az életrajzi adatokat Knickmann (1994/1995) alapján közöljük.

^² 1909-ben jelent meg a berlini Duncker kiadónál.

Straipsniai / Articles

221

VOLKER KOHLHEIM

teljes mértékben felkészült erre. Nemcsak Jean Paul műveinek kiadójaként ismerte azokat mindenki másnál jobban, hanem tisztában volt az író füzet- és jegyzettömbjeiben fennmaradt feljegyzések és kivonatok hatalmas mennyiségével is (ehhez lásd Müller 1988). Hogy éppen Jean Paul névadásával foglalkozott, annak valószínűleg egyrészt az volt az oka, hogy a „névkerülő Goethével” (824) ellentétben Jean Paul számtalan személy- és helynevet használ, másrészt pedig az, hogy Jean Paul bizonyos értelemben utat mutatott neki, hiszen „az elsők egyike volt, akik elméletileg nyilatkoztak a költői névválasztás kérdéséről” (822)^³. Ezek a megjegyzések esztétikája második, 1804-es kiadásának §74-ében találhatók, amelynek címe Vorschule der Ästhetik, és az aforizmussal kezdődnek: „Még a névadás csekélysége sem aligha egy” (Jean Paul 2015: 175). Térjünk azonban vissza Eduard Berend tanulmányához, és vizsgáljuk meg, mit közöl az irodalmi onomasztikáról.

2. EGY JÖVŐBELI IRODALMI ONOMASZTIKA VÁZLATA

Berend tanulmánya elején látnoki módon felvázolja az irodalmi onomasztika jövőjét: bár kívánatos, rendkívül nehéz volna megvalósítani, hogy „a lehető legtágabb időbeli és térbeli keretek között megválaszoljuk azt a kérdést, milyen szempontok és elvek szerint keresztelték el a költők kitalált szereplőiket; az idők, népek és nyelvek különbségei világosan kirajzolódnának ebben a tükörben” (820). Berend számára ez utópikus vállalkozás volt, különösen mivel még abból indult ki, hogy egyetlen kutató vállalkozik e feladatra. E fogalom használata nélkül azonban Berend már itt felvázolta a globális összehasonlító irodalmi onomasztikát, egy olyan koncepciót, amely a jelenlegi számítástechnikai lehetőségek révén elérhető közelségbe került. Itt utalni kell a holland nyelvész, Karina van Dalen-Oskam munkáira, aki olyan számítógépes programokat fejlesztetett ki, amelyek képesek a digitalizált szövegekben a neveket nagyrészt helyesen felismerni, és meghatározott szempontok szerint osztályozni is. Az úgynevezett named entity recognition and classification tools segítségével a digitalizált szövegek nagy mennyiségeit lehet vizsgálni a

^³ Genfben élve E. Berend a svájci helyesírást alkalmazza, amely már akkor sem ismerte a „ß” betűt.

222

Acta Linguistica Lithuanica LXXXIV

Eduard Berend und die Anfänge der deutschen literarischen Onomastik

A névhasználat és a név funkciójának elemzése és összehasonlítása (van Dalen-Oskam 2016).

A továbbiakban Berend követelményeket támaszt az irodalmi nevek értelmezőjével szemben. A poétiko-onomasztikai vizsgálatban „nem annyira a név közvetlen jelentése és hangzása a fontos, mint inkább a sokféle mellékzönge, amely vele együtt felhangzik, valamint a közelebbi vagy távolabbi asszociációk, amelyek hozzá kapcsolódnak” (820). Ha Berend egyrészt „a sokféle mellékzöngéről”, másrészt a „közelebbi vagy távolabbi asszociációkról” beszél, ebben talán már felismerhetjük ugyanazt a megkülönböztetést, amely később rendszerelméleti szempontból a költői név „belső rendszerszintű” és „rendszeren kívüli értékeinek” megkülönböztetéséhez vezetett: a „belső rendszerszintű értékekhez” tartozik a fonológiai szint, a nevek hangszimbolikája, mindaz, amit fonoszemantikának nevezhetünk, valamint az olyan stilisztikai eszközök, mint a névismétlés és a párhuzamosság, az ellentét és az alliteráció; végül ide tartozik a „beszélő nevek” szemantikája is (Kohlheim V. 2019: 32–36). Ezzel szemben „rendszeren kívüli értékeknek” tekintendők a fikcionális vagy valós személyekhez, illetve helyekhez fűződő intertextuális és interkontextuális kapcsolatok (Kohlheim V. 2019: 36–40). Ebben az összefüggésben Berend fordítási kérdéseket is érint, amikor rámutat azokra a nehézségekre, amelyekkel a beszélő, vagyis szemantikailag átlátható nevek fordítója szembesül (821; vö. Kohlheim V. 2019: 291–309).

Érdekes az is, hogy Berend poétiko-onomasztikai értekezésében már műfajelméleti szempontokat is érint: megállapítja, hogy egyrészt „különbséget kell tenni komoly és komikus, idealista és realista költői művek között”, „és feltehetően epikus és drámai művek között is; mert mindkettőben nagyon eltérő feltételeknek vannak alávetve a nevek” (821). Míg a színpadon a személy külső benyomása és viselkedése a meghatározó, a név pedig alárendelt szerepet játszik, addig „az elbeszélésben [...] a név nagyon lényegesen hozzájárul ahhoz, hogy hordozójáról meghatározott elképzelést keltsen” (321). Feltűnő, hogy Berend itt megemlíti ugyan az epikát és a drámát, a lírát azonban nem. Bizonyára vannak olyan versek, amelyek nem tartalmaznak tulajdonneveket (Mörike: Im Nebel ruhet noch die Welt, / Noch träumen Wald und Wiesen...), másrészt azonban a nevek egy egész vers atmoszféráját meghatározhatják (Mörike: Wie heißt König Ringangs Töchterlein? / Rohtraut, Schön-Rohtraut...^⁴

^⁴ Mörike Schön-Rohtraut című művéről lásd Schildberg-Schroth 1995: 183-142. A lírában előforduló tulajdonnevekről lásd Gottschalk 2009.

Straipsniai / Articles

223

VOLKER KOHLHEIM

Berend termelésesztétikai szempontokat is szóba hoz, természetesen anélkül, hogy ezt a terminust már használná. Így bírálja azokat a tévedéseket, „amelyeket egyes írók külföldi nevek választásakor elkövettek”, például Carlyle-t, aki regénye hősének a Sartor Resartus (1834) „a lehetetlen Teufelsdröck nevet” adta (820). Fontosabb a következő: amikor megállapítja, hogy Jean Paul „egyszer nem minden alap nélkül azt mondja, regényeinek hősnői és hősei ínycsiklandó nevük nélkül egyáltalán nem létezhetnének” (821), már igen közel kerül ahhoz a felfogáshoz, hogy valójában a név konstituálja a figurát (Kohlheim V. 2019: 25–28).

3.

JEAN PAUL ELŐREMUTATÓ NÉVVÁLASZTÁSA

Jean Paul névválasztásának eredetiségét először úgy méltatja, hogy szembeállítja kortársai irodalmi névadási szokásaival, és ezzel maga is első utalásokat ad egy „név felől” megírandó irodalomtörténethez. Berend szerint Jean Paul korában „még sokfelé uralkodott az a régi szokás, illetve visszás szokás, hogy személy- vagy helyneveket csak egyes betűkkel, többnyire kezdőbetűkkel, vagy csillagokkal jelöltek, például Gellert G.-ről szóló svéd grófnőjének történetében” (823). Mások, például Goethe, név helyett gyakran csak foglalkozást vagy családi állapotot adtak meg: „az építész, a kapitány; az anya, a nagybácsi” (823). Jean Paul ezzel szemben ellenszenvesnek találta az anonimitást, még a való életben is: „Ha egy ismeretlen lénytől” – idézi Berend a költőt – „csak a nevét tudom, akkor számomra egyénibb és közelebb áll a szívemhez, mint név nélkül” (824). Ezzel Berend olyan névelméleti felismerést tulajdonít a költőnek, amely csak lassan látszik meghonosodni: a tulajdonnév fő funkciója nem az azonosítás, hanem az individualizálás (vö. Windberger-Heidenkummer 2011: 20, Fußn. 1).

Jean Paul kerülte az akkoriban szokásos gyakorlatot is, hogy lehetőleg kevéssé feltűnő, de költőien hangzó neveket adjanak, mint „Waldheim, Sternheim, Hohenthal” (825). Alig vett részt abban a kortárs divatban sem, hogy a regényalakokat tevékenységükhöz illő foglalkozási ragadványnevekkel lássák el: a cipészt Pech vagy Pfriem névvel, a kereskedőt pedig Pfeffer névvel (826) – ez tulajdonképpen szintén az anonimitás egyik formája. Jean Paul általában is irtózott a közvetlenül „beszélő” nevektől: „Ha Vaternek vagy Kindnek vagy Gutsmuthsnak hívnának, már rég elhagytam volna ezeket a neveket” – idézi Berend Jean Paul önéletrajzi feljegyzéseiből, az úgynevezett Vitabuchból (826). Berend itt az irodalmi névadás újítójaként mutatja be Jean Pault, azonban

224

Acta Linguistica Lithuanica LXXXIV

Eduard Berend und die Anfänge der deutschen literarischen Onomastik

a 19. század nem követte őt a beszélő nevek elutasításában: a realizmus irodalma – nem csupán a német – tele van velük. Jean Paul ebben messze megelőzte századát; csak a 20. század kezdte elutasítani a plakátszerűen beszélő neveket. Példaként idézzük Hans Bender írót, aki 1991-ben levélben így válaszolt egy megkeresésre: „Nem kedvelem a festői, ironikus, komikus neveket. [...] Megmondják az olvasónak, hogyan kell elképzelnie az alakokat: beszédesnek, pocakosnak, hiúnak, silánynak stb.” (Debus 2002: 130). Így Jean Paul névadására is érvényesek azok a prófétai szavak, amelyeket Ludwig Börne mondott Jean Paul emlékbeszédében 1825. december 2-án Frankfurt am Mainban: „Ő azonban türelmesen áll a huszadik század kapujában, és mosolyogva várja, míg csoszogó népe utoléri” (Börne 1993: 184).

4. JEAN PAUL NEVEINEK FORRÁSAI

De hogyan találta Jean Paul számos nevét? Erről Berend kiváló tájékoztatást tud adni, hiszen ismerte a költő hátrahagyott munkafeljegyzéseit. Beszámol például Jean Paul valószínűleg már 1789-ben megkezdett „gyűjtőfüzetéről”, amely „a hely- és személynevek igen terjedelmes listáját” tartalmazza (828). Ebből a „becslés szerint 2000 hely- és személynevet” tartalmazó gyűjteményből (832) kiderül, hogy Jean Paul „minden kínálkozó alkalmat felhasznált névgyűjteményének gyarapítására” (833). Először bizonyára felső-frankföldi szülőföldjének számos nevét jegyezte fel: „Elég egyszer Hof vagy Bayreuth utcáin sétálni, és az ember pillanatonként egy ajtó- vagy cégtáblán olyan névbe ütközik, amely Jean Paul műveiből ismerősen cseng” (833). „Úti elbeszélései” pedig pontosan nyomon követhetők a térképen (Kohlheim V. 2015). Berend szerint ezután naptárakat, francia és angol szótárakat, valamint nyelvtanokat jegyzetelt ki. Az olyan ófelnémet neveket, mint Theoda, Tilemann Dothias Wiarda 1800-ban megjelent, Über deutsche Vornamen und Geschlechtsnamen című könyvéből vette, a helyneveket pedig korának szokásos földrajzi kézikönyveiből jegyzetelte ki (833f.). Jean Paul csak nagyon ritkán találta ki teljesen szabadon feltűnő neveit (834), annál inkább kissé megváltoztatta a talált helyneveket. E célból toponimikai morfémák gyűjteményeit állította össze, például: „Ober-, Unter-, Mittel-, Alt-, Frei-, Kirch-, -berg, -thal, -rode, -hofen, -fingen, -weiler, -hagen, -stetten” (835). Olykor valós helynevekkel ellátott helyeket más vidékekre is áthelyezett,

Straipsniai / Articles

225

VOLKER KOHLHEIM

így a Siebenkäs (1796) című regényben a szászországi Kuhschnappel nevű helyet Svábiába helyezte át (vö. Kohlheim V. 2019: 179–181).

Berend rámutat Jean Paul névgyűjteményeinek egy további, alighanem egyszeri sajátosságára: a hely- és személynevek „jó” és „rossz”, illetve „gonosz” nevekre való felosztására. Amint Berend felismerte, ez nem csupán az erkölcsileg jó és rossz alakok elkülönítése, hanem a magas és alacsony társadalmi helyzet szerinti elválasztás is, amelyhez hagyományos értelemben a komolyság és a komikum társul (830). „Jellegzetes ugyanakkor” – írja Berend –, „hogy a »jó« nevek között erősen túlsúlyban vannak a külföldiek”, például „Machy, Selis, Lorgna, Düchauffour, Ancillon, Almeria, le Baut, Davila [...]” (830). A „gonosz” nevek ezzel szemben: „Streichert, Meuseler, Astmann, Stechmann, Banspach, Beez, Franzen, Fokeln [...]” (831).

Jean Paul névváltozatosságának mélyebb okát Berend a költő humorfelfogásában látja: Jean Paul – írja Berend – „felismerte [...], hogy a humor, mivel az érzéki világ és az eszme közötti kontraszton alapul, mindent a legapróbb részletekig lehetőleg individualizálnia kell” (828). A „minden személy és állapot humoros individualizálásának” e művészetével Jean Paul, Berend szerint, előkészíti és részben anticipálja a 19. század későbbi realizmusát (828).

5. JEAN PAUL NÉVADÁSÁNAK RÉSZLETES ELEMZÉSE

Berend értekezésében ezután Jean Paul irodalmi névadásának példaszerű részletes elemzése következik. Megvizsgálja például a tulajdonnevek szótagjainak számát, és megállapítja, hogy Jean Paulnál a jelentéktelen személyek vagy helyek egyszótagú neveket kapnak („Kob, Kolb, Lind, Knef, Lerch, Stark, Fisch [...]”), míg a jelentősebb objektumok nevei több szótagúak (837). Ezzel alighanem általánosan érvényes összefüggést ismert fel. Berend még Fontanét is megemlíti, aki hasonlóan járt el (836f.); arra pedig, hogy az angol nyelvterületen is magasabb szótag­szám korrelál magasabb társadalmi ranggal, például Frederick Marryat Peter Simple (1834) című regényének Mr Chucks nevű szereplője utal: „Amikor jó társaságban voltam, [...] ritkán hajoltam meg, uram, bármi előtt, ami nem legalább three szótagból állt” (idézi Hengst, Sobanski 2000: 81). Berend Jean Paul tulajdonneveinek mássalhangzó-világával is foglalkozik, és megállapítja, hogy számos név [s]-re végződik, ami egy megelőző mássalhangzóval együtt „erősen hangutánzó erőt és többnyire többé-kevésbé komikus hatást kelt” (838). Példaként Berend a „Kuhpanz,” neveket idézi,

226

Acta Linguistica Lithuanica LXXXIV

Eduard Berend und die Anfänge der deutschen literarischen Onomastik

Renovanz, Veldenz […]” (839). Jean Paul szívesen illeszti neveihez a -lein kicsinyítő képzőt, illetve a dél-német -le és -el rövidítéseket, ami alakjainak „otthonos, ártalmatlan, nem hősi jelleget kölcsönöz. Ezért Jean Paul idilljeinek és humoros elbeszéléseinek csaknem minden »hőse« ebbe a csoportba tartozik: Fixlein, Krönlein, Schmelzle, Fälbel, Freude[l], Fibel, Vierneissel” (839). Különösen fontos a magánhangzók fonoszemantikája: „A kellemetlen személyeknek gyakran hosszú Ö van a hangsúlyos szótagjukban, például Oefel, Oehrmann […]” (842). Negatív jelentésű a hosszú Ä és E is: „Blaise, Flätz, […] Egelkraut” (842). Amikor Berend azt is megállapítja, hogy „a hosszú I határozottan barátságos jelleget hordoz”, a hosszú A és O viszont „nemes, fenséges alakokat, például Albanót, Cesarát, Lianét, Beatát […]” jellemez (842), teljes összhangban áll a fonoszemantika legújabb kutatási eredményeivel, amelyek szerint az [i] magánhangzóhoz szinte egyetemesen a kicsiség képzete kapcsolódik, az [o] és [u] magánhangzókhoz viszont a nagyságé (Elsen 2015: 29). Berend Jean Paul névadásában szocioonomasztikai vonásokat is felismer, amikor megállapítja: „A felsőbb társadalmi rétegekhez tartozó személyeknek [...] gyakran idegen hangzású nevük van, még akkor is, ha egyébként nem külföldiként jellemzik őket.” A francia nevek viszont „kivétel nélkül gonosz vagy legalábbis könnyelmű jellemeket” jelölnek (842).

Már utaltunk arra, hogy Jean Paul elutasította a beszélő, vagyis szemantikailag átlátható neveket. Berend azonban megállapítja, hogy széles körű elterjedtségük miatt nem tudta őket teljesen kiküszöbölni, „de ritkán használja őket úgy, hogy egyértelműen utaljanak viselőjük jellemére vagy társadalmi helyzetére”. Ilyen összefüggés „Stiefel iskolatanácsos, [...] Harnisch iskolagondnok, Flachs korai prédikátor” és mások esetében „egyáltalán nem vagy csak nagyon mesterkélten mutatható ki” (846).

Végül Berend felhívja a figyelmet Jean Paul egy onomasztikai sajátosságára, amelyet a realizmus írói szívesen átvettek: az önmagában ellentmondásos névre. Berend itt Attila Schmelzle és Amandus Katzenberger nevét említi (848). Az ellentét az össznév eltérően konnotált részeiben, a keresztnévben és a családnévben rejlik. Attila Schmelzle a Des Feldpredigers Schmelzle Reise nach Flätz (1809) című elbeszélésben szinte patológiásan szorongóként jelenik meg; erre utal családneve, amely az olvadás, a lágyság képzetét kelti. Ő azonban rendkívül bátornak tartja magát, és úgy véli, hogy Attila keresztneve – amely megtestesítő névként a hun hadvezérre, „Isten ostorára” utal – megfelelően képviseli őt (vö. Kohlheim V. 2019: 67–71). A Amandus Katzenberger nevű különc orvos esetében is, aki a Dr. Katzenbergers Badereise (1809) című elbeszélés szereplője, a családnév lényét fejezi ki: polgártársai számára rendkívül karmoló és konok benyomást kelt.

Straipsniai / Articles

227

VOLKER KOHLHEIM

Keresztneve, Amandus azonban gerundivum, és ahogy E. T. A. Hoffmann (1995: 952) találóan megfogalmazza, „azt jelöli, akinek szeretnie kell és szeretnie szabad”, vagyis szeretnie kell. Hogy képes-e rá, az kérdéses, de keresztneve olyan szöveg alatti jelentést idéz fel, amely talán ahhoz is hozzájárulhatott, hogy „az értelmezőket a legellentétesebb magyarázatokra csábítsa” (Ueding 1993: 174). Az ilyen nevekre Peter Demetz (1964: 197–201) vezette be az „antitetikus név” terminust; példaként Theodor Fontane Alonzo Gieshübler nevét (Effi Briest, 1895) és Dr. Niels Wrschowitz nevét (Der Stechlin, 1898) említi (vö. Kohlheim R. 2019: 176). Gunter Presch az olyan neveket, amelyekbe „ellentmondások vándorolhatnak be” (Presch 2002: 100), így „ezt jelentik és annak az ellenkezőjét”, „tört neveknek” nevezte (ibid., 5), és egész monográfiát szentelt nekik. Irodalmi példája Thomas Mann Tonio Kröger nevű alakja volt – ez is Jean Paul hagyományát követő antitetikus név.

Berend tanulmányát Jean Paul névadásának összegző méltatásával zárja. Beszámolója szerint már a kortársaknak is feltűntek a költő szokatlan nevei. Nem mindig nyerték el tetszésüket. Charlotte von Kalb csodálta Jean Pault, mégis így ítélt: „Bármennyire odaadó híve vagyok Jean Paul félistennek [...], névválasztásával mégis nagyon elégedetlen vagyok” (849). Berend elismeri a kritikusoknak, hogy Jean Paul névválasztása részben igen „keresett” (850), ám arra is felhívja a figyelmet, hogy Jean Paul nem realista regényeket akart írni, hanem „az egyes részletek minden realizmusa mellett is csak romantikus képzeletvilágot akart felépíteni” (850). Berend joggal mondja, hogy „a kifejezett realisták [...] néha sokkal többet megengedtek maguknak, például [...] Fontane a Sahnepott, Thomas Mann a Klöterjahn, Lobgott Piepsam; Sesemi Weichbrodt, különösen Raabe az olyan nevekkel, mint Schlotterbeck, Ulebeule [...], Knackstert stb.” (850). És amikor Berend korszakos tanulmányát ezekkel a szavakkal zárja: „A 19. század nagy elbeszélőművészei [...] mind közvetlen vagy közvetett tanítványai voltak” (850), ugyanezt az állítást tehetjük Berend és a 20. század közepétől működő irodalmi névkutatók kapcsolatáról is.

6. ÖSSZEFOGLALÁS: BEREND TANULMÁNYA MINT AZ IRODALMI ONOMASZTIKA ALAPÍTÓ SZÖVEGE

Az eddigieknek azt kellett bemutatniuk, hogy az a tanulmány, amelyet 1942-ben Eduard Berend, Jean Paul műveinek kiadója publikált, a

228

Acta Linguistica Lithuanica LXXXIV

Eduard Berend und die Anfänge der deutschen literarischen Onomastik

Cím A névadás Jean Paulnál a modern tudományos irodalmi onomasztika alapító szövegeként tartható számon a német nyelvterületen. Ezt megelőzően, a német–zsidó tudós életének rövid vázlata után, mindenekelőtt munkásságának azon aspektusait kellett hangsúlyozni, amelyek a poetonomasztika jövője szempontjából iránymutatónak bizonyulhattak. E. Berend már tanulmánya elején felvázolja a világméretű összehasonlító irodalmi onomasztika projektjét, amely koncepció csak most, a jelenlegi számítástechnikai lehetőségek révén látszik elérhető közelségbe kerülni. Érinti a műfajelméletnek az irodalmi névadást érintő kérdéseit is, olyan kérdéseket, amelyek korántsem tekinthetők véglegesen tisztázottnak. Berend továbbá az irodalmi névadás produkcióesztétikai problémáival is foglalkozik, és Jean Paul névadását történelmi kontextusába helyezi. Ennek során rámutathat, hogy Jean Paulnak olyan poetonomasztikai elképzelései voltak, amelyek közel állnak a 20. századbeliekhez. Jean Paul műveinek kiadójaként Berend annak munkafolyamatait is ismerte, így meg tudja mutatni, honnan merítette a költő neveit. Ezek gyakran feltűnő hangzásúak ugyan, de szinte kivétel nélkül a valóságból származnak. Jean Paul névadásának úttörő részletező elemzésében Berend kitér a nevek szótagjainak számára, fonoszemantikájára, szocioonomasztikai sajátosságaira, valamint Jean Paul antitetikus/tört neveire. Végezetül Berend méltatja Jean Paul névadását stiláris megfelelősége szempontjából. A tanulmány következtetése szerint Berend számos, a jövő felé mutató kijelentésével a mai irodalmi onomasztika mestereként tartható számon.

IRODALOM

Berend Eduard 1942: A névadás Jean Paulnál. – Publications of the Modern Language Association of America 57, 820–850.

Börne Ludwig 1993: Az élet tükörképe. Irodalmi tanulmányok. Bővített új kiadás, válogatta és bevezetővel ellátta M. Reich-Ranicki (= Insel Taschenbuch 1578), Frankfurt am Main, Leipzig: Insel.

Debus Friedhelm 2002: Nevek irodalmi művekben. (Ki-)találás – forma – funkció (= Akademie der Wissenschaften und der Literatur, Mainz, Abhandlungen der Geistesund Sozialwissenschaftlichen Klasse, Jg. 2002, Nr. 2), Stuttgart: Steiner.

Demetz Peter 1964: A realizmus formái: Theodor Fontane. Kritikai vizsgálatok, München: Hanser.

Straipsniai / Articles

229

VOLKER KOHLHEIM

Elsen Hilke 2015: A hangszimbolika tényezője. – JournalLIPP 4, 27–42. Elérés: https://lipp.ub.lmu.de [letöltve: 2021.03.02.].

Gottschalk Jürn 2009: Tulajdonnevek és líra. A tulajdonnevek költeményekben való használatának vizsgálatai: doktori disszertáció, Göttingen 2009. Elérés: https://ediss.uni-goettingen.de/bitstream/handle/11858/00-1735-0000-0006-AED5-6/gottschalk.pdf?sequence=1 [letöltve: 2021.03.02.].

Hengst Karlheinz, Sobanski Ines 2000: A tulajdonnevek mint strukturális elemek az irodalmi szövegben. – English in the Modern World. Festschrift for Hartmut Breitkreuz on the Occasion of his Sixtieth Birthday (= Foreign Language Studies 5), szerk. M. Dakowska, Frankfurt am Main et al.: Lang, 79–101.

Hoffmann E. T. A. 1995: A király menyasszonya. A természet után megalkotott mese – Hoffmann E. T. A. – A szerapioni testvérek. Összegyűjtött elbeszélések és mesék. Az 1819–21-es első kiadás szövege alapján, C. G. v. Maassen és G. Ellinger kiadásainak felhasználásával, W. Segebrecht jegyzeteivel, E. Matala de Mazza átdolgozásában és kiegészítésével, 5. kiadás, München: Winkler, 945–995.

Jean Paul 2015: Az esztétika előiskolája, néhány, a kor pártjairól szóló előadással, szerk. F. Bambeck (= Művek. Történeti-kritikai kiadás, szerk. H. Pfotenhauer, B. Hunfeld, 5. köt., i), Berlin, München, Boston: de Gruyter.

Knickmann Hanne 1994/1995: Jean Paul-kutató Eduard Berend (1883–1973). Adalékok a germanisztika történetéhez a 20. század első felében. 1. rész. – A Jean-Paul-Társaság évkönyve 29, 7–91; 2. rész. – A Jean-Paul-Társaság évkönyve 30, 7–104.

Kohlheim Rosa 2019: Megfontolások a nominatio alkalmazásáról Theodor Fontane korabeli társadalomban játszódó regényeiben. – il Nome nel testo. Rivista internazionale di Onomastica Letteraria 21, 169–176.

Kohlheim Volker 2015: Jean Paul és a Bajor Vogtland névvilága. – Blätter für oberdeutsche Namenforschung 52, 176–191.

Kohlheim Volker 2019: A név az irodalomban Rosa Kohlheim közreműködésével (= Beiträge zur neueren Literaturgeschichte 393), Heidelberg: Winter.

Müller Götz 1988: Jean Paul kivonatai, Würzburg: Königshausen & Neumann.

Presch Gunter 2002: Nevek konfliktusmezőkben. Hogyan költöznek ellentmondások a tulajdonnevekbe (= Tübinger Beiträge zur Linguistik 460), Tübingen: Narr.

Schildberg-Schroth Gerhard 1995: Tulajdonnév és irodalmiság (= Kieler Beiträge zur deutschen Sprachgeschichte 16), Neumünster: Wachholtz.

Ueding Gert 1993: Jean Paul (= Beck’sche Reihe Autoren 629), München: Beck.

230

Acta Linguistica Lithuanica LXXXIV

Eduard Berend und die Anfänge der deutschen literarischen Onomastik

van Dalen-Oskam Karina 2016: Korpusz-alapú megközelítések az irodalmi nevekhez. – The Oxford Handbook of Names and Naming, szerk. C. Hough, D. Izdebska, Oxford: Oxford University Press, 344–354.

Windberger-Heidenkummer Erika 2011: Onimikus monovalencia és osztályképzés. Egy onomasztikai probléma és módszertani következményei. – A névkutatás módszerei. Módszertan, metodika és gyakorlat, szerk. A. Ziegler, E. Windberger-Heidenkummer, Berlin: Akademie Verlag, 29–46.

Eduard Berend és a német irodalmi onomasztika kezdetei

ÖSSZEFOGLALÁS

Az 1942-ben Jean Paul (Johann Paul Friedrich Richter) műveinek kiadója, Eduard Berend által publikált „A névadás Jean Paulnál” („Die Namengebung bei Jean Paul”) című tanulmány a modern tudományos irodalmi onomasztika alapvető munkájának tekinthető a német nyelvterületen. A tudósnak, annak a németországi zsidó kutatónak a rövid életrajzi áttekintése után, aki feltehetően svájci emigrációjában írta a Jean Paul költő névadásának sajátosságairól szóló munkáját, E. Berendnek a tanulmánya elején előadott, messzire látó irodalmi onomasztikai víziója következik. Ez globális gondolkodáson és világméretű összehasonlító projekten alapul, a modern számítástechnika lehetőségei pedig kézzelfoghatóvá teszik ezt a víziót. A koncepció mind az elméleti osztályozási, mind a megvalósítás esztétikai aspektusait magában foglalja. E. Berend meghatározza Jean Paul névadási jelenségének helyét a történelmi kontextusban, és megmutatja, hogy Jean Paul a 20. századra jellemző poetonomasztikai elképzelést követett. E. Berend Jean Paul műveinek kiadójaként annak munkái anyagát is jól ismerte, ezért meg tudta mutatni, honnan származtak a költő által használt nevek. Jean Paul névadásának részletes elemzésében E. Berend még a nevek szótagjainak számára és fonoszemantikájára vonatkozó értékeléssel, valamint szocioonomasztikai jellemzésével és Jean Paul antitetikus/tört neveivel is foglalkozik; méltatja Jean Paul névadásának pontosságát. A tanulmány következtetéseiben megfogalmazott, E. Berend számos, a kutatás jövőbeli irányát meghatározó állítása alapján a modern irodalmi onomasztika mestereként tekinthetünk rá.

Beérkezett 2021. április 6-án.

VOLKER KOHLHEIM

Schlosshof Birken 11, D-95447 Bayreuth, Németország [email protected]

Straipsniai / Articles

231