JURGITA JAROSLAVIENĖ

Litván Nyelvi Intézet

A LITVÁN NYELV RÖVID ÉS HOSSZÚ MAGÁNHANGZÓINAK IDŐTARTAM- ÉS MINŐSÉGI ETALONJAI

1. BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK

A standard litván nyelv rövid és hosszú magánhangzóinak időtartamáról és minőségéről kevés átfogó műszeres vizsgálat készült. A régi (a 20. század második felében végzett) és a korszerű, modern módszerekkel^[1] végzett vizsgálatok azonban mindmáig nemcsak a szűkebb értelemben vett nyelvészet szempontjából relevánsak. Céljaik és feladataik, a vizsgált anyag, a minta, a hangfelvétel és -vizsgálat módszertana, az informánsok száma, neme stb. mind különböznek. Ezért, mint ismeretes, az új kísérleti vizsgálatok elvégzésekor és az adatok más kutatások megfelelő adataival való összehasonlításakor fontos a módszertani következetesség, mivel a magánhangzók mennyiségi és minőségi paraméterei különféle nyelvi és nyelven kívüli tényezőktől függenek; ezek figyelmen kívül hagyása igen ellentmondásos adatokhoz, következésképpen pedig ellentmondásos következtetésekhez vezethet.

A különféle kutatók leginkább a standard litván nyelv hangsúlyos és/vagy hangsúlytalan magánhangzóit vizsgálták és írták le valamely szempontból; ezeket férfi informánsok ejtették ki egyes egyszótagú, két szótagú, három szótagú és négy szótagú szavakban (vö. Pakerys 1982: 31–34 és másutt; Kliukienė 2002: 73–78, 2003: 81–91, 2005: 361–367; Girdenis 2003: 222; Kaukėnienė 2002: 41–59, 2003: 35–47, 2004a, 2005: 65–71; Балшайтийте 2004: 169–175; Kliukienė, Raudžiūtė 2013: 111–119 és másutt). (Az említett vizsgálatok egyes eredményeit és következtetéseit a cikk későbbi részében tárgyaljuk.) Ugyanakkor nincsenek átfogó szinkrón (és diakrón) műszeres és tipológiai vizsgálataink a beszélt nyelv magánhangzóinak minőségi és mennyiségi változatairól. Alaposabban bizonyos hangokat, azok jegyeit és aspektusait vizsgálták a hivatalos (nyilvános) litván nyelv változásának összefüggésében vagy hasonló témákban (vö. Kruopienė, Kačiūskienė 2008: 38–42; Vaicekauskienė 2011: 191–207; Nevinskaitė 2013: 118–136; Čičirkaitė 2014: 45–58 és másutt). Más szóval, továbbra is hiányzik a különféle tényezőknek a magánhangzók mennyiségére és minőségére gyakorolt hatását feltáró, átfogóbb műszeres elemzés (a nyilvános és nem nyilvános beszélt nyelvben). A beszédaktusokban ugyanis kevesebb akusztikai információ állhat rendelkezésre, mint amennyi bizonyos fonémák pontos felismeréséhez szükséges lenne, és ami ténylegesen hiányzik, azt rendszerint más, feltételezett információ – például a kontextus vagy a megnyilatkozások tartalma – alapján állítjuk helyre (Girdenis 2003: 224 és az ott idézett szakirodalom). A kutatók arra is felhívták a figyelmet, hogy bizonyos esetekben nem elegendő csak a magánhangzók időtartamát vizsgálni, mivel éppen a minőség lehet stabilabb, mint az időtartam (vö. Vaitkevičiūtė 2001: 79–80; Kazlauskienė 2002: 33–35, 2009: 27; Kaukėnienė 2004a: 62–63; lásd még Pakerys 1982: 94, 2003: 26). Például megállapították, hogy az egyes magánhangzók mennyiségi kontrasztja igen eltérő lehet, és már a magánhangzók időtartama közötti 15–20 ms-os különbség is lehet statisztikailag szignifikáns (a hosszú magánhangzók ebben az esetben körülbelül 1,1–1,2-szer hosszabbak a rövideknél), ha a kísérletet megfelelően és módszeresen végzik: vagyis azonos tempójú beszélőket választanak, akik az összehasonlított szavakat (lehetőleg azonos vagy nagyon hasonló hangfelépítésűeket) azonos intonációval, hasonló körülmények között stb. olvassák fel (Kazlauskienė 2002: 34; vö. Kaukėnienė 2003a: 46, 8. jegyzet).

Nem vizsgálták az izoláltan^[2], vagyis külön kiejtett hangokat sem, amelyekre támaszkodva elemezhető lenne a korábban említett magánhangzó-allofónok változatossága, különösen a magánhangzók időtartamának és minőségének helyes kiejtésére vonatkozó kényes kérdések tisztázásakor^[3]; ezeket a standard nyelv prototípusainak, illetve célértékeinek tekinthetnénk, amikor az értékként felfogott példás kiejtésről (a kiejtéskultúráról^[4]) és általában a 21. század második évtizedének nyelvpolitikájáról beszélünk^[5]. A legújabb kutatások azt mutatják, hogy geolingvisztikai szempontból a műveltség a modern társadalom egyik legfontosabb jellemzője: egyrészt a közösségekben a standard nyelv nyelvi tényezőként (azaz feltételként) működik, amely meghatározza a regionális változatosság alakulását és átalakulásait; másrészt a standard nyelv mint presztízskód képe legalább ilyen mértékben hat a regionális nyelvváltozatok fejlődésének és változásának folyamataira (bővebben lásd Aliūkaitė, Mikulėnienė 2014: 257–262; vö. még Zabarskaitė 2015; Mikulėnienė 2015 és másutt). Kifejezetten

a műveltség kérdését vizsgálva a műveletlenség egyik fontos okának a társadalom negatív nyelvi attitűdjeit tekintik; emellett hangsúlyozzák azt a kedvezőtlen általános nyelvi környezetet is, amelyben egyre nehezebb elsajátítani a helyes nyelvhasználatot és megőrizni annak készségeit (bővebben lásd Miliūnaitė 2013: 192–211 és az ott idézett szakirodalom).

Tekintettel arra, hogy olyan vizsgálatokra van szükség, amelyek segítenek meghatározni, milyen magánhangzó-időtartamviszonyokat kellene vagy lehetne a standard nyelvi norma részének tekinteni, valamint mely magánhangzó-minőségi (artikulációs) etalonok ajánlhatók példaként, a cikk célja, hogy műszeres vizsgálati adatokra támaszkodva^[6] elemezze a standard litván nyelv izoláltan (bármiféle kontextus nélkül, a lehető legtermészetesebben) kiejtett, állandó artikulációjú hosszú és rövid magánhangzóit mint a standard litván kiejtés lehetséges etalonjait; ennek során mind a magánhangzók mennyiségi oppozícióját (az időtartamviszonyokat), mind a legfontosabb minőségi jegyeket vizsgálja.

A standard litván kiejtés etalonjára a litván nyelv oktatásmódszertanának fejlesztéséhez is szükség van; kívánatos, hogy a hangzó oktatási eszközök megfeleljenek a standard nyelvi kiejtés alapvető követelményeinek (vö. Miliūnaitė 2013: 208)^[7].

A cikk a standard litván nyelvet a nyelv azon változatának tekinti, amely normatív, standardizált változatként a közélet és a kultúra igényeit szolgálja (vö. LKE 2008: 87–91). Mint ismeretes, a nyugati aukštaitiai kaunasi nyelvjárás alapján alakult ki^[8].

2. A VIZSGÁLT ANYAG ÉS A VIZSGÁLAT MÓDSZERTANA

A köznyelvi litván nyelvben összesen 14 magánhangzó-fonémát különböztetnek meg (DLKG 2005: 23):

1. ÁBRA. A litván nyelv magánhangzórendszere

A jelen vizsgálat tárgyát a mai köznyelvi litván nyelv külön-külön (izoláltan) ejtett hosszú és rövid magánhangzói alkotják (beleértve a fonológiai rendszer perifériájához sorolt rövid [ɔ] hangot is; lásd még az 1. táblázatot). A vizsgálat során azonban kiderült, hogy az adatközlők különálló, azaz izoláltan ejtett hangként nem tudják elképzelni a rövid [ɛ] hangot („kétarcú” fonéma /e/ változatát, más szóval allofónját), és hajlamosak az egyszerű [e] hanggal (a /e/ fonéma változatával) azonosítani, ezért az [ɛ] hangot semmilyen kontextus nélkül, izoláltan nem ejtették ki a vizsgálathoz^[9]. Feltehetően az akadályozza a középső nyelvállású [ɛ] magánhangzó meghonosodását a köznyelv rendszerében, hogy használata sajátos (ráadásul nem megkülönböztető funkciójú), viszonylag ritka (fakultatív), valamint hogy írásban ugyanazzal a betűvel jelölik, mint az alsó nyelvállású rövid [e] hangot (bővebben lásd Pakerys 2003: 32–34 és az ott idézett irodalmat; vö. még Girdenis, Pupkis 1978: 61–62; Girdenis 2003: 191), valamint más okok. Más betű nem jelöl két, eltérő minőségű rövid magánhangzót; vö. az 1. táblázatot (vö. Pakerys 2003: 29, 2. séma).

Egyelőre a vizsgálat körén kívül maradtak az izoláltan ejtett ^[10] ie, uo kettőshangzók is; a litván nyelv fonológiai rendszerében, valamint a legújabb kísérleti vizsgálatok alapján (lásd Girdenis 2009: 213–242) önálló, hosszú, felső nyelvállású, változó nyelvállású fonémaként működnek (Girdenis 2009: 240). Ebben a cikkben eltérő kutatási és leírási módszertan miatt nem tárgyaljuk őket. Igaz, a Dabartinėje lietuvių kalbos gramatikoje

(2005: 23–26), valamint Alekso Girdenio Teoriniuose lietuvių fonologijos pagrinduose (2003: 209, 23. táblázat) a változó artikulációjú /ie/, /uo/ hangokat a nem felső nyelvállású magánhangzók közé sorolják (vö. még Bacevičiūtė 2002; Pakerys 2003; Kaukėnienė 2003b, 2004a). Megjegyzendő azonban, hogy a változó artikulációjú hosszú magánhangzók /ie/, /uo/ valamely nyelvállású magánhangzó-fonémák közé sorolása csak hozzávetőleges.

Amint látható, az 1. táblázatban a köznyelvi litván nyelv magánhangzó-fonémái pirossal, szögletes zárójelben, a Nemzetközi Fonetikai Ábécé (TFA vagy IPA – ang. International Phonetic Alphabet) jeleivel is szerepelnek (bővebben lásd IPA 2005). A litván magánhangzók hagyományos, állandó artikulációjú szimbólumainak /i, e, a, ə, u, iː, eː, aː, oː, uː/ tehát a következő TFA-jelek felelnek meg: /ɪ, ɛ, æ, ɔ, ɪː, ɛː, æː, ɑː, oː, uː/. A továbbiakban ezeket a magánhangzókat (vagyis a /ė/, /ie/, /uo/ – a TFA szerint rendre /e/, /ie/, /uɔ/ hangok kivételével) a TFA jeleivel írjuk le. Ezeket a TFA-megfeleléseket nem véletlenül választottuk (vö. alább a 3–7. ábrát): indoklásukra a magánhangzók akusztikai jegyeinek tárgyalásakor térünk ki, amelyekből bizonyos artikulációs sajátosságokra is következtethetünk.

1. TÁBLÁZAT. A litván nyelv fonológiai magánhangzórendszere (a hagyományos jelek feketével, a TFA-jelek pirossal), valamint a magánhangzókat jelölő betűk (zölddel)^[11]

A Nemzetközi Fonetikai Társaság (ang. International Phonetic Association) által kidolgozott Nemzetközi Fonetikai Ábécé szabványosított, univerzális jelrendszer, amely a világ különböző nyelveinek hangjait azok kiejtését figyelembe véve írja le és vizsgálja. A litván nyelv hangjaira a TFA jeleit például az 1997-ben kiadott, angol nyelvű akadémiai litván nyelvtanban alkalmazták: Lithuanian Grammar (LG 1997). Ez a cikk a TFA-transzkripció kissé módosított változatát használja, vagyis a TFA újabb, 2005-ös változatára támaszkodik.

1 lentelėje balsiai suskirstyti pagal diferencinius požymius (plačiau žr. Girdenis 2003: 191 tt.)^[12], apie juos plačiau bus kalbama aptariant spektrinės analizės rezultatus.

A vizsgálathoz 12 adatközlő hangjait rögzítették (6 nő és 6 férfi, 20–50 évesek). Mindannyian beszédhibától mentes, a köznyelvet beszélő személyek voltak (többségük felsőfokú filológiai végzettséggel rendelkezik; mindannyian naponta vagy szinte naponta használják a köznyelvet, nemcsak a nyilvánosság előtt, emellett egy vagy több nyelvjárást és idegen nyelvet is ismernek), akik a litván nyelvterület valamennyi regiólektusát képviselték (2. ábra; bővebben lásd Aliūkaitė, Mikulėnienė 2014: 257 kk.), hogy a vizsgálati anyag a lehető legobjektívebb legyen, az eredmények pedig a köznyelvi litván magánhangzók kiejtésének lehető legvalósághűbb képét adják. A cikk nem tárgyalja az egyes adatközlők adatait; a táblázatokban

(és az ábrákon) az összes adatközlő összesített adatai (átlag) szerepelnek.

2. ÁBRA. A litván nyelvterület regiolektusai^[13]

A felvételek zárt helyiségekben, professzionális diktafonnal (Tascam HD-P2) és fejre rögzíthető, irányított vokális mikrofonnal (AKG C 520) készültek. Az adatközlőknek a szöveget megszokott tempóban és a lehető legtermészetesebben kellett felolvasniuk. A felvételeket ezután átmásolták a számítógép memóriájába, és .wav formátumban mentették el (összesen több mint 5000 fájlt). A vizsgált elemek szegmentálása ingyenes hangfeldolgozó és -elemző számítógépes programokkal történt: Praat 5.3.63-as és későbbi verzióival (fejlesztők: Paul Boersma és David Weenink), valamint a WaveSurfer 1.8.8.p4-gyel (fejlesztők: Kåre Sjölander és Jonas Beskow). A magánhangzók minőségi jellemzőinek vizsgálatához a litván magánhangzók teljes stacionárius (legtisztább) részét mérték; az első négy formáns (F₁, F₂, F₃ és F₄) értékét (hertzben), az alaphangot (hertzben) és az időtartamot (milliszekundumban) mérték. Az instrumentális vizsgálat adatainak további elemzéséhez az MS Excel programot használták; például Anthony Bladon és Gunnar Fant formulája alapján (Bladon, Fant 1978: 3; lásd még Fant 1983: 7) kiszámították a statisztikai átlagokat (hertzben és barkban), a szórást (hertzben), valamint az effektív második formáns (F₂^′) értékét (barkban). Ennek kiszámításához nemcsak az első két formáns értéke szükséges – ezek rendszerint meghatározzák a magánhangzók fő akusztikai jellemzőit –, hanem a harmadik és a negyedik formáns értéke, valamint az alaphang (frekvenciája) is. Az eredményeket Hartmut Traunmüller formulája alapján váltották barkra (Traunmüller 1988: 97). A magánhangzókat nemcsak akusztikai (hertzben), hanem pszichoakusztikai F₂^′/F₁ térben is ábrázolják (barkskálán) – feltételezhető, hogy a magánhangzórendszer ilyen ábrázolása pontosabban tükrözi az emberi hallás sajátosságait, vagyis

atsižvelgiama į logaritminę suvokimo prigimtį (Grigorjevs 2013: 303). Psichoakustinėje erdvėje (žr. 3, 4 pav.; taip pat plg. 5 pav.) tiriamieji balsiai žymimi 1 barko dydžio skersmens apskritimais, atstumai tarp kurių rodo suvokiamos kokybės skirtingumo laipsnį (Iivonen 1987). Apibūdinant bendrinės lietuvių kalbos balsių sistemą, taip pat naudojami tonotopiniai atstumai (barkais) tarp pirmosios formantės ir pagrindinio dažnio (tono) (F₁–f₀) ir tarp pirmosios ir antrosios formančių (F₂–F₁): tokie skirtumai glaudžiai susiję su balsių atvirumu ir su balsių priešakinės ir užpakalinės eilės požymiu (Miller 1989: 2119). Kaip bus matyti, rūpimus rezultatus pavertus į psichofizinius vienetus ir naudojant tonotopinių atstumų reikšmes, skirtumai tarp vyrų ir moterų duomenų taškų gerokai sumažėja.

A nők által ejtett magánhangzók mért formánsértékeit (összesített adatok) és akusztikai paramétereit (kompaktság, bemolosság, tonalitás, feszítettség) eredeti, vagyis nem normalizált formában (4. táblázat; a férfiak ejtésének adatait lásd a 7. táblázatban), valamint 17%-os (3. táblázat) és 14%-os (4. táblázat) együtthatóval normalizálva is közlik, hogy a kapott eredményeket a lehető legobjektívebben lehessen összehasonlítani a férfiak ejtésének megfelelő adataival (az univerzális együtthatókról lásd Fant 1975: 8). A normalizációs együtthatókat az [i] második formánsának adatai, valamint olyan konkrét formánsadatok alapján számították ki, amelyek a teljes hangcsatornától vagy valamely konkrét üregtől függenek (lásd Fant 1975: 8; Grigorjevs 2008: 45–61).

A litván nyelv hosszú és rövid magánhangzói közötti minőségi viszonyok pontosabb leírására a FORMANT2.PAS^[14] programot használták; ennek segítségével az első, második és harmadik formáns átlagértékei (Hz) alapján kiszámították a következő akusztikai paramétereket (számszerű értékeket): bemolosság, kompaktság, feszítettség és tonalitás (lásd a 4–7. táblázatot).

Amint a tanulmány bevezetőjében említettük, a magánhangzók mennyiségi és minőségi eredményeit néhány korábbi kutatás adataival vetjük össze (3. táblázat; 7. ábra).

3. A KUTATÁSI EREDMÉNYEK MEGVITATÁSA

3.1. A KÖZLITVÁN MAGÁNHANGZÓK IZOLÁLTAN TÖRTÉNŐ KIEJTÉSÉNEK IDŐTARTAMA

A magánhangzók időtartamának mérési eredményeiből (lásd a 2. táblázatot) kitűnik, hogy mind a nők, mind a férfiak ejtésében a közlitván [ɐ] és [ɛ] a leghosszabb a rövid magánhangzók közül, a [æː] és [ɑː] pedig a hosszúak közül; a rövid [ɪ] és [ʊ] a legrövidebb a rövid magánhangzók közül, míg a [iː] és [uː] a hosszúak közül. A többi magánhangzó ([ɔ] a rövidek, illetve [eː] és [oː] a hosszúak közül) időtartam szempontjából köztes helyet foglal el: rövidebbek a megfelelő alsó nyelvállású rövid és hosszú magánhangzóknál, de hosszabbak a megfelelő felső nyelvállású magánhangzóknál. Ezek a tendenciák alapvetően megfelelnek a természetes időtartam tendenciáinak (vö. Pakerys 1982: 43–48 és az ott idézett irodalom).

2. TÁBLÁZAT. A közlitván magánhangzók időtartama: a férfiak és a nők adatainak összesítése (a nők ejtésében mért magánhangzók N = 60, a férfiak ejtésében mért magánhangzók N = 72)

NŐK ÁLTAL EJTETT MAGÁNHANGZÓK

Az időtartam átlaga (ms) ± szórás (ms)

Relatív időtartam

FÉRFIAK ÁLTAL EJTETT MAGÁNHANGZÓK

Az időtartam átlaga (ms) ± szórás (ms)

Relatív időtartam

[i:]

352±40

2.06: 1

[i:]

350±38

2.11: 1

[ɪ]

171±25

[ɪ]

166±18

[e:]

370±44

[e:]

414±55

[æ:]

397±79

1.99: 1

[æ:]

422±42

1.99: 1

[ɛ]

199±29

[ɛ]

212±16

[ɑ:]

406±76

2.06: 1

[ɑ:]

451±38

2.16: 1

[ɐ]

197±17

[ɐ]

209±12

[ɔ:]

393±49

2.14: 1

[ɔ:]

399±37

2.16: 1

[ɔ]

184±13

[ɔ]

185±22

[u:]

362±49

2.07: 1

[u:]

368±43

2.22: 1

[ʊ]

175±14

[ʊ]

166±23

Hosszú: rövid

380: 185

2.05: 1

Hosszú: rövid

401: 188

2.13: 1

Amint a 2. táblázatban közölt összesített eredményekből látható, a nők és a férfiak által ejtett hosszú magánhangzók 2,1-szer hosszabbak, mint a rövidek. A megfelelő rövid és hosszú magánhangzók konfidenciaintervallumai nem fedik egymást (ezt és néhány más, alább ismertetett statisztikai információt a táblázat nem tartalmazza), mennyiségi különbségük statisztikailag szignifikáns (a megbízhatósági szint a lehető legmagasabb). A férfiak és a nők adatainak összehasonlításakor az a tendencia rajzolódott ki, hogy a férfiak hosszabban ejtik az izolált magánhangzókat, ez a különbség azonban csekély és statisztikailag nem szignifikáns, a konfidenciaintervallumok pedig sok esetben átfedik egymást. Megfigyelhető volt azonban, hogy a nők magánhangzóinak időtartama nagyobb mértékben változik (7 és 20 százalék között), mint a férfiaké (6 és 14 százalék között).

3. TÁBLÁZAT. A köznyelvi litván rövid és hosszú magánhangzók időtartamának arányai néhány korábbi kutatás adatai alapján

POZÍCIÓ

A. PAKERYŠ (1982: 93, 95, 112)

L. KAUKĖNIENĖ (2004a: 62)

D. BAIŠATYTĖ (2004: 174)

Hangsúlyos rövid: hosszú

(hangsúlyos rövid: akut: cirkumflex) 1: 1,72: 2,09

1: 2,2

1: 1,94

Hangsúlytalan rövid: hosszú

1: 1,76

1: 1,4

–

Amint a cikk elején említettük, a többi kutató többnyire különállóan (izoláltan) ejtett szavakat vizsgált (a szótagok száma egytől négyig változott), nem pedig egyes hangokat. Az adatközlők többnyire férfiak voltak. Amint azonban látjuk (lásd a 3. táblázatot), a hangsúlyos rövid és hosszú magánhangzók időtartamának arányai (az akut magánhangzók kivételével) meglehetősen hasonlóak az ebben a cikkben ismertetettekhez. A különböző kutatások eredményeit részletesebben megvizsgálva kiderült, hogy a szavakban a rövid és hosszú magánhangzók időtartamának aránya 1,9- és 2,4-szeres között változik; csak az akut magánhangzók hosszabbak a hangsúlyos rövid magánhangzóknál 1,5–1,9-szeresen. Hangsúlytalan helyzetben a rövid és hosszú magánhangzók közötti különbség egészen csekély is lehet, de mint kiderül, statisztikailag szignifikáns: 1,1- és 1,9-szeres között változik. Mindazonáltal fontos, hogy a fonémák fonológiai szembenállását minőségi különbségekre is alapozzuk, és figyelembe vegyük a különféle nyelvi és nem nyelvi tényezőket. Mint ismeretes, a nyelv fonológiai elemei abszolútak, nem pedig relatívak: a hasonló vagy azonos spektrális szerkezetű hangok eltérően is érzékelhetők, ha hangkörnyezetük különbözik, hiszen, mint említettük, bizonyos esetekben kevesebb akusztikai információ állhat rendelkezésre,

negu jos reikėtų tiksliai fonemoms atpažinti (Girdenis 2003: 224).

3.2. A KÖZNYELVI LITVÁN MAGÁNHANGZÓK LEGFONTOSABB MINŐSÉGI JELLEMZŐI

A kapott eredmények elemzése azt mutatta, hogy a magánhangzók spektruma az adott beszélőtől függ; emellett a férfiak és a nők által ejtett magánhangzók spektrumának különbségeit a nők kisebb rezonátormérete is befolyásolja. Mindazonáltal megjegyzendő, hogy bizonyos, meglehetősen állandó arányok mindig fennmaradnak (vö. Girdenis 2003: 222). Ez a tanulmány csak a nők és a férfiak kiejtési adatainak összesített eredményeit ismerteti. Amint látható, a beszélők normalizálását követően a nők és a férfiak magánhangzói közötti különbségek minimálisra csökkentek (vö. a 4. táblázatot és az 5–7. táblázatokat). A női kiejtés eredményeinek leírásához az 5. táblázatot választottuk; a többi (azaz a 4. és a 6.) táblázat összehasonlításképpen szerepel, és újabb műszeres vizsgálatok elvégzésekor is hasznos lehet. A férfiak kiejtésének eredményeit a 7. táblázat és a 4. ábra mutatja be.

Az összes adatközlő (férfi és nő egyaránt^[15]) által ejtett [iː], [eː], [ɪ] első formánsa 2000 Hz-nél magasabb, első formánsuk pedig nagyon alacsony: 285 Hz-től ~450 Hz-ig terjed (lásd a 4–7. táblázatot). Az első és a második, valamint a második és a harmadik formáns közötti távolság vizsgálatakor megfigyelhető volt, hogy az összes (hosszú és rövid) litván magánhangzó közül az [iː], [eː], [ɪ] magánhangzók első és második formánsa között a legnagyobb, második és harmadik formánsa között pedig a legkisebb a távolság. Az összes adatközlő (férfi és nő egyaránt) által ejtett [uː], [oː], [ɔ], [ʊ] esetében mindkét formáns viszonylag alacsony (lásd a 4–7. táblázatot): az F₁ hozzávetőleg 300–600 Hz, az F₂ pedig 630–1100 Hz. Az összes hosszú magánhangzó közül az [oː] és [uː] első és második formánsa között a legkisebb, második és harmadik formánsa között pedig a legnagyobb a távolság. Ugyanez a szabályszerűség figyelhető meg a rövid [ɔ] és [ʊ] magánhangzók esetében is. Az [ɑː], [ɐ], illetve [æː], [ɛ] első formánsa viszonylag magas, hozzávetőleg 610–850 Hz; az [ɑː] és [ɐ] második formánsa viszonylag alacsony, vagyis kis távolságra van az első formánstól, mintegy 1200–1300 Hz-en található. Ezzel szemben az [æː] és [ɛ] második formánsa magasabb, körülbelül 1700 Hz vagy annál több, vagyis magasabb, mint az [ɑː], [ɐ] második formánsa, de alacsonyabb, mint az [iː], [eː], [ɪ] második formánsa (lásd a 4–7. táblázatot). Az összes hosszú és rövid magánhangzó közül az [ɑː] és [ɐ] harmadik formánsa van a legkisebb távolságra az első formánstól. Ennek megfelelően az [iː], [eː] és [ɪ] harmadik formánsa van a legnagyobb távolságra az első formánstól.

4. TÁBLÁZAT. A köznyelvi litván rövid és hosszú magánhangzók formánsértékei (hertzben) és értékelésük: a nők kiejtésének normalizálatlan adatai

MAGÁNHANGZÓK

F₁ (Hz)

F₂ (Hz)

F₃ (Hz)

Kompaktság

Mélyhangúság

Tonalitás

Feszítettség

[iː]

334

2710

3379

727

105

813

2255

[ɪ]

439

2381

2909

774

105

643

1351

[eː]

468

2611

3227

773

104

655

1870

[æː]

866

2159

2951

869

103

261

1476

[ɛ]

712

2085

2922

846

104

320

1219

[ɑː]

996

1442

2675

935

104

-108

729

[ɐ]

831

1486

2654

904

105

1

499

[oː]

552

868

2620

914

110

-283

804

[ɔ]

677

1090

2598

914

108

-170

685

[uː]

376

745

2658

872

113

-255

1037

[ʊ]

476

1006

2595

869

110

-87

613

5. TÁBLÁZAT. A köznyelvi litván rövid és hosszú magánhangzók formánsértékei (hertzben) és értékelésük: a nők kiejtési adatainak normalizált értékei (k = 17%)

MAGÁNHANGZÓK F₁ (Hz) F₂ (Hz) F₃ (Hz) Kompaktság Bémolosság Tonalitás Feszítettség [i:] 285 2316 2888 721 108 814 1419 [ɪ] 375 2035 2486 770 108 648 674 [e:] 400 2232 2758 768 106 655 1090 [æ:] 741 1845 2522 866 105 260 608 [ɛ] 609 1782 2498 843 106 320 393 [ɑ:] 851 1233 2286 934 107 -107 832 [ɐ] 710 1270 2269 902 107 1 671 [ɔ:] 472 742 2239 912 112 -283 1047 [ɔ] 578 931 2221 912 110 -171 926 [u:] 322 637 2272 869 115 -256 1269 [ʊ] 407 860 2218 866 112 -87 1015

6. TÁBLÁZAT. A köznyelvi litván rövid és hosszú magánhangzók formánsértékei (Hz-ben) és értékelésük: normalizált női ejtési adatok (k = 14%).

MAGÁNHANGZÓK F₁ (Hz) F₂ (Hz) F₃ (Hz) Kompaktság Bémolosság Tonalitás Feszítettség [i:] 293 2377 2964 722 107 813 1548 [ɪ] 385 2089 2551 770 107 648 755 [e:] 410 2291 2831 769 106 655 1212 [æ:] 760 1894 2589 867 104 261 743 [ɛ] 625 1829 2563 844 106 320 517 [ɑ:] 874 1265 2347 934 106 -108 762 [ɐ] 729 1304 2328 902 107 1 597 [ɔ:] 484 762 2298 912 112 -282 956 [ɔ] 594 956 2279 912 110 -171 859 [u:] 330 654 2331 869 115 -255 1185 [ʊ] 417 882 2276 867 112 -86 925

7. TÁBLÁZAT. A köznyelvi litván rövid és hosszú magánhangzók formánsértékei (Hz-ben) és értékelésük: összesített férfi ejtési adatok

MAGÁNHANGZÓK F₁ (Hz) F₂ (Hz) F₃ (Hz) Kompaktság Bémolosság Tonalitás Feszítettség [iː] 287 2351 3059 719 107 799 1623 [ɪ] 385 2001 2609 773 107 601 725 [e] 447 2169 2833 784 106 570 1055 [æ] 745 1697 2610 874 105 171 552 [ɛ] 613 1718 2616 846 106 265 447 [ɑː] 832 1216 2508 932 106 −149 623 [ɐ] 709 1280 2479 900 107 −31 450 [ɔː] 496 743 2562 920 111 −362 823 [ɔ] 576 1036 2522 895 109 −131 562 [uː] 320 631 2571 869 115 −315 1120 [ʊ] 436 893 2592 871 111 −151 763

Az első három formáns átlagértékei alapján kiszámított akusztikai magánhangzó-paraméterek (lásd a 4–7. táblázatot) a következő jegyekhez kapcsolódnak: „magas”–„alacsony”, „kompakt”–„diffúz”, „bémol”–„természetes”, „feszes”–„laza”. A hangmagasság (hangszín) alapján az izoláltan ejtett [iː], [e], [æ] és [ɪ], [ɛ] magas, magas hangszínű hangoknak tekintendők (második formánsuk magasabb 1500 Hz-nél, tonalitásfokuk pedig pozitív^[16]), szemben a megfelelő mély hangszínű^[17] vagy pontosabban nem magas magánhangzókkal: [ɑː], [ɔː], [uː] és [ɐ], [ɔ], [ʊ] (e magánhangzók második formánsa nem éri el az 1500 Hz-et, a mély hangszínű hangok tonalitásfoka pedig mind negatív, kivéve a női [ɛ]-t) (vö. az 1. táblázatban közölt fonológiai magánhangzó-osztályozással).

A férfiak és a nők ejtési adatai alapján (vö. a táblázatok második formánsát és tonalitásfokát) a köznyelvi litván hosszú magánhangzók közül az [iː] magánhangzó hangszíne a legmagasabb, a [uː] és [ɔː] magánhangzóké pedig a legalacsonyabb. A rövid magánhangzók közül az [ɪ] hangszíne a legmagasabb, a [ʊ] és [ɔ] magánhangzóké pedig a legalacsonyabb. Hangsúlyozni kell, hogy a legalacsonyabb hangszínű magánhangzók bémolossági indexe is a legnagyobb (lásd a 4–7. táblázatot). Az akusztikai osztályozás szerint az [ɔː], [uː], [ɔ], [ʊ] magánhangzók bémolnak tekintendők: az [uː] bémolossági indexe a legnagyobb, ezért feltételezhető, hogy e hang ejtésekor az ajkak a legaktívabbak.

Mindkét formáns elhelyezkedését figyelembe véve az izoláltan ejtett litván magánhangzók a kompaktság (illetve a diffúzió, amely fordítottan arányos a kompaktsággal) foka szerint osztályozhatók. Amint a 4–7. táblázatból látható (vö. a 3. és 4. ábrával), a legkompaktabb hang az [ɑː]: amint említettük, e magánhangzó első két formánsa kevéssé távolodik el egymástól, és általában a spektrum középső részétől is (a kompaktság numerikus értéke a legmagasabb). A spektrum szélein helyezkedik el az [iː] és az [uː] – ezek nem kompakt, vagyis a legdiffúzabb magánhangzók (spektrális energiájuk a spektrum szélein oszlik el, kompaktsági értékeik pedig a legalacsonyabbak). A rövid magánhangzók közül a legalacsonyabb [ɛ] a legkompaktabb magánhangzó (kompaktsági indexe a legmagasabb az összes rövid magánhangzó közül); a spektrum szélein, de a diffúz hosszú [iː] és [uː] magánhangzóknál valamivel közelebb a középponthoz található a rövid [ɪ] és [ʊ] első és második formánsa.

A litván hosszú és rövid magánhangzók feszítettségének numerikus értékei (vö. a 4–7. táblázatok feszítettségi indexével) azt mutatják, hogy e paraméter átlagértéke jóval magasabb a hosszú [iː], [uː], [ɔː] magánhangzók esetében, mint a megfelelő rövid [ɪ], [ʊ] és [ɔ] hangoknál. Azonban, ahogy várható is volt (vö. Girdenis 2003: 222, 226), a hosszú [æ], [ɑː] és rövid megfelelőik, [ɛ], [ɛ] közötti feszítettségbeli különbségek jóval kisebbek.

3. ÁBRA. A litván nyelv magánhangzói a pszichoakusztikai térben: a női beszéd összesített adatai (barkban, N = 60)

4. ÁBRA. A litván nyelv magánhangzói a pszichoakusztikai térben: a férfi beszéd összesített adatai (barkban, N = 72)

A magánhangzók spektrális jellemzői szorosan összefüggenek potenciális artikulációs sajátosságaikkal (lásd a 3–4. ábrát). A második formánst a képzés helye határozza meg: a magas hangokat [iː], [eː], [æː], [ɪ], [ɛ] elöl képzettnek tekintjük, mivel a nyelvnek a szájüreg elülső része felé történő elmozdulásával ejtjük őket. A nem magas, vagyis mély hangokat [ɑː], [ɔː], [uː] és [ɑ], [ɔ], [ʊ] nem elöl képzettnek, illetve hátul képzettnek tekintjük, mivel a nyelvnek a szájüreg hátsó része felé történő visszahúzásával ejtjük őket. Azonban

még az azonos képzési helyű magánhangzók ejtésekor is különbözik a nyelv elmozdulása: valamennyi magánhangzó közül az [iː] a leginkább elöl képzett, az [uː] pedig a leghátul képzett, a rövid magánhangzók közül pedig rendre az [ɪ] a leginkább elöl, az [ʊ] pedig a leghátul képzett.

Az első formánst a magánhangzók artikulációs nyitottsága és nyelvállása határozza meg. Ennek alapján a litván nyelv magánhangzói alsó nyelvállású (kompakt), azaz nyílt magánhangzókra [ɑː], [æː], [a], [ɛ], valamint nem alsó nyelvállású (nem kompakt) magánhangzókra oszlanak: felső nyelvállású (diffúz), azaz zárt magánhangzókra [iː], [uː], [ɪ], [ʊ], és nem felső nyelvállású, vagyis középső nyelvállású magánhangzókra [e] és [ɔ], [ɔ] (nem diffúz és nem kompakt hangokra). A szájnyílás alapján a litván nyelv legzártabb magánhangzója az [iː], a legnyíltabb pedig az [ɑː]. Az ajkak helyzete alapján a rövid labialis [ɔ], [ʊ] és a hosszú [oː], [uː] ajakkerekítéssel képzett hangok (ejtésükkor az ajkak kör alakban állnak). Minden más magánhangzó (vagyis a nem labialis, illetve egyszerű magánhangzók) ajakkerekítés nélkül képzett.

Ezenkívül a 3. és 4. ábrán a magánhangzók körei nem érnek össze (vagy alig érintkeznek), ami szintén azt jelenti, hogy a köznyelvi litván hosszú és rövid magánhangzók alapvetően minőségileg különböző hangokként érzékelhetők.

5. ÁBRA. A litván nyelv magánhangzói a pszichoakusztikai térben (a férfi és női beszéd összesített adatai barkban; a nők által ejtett magánhangzók formánsértékei normalizálva (k = 17 százalék))

A magánhangzók potenciális artikulációs sajátosságait és viszonyait közvetlenül a pszichoakusztikai tér sémája is ábrázolja (lásd az 5. ábrát), amelynek abszcisszatengelyén a második és az első formáns (F₂−F₁) értékei közötti különbség, ordinátatengelyén pedig az első formáns és az alaphang (frekvencia) értékei közötti különbség szerepel (barkban) (az ilyen típusú sémákhoz vö. Ladefoged, Maddieson 2002: 284–286; Grigorjevs 2012: 163–165). A sémából látható, hogy az elöl képzett hangok közötti távolságok jóval nagyobbak, mint a hátul képzettek közötti távolságok: az elöl képzett magánhangzók [iː]-től [æː]-ig terjedő viszonyait ábrázoló bal oldali háromszögoldal észrevehetően hosszabb annál a jobb oldalinál, amely a hátul képzett magánhangzókat [ɑː], [ɔ]-tól [uː], [ʊ]-ig köti össze (vö. Фант 1964: 114). Mint ismeretes, az elöl képzett magánhangzók közötti nagyobb távolság arra utal, hogy a nyelv horizontális, a fogak irányába történő elmozdulása náluk jellemzően kifejezettebb, mint a hátul képzetteknél. A hosszú [iː] a leginkább elöl képzett hang; ejtésekor a nyelv a legmesszebbre mozdul el a szájüreg elülső része felé. Az elöl képzett magánhangzók közül a hosszú [æː] a legnyíltabb és legalacsonyabb nyelvállású. A hátul képzett sor szélső helyét a hosszú, ajakkerekítéssel képzett [oː] foglalja el. A nyelv a hátul képzett alsó nyelvállású [ɑː] ejtésekor ereszkedik a legalacsonyabbra –

a leghátul képzett magánhangzók közül, sőt általában az összes magánhangzó közül is ez a legnyíltabb és legalacsonyabb nyelvállású.

6. ÁBRA. A magánhangzók osztályozása a TFA (IPA)^[18] szerint

A litván nyelv magánhangzórendszere az 5. ábrán kényelmesen összehasonlítható a TFA (IPA) szerinti megfelelő magánhangzórendszerrel (6. ábra), amely a hangok kiejtését (a magánhangzók artikulációs jegyeit) veszi figyelembe. A litván nyelv hosszú és rövid magánhangzóinak spektrális elemzése, valamint a hangok kiejtésének figyelembevételével választottuk ki a litván magánhangzókhoz a megfelelő TFA-jeleket. Fel kell azonban hívni a figyelmet arra, hogy a nemzetközi osztályozás szerint a litván magánhangzók osztályozásához több artikulációs jegyet kell figyelembe vennünk, mint a hagyományos (nemzeti) felosztás szerint (vö. Pakerys 2003: 27, 1. táblázat). Például: 1) a nyelv legmagasabbra emelkedő része alapján elülső (hosszú /iː, eː, æː/ és rövid /ɪ, ɛ/), középső (rövid /ɘ/) és hátulsó (hosszú /ɑː, oː, uː/ és rövid /ɔ, ʊ/) sorú magánhangzókat különböztetünk meg, hagyományosan pedig elülső (/iː, eː, æː, ɪ, ɛ/) és hátulsó (/ɑː, oː, uː, ɐ, ɔ, ʊ/) sorú magánhangzókat; 2) a nyelv és a szájpadlás közötti távolság alapján zárt (hosszú /iː, uː/, a rövid /ɪ, ʊ/ pedig ebben az esetben a zárt és a félig zárt magánhangzók között foglalna helyet), félig zárt (hosszú /eː, oː/, bár a kapott akusztikai paraméterek alapján a litván /eː/ a zárt és a félig zárt magánhangzók közötti köztes hangnak tekinthető), félig nyílt (/ɛ, æː, ɔ/) és nyílt magánhangzókat (/ɑː/) különböztetünk meg; hagyományosan általában felső nyelvállású (azaz zárt /i, uː, ɪ, ʊ/), középső nyelvállású (köztes /eː, oː, ɔ/) és alsó nyelvállású (nyílt /ɑː, æː, ɛ/) magánhangzókat különböztetünk meg; 3) az ajakműködés alapján ajakkerekítéses (azaz labiális /uː, oː, ʊ, ɔ/) és ajakkerekítés nélküli (nem labiális /iː, eː, æː, ɑː, ɪ, ɛ, e/) magánhangzókat különböztetünk meg, ugyanúgy, mint a litván magánhangzók hagyományos artikulációs osztályozásában.

A magánhangzók nemzetközi osztályozása az egységes artikulációs elvek alapján különösen előnyös a különböző nyelvek hangrendszerének vizsgálatához és összehasonlításához.

7. ÁBRA. Izoláltan és szavakban ejtett magánhangzók az akusztikai térben (különböző vizsgálatok adatai alapján, hertzben) ^[19]

Az első és a második formáns értékei (hertzben) alapján e vizsgálat eredményeit (izolált hangok) néhány korábbi kutatás megfelelő adataival is összehasonlítottuk – a szavakban ejtett magánhangzókéival (lásd a 7. ábrát): a jelen tanulmányban leírt litván magánhangzó-etalonokat az akusztikai térben nagy fekete szimbólumok jelölik (körök – hosszú magánhangzók, háromszögek – rövid magánhangzók); Alekso Girdenis vizsgálatának adatait (Girdenis 2003: 222, 25. táblázat) kis világosszürke szimbólumok; Lidija Kaukinienė vizsgálatának adatait (Kaukinienė 2004b: 201, 1. táblázat) kis sötétszürke szimbólumok; Danutė Balšaitytė vizsgálatának adatait (Balšaitytė 2004: 171, 1. táblázat) pedig kis fehér szimbólumok jelölik. Amint látható, az ebben a vizsgálatban elemzett magánhangzók többsége az akusztikai térben többé-kevésbé hasonló vagy periférikusabb helyet foglal el, mint a szavakban ejtett magánhangzók. Megjegyzendő, hogy az alsó nyelvállású magánhangzók spektrumai egyeznek meg a leginkább, azonban a litván rövid magánhangzók és a megfelelő hosszú magánhangzók minőségi jellemzői minden esetben jelentősen eltérnek: különböző vizsgálatok szerint a rövid magánhangzók közelebb tolódnak az akusztikai tér középpontjához, mint a megfelelő hosszú párjaik.

4. ÖSSZEFOGLALÓ KÖVETKEZTETÉSEK

A litván nyelv rövid és hosszú magánhangzóinak etalonjait a mennyiségi és minőségi különbségekre kell alapozni:

1. Megállapítást nyert, hogy a standard litván nyelv izoláltan ejtett rövid és megfelelő hosszú magánhangzóinak időtartam-aránya 1: 2,1. Nem izolált kiejtés esetén a mennyiségi arányok változhatnak, ezért a rövid és hosszú magánhangzók műszeres vizsgálatakor a magánhangzók minőségi jellemzőit is figyelembe kell venni.

2. A nők és a férfiak által izoláltan ejtett hosszú magánhangzók periférikusabb helyet foglalnak el az akusztikai és pszichoakusztikai térben, mint rövid párjaik. Ez várható is volt, mivel a litván hosszú és rövid magánhangzók nemcsak mennyiségükben, hanem különösen minőségükben különböznek.

3. Annak ellenére, hogy a különböző vizsgálatokban a litván magánhangzók első és második formánsának átlagértékei változnak, a magánhangzók egymáshoz viszonyított általános tendenciái változatlanok maradnak, és a magánhangzók osztályozása ugyanannak a modellnek felel meg (csupán idealizáltabb és periférikusabb formában); ezért feltehető, hogy az izoláltan ejtett magánhangzók a standard litván kiejtés etalonjainak tekinthetők.

LITERATŪRA

Aliūkaitė D., Mikulėnienė D. 2014: Geolektų ir regioninių dialektų formavimosi ypatumai Lietuvoje. – Mikulėnienė D. ir kt. 2014: XXI amžiaus pradžios lietuvių tarmės: geolingvistinis ir sociolingvistinis tyrimas: žemėlapiai ir jų komentarai. Sudarė Danguolė Mikulėnienė, Violeta Meiliūnaitė, Vilnius: Briedis, 257–262.

Bacevičiūtė R. 2002: Lietuvių kalbos kintamųjų garsų [ie], [uo] eksperimentinė analizė. – Kalbotyra 51 (1), 5–17.

Bacevičiūtė R. 2009: Instrumentinio garsų tyrimo kryptys ir problemos Lietuvių dialektologijoje. – Respectus Philologicus 16 (21) A, 202–215.

Bladon R. A. W., Fant G. 1978: A two-formant model and the cardinal vowels. – Speech Transmission Laboratory – Quarterly Progress and Status Report 1/1978, Stockholm: KTH, 1–8.

Cidzikaite D. 2002: Anglų kalbos terminai common language, national language, literary language, King’s language, standard language ir jų lietuviški atitikmenys. – Archivum Lithuanicum 4, 273–282.

Čičirkaitė R. 2014: Idealiosios bendrinės tarties beieškant: ilgojo-įtemptojo balsio o vartosena 1960–2011 m. informacinėse laidose. – Darbai ir dienos 62, 45–58.

DLKG 2005: Dabartinės lietuvių kalbos gramatika. Redaktorius Vytautas Ambrazas, autoriai Vytautas Ambrazas ir kt., 4-as patais. leidimas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

English Phonetics and Phonology. Prieiga internete: https://www.facebook.com/English-Phonetics-and-Phonology-268299689848577/?fref=ts (žiūrėta 2015-10-28).

Fant G. 1975: Non-uniform vowel normalization. – Speech Transmission Laboratory – Quarterly Progress and Status Report 2–3, 1–19.

Fant G. 1983: Feature analysis of Swedish vowels – a revisit. – Speech Transmission Laboratory – Quarterly Progress and Status Report 2–3, 1–18.

Girdenis A. 2003: Teoriniai lietuvių fonologijos pagrindai, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

Girdenis A. 2008: Kardinaliniai balsiai. – Žemaičių dzūkai: Tekstai su komentarais, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 29–32.

Girdenis A. 2009: Vad dinamųjų sutaptinių dvibalsių [ie uo] garsinė ir fonologinė sudėtis. – Baltistica 44(2), 213–242.

Girdenis A., Pupkis A. 1978: Bendrinės kalbos norminimo ir kodifikavimo principai. – Baltų kalbos ir jų tyrinėjimo metodai. Vilnius, 53–66.

Pakerys A. 2003: Lietuvių bendrinės kalbos fonetika, Vilnius: Enciklopedija.

Grigorjevs J. 2008: Latviešu valodas patskaņu sistēmas akustisks un auditīvs raksturojums, Rīga: LU Latviešu valodas institūts.

Grigorjevs J. 2012: Acoustic and auditory characteristics of the Latvian monophthong system. – Linguistische Berichte, Heft 230, Hamburg: Helmut Buske Verlag, 155–182.

Grigorjevs J. 2013, Problems using the traditional acoustic cues for the phonological interpretation of vowels. – Baltistica 48(2), 301–312.

Iivonen A. 1987: The critical band in the explanation of the number of possible vowels and psychoacoustical vowel distances. – Helsingin yliopiston fonetiikan laitoksen monisteita 12, Helsinki: University of Helsinki.

IPA 2005: International Phonetic Association. Prieiga internete: <https://www.internationalphoneticassociation.org/content/full-ipa-chart> (žiūrėta 2015 09 11).

Jakobson R. ir kt. 1963: Preliminaries to Speech Analysis, 4^th ed., Cambridge: The MIT Press.

Jaroslavienė J. 2014: Spectral characteristics of the Lithuanian vowels: some preliminary results of a new experimental research. – Linguistica Lettica 22, 68–84.

Jaroslavienė J., Kaukėnienė L. 2004: Danielo Joneso kardinalių balsių spektrinės charakteristikos. – Kalbotyra 53(1), 25–38.

Jassem W. 1973: Podstawy fonetyki akustycznej, Warszawa: Państwowe Wydawnictwo Naukowe.

Kaukėnienė L. 2002: Lietuvių bendrinės kalbos nekirčiuotų balsių spektrai. – Kalbotyra 51(1), 41–59;

Kaukėnienė L. 2003a: Lietuvių bendrinės kalbos nekirčiuotų balsių kiekybė. – Acta Linguistica Lithuanica 48, 35–47.

Kaukėnienė L. 2003b: Lietuvių kalbos kirčiuotų ir nekirčiuotų kintamos artikuliacijos balsių [ie], [uo] kokybinės ir kiekybinės charakteristikos. – Žmogus kalbos erdvėje: mokslinių straipsnių rinkinys 3 (1), Kaunas.

Kaukėnienė L. 2004a: Dabartinių baltų bendrinių kalbų nekirčiuotų skiemenų vokalizmas (Instrumentinis tyrimas), Humanitarinių mokslų daktaro disertacija, Vilnius, Vilniaus universitetas.

Kaukėnienė L. 2004b: Dabartinių baltų bendrinių kalbų balsių spektrai. – Baltistica 39(2), 199–211.

Kazlauskienė A. 2002: Balsių trukmė: norma ir vartosena. – Profesinė kalba: teorija ir praktika, Vilnius: Lietuvos teisės universiteto Leidybos centras, 33–35.

Kliukienė R. 2002: Regresyvinis minkštųjų priebalsių poveikis trumpųjų balsių spektrui bendrinėje lietuvių kalboje. – Kalbotyra 51(1), 73–78.

Kliukienė R. 2003: Bendrinės kalbos nekirčiuotų trumpųjų balsių spektrų dinamika. – Kalbotyra 52(1), 81–91.

Kliukienė R. 2005: Bendrinės lietuvių kalbos trumpųjų balsių spektrų dinamika (žvalgomasis tyrimas). – Kalbos istorijos ir dialektologijos problemos 1. Sudarė Saulius Ambrazas ir kt., Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, 361–367.

Kliukienė R., Raudžiūtė I. 2013: Minkštųjų priebalsių poveikis lietuvių bendrinės kalbos ilgųjų kirčiuotų balsių spektrui. – Žmogus ir žodis 15(1), 111–119.

Kruopienė I., Kačiukienė G. 2008: Ilgųjų ir trumpųjų balsių realizavimas sakytinės žiniasklaidos darbuotojų kalboje. – Žmogus ir žodis 10(1), 38–42.

Ladefoged P. 1975: A course in phonetics. New York, Chicago, etc.: Harcourt Brace Jovanovich, Inc.

Ladefoged P., Maddieson I. 2002: The Sounds of the World’s Languages. Malden: Blackwell Publishers.

LG 1997: Lithuanian grammar. Redaktorius Vytautas Ambrazas, Vilnius: Baltos lankos.

LKE 2008: Lietuvių kalbos enciklopedija. Sudarė Kazys Morkūnas, redagavo Vytautas Ambrazas. 2-as patiksl. ir papild. leidimas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

Mikulėnienė D. et al. 2014: XXI amžiaus pradžios lietuvių tarmės: geolingvistinis ir sociolingvistinis tyrimas: žemėlapiai ir jų komentarai. Sudarė Danguolė Mikulėnienė, Violeta Meiliūnaitė, Vilnius: Briedis.

Mikulėnienė D. 2015: Valstybinė lietuvių kalba: lūkesčiai ir rūpesčiai. Prieiga internete: http://alkas.lt/2015/02/06/d-mikuleniene-valstybine-lietuviu-kalba-lukesciai-ir-rupesciai/ (žiūrėta 2015 09 11).

Miliūnaitė R. 2013: Raštingumo problema interneto bendruomenės ir mokytojų akimis. – Kalbos kultūra 86, 192–211.

Miller J. 1989: Auditory perceptual interpretation of the vowel. – Journal of the Acoustic Society of America 85, 2114–2134.

Murinienė L. 2007: Rytinių šiaurės žemaičių fonologija: vokalizmas ir prozodija, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, Vilniaus pedagoginis universitetas.

Nevinskaitė L. 2013: Viešosios kalbos kaitos kontekstas: viešosios erdvės ir žiniasklaidos raidos Lietuvoje bruožai. – Lietuvių kalba: idealai, ideologijos ir tapatybės lūžiai (pirmasis kolektyvinės monografijos variantas). Sudarė Loreta Vaicekauskienė, 118–136.

Pakerys A. 1982: Lietuvių bendrinės kalbos prozodija, Vilnius: Mokslas.

Pakerys A. 2003: Lietuvių bendrinės kalbos fonetika, Vilnius: Enciklopedija.

Pakerys A., Pupkis A. 2004: Lietuvių kalbos bendrinė tartis: kompaktinės plokštelės tekstai, Vilnius: Gimtasis žodis.

Roca I., Johnson W. 1999: A course in phonology, Blackwell Publishing Ltd.

Traunmüller H. 1988: Analytical expressions for the tonotopic sensory scale. – Perilus 8, Stockholm: University of Stockholm, 93–102.

Vaicekauskienė L. 2011: Oficialioji lietuvių kalba yra negyva kalba. Žurnalistai apie lietuvių kalbos standartą televizijoje ir radijuje. – Darbai ir dienos 55, 191–207.

Vaitkevičiūtė V. 2001: Lietuvių kalbos tarties pagrindai ir žodynas, Vilnius: Pradai.

Valstybinės lietuvių kalbos komisijos nutarimas „Dėl lietuvių bendrinės tarties būtiniausių reikalavimų“. Prieiga internete: http://www.vlkk.lt/aktualiausios-temos/tartis-ir-kirciavimas/apie-skyriu-tartis-ir-kirciavimas (žiūrėta 2015-11-10).

Valstybinės lietuvių kalbos komisijos nutarimas „Dėl valstybinės kalbos vartojimo, norminimo ir sklaidos programos patvirtinimo“, 2015-04-30, Nr. N-2 (157). Prieiga internete: http://www.vlkk.lt/vlkk-nutarimai/nutarimai (žiūrėta 2015 11 10).

Zabarskaitė J. 2015: Pasaulinė raštingumo diena: Lietuvių kalbos ir skaitmeninės visuomenės santykis šiandien, 2015-09-08, straipsnį parengė Dovilė Balčiūnaitė. Prieiga internete: http://www.fm99.lt/pasauline-rastingumo-diena-lietuviu-kalbos-ir-skaitmenines-visuomenes-santykis-siandien/ (žiūrėta 2015 09 11).

Балашайте Д. 2004: Спектральные характеристики гласных (монофтонгов) современного литовского литературного языка. – Respectus philologicus 5(10), 169–175.

Фант Г. 1964: Акустическая теория речеобразования. Москва: Наука.

Пиотровский Р. Т. 1960: Еще раз о дифференциальных признаках фонемы. – Вопросы языкознания 6, 24–38.

Gauta 2015 11 17

Priimta 2015 12 16

JURGITA JAROSLAVIENĖ

Lietuvių kalbos institutas

Petro Vileišio g. 5, LT–10308 Vilnius

[email protected]

^[1] Šiuolaikiniai eksperimentiniai garsų tyrimai (paprastai tiriami garsų akustiniai požymiai) dažniausiai atliekami specialiais prietaisais arba kompiuterinėmis programomis. Svarbiausi metodai – oscilogramų, spektrogramų analizė, garso trukmės, pagrindinio tono ir intensyvumo matavimai. Norint nustatyti tiriamų elementų fonologinį savarankiškumą, atliekami ir audiciniai eksperimentai. Jeigu neaptariami audiciniai eksperimentai, tik instrumentiniams tyrimams apibūdinti vartojamas instrumentinės fonetikos terminas (Bacevičiūtė 2009: 202).

^[2] Atkreiptinas dėmesys, kad natūraliu kalbėjimo tempu izoliuotai ištarti balsiai nepainiotini su Danielo Joneso kardinaliaisiais (arba kitaip – kardinaliniais) balsiais (Ladefoged 1975: 194–199; Jassem 1973: 190, lentelė 13.1) ir pagal specialius reikalavimus ištartais lietuvių kalbos (ir kitų kalbų) bei tarmių izoliacijaistais balsiais: kardinalieji balsiai naudojami kaip teoriniai konstruktai, tam tikra etaloninė sistema konkrečių kalbų ar tarmių balsynui apibūdinti ir palyginti, tačiau visai tiksliai nesutampa su jokios konkrečios kalbos atitinkamais garsais (pvz., plg. Roca, Johnson 1999: 126; Jaroslavienė, Kaukenienė 2004: 25–45; Kaukenienė 2004b: 199–211; Murinienė 2007: 116–118; Girdenis 2008: 29–32 ir kt.).

^[3] Iš lietuvių kalbos būtiniausių tarties reikalavimų minėtini bent keli: skirti trumpuosius balsius nuo ilgųjų ir kirčiuotuose, ir nekirčiuotuose skiemenyse; skirti balsius e, ė, o nuo ie, uo kirčiuotuose ir nekirčiuotuose skiemenyse; skirti dvibalsių ir mišriųjų dvigarsių tvirtapradę priegaidę nuo tvirtagalės; laikytis kietųjų ir minkštųjų priebalsių tarimo taisyklių ir pan. Kirčiuotų trumpųjų balsių negalima pailginti (netaisyklingas jų tarimas griauna balsių sistemą, nes trumpė lietuvių kalboje yra vienas iš skiriamųjų balsių požymių, tik balsių ilgumu gali skirtis kitais atžvilgiais vienodi žodžiai: mẽs – mès, lĩs – lìs ir pan.). Plačiau apie tarties normas žr. Valstybinės lietuvių kalbos komisijos (toliau – VLKK) nutarimą „Dėl lietuvių bendrinės tarties būtiniausių reikalavimų“; taip pat žr. Girdenis, Pupkis 1978; Girdenis 2003: 24–25; Pakerys, Pupkis 2004 ir kt.

^[4] Arba kitaip – kultūros kalbą (žr. Mikulėnienė 2015), kaip pridėtinės vertės ženklą, kurį reprezentuoja ne tik kalbos kultūros

išmanymas, bet ir taisyklinga, aiški tartis.

[5] Kaip žinoma, pagrindinis valstybinės kalbos politikos tikslas – stiprinti valstybinės kalbos statusą ir prestižą, skatinti jos plėtrą, užtikrinti lietuvių kalbos funkcionalumą visose viešojo gyvenimo srityse, išlaikyti ją kalbų rinkoje (žr. VLKK nutarimą „Dėl valstybinės kalbos vartojimo, norminimo ir sklaidos programos patvirtinimo“, 2015-04-30, Nr. N-2 (157)).

[6] Straipsnyje aptariami rezultatai apskaičiuoti Lietuvių kalbos institute 2013–2015 m. vykdant Lietuvos mokslo tarybos finansuojamą projektą „Dabartinės baltų kalbos: spektrinės garsų charakteristikos (instrumentinis tyrimas)“. Projekto vykdytojai: dr. Juris Grigorjevas, dr. Inesė Indričānė, dr. Jurgita Jaroslavienė (projekto vadovė) ir dr. Jolita Urbanavičienė.

[7] Taisyklingos, aiškios tarties klausimas aktualus ne tik lietuvių kalbai, priskiriamai prie mažai vartojamų pasaulio kalbų, bet ir didžiosioms kalboms, tokioms kaip anglų. Pvz., žr. internete English Phonetics and Phonology <[https://www.facebook.com/English-Phonetics-and-Phonology-268299689848577/?fref=ts]> (žiūrėta 2015-10-28).

[8] Vis dar trūksta išplėtotų diskusijų ir nusistovėjusios nuomonės dėl dabartinės bendrinės kalbos (angl. common language), standartinės kalbos (angl. standard language), paprastosios kalbos (angl. plain language) sampratos, vartosenos ir vartojimo sričių bei santykio su valstybine kalba. Glaustą tokių terminų kaip rašomoji kalba, bendrinė kalba, literatūrinė kalba, standartinė kalba vartosenos apžvalgą žr. Cidzikaitė 2002: 280–282 ir ten min. lit.

[9] Norint panagrinėti, ar svetimos kilmės žodžių balsio [ɛ] (t. y. fonemos /ɛ/ alofono) tarimas (ypač kokybė) panašiose pozicijose skiriasi nuo paprasto trumpojo [e] (t. v. fonemos /e/ alofono), planuojama atlikti instrumentinį ir audicinį tyrimą pasirenkant atitinkamo pobūdžio tiriamąją medžiagą. Antano Pakerio duomenimis (2003: 33), balsių [ɛ] ir [e] funkcinį savarankiškumą galima patikrinti palyginus žodžių formas gęstų (daiktavardžio gęstas dgs. kilm.) ir gęstų (veiksmažodžio gęsti tariamoji nuosaka): 75–80 proc. klausytojų teisingai atpažino tuos izoliuotai ištartus žodžius.

[10] Izoliuotai ištartų kintamojo pakilimo ilgųjų balsių pavyzdžių galima pasiklausyti paspaudus „[ie]“ ir atitinkamai „[uo]“.

[11] Minkštumo ženklo žymėjimas prieš a, ą tipo raides simbolinis (laikydamiesi nuoseklumo, turėtume rašyti ir prie u, ū, uo tipo raidžių), norint parodyti, kad tuo atveju garsas vartojamas po minkštojo priebalsio, dėl to jo kokybė pakinta. Du šio vienodai rašte žymimi skirtingos kokybės trumpieji balsiai apibraukti raudonai (plačiau dėl raidžių žr. Pakerys 2003: 29, 3 išn. ir min. lit.; Girdenis 2003: 194; DLKG 2005: 24–25).

[12] Kaip žinoma, efektyvi gali būti tik tokia fonemų klasifikacija ir tokia diferenciacijų požymių sistema bei hierarchija, kuri leidžia kuo nuosekliau ir paprasčiau aprašyti visų fonologinių elementų santykius ir visos fonologinės sistemos funkcionavimą (Girdenis 2003: 201tt.; taip pat plg. Pakerys 2003: 32–37; DLKG 2005: 21–26).

[13] Paveikslas imtas iš XXI amžiaus pradžios lietuvių tarmės: geolingvistinis ir sociolingvistinis tyrimas: žemėlapiai ir jų komentarai, sudarė Danguolė Mikulėnienė, Violeta Meiliūnaitė, autoriai D. Mikulėnienė ir kt., Vilnius: Briedis, 2014.

[14] Kompiuterinę programą FORMANT2.PAS sukūrė Aleksas Girdenis, remdamasis Raymond Piotrovsky (Пиотровский 1960: 24–38) pasiūlytu metodu.

[15] Nenormalizuotų ir normalizuotų duomenų rezultatai smulkiau neaptariami.

[16] Kuo aukštesnis tembras, tuo didesnė antrosios formantės skaitinė reikšmė ir tonalumo koeficientas (laipsnis), rodantis garso aukštį.

[17] Lietuvių kalbos balsiai [ɔ], [uː], [ɔ], [ʊ] (taip pat [uo]) realizuojami dvejopais alofonais: prieš šiuos balsius gali eiti ir kietieji, ir minkštieji priebalsiai (ir /j/). Po minkštųjų priebalsių (ir /j/) vartojami supriešakėję balsių variantai: jų tarimo pradžioje liežuvis yra gerokai pasislinkęs į priekį, bet paskui dažniausiai atsitraukia į pagrindinį („paprastųjų“) alofonų padėtį (plg. Girdenis 2003: 192 ir min. lit., 229; Jaroslavienė 2014: 76–77). Šiame straipsnyje nagrinėjama pagrindinių (nesupriešakėjusių) alofonų kokybė ir trukmė.

[18] Paveikslas parengtas pagal https://www.internationalphoneticassociation.org/content/ipa-chart (žiūrėta 2015 09 02). Labializuoti (lūpiniai) balsiai išsidėstę kiekvienos kraštinės dešinėje pusėje, nelabializuoti (nelūpiniai) – kairėje.

[19] Paveiksle apskritimai žymi ilguosius balsius, trikampiai – trumpuosius balsius.