Vajon a motiválatlan ragadványnevek fogalma nem mond-e ellent a ragadványnév fogalmának? Hiszen ha a Bebras, Erkė, Kreidaklynis (119. o.) és más ragadványnevek kiválasztásának indítékai nem kerültek lejegyzésre, az nem jelenti azt, hogy ezek a litván ragadványnevektől eltérő módon keletkeztek volna, vagyis hogy motiválatlanok lennének.

A „Lietuvių pravardės” értékelésekor mindenekelőtt arra törekedtünk, hogy felhívjuk az olvasók figyelmét e litván antroponimikai munka újdonságára és erényeire. Az itt közölt polemikus megjegyzések vagy a szerzőétől eltérő vélemény egyes kérdésekben talán hasznára válik majd a litván személynevek e különleges rétegével kapcsolatos további kutatásoknak.

Vitalija Maciejauskienė

Benita Laumane. Zeme, jūra, zvejvietas. Zvejniecības leksika Latvijas piekrastē. Riga, 1996: Zinātne, 397 oldal: ill., [8] tábla színes illusztrációkkal.

Az elmúlt néhány évben számos jelentős balti onomasztikai munka jelent meg. Kétségtelenül ezek közé tartozik B. Laumane lett nyelvész 1996-ban megjelent könyve, amely a Balti-tenger lettországi partvidékének halászati szókincsét vizsgálja¹. Ez a munka összefoglalja és kiegészíti a szerző korábbi tanulmányait².

El kell mondani, hogy ez az első ilyen jellegű munka a balti onomasztika (és általában a nyelvészet) területén: igen sokoldalúan és részletesen vizsgálja egy meglehetősen sajátos terület, a tengerpart appellatív és onimikus szókincsét. Igaz, a Balti-tenger litvániai partvidékének helyneveiről is írtak már valamennyit³, ám ez inkább csak a toponímiával való ismerkedést szolgálja, nem pedig annak részletes elemzését.

B. Laumane könyve egy „Előszóból”, egy „Bevezetésből” és három nagy fejezetből áll: „A halásztelepülések és kikötők nevei” („Zvejniekciemu un valgumu nosaukumi”), „A domborzati formák nevei” („Reljefa apzīmējumi”), valamint „A halászterületek nevei” („Zvejvietu nosaukumi”). Ezek a fejezetek meghatározott részletesebb alfejezetekre tagolódnak.

A Bevezetésben (5–16. o.) a Balti-tenger partvidékének sokoldalú jellemzése olvasható: áttekinti a halásztelepülések kialakulásának történetét, a halászat fejlődését, a lakosság etnikai összetételét és annak változásait. A történeti források adatai-

¹ A könyv kétségtelenül megérdemelne egy részletes recenziót vagy alapos elemzést. Ezúttal azonban csupán a bemutatására szorítkozunk.

² Vö. Л а у м а н е Б. Семантика и структура названий тоней побережья Латвийской ССР. – Baltu valodas senāk un tagad, Rīga: Zinātne, 1985, 115–127; Laumane B. Zvejvietu nosaukumi Latvijas PSR piekrastē, Rīga: Zinātne, 1987 stb.

³ Lásd: Гуделис В. Список географических названий залива Куршю марес и прилегающей к нему территории. – Куршю марес, Вильнюс, 1959, 541–546; Vanagas A. Mūsų pajūrio vandenvardžiai. – Baltija, Vilnius: Mintis, 1984, 72–77; Razmukaitė M. Kuršių nerijos ir Kuršių marių vietų vardai. – Kalbos kultūra 69, 1997, 74–81.

241

a Balti-tenger partján, a mai Lettország területén különböző helyeken nemcsak baltiak (lettek, kurók), vagyis indoeurópaiak, hanem finnek (lívek, észtek) is éltek; ezért e népek mindegyikének nyelve nyomokat hagyott mind a közszói, mind a tulajdonnévi szókincsben.

Az első fejezetben (17–111. o.) a kikötőhelyek közneveit (fiziográfiai terminusokat), valamint a halásztelepülések és lakóik neveit elemzi. Érdekesség, hogy a lett nyelvben a halászkikötők megnevezésére használt valamennyi szó kölcsönszó: a legelterjedtebb vālgums a lív nyelvből származik (vö. lív vālga-mõ, vālġam „Ladungsplatz“, észt valgma „olyan partszakasz, ahová kihúzzák a hajókat” stb. – 20. o.); Kurzeme vidékén használatos sędums, sadums szintén a balti finn nyelvekből kölcsönzött szó (vö. lív sadām, sada-mõ „ostā“, észt sadam „vízesés, zuhatag; kikötőhely, rakodóhely; ostā“, sadam(us) „folyótorkolat” stb. – 21. o.); a szovjet években megjelent prīcala, prīcāls orosz kölcsönszó (vö. orosz причал – 22. o.).

Különösen értékes a halásztelepülések neveinek elemzése. Eredetüket bőséges történeti forrásanyag alapján magyarázza, így e helynevek fejlődését is áttekinti. Továbbá nemcsak a mai élő lett nyelvben fennmaradt helyneveket elemzi, hanem azokat is, amelyeket kizárólag történeti dokumentumok rögzítettek. A részletes eredetmagyarázatok igen gazdag szakirodalomra támaszkodnak; a szerző ismerteti más kutatók különböző magyarázatait egy-egy konkrét helynév vagy egy bizonyos tövet tartalmazó helynévcsoport eredetére vonatkozóan. Számos eredeti etimológiát is közöl. Igaz, bizonyos esetekben – különösen akkor, amikor az egyik eredetmagyarázat szerint egy helynév balti, illetve indoeurópai, a másik szerint pedig finn eredetű – a szerző saját álláspontja hangsúlyosabban és érvekkel alátámasztva is megjelenhetett volna. Ez például a Corkas helynév eredetének magyarázatánál hiányolható (a toponimát a litván családnévvel, a Čūrkusszal, a belarusz Чурко névvel vagy az észt tsorg „mellékág, patakocska, vízbeömlés” szóval veti össze – 38. o.). Az etimológiák azért is értékesek, mert bizonyos esetekben elgondolkodtatnak azon, vajon egy-egy helynév eredete eltérhet-e a könyvben megadottól. Például a Stiebri tanyanév közvetlenül a stiebrs „szár” közszóból származik (38. o.). A motiváció (szemantika) szempontjából azonban a toponima ilyen közvetlen összekapcsolása a közszóval bizonyos kétségeket ébreszt. Talán ebben az esetben hihetőbb a személynévi eredet magyarázata, különösen, mivel a lett nyelvben mindmáig fennmaradt a Stiebrs családnév. A Vārzas tanya nevét először a lív vārẓ „csikó” szóval hozza összefüggésbe (38. o.), ám a később említett észt varz „szár, cserje” szóval való kapcsolat – különösen szemantikai szempontból – motiváltabbnak tűnne. A szerzőnek az Abragciems, Ābragciems, Ābragi, Ābraglikums helynevek eredetére adott magyarázata is elgondolkodtató. Abból kiindulva, hogy egy 19. századi történeti forrásban az Abraks helynév szerepel, a kutató a megnevezett lett toponimákat balti finn nyelvekből származó kölcsönszavaknak tekinti: összefüggésbe hozza őket a⁴⁵

4 A szerző nem adja meg e szó lett nyelvi jelentését.

⁵ Žr. Сталтане В. Э. Латышская антропонимия. Фамилии, Москва: Наука, 1981, 199.

242

az észt Abrok szóval, birtokos esetben: Abroku, valamint az észt Abrog, Abruka saar helynévvel (63. o.). E lehetséges eredetet elfogadva talán másként is el lehet gondolkodni a kérdésről. Maga a szerző idézi V. Veldre gondolatát: „Vajon az Abragi és mindkettő ragu ciems?” Úgy tűnik, ebben a felvetésben lehet némi igazság. A lett helynevek mellé állítva a Litvániában, Akmenė környékén feljegyzett szántóföldnevet, Ábragas, felvethető az a hipotézis, hogy mindezen toponimák abrag- töve a kuró ab- „körül, -körül” előtagot (vö. K. Būga kuró eredetűnek tartott ab-lingà, ablinga „környék” szavával⁶) és a közös balti rag- tövet tartalmazhatja; vö. litván rãgas „a szárazföld tengerbe, tóba vagy erdőbe benyúló keskeny, kiugró része, félsziget”⁷, lett rags „földnyelv, szarv”⁸, porosz ragis „szarv”⁹. E hipotézist az is alátámasztja, hogy mind a lett, mind a litván szóban forgó helynevek az egykori kuró területen helyezkednek el. Egyébként a másik lett toponimikus, K. Boiko, a Balti-tenger finn nyelveinek földrajzi közszavairól és ezek lettországi helynevekben fellelhető maradványairól szóló tanulmányában¹⁰ nem említi az abrag- tövet tartalmazó toponimákat.

A második fejezetben (112–220. o.) a partvidék és a tenger domborzati elnevezéseit elemzi. A szárazföld felszínformáit (partok; dűnék, strandok, félszigetek, szigetek, földnyelvek, torkolatok, kikötők) és a tenger domborzatát (tenger, öblök, védett öblözetek, nyílt tenger, szorosok, mélységek, zátonyok, köves tengerfenék, homokos tengerfenék) leíró fiziográfiai terminusokat különít el. A terminusok elemzése szintén igen részletes és átfogó: megadja jelentésüket és elterjedésüket, ismerteti történeti forrásokban való előfordulásukat, és magyarázza eredetüket. Egy-egy konkrét fiziográfiai terminus elemzésekor azokat a helyneveket is tárgyalja, amelyeknek az adott terminus része. Néhány terminus szemantikájára különös figyelmet fordít; például a folyótorkolat megnevezésére használt mute szó szemantikai mezőjének terjedését nemcsak az indoeurópai, hanem a finnugor nyelvek összefüggésében is magyarázza (158–160. o.).

A harmadik fejezetben (221–320. o.) ugyanezen szempontok alapján a halászterületek szókincsét vizsgálja. A fejezet bevezetése inkább a fiziográfiai terminusok elemzésére összpontosít, a további részek pedig a halászterületek neveit kutatják. A névalkotásról szóló alfejezetben a helynevek képzéstani elemzésének problémáit röviden tárgyalja, majd valamennyi helynevet először egytagúakra és többtagúakra osztja; az előbbieket ezután egyszerű és származékos, az utóbbiakat pedig összetett (ezek vannak a legtöbben), elöljárós szerkezetű és szóösszetételes nevekre bontja. Itt egy-két vitatható kérdés is felmerül. Az Irbīte és Ruoņītis toponimák nemcsak az irbīte bei ruoņītis kicsinyítő alakokból vagy az Irbes šaurums és a Ruonu sala helynevekből (236–237. o.) származhatnak, hanem a képző nélküli irbe közszavakból is.

⁶ Žr. Būga K. Rinktiniai raštai 3, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 1961, 171, 296; Klimavičius J. Ablinga. – Mūsų kalba 6, 1977, 10–16.

⁷ Lietuvių kalbos žodynas 11, Vilnius: Mokslas, 1978, 22, 24.

⁸ Balkevičius J., Kabelka J. Latvių-lietuvių kalbų žodynas, Vilnius: Mokslas, 1977, 548.

⁹ Mažiulis V. Prūsų kalbos etimologijos žodynas 4, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 1997, 7.

¹⁰ Boiko K. Baltijas jūras somu geografiskie apelatīvi un to relikti Latvijas vietvārdos: Disertācija filoloģijas doktora grāda iegūšanai, Rīga, 1993.

243

és ruonis. Másfelől, ha az Irbės šaurums és az Irbitė, valamint a Ruonų sala és a Ruonītis egymáshoz közel fekvő objektumokat jelölnek, akkor az Irbitė és a Ruonītis kétségtelenül a megfelelő összetett helynevek képzővel képzett származékainak tekinthetők.

Szemantikai szempontból a halászhelyek nevei két csoportra oszthatók: 1) tájékozódási pontokra utalók (nosaukumi, kas norāda orientierus: Tūjas steķis, Baznīcas, Pret Vagariem stb.) és 2) a halászhelyet jellemzők (nosaukumi, kas raksturo zvejvietu: Dzelme, Mikste, Ravas bedre, Aizkraukls stb.). A választott osztályozási szempontok kellően indokoltak, bár egyes esetekben meglehetősen nehéz őket elkülöníteni: például az Eļikšnūši (262. o.) és a Puisīš (264. o.) helyneveket tájékozódási pontokra utalóként sorolja be, míg az Akmeņija (280. o.) és a Dārziņš (285. o.) neveket a halászhelyet jellemzők közé. Az első két név funkciója azonban láthatólag szintén lehet a hely jellemzése (égerrel benőtt hely; fenyővel benőtt hely).

Az utolsó három alfejezet néhány halászhelynév eredetét ismerteti, és több szemantikai párhuzamra mutat rá a lett, a litván, a lengyel és a finn nyelvben (például lett Akmīnaja, Akmenija: litván Akmenė, Akena: lengyel Kamień, W Kamienia: észt Kivismaa, „köves föld” – 307. o.). A helynevek kronológiáját is tárgyalja: első történeti forrásokban való feljegyzésüket és későbbi fejlődésüket.

A könyv végén található, a közszavak és tulajdonnevek részletes mutatói nagyon fontosak, és megkönnyítik e nagy értékű munka használatát.

B. Laumane könyvének ismertetését lezárva még néhány, a litván névtudomány szempontjából különösen fontos dolgot kell kiemelni. Amint említettük, a könyv litván toponímiai és antroponímiai adatokat is felhasznál, ezeket más balti, olykor pedig finn nyelvi tényekkel összevetve elemzi. Másfelől e mű megjelenésével lehetővé vált, hogy a litván helynevek kutatói a lett helynevek, személynevek és a hozzájuk kapcsolódó fiziográfiai terminusok szélesebb, sokoldalúan elemzett összefüggésrendszerét is szem előtt tarthassák.

Az eddigieket összegezve bátran kijelenthető, hogy ez a könyv jelentős hozzájárulás a balti szókincs – különösen a helynevek – kutatásához. Különösen értékesen bővíti a tulajdonnevek és közszavak etimológiájának területét, mind a balti nyelvek, mind a balti–finn nyelvi kapcsolatok összefüggésében.

Laimutis Bilkis

Vilius Pėteraitis. Mažosios Lietuvos ir Tvankstos vietovardžiai. Vilnius: Mažosios Lietuvos fondas. Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 1997, 607 p.

Több mint egy évvel ezelőtt újabb, a Kis-Litvánia Alapítvány kezdeményezésére megjelent, nagy jelentőségű könyv került a könyvesboltok polcaira: a Kis-Litvánia Alapítvány alapítójának, a germanista és szótárírónak, Vilius Pėteraitisnak a tanulmánya, „Mažosios Lietuvos ir Tvankstos vietovardžiai” (alcíme: Eredetük és jelentésük). Ez már

244