ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

XLIV (2001), 259–260

IN MEMORIAM

Jonas Zemvaldas Balkevičius

1923 04 20 – 2000 12 08

A legtisztességesebbek is így vesznek el: érezni a szavakat, és közöttük keresni a kapcsolatot, vagy érezni a kapcsolatot, és szavakat keresni hozzá? (Donaldas Kajokas)

Ez a két érzék – a szóé és a kapcsolaté –, valamint a hozzájuk kötődő keresések, amelyek gyakran meghatározzák az ember pályaválasztását, a jeles litván mondattanász és lexikográfus, Jonas Balkevičius életének is kísérői voltak. Irányítójuk művészi és arisztokratikus természete elrejtette az idegenek elől a lehetséges személyes problémák létét, érzékenysége és a másik iránti tisztelete, kapcsolatteremtő képessége pedig arról tanúskodott, hogy nemcsak a szavak között érzékelte és nevezte meg a kapcsolatot.

Jonas Balkevičius két mondattani könyvet írt – Dabartinės lietuvių kalbos sintaksė (1963) és Lietuvių kalbos predikatinių konstrukcijų sintaksė (1998) – amelyek keretbe foglalták elméleti kutatásainak útját; tanulmányokat közölt a litván és lett nyelv mondattanáról, valamint a litván nyelvművelés kérdéseiről, továbbá középiskolai oktatási segédanyagokat készített. Munkáival mindenki megismerkedhetett, aki be akart kopogtatni a litván és lett lexikográfia királyságának kapuján: egyike volt a Latvių–lietuvių kalbų žodynas (Vilnius, 1977) szerzőinek, Apolonija Bojatė és Valteris Subatnieks által szerkesztett Lietuvių–latvių kalbų žodynas (Riga, 1964) szakmai szerkesztője, valamint Laimute Balode, Apolonija Bojate, Valteris Subatnieks és Alberts Sarkans mellett a Lietuviešu–latviešu vārdnīca / Lietuvių–latvių kalbų žodyno (Riga, 1995) egyik összeállítója; az utóbbi két szótárhoz egy-egy Trumpą lietuvių kalbos gramatiką című rövid litván nyelvtant is írt; megjelentette a Latvių kalba (Gimtasis žodis, 1993, Nr.1–11) című, önálló tanulásra szánt ismertetőt. Lett szépirodalmi művek fordítója és a Litván Köztársaság állami küldöttségeinek hivatalos tolmácsa volt.

Fiatal korától tanított, oktatott és vezetőként dolgozott: 1942/43-ban Neretában, 1943/44-ben Alizavában, 1944–49-ben a kaunasi 9. középiskolában tanított; 1949–56 között a Kaunasi Pedagógiai Iskola igazgatóhelyetteseként dolgozott; 1960–94 között a Vilniusi Egyetemen dolgozott: 1963-ban megvédte disszertációját –

260 |

IN MEMORIAM

1966-tól docens volt; 1964–68 között a Történelem- és Filológiai Kar, 1968–75 között a Filológiai Kar prodékánja, 1979–84 között dékánja (ötletes ünnepség- és rendezvényszervezőként vált ismertté). Ennyit foglal össze munkásságáról és pedagógiai tevékenységéről a vázlat, amely munkaterületeiről, szorgalmáról és képességeiről tanúskodik.

Az emlékezet kiváló szónokként őrzi Jonas Balkevičiust: akik hallgatták előadásait („A mai litván nyelv mondattana”, „A szókapcsolatok szerkezetének jellemzői”, „A litván nyelv központozása”, „A retorika alapjai”), a jó dikció és a szónoklás művészetének leckéit is megkapták. Színészi természete és pedagógusi tehetsége – az anyag módszeres bemutatása, a logikus gondolkodás, a hallgatóság érdeklődésének felkeltése és irányítása – az egyéni, közvetlen kapcsolatteremtéssel párosult. Kollégáihoz fűződő kapcsolatának fő szabálya az őszinteség és a tiszteletteljes távolságtartás volt. A rokonszenves professzor képét megteremtve Jonas Balkevičius elkerülte a rosszindulatú diáktréfákat. Talán azért, mert ő maga sem fecsegett mások háta mögött. Nem elhallgattatni, hanem szóra bírni – ez volt a társalgási stílusa. Demokratikus hozzáállása a dolgozatok javításakor sem tűnt el: szakdolgozatok és diplomamunkák témavezetőjeként nem kedvelte, hogy írónak, szerkesztőnek vagy makacs kritikusnak játssza magát – ezzel arra ösztönözte a hallgatókat, hogy önállóan fedezzenek fel, bizonyítsanak vagy tévedjenek.

A halál fájdalmasan megszerzett kincs, amely ahhoz a félelemhez kötődik, hogy többé nem mondhatod el azt, amit elmondhattál volna – csak érezted a kapcsolatot, és szavakat kerestél hozzá, de idejében nem találtad meg őket, vagy nem merted kimondani. Elkéstél… Szeretteink elvesztésekor azzal vigasztaljuk magunkat, hogy gazdagok vagyunk, mert emlékezünk rájuk. Amíg emlékezünk, úgy érezzük, mi magunk is élünk. Az idő nem tűnik számunkra mindenható tolvajnak: képes magával vinni, elrejteni és porral belepni mindazt, ami a mindennapokban fontos. Tanáraink elvesztése után már csak az emlékezet akvarelljét érinthetjük, mert pontos portrélenyomatot már nem tudunk készíteni – a múltban túl kevéssé figyeltünk a különféle apróságokra. A „iskolai” álmok (amikor már nem vagy diák, de a jelen problémái kölcsönveszik valamelyik tanárod vagy oktatód arcát és egy félelmetes iskolai helyzetet) sajnos nem teszik tökéletesebbé Jonas Balkevičius portréját emlékezetem lemezén – nincs benne a mérgező tűk félelme: az a Tanár, akitől nem féltél, szinte soha nem jelenik meg álmodban.

Jūratė Pajėdienė