ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LI (2005), 145–151

IN MEMORIAM

Valerij Nyikolajevics Csekman

1937 10 25 – 2004 03 17

2004. március 17-én súlyos betegség után elhunyt a habilitált bölcsészdoktor, a Vilniusi Egyetem szláv filológiai tanszékének professzora, a VE Történeti Karán működő Nem állami Kultúrák Kutatóközpontjának igazgatója, a tudományos folyóirat Slavistica Vilnensis (1995-től) felelős szerkesztője, Valerij Nyikolajevics Csekman (Csekmanas) – ismert szlavista, több mint 200 tudományos munka szerzője, amelyek Oroszország, Belarusz, Litvánia, Lengyelország, Svédország, Norvégia, Macedónia, az Egyesült Államok és más országok különböző tudományos kiadványaiban jelentek meg.

Legalább két ország – Belarusz és Litvánia – tudományos közössége nemzeti tudománya képviselőjének tekinti őt; mind a belarusz, mind a litván kollégák joggal nevezik őt a magukénak.

Valerij Nyikolajevics Csekman 1937. október 25-én született az ukrajnai Cserkaszi területen, a kijevi Szuvorov Katonai Iskolában végzett (1955). Miután a hadseregben teljesített szolgálata után lemondott a katonai pályáról, 1958-ban felvételt nyert a Csernyivci Egyetem orosz filológiai szakára, tanulmányait azonban 1963-ban kénytelen volt megszakítani a SZKP története, a tudományos kommunizmus és a katonai kiképzés tanszékeinek oktatóival kialakult konfliktus miatt. 1964-ben levelező tagozaton elvégezte a Rosztov-na-Donui Egyetemet, 1965-ben aspirantúrára került a Belorusz Tudományos Akadémia Ja. Kolaszról elnevezett Nyelvtudományi Intézetébe (Minszk), 1968-ban megvédte kandidátusi disszertációját A kemény és lágy mássalhangzó-fonémák oppozícióinak fejlődése a belarusz nyelvben. Tipológiai és összehasonlító-történeti tanulmány címmel, amely a belarusz dialektológia problémáival foglalkozott, és 1979-ig az Nyelvtudományi Intézetben dolgozott tudományos főmunkatársként.

146 |

IN MEMORIAM

1979-ben Vilniusba költözött, a VE orosz nyelvi tanszékén dolgozott (1989-ig), majd a szláv filológiai tanszék vezetője lett. 1982-ben a Moszkvai Állami Egyetemen megvédte doktori disszertációját a prasláv nyelv történetéről (A rekonstrukció tipológiai alapjai), 1986-ban professzori tudományos fokozatot kapott.

V. Csekman professzor tudományos érdeklődési köre rendkívül széles volt. Már egyetemi éveiben, tanára és barátja, a később a Moszkvai Egyetem professzorává lett O. Sirokov hatására megkedvelte az indoeurópaisztikát, és e célból számos ókori és modern nyelvet tanulmányozott. Az indoeurópaisztika művelésében később a terület neves szakértője, a Rosztov-na-Donui Egyetem professzora, A. Szavcsenko támogatta.

A Belorusz Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében folytatott aspirantúra egész további szakmai tevékenységét meghatározta – tudományos munkájának fő iránya a szlavisztika, pontosabban a szláv nyelvek története és dialektológiája, valamint a balti–szláv nyelvi kapcsolatok története lett a legősibb időktől napjainkig; egyik kedvelt tevékenysége pedig a belarusz–litván határvidék terepkutatása, továbbá a lengyel kresy-nyelvjárások tanulmányozása Litvánia és Belarusz területén.

Egyik utolsó munkájában V. Csekman bevallotta, hogy a kresy lengyelség tanulmányozására szektorbeli kollégája, V. Verenics „indította el”:

Szó szerint a védésemet követő napon, 1968 decemberében V. L. (Verenics – N. M.) odalépett hozzám, és olyan baráti hangon, amely nem tűrt ellentmondást – úgy tudott beszélni, hogy szinte leküzdhetetlen bizalmi engedelmességérzetet keltett –, azt mondta, hogy a lehető leghamarabb expedícióra kell indulnom Litvániába, és megnevezett két települést, amelyek lengyel nyelvjárásait meg kell vizsgálni – Koleszniki (lit. Kalesninkai) és Lavariski (lit. Lavoriškės). A feladat nagyon világos volt – tanulmányt kellett készíteni a „Lengyel nyelvjárások a Szovjetunióban” című tanulmánykötetbe.

Nem sokkal e beszélgetés után (1971-ben) jelent meg V. Csekman első munkája (K. Gjulumjanc közreműködésével) Vidzy mezőváros és környéke lengyel nyelvjárásáról, 1973-ban pedig további két cikk látott napvilágot a fent említett Lengyel nyelvjárások a Szovjetunióban című kötetben.

Litvániával való megismerkedése azonban jóval korábban megtörtént, mint V. Verenics „kiküldése”. A litván nyelv már egyetemi éveiben felkeltette érdeklődését, és 1960 nyarától (másodéves tanulmányai befejezése után) három egymást követő éven át expedíciókra járt Litvániába, hogy a litván nyelvet és nyelvjárásokat tanulmányozza. 1963-ban, miután kizárták az egyetemről, két lehetőség állt előtte – Tádzsikisztánba utazni iráni nyelveket tanulmányozni, vagy Litvániába menni és folytatni a litván tanulmányozását. Miután megvitatta a kialakult helyzetet O. Sirokovval, pénzérmét dobott – a második lehetőség jött ki. Egy idő múlva V. Csekman Litvániába érkezett, és a Šiulėnai nyolcosztályos iskolában (Ignalinai járás) kapott munkát német- és orosztanárként. Mintegy két évig dolgozott itt, közben aktívan tanulmányozta a litván, majd a lengyel nyelvet is, és itt ismerkedett meg először a helyi orosz óhitűekkel. 1965-ben Lettországba utazott, hogy a lett nyelvet tanulmányozza – néhány hónapig, az aspirantúrára való felvételéig, tanárként dolgozott

IN MEMORIAM

147

Latország Preiļi járásának Gaiņi falujában. Ugyanezekben az években, egy Vilniusba tett útja során megismerkedett leendő litván feleségével is.

V. Csekman tudományos örökségében kevés a tulajdonképpeni litván nyelvészeti munka – ilyen a litván akanyé problémáiról szóló terjedelmes tanulmány (1977), valamint az ehhez kapcsolódó, a VII. Nemzetközi Baltisztikai Kongresszusra készült tézisek a balti *a labializációjáról a litván nyelvjárásokban, amelyeket A. Girdeniasszal közösen készített, továbbá néhány tanulmány a litván etimológiáról, amelyek közül a legjelentősebbnek a lit. gudas szóról szóló munka tűnik (1999).

Sok figyelmet, időt és energiát fordított a belarusz–litván határvidék tanulmányozására. Mindenekelőtt a Belaruszban beszélt litván nyelvjárások érdekelték (különösen a Ramashkani-sziget), valamint a Litvániában beszélt belarusz nyelvjárások (Pelesa és mások) – a nyelvek működésének kérdései ezekben a zónákban, a nyelvek közötti interferencia és a kölcsönzések problémái.

Módszertani szempontból meg kell említeni a L. Grumadienėvel közösen közzétett, a szociolingvisztikai helyzet tanulmányozására és leírására szolgáló programot (1997), amely összefoglalta a Litvánia különböző régióiban végzett sokéves expedíciós tapasztalatot.

Jelentősebb V. Csekman hozzájárulása az alkalmazott litván nyelvészethez. Szerkesztette A. Lyberis alapvető litván–orosz szótárának második, javított és bővített kiadását (Lyberis A., Lietuvių–rusų kalbų žodynas, Vilnius, 1988; a harmadik kiadás – 2002), részt vett a tudományos Lietuvių kalbos gramatika orosz kiadásának előkészítésében (Vilnius, 1985). Legnagyobb érdeme azonban az I. Adamavičiūtė-Chekmanenėvel közösen megalkotott, nem litván anyanyelvűeknek szánt litván nyelvkönyv Lietuvių kalba visiems (Lietuvių kalba visiems: Sekmė 1–5. Vilnius, 1992–1993; második kiadás: Lietuvių kalba visiems – Литовский язык для всех, Vilnius, 1999; lengyelek számára adaptált változat – Język litewski dla każdego, Kaunas, 1993) és a hozzá tartozó tanulószótár (Lietuvių–rusų, rusų–lietuvių kalbų žodynas, Vilnius, 1993; második kiadás – 1997). Ebben a tankönyvben valósult meg először Litvániában az anyanyelv kommunikatív oktatásának elve. V. Csekman kommunikációs gyakorlatok egész sorát is összeállította – azt tervezték, hogy a tankönyv hanganyagaként adják ki őket. Sajnos ez a projekt nem fejeződött be, az anyagok kiadatlanok maradtak.

Általában véve a litván függetlenség helyreállítását követő első években nagyon sokat tett a litván nyelv társadalmi életben betöltött helyzetének megerősítéséért. Emellett folyamatosan figyelemmel kísérte a litván nyelvtudomány legújabb szakirodalmát, és lehetőségeihez mérten élénken reagált legfontosabb kérdéseire részletes recenziókkal, ezáltal elősegítve a litván nyelvészeti kutatások népszerűsítését a világban.

V. Csekman egész életében foglalkozott a litván nyelvészettel a szó tág értelmében. A litván anyag publikációinak többségében jelen van. A „litván” projektek közül ki kell emelni a litvániai lengyel nyelvjárások tanulmányozását, az ősszláv nyelv történetét és az ehhez kapcsolódó balti–szláv problematikát, a litvániai orosz óhitű nyelvjárások kutatását, valamint a balti nyelvi unió létezésének csupán tézisek formájában megfogalmazott gondolatát (az úgynevezett Peipus-Bund).

148 |

IN MEMORIAM

A litvániai kresyvidéki lengyelség tanulmányozásának egyik elsődleges feladataként V. Csekman a lengyel nyelvjárások elterjedési határainak feltárását tekintette Kaunas és Vilnius Litvániájában, valamint a megfelelő szociolingvisztikai atlasz létrehozását. E projekt megvalósításának kezdetét a litván és lengyel szakemberek délkelet-litvániai közös expedíciója jelentette, amelyet a Litván Nyelv- és Irodalmi Intézet szervezett 1989 októberében (ahogyan a professzor visszaemlékezett, az expedíció első napjaitól kezdve ő lett annak valódi ideológusa). Az expedíció anyagait a kollektív monográfia foglalta össze: Lietuvos rytai (Vilnius, 1993). Tollából származik két tanulmány (az egyik L. Grumadienė társszerzőségével) és egy térkép (amint később kiderült, előzetes), „A nyelvek elterjedése Délkelet-Litvániában a XX. század végén” címmel. Ennek a térképnek a pontosításának, javításának és részletezésének szentelte a professzor egész további kutatómunkáját: számos expedíció megszervezését és lebonyolítását hallgatókkal és kollégákkal, a belarusz–lengyel határvidék etnolingvisztikai kutatóközpontjának létrehozását a Vilniusi Egyetem szláv filológiai tanszékénél stb. E munka eredménye volt a Varsói Egyetemmel közösen 1997-ben megrendezett nemzetközi konferencia Socio- i psycholingwistyczne uwarunkowania sytuacji językowej w Wilnie i na Wileńszczyźnie, valamint mintegy tíz részletes publikáció a litvániai lengyel nyelvjárások működésének különböző kérdéseiről. A kresyvidéki lengyelség valódi eredménye és emlékműve azonban az az élethű lengyel beszédet rögzítő, sokórás hangarchívum, amely Litvánia és Belarusz különböző tájairól származó felvételeket tartalmaz, továbbá a lengyel nyelv valamely régióban való működésének tanúságai (gyakran csak a távoli vagy közelmúltban), amelyeket litvánul vagy oroszul rögzítettek.

Mély sajnálatunkra a kutatónak nem maradt ideje és ereje arra, hogy az összegyűjtött anyagot maga dolgozza fel és publikálja. A tervezett atlasz töredékei különálló publikációkban szétszórva találhatók, amelyek a lengyel ajkú lakosság valamely kompakt települési régiójának szociolingvisztikai helyzetét elemzik.

A litvániai terepkutatások kimutatták, hogy a G. Turska által még a XX. század 30-as éveiben kijelölt lengyel nyelvű areák eredete és sorsa különböző. Míg a Vilnius-vidék területén található lengyel nyelvszigetek napjainkban is fennmaradnak, addig a kresyvidéki lengyelség számos központja Kaunas Litvániájának területén mára vagy eltűnt (mint Bejkay környékén), vagy a megszűnés határára jutott. Különösen érdekesek azok az anyagok, amelyek az 1920-as demarkációs vonal mentén kialakult nyelvi helyzetet tükrözik. V. Csekman vitathatatlan érdeme a vonaltól északra elhelyezkedő eltűnőben lévő vagy már eltűnt lengyel nyelvjárások anyagainak rögzítése és publikálása. Fontos megjegyezni, hogy ő hívta fel az elsők között a figyelmet arra, hogy a lengyel nyelv Kelet-Litvániában való elterjedésében jelentős (ha nem döntő) szerepet játszott a kisbirtokos nemesség.

V. Csekman azt írta, hogy a kresyvidéki lengyelség tanulmányozásának köszönhetően nagymértékben kialakultak általános nyelvészeti nézetei: „Ezek alapja a szociolingvisztikai folyamatok jelentőségének megértése a keletkezésben és

IN MEMORIAM

149

a nyelvi változások elterjedésében, végső soron pedig a nyelvjárások és nyelvek kialakulásában, valamint areális kapcsolataikban. A szláv–litván határvidék számomra a nyelvi érintkezések mechanizmusainak és eredményeinek tanulmányozására szolgáló valódi laboratóriummá vált.”

A felhalmozott „lengyel kresyvidéki” expedíciós és kutatói tapasztalatot később teljes mértékben felhasználta Litvánia orosz óhitű nyelvjárásainak tanulmányozásában.

V. Csekman érdeklődése a helyi orosz nyelvjárások iránt még egyetemi évei alatt alakult ki, amikor tanulmányainak kényszerű megszakítása idején a leendő professzor tanárként dolgozott az Ignalinai járásbeli Šolenai faluban – az óhitűek egyik kompakt települési övezetében. A környező óhitű falvakban ekkor gyűjtött anyagot diplomamunkájához. Sajnos ez a munka nem maradt fenn.

Az óhitű nyelvjárások és az óhitűség mint társadalmi-kulturális jelenség iránti komoly tudományos érdeklődése 1996-ban, a Vilniusi Egyetemen a Litvánia óhitűségének kutatására létrehozott Interdiszciplináris Csoport megalakulásával összefüggésben jelent meg (ez ma a Litvániai Óhitűségkutatók Egyesülete). Kezdetben tapasztalt terepi dialektológusként, az orosz anyanyelvjárások, valamint a litvániai belarusz és lengyel nyelvjárások ismerőjeként csatlakozott a Csoporthoz. V. Csekman ennek a projektnek (legalábbis a dialektológia tekintetében) nem tulajdonított nagy jelentőséget, mivel feltételezték, hogy a balti térség óhitű lakosságának nyelvjárásai egyrészt jól dokumentáltak és kutatottak, másrészt az utóbbi időben erősen meggyengültek mind a címadó nemzet nyelveinek, mind pedig a tulajdonképpeni orosz irodalmi nyelvnek a hatására. A Csoport első közös expedíciója Északkelet-Litvániába 1996 nyarán azonban minden várakozást felülmúlt. Mindenekelőtt az orosz nyelvjárás fennmaradása és az orosz anyanyelvjárásokhoz viszonyított archaikussága keltett meglepetést. Kiderült, hogy a litvániai óhitű nyelvjárások sok tekintetben a szárazföldi orosz nyelvjárások 200–300 évvel korábbi állapotát tükrözik, a nyert anyag pedig nemcsak a nyelvi változások mechanizmusainak nyomon követését teszi lehetővé, hanem abszolút kronológiájuk pontosítását is, ami további tudományos munkára ösztönözte. A professzor a tőle megszokott lelkesedéssel és odaadással kapcsolódott be a munkába, és hamarosan a Csoport tudományos eszmei vezetője és tényleges irányítója lett.

Az 1996 és 2002 közötti időszakban több mint 10 expedíciót szervezett Litvánia óhitűek által kompaktan lakott valamennyi övezetébe, Lettország és Belarusz határ menti területeire, valamint a Pszkovi terület Opocska járásába. Ez idő alatt létrejött a litvániai orosz óhitű nyelvjárások fonotékája, amelyben több mint 400 órányi nyelvjárási beszéd magnetofonfelvételeit őrzik. A professzor erőfeszítéseinek köszönhetően helyreállították a XX. század 60–70-es éveiből származó kevés számú magnetofonfelvételt.

Ezekben az években több mint 20, a litvániai óhitű nyelvjárások kialakulásának problémáival, a szárazföldi orosz nyelvjárásokkal való kapcsolataikkal, az óhitű nyelvjárások adatainak az orosz nyelv története szempontjából betöltött jelentőségével, az óhitű lakosság és a Litvánia különböző régióiban élő innovátorok közötti érintkezésekkel foglalkozó cikket publikált – gyakorlatilag két monográfiát is befejezett: az egyik a következőkkel foglalkozik

150 |

IN MEMORIAM

az óhitű nyelvjárások szociolingvisztikai (külső) történetének kérdéseivel, a második pedig e nyelvjárások szintaxisának vázlatait mutatja be.

V. Csekman vitathatatlan érdemei közé tartozik: 1) a litvániai óhitű lakosság elsődleges és másodlagos migrációjára, valamint az elsődleges és másodlagos betelepülési övezetek kialakulására vonatkozó elképzelés megalapozása; 2) több övezet (zarajszki, rokiškisi, ignalinai–vidzi, jonavai, švenčionysi–lintupi) és areál (vilniusi, radviliškisi és kelmėi) elkülönítése az óhitű lakosság, illetve ennek megfelelően az óhitű nyelvjárások elterjedési területein belül, amelyek mindegyikét sajátos jegyek és az autochton lakossággal való érintkezés sajátosságai jellemzik; 3) a litvániai óhitű nyelvjárások novgorodi–pszkovi eredetéről szóló mítosz megcáfolása – a nyelvészeti adatok alapján kijelenthető, hogy a litvániai óhitűek zöme a Pszkovi terület délkeleti részéből és a vele szomszédos Tveri területekről áttelepült népesség. Azt is kimutatta, hogy a falusi óhitű enklávé régi kétnyelvűségére vonatkozó elképzelésnek nincs tényszerű alapja. Ellenkezőleg, a hagyományos nyelvjárás ilyen magas fokú fennmaradása éppen a lakosság zömének egynyelvűségével és a nyelvjárás beszélőinek a környezet szemében fennálló magas társadalmi státuszával magyarázható.

Meg kell jegyezni, hogy V. Csekman az 1990-es évek közepén elsőként az orosz dialektológusok között beszélt az idegen nyelvi (és más felekezetű) környezetben élő orosz óhitű nyelvjárások tanulmányozásának és fonotékáinak létrehozásának szükségességéről. Ezt az elképzelést később L. L. Kaszatkin, az Orosz Tudományos Akadémia Orosz Nyelvi Intézete dialektológiai osztályának vezetője is támogatta – jelenleg az orosz óhitű nyelvjárások kutatása tanszékének egyik vezető témája.

V. Csekman professzor tudományos életrajzában különleges helyet foglal el a proto-szláv nyelv története és a balti–szláv nyelvi kapcsolatok. E problematika főbb munkái az 1970-es évek második és az 1980-as évek első felében jelentek meg. A proto-szláv nyelv történeti fonetikájának külön monográfiát szentelt (1979); ennek főbb tételei képezték az alapját második disszertációjának, amelyet 1982-ben védett meg a Moszkvai Egyetemen. A litván (balti) anyag aktív felhasználása lehetővé tette V. Csekman számára, hogy új szemszögből tekintsen a szláv összehasonlító-történeti nyelvészet számos „örök” témájára. Munkáinak újdonsága abban is állt, hogy ragaszkodott bármely diakrón kutatási tétel tipológiai adatokkal való ellenőrzésének szükségességéhez.

V. Csekman tudományos gondolkodását mindig is a valóság rendkívüli érzéke jellemezte: a problémákat korábban és élesebben látta, mint bárki más, és kijelölte a további kutatások perspektíváit. A professzor szóbeli vallomása szerint éppen az összehasonlító-történeti nyelvészetben bizonyos hipotézisek „ellenőrizhetőségével” kapcsolatos „tudományos szabadosság” járult hozzá ahhoz, hogy felhagyott az indoeurópai nyelvészettel és a balti–szláv problematikával, és visszatért a dialektológiához, főként a szigetdialektológiához, az intenzív nyelvi érintkezések övezetébe.

V. Csekman professzor nagyon sokat tett a litvániai humanitárius tudományok fejlődéséért. Gyakorlatilag ő hozta létre a litván (vilniusi) szlavisztikai iskolát, amely

IN MEMORIAM

151

az ő irányításával vagy közvetlen részvételével, tanácsadóként, mintegy tíz doktori disszertációt védtek meg a Litván Nagyfejedelemség kulturális örökségének, a szláv és litván etimológiának, a szláv és litván dialektológiának, valamint más kérdéseknek a témakörében; az általa szerkesztett Slavistica Vilnensis folyóirat pedig külföldi szakemberek véleménye szerint megfelel a modern tudomány legmagasabb követelményeinek.

Valerij Nyikolajevics szerette az életet, és szerette a munkáját is; ezt az érzést bőkezűen megosztotta a körülötte élőkkel.

A számos expedíció során általa összegyűjtött és magnetofonszalagokon rögzített anyagok kimeríthetetlenek; a jövő kutatói sok érdekeset találnak majd a „nagymamák és nagypapák” önmagukról és korábbi életükről szóló egyszerű történeteiben. A professzor keze munkájával létrehozott fonotéka hosszú évekre emléket állít Litvánia, Oroszország és Belarusz eltűnőben lévő falusi lakosságának, kazettáiról pedig nemcsak a falusi lakosok eleven hangjai csendülnek majd fel, hanem az érzékeny és lelkes gyűjtő, dialektológus, kiváló tudós, a Mester – Valerij Nyikolajevics Csekman – élő hangja is.

Nagyezsda Morozova

Vilnius