ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LII (2005), 59–65

A nyelvtani esetek használatának gyakorisága és a főnév jelentése

Ineta Savickienė

Vytautas Magnus Egyetem

Kurylowicz nyelvtani és konkrét eseteinek fogalmait alkalmazva a nyelvtani eseteket szintaktikai, a konkrét eseteket pedig szemantikai funkcióik szempontjából vizsgáljuk. Hipotézisünk szerint egy eset gyakorisága statisztikailag fordítottan arányos funkcionális jelöltségének fokával. Kimutatjuk, hogy a nyelvtani esetek (alanyeset, tárgyeset és birtokos eset) gyakoribbak a konkrét eseteknél (részes eset, eszközhatározói eset és helyhatározói eset). Az egyes szavak esetformáinak gyakorisága közötti különbségek az eset jelöltségét és a főnév szemantikáját tükrözik. A tanulmány a beszélt litván nyelv CHILDES programmal végzett elemzésén alapul. Az esetformák gyakoriságát és jelentését felnőttekhez intézett beszédben (ADS), gyermekekhez intézett beszédben (CDS) és gyermekbeszédben (CS) vizsgáltuk. A CDS-ben és a CS-ben hasonló tendenciák mutatkoztak, az ADS-ben azonban eltérőek. Jelentős, az élőséghez kapcsolódó különbségeket figyeltünk meg. Eredményeink megerősítik azt a feltevést, hogy a főnév jelentése befolyásolja az egyes esetek szemantikáját és előfordulási lehetőségét.

1. BESZÉLT ÉS ÍROTT NYELV

A huszadik századi nyelvészek által felvetett elv, miszerint a beszélt nyelv különbözik az írott nyelvtől, ezért fontosabbnak kell tekinteni a kutatás szempontjából, sokak egyetértését kiváltotta. Leonard Bloomfield (1935: 21) azt állította, hogy az írás nem nyelv, hanem csupán a nyelv bizonyos rögzítése. Bloomfield nézetei a nyelvészetelméleti gondolkodásra, különösen a szintaxisra is hatással voltak. Érdemes felidézni, hogy John Lyons (1977: 39–42) is felhívta a figyelmet a nyelvtan és a szókincs közötti különbségekre, amelyek elválasztják a beszélt és az írott nyelvet. Hangsúlyozta, hogy az írástudó társadalmakban a beszélt és az írott nyelv viszonya nagyon összetett – egy adott nyelv beszélt és írott változatai részben függetlenek lehetnek egymástól. Az ilyen állítások azonban nem cáfolják a beszélt nyelv elsődlegességét, hiszen még a nagyon írástudó társadalmakban is elsősorban a beszélt nyelvre van szükség a kommunikációhoz. Emellett az ember a beszélt nyelvet sajátítja el először, kétségtelenül könnyen, míg az írott nyelv megtanulásához sok évre van szükség, és ez többnyire nem olyan könnyen, illetve nem mindig sikeresen történik.

Ebben a munkában a litván nyelv esetrendszerét kívánjuk tárgyalni, amely a nyelvi struktúra több szintjét is magában foglalja. Az esetek leírásakor elkerülhetetlenül támaszkodni kell a szintaxisra és a szemantikára, mivel csak e szintek együttes figyelembevételével alkothatunk képet az esetrendszerről. Megpróbáljuk megvizsgálni, hogy különbözik-e az esetek használatának gyakorisága a felnőttek és a gyermekek beszélgetéseiben.

60 | I N E T A S A V I C K I E N E

a szintaxisra és a szemantikára, mivel csak e szintek együttes figyelembevételével alkothatunk képet az esetrendszerről. Megpróbáljuk megvizsgálni, hogy különbözik-e az esetek használatának gyakorisága a felnőttek és a gyermekek beszélgetéseiben.

Ez a cikk beszélgetési¹ anyag felhasználásával készült. A beszélgetéseket rendszeresen hangkazettára rögzítették, majd a CHILDES² rendszer segítségével számítógépre írták át.

2. A LITVÁN KÖZNYELV ESETEK KATEGÓRIÁJA

„Az eset kategóriája a nyelvi struktúra több szintjét foglalja magában. Következésképpen egyik szinten sem tárhatók fel valamennyi sajátosságai. A morfológia az esetformák rendszerét írja le, ez azonban nem jelentés nélküli; a paradigmatikus viszonyok mindig azon alapulnak, hogy egy-egy esetforma mit jelent a szintagmában” (Paulauskienė, 1994: 98).

Ha az esetet az elöljárószóval együtt egyetlen funkcionális kategóriaként értelmezzük, akkor ennek középpontjában az alanyi–tárgyi viszonyok állnak, perifériáján pedig a körülményfogalmak. Az elöljárós szerkezetben a főnév esete az igéhez kapcsolódik az elöljárószón keresztül, amely meghatározott esetet – birtokos, tárgyesetet vagy eszközhatározói esetet – kíván meg. A litván nyelvben az elöljárószók leggyakrabban birtokos esettel (ant, be, prie, iš, dėl, iki), tárgyesettel (į, pas, per, pro, prieš, apie) és eszközhatározói esettel (su, po) fordulnak elő. Az elöljárós szerkezetek többnyire általános helyjelentést fejeznek ki, ritkábban más körülményeket jelölnek (Ambrazas, red., 1994; Paulauskienė 1994; Valeckienė 1998; Šukys 1998).

Jerzy Kuryłowicz valamennyi esetet két csoportra osztotta. A nominativust, a tárgyesetet és a birtokos esetet elsődleges szintaktikai funkciójuk alapján „grammatikai” eseteknek nevezte. A többi eset (a részes eset, az eszközhatározói eset és a helyhatározói eset) „konkrét” – elsődleges szemantikai funkciójuk van, és gyakran konkrét kontextustól, vagyis az ige, valamint a hozzá kapcsolódó főnév lexikai jelentésétől függenek (Kuryłowicz 1964: 31, 188–189). Az esetek funkciói tehát szintaktikaiak és szemantikaiak. A főnevek leggyakrabban az igéhez kapcsolódnak, amely a mondat központját alkotja, és meghatározott esetet követel meg. Egyes esetek más főnevekhez kapcsolódnak.

Adelė Valeckienė (1998: 251–252) teigia, kad svarbiausi linksniai sakiniui formuoti yra galininkas ir vardininkas. Pagal savo pirmines sintaksines funkcijas jie susiję su

¹ A tanulmány elemzésének alapját néhány beszélgetésből álló korpusz képezi. Az első gyermek és felnőtt közötti beszélgetéseket tartalmaz, mintegy 35 órányi felvételt (lásd Savickienė 2001, 2003), a második pedig felnőttek egymás közötti beszélgetéseit, mintegy 9 órányi felvételt (a szerző által gyűjtött anyag). A beszélgetőpartnerek különböző kor- és nemi csoportokhoz tartoznak. A beszélgetések jellemző témái a mindennapi élet problémái, a megélt élmények és a jövőbeli tervek.

² Ez a program lehetővé teszi, hogy az átírási és kódolási munkát sokkal pontosabban és viszonylag gyorsan végezzük el. Emellett nagy terjedelmű beszélgetésszövegek automatikus elemzését is lehetővé teszi. A CHILDES rendszer két eszközt foglal magában. Az első az átírási és kódolási formátum, a CHAT. A második a CLAN elemzőprogram-csomag. A Combo, Kw al és Freq CLAN-programok segítségével statisztikai vizsgálatokat végeztek az anyagon; az eredmények következtetések levonását tették lehetővé a használt lexika és a nyelvtani kategóriák gyakoriságáról (MacWhinney 1994).

LINKSNIŲ DAŽNUMAS IR DAIKTAVARDŽIO REIKŠMĖ | 61

az ige tranzitivitásával, és egymással úgy állnak kapcsolatban, mint alanyként a nominativus és tárgyként a tárgyeset. A birtokos eset a nominativusszal és a tárgyesettel is összefügg. Az igékhez kapcsolódó birtokos eset funkciója szorosan kötődik a tárgyesetéhez, és betöltheti a tárgy funkcióját.

A litván nyelvtudományban tehát hagyományosan a nominativust, a tárgyesetet és a birtokos esetet a grammatikai esetek közé sorolják, míg a részes esetet, az eszközhatározói esetet és a helyhatározói esetet a szemantikaiak közé. A nominativus legjellemzőbb szintaktikai funkciója az alanyé, a tárgyeseté és a birtokos eseté pedig a tárgyé. Az esetek funkciói azonban nem merülnek ki a felsoroltakban – ennél jóval több van. Például az igékkel alkotott szerkezetekben a birtokos eset tárgyat, annak egy részét vagy meghatározatlan mennyiséget fejez ki. A birtokos eset elöljárószóval körülményhatározói funkciót is betölthet, a főnévi csoportokban pedig jelzőként szerepelhet. A tárgyeset a közvetlen tárgyon kívül hely- és időhatározót is kifejezhet. A tárgyat kifejező részes eset különböző szemantikai funkciókat is betölthet: a finitivusét, a benefactivusét és a perceiensét. Az eszközhatározói eset a tárgy kétféle jelentése (eszköz és komitatívusz) mellett hely- és időhatározót is jelölhet. A helyhatározói eset pedig a helyen kívül időt is kifejezhet. Az eseteknek tehát alap- és mellékjelentéseik vannak. A litván nyelvtan újabb kutatásai szerint nem húzható éles határ a grammatikai és szemantikai esetek közé, mivel „csak az esetek konkrét használati eseteit nevezhetjük grammatikainak vagy szemantikainak” (Holvoet, Semėnienė 2004).

3. A RAGOZÁSI ESETEK JELENTÉSE ÉS HASZNÁLATA

A nyelv egyik legösszetettebb, egyúttal legérdekesebb kategóriájaként a ragozási esetek kategóriája lehetőséget nyújt a kutatóknak arra, hogy különféle szempontokból vizsgálják. A tényleges nyelvhasználat feltárja a ragozási esetek kategóriájának sokrétűségét, valamint azt a potenciált, hogy különböző kontextusokban különféle jelentéseket öltsön.

A ragozási esetek használatát különféle kontextusokban elemezve megpróbáljuk megvizsgálni, mely eseteket – grammatikai vagy szemantikai eseteket – használják gyakrabban, és milyen jelentésekben.

A használat gyakoriságát tekintve a beszélt litván nyelv előzetes kutatásai a ragozási esetek következő megoszlását mutatják: a leggyakoribb az alanyeset, a második leggyakoribb a birtokos eset, a harmadik a tárgyeset, a negyedik a részes eset, ezt követi az eszközhatározói eset és a helyhatározói eset.

1. TÁBLÁZAT. A RAGOZÁSI ESETEK MEGOSZLÁSA A HASZNÁLATI GYAKORISÁG SZERINT (%).

ESET A. B. T. R. Eszk. Hely. 46% 19% 21% 6% 4% 3%

A ragozási esetek használata szorosan összefügg a beszédhelyzettel, a kontextussal és magukkal a beszédaktus résztvevőivel. A ragozási esetek használatában nyilvánvaló különbségeket figyeltek meg azokban a helyzetek-

62 |

INETA SAVICKIENĖ

ben, amikor felnőtt beszél felnőtthöz (SSK)³, gyermekhez (VSK), illetve amikor kisgyermek beszél (VK) (lásd a 2. táblázatot).

A kutatási adatok azt mutatják, hogy a ragozási esetek használatát tekintve a VSK és a VK sokkal közelebb áll egymáshoz (lásd Savickienė 2000, 2002), mint az SSK-hoz. A jelentős különbségek ellenére hasonlóságok is megfigyelhetők: mindhárom csoportban az alanyeset a leggyakrabban használt eset. A többi eset használata eltérő. Az SSK-csoport sokkal gyakrabban használja a birtokos esetet, mint a tárgyesetet, míg a VSK-ban és a VK-ban a tárgyeset valamivel gyakoribb. Az SSK a részes esetet is kétszer olyan gyakran használja, az eszközhatározói és a helyhatározói eset használata pedig szinte megegyezik a VSK-éval. Mindhárom csoport hasonló gyakorisággal használja a helyhatározói esetet.

2. TÁBLÁZAT. A RAGOZÁSI ESETEK HASZNÁLATI GYAKORISÁGA (%): SSK VS. VSK VS. VK

ESET A. B. T. R. Eszk. Hely.SSK 32% 18% 28% 9% 5% 3% VSK 48% 21% 19% 5% 4% 3% VK 59% 19% 15% 4% 2% 2%

Látható, hogy az alanyeset a leggyakoribb (jelöletlen tag), míg a skála másik végén a helyhatározói és az eszközhatározói eset áll, ezek a legritkább esetek. A helyhatározói esetet (a teljes esetrendszer legritkább esetét) tekinthetjük a legjelöltebb tagnak.

Az eredmények hasonlóak az SSK, a VSK és a VK esetében is: a grammatikai eseteket használják leggyakrabban, míg a szemantikai esetek a rendszer perifériáján maradnak. Az egyes esetek gyakorisága eltér, különösen az alanyeseté. Ez utóbbi használati gyakorisága a VK-ban csaknem 10 százalékponttal haladja meg a VSK-ban, és 27 százalékponttal az SSK-ban mért értéket. Az alanyeset gyakori használata a VSK-ban és a VK-ban a gyermekek és a hozzájuk intézett beszéd sajátos jellemzője, különösen a nyelvelsajátítás korai időszakában (Savickienė 1999, Voeikova, Savickienė 2001).

Az adatok azt mutatják, hogy a grammatikai esetek, vagyis az alanyeset, a tárgyeset és a birtokos eset jóval gyakoribbak a konkrét eseteknél: a részes esetnél, az eszközhatározói esetnél és a helyhatározói esetnél⁴. Ebből következik, hogy a funkcionálisan jelölt konkrét esetek alrendszerét alacsony gyakoriság jellemzi. A grammatikai esetek gyakorisága nagymértékben eltér a konkrét esetek gyakoriságától. A birtokos eset gyakorisága önmagában meghaladja az összes konkrét eset együttes gyakoriságát.

Az írott litván nyelvben a ragozási esetek használatának tendenciái hasonlóak: a grammatikai esetek gyakoribbak a konkrét eseteknél (Žilinskienė 1979: 78–88). A leggyakoribb a birtokos eset (43%), az alanyeset és a tárgyeset pedig hasonló gyakoriságú (20%, illetve 18%) (Gelumbauskaitė 2003).

³ Az SSK a felnőttekhez intézett beszédet jelenti (angolul adult directed speech, ADS), a VSK a gyermekekhez intézett beszédet (gyermeknyelv; angolul child directed speech, CDS), a VK pedig a gyermek nyelvét (angolul child language) jelenti.

⁴ Mivel Kuryłowicz nem különböztette meg a megszólító esetet, itt sem említjük.

LINKSNIŲ DAŽNUMAS IR DAIKTAVARDŽIO REIKŠMĖ

63

A szláv nyelvek (beszélt nyelvi) statisztikai adatai hasonlóak: orosz: alanyeset – 32,6, birtokos eset – 25,3, tárgyeset – 22, alanyeset – 4,1, helyhatározói eset – 10,1, eszközhatározói eset – 5 (Zemskaja 1979: 74); lengyel: alanyeset – 34,2, birtokos eset – 29,8, tárgyeset – 19,2, alanyeset – 4,8, eszközhatározói eset – 4,4, helyhatározói eset – 7,6 (Laskowski 1989: 212). Érdekes, hogy a lengyel és az orosz nyelvben a tárgyeset, míg a litvánban a birtokos eset gyakoribb.

Az esetek összesített gyakorisága még nem mond el mindent az eset kategóriájáról. Az esetstatisztikát nagyban befolyásolja a főnév szemantikája (Laskowski 1989: 207–226). Ennek az állításnak az ellenőrzésekor azt kell megvizsgálni, milyen jelentősége van az esetstatisztikában az „élő / élettelen” szemantikai szembeállításnak. Az alábbi táblázatok külön-külön mutatják be az SSK, VSK és VK adatait.

3. TÁBLÁZAT. AZ SSK ESETEINEK ELOSZLÁSA AZ ÉLŐ / ÉLETTELEN SZEMANTIKAI SZEMBEÁLLÍTÁS SZERINT (%)

Eset | Al. | Birt. | Tár. | Al. | Eszk. | Helyh. Élő | 36,32 | 8,24 | 46,31 | 6,48 | 2,17 | 0,48 Élettelen | 11,53 | 19,56 | 45,77 | 1,92 | 14,20 | 7,02

4. TÁBLÁZAT. A VSK ESETEINEK ELOSZLÁSA AZ ÉLŐ / ÉLETTELEN SZEMANTIKAI SZEMBEÁLLÍTÁS SZERINT (%)

Eset | Al. | Birt. | Tár. | Al. | Eszk. | Helyh. Élő | 55,2 | 8,9 | 11,1 | 8,5 | 2,5 | 0 Élettelen | 35,2 | 29,6 | 23,1 | 0,4 | 5,1 | 5,7

5. TÁBLÁZAT. A VK ESETEINEK ELOSZLÁSA AZ ÉLŐ / ÉLETTELEN SZEMANTIKAI SZEMBEÁLLÍTÁS SZERINT (%)

Eset | Al. | Birt. | Tár. | Al. | Eszk. | Helyh. Élő | 65,0 | 8,7 | 9,9 | 6,9 | 1,5 | 0 Élettelen | 44,4 | 29,0 | 18,8 | 0,1 | 3,0 | 3,8

Az élő és élettelen jelentésű főnevek közötti statisztikai különbség nagyon szembetűnő. A VSK-ban és a VK-ban az élő főnevek leggyakoribb esete az alanyeset (gyakorisága jóval nagyobb, mint az összes többi eseté együttvéve), az SSK-ban pedig a birtokos eset, amelynek gyakorisága len-

64 |

INETA SAVICKIENE

az alanyeset pedig akár 10%-kal is. A nem élő dolgok csoportjában az alanyeset az SSK-ban csak a negyedik helyen áll – a birtokos eset, a tárgyeset és az eszközhatározói eset után –, és a leggyakoribb esettől akár 34%-kal is elmarad. A nyelvtani esetek közül a tárgyeset a legjelöltebb tag az élő csoportban (mindegyik csoportban közel azonos gyakorisággal fordul elő: SSK 8,24%, VSK 8,9%, VK 8,7%), míg a birtokos eset (VSK 23,1% és VK 18,8%) és az alanyeset (SSK 11,53%) a nem élő csoportban. A nem élő dolgok részes esete a legjelöltebb tag (SSK 1,92%, VSK 0,4%, VK 0,1%); az eszközhatározói és a helyhatározói eset pedig minden csoportban kellően gyakori. Másfelől az élő dolgok részes esetének gyakorisága nagyon magas, a helyhatározói esetet pedig szinte egyáltalán nem használják (az SSK 0,48%-át kivéve).

Az eredmények azt mutatják, hogy nyilvánvaló különbségek vannak az élő és nem élő dolgokat jelölő főnevek részes és helyhatározói esetének használatában. A részes esetnél a különbség oka, hogy ez az eset leggyakrabban a kedvezményezett, az érzékelő vagy az átélő szerepét tölti be (a szemantikai funkciókról lásd Jakaitienė 1988; Valeckienė 1998). A helyhatározói eset helyzete hasonló a részes esetéhez, ez az eset azonban szélsőséges pozíciókat foglal el: az élő dolgok alrendszerében a helyhatározói esetet szinte egyáltalán nem használják. Ennek oka, hogy a helyhatározói eset legjellemzőbb funkciója a hely megjelölése. Nyilvánvaló, hogy ez a funkció csak nem élő dolgokra vonatkozik. Vagyis a helyhatározói eset a legjelöltebb eset az élő dolgok alrendszerében, míg a nem élő dolgokat jelentő főnevek között más státuszt kap.

Az esetek statisztikáját áttekintve látható, hogy használati gyakoriságuk jelentősen eltér attól függően, melyik alrendszerhez tartoznak. Az eredmények alátámasztják azt a feltevést, hogy a főnév jelentése nemcsak az egyes esetek szemantikáját, hanem használatuk lehetőségeit is meghatározza.

4. KÖVETKEZTETÉSEK

Az esetrendszerben a használati gyakoriság tekintetében a beszélt nyelv sajátosságaival összefüggő, markáns különbségek figyelhetők meg.

Az élő és nem élő dolgokat jelölő főnévi csoportokat áttekintve látható, hogy az esetek használati gyakorisága nyilvánvalóan eltér. Az esetek használati gyakoriságát a főnév szemantikája határozza meg. Fontos azonban nemcsak az, hogy mely eseteket használják leggyakrabban a beszélgetésben. A beszélgetés témája, résztvevői és a helyzet szintén meghatározzák az esetek eloszlását.

Jerzy Kurylowicz eseteinek nyelvtani és konkrét esetekre való felosztása alapján megpróbáltuk megvizsgálni, hogy az úgynevezett valódi nyelvtani eseteket – az alanyesetet, a birtokos esetet és a tárgyesetet – leggyakrabban alapjelentésükben, nem pedig mellékjelentésükben használják-e. Az eredményeket az „esethierarchia” definícióival szeretnénk összefoglalni: „Az esetek egy skálán helyezkednek el aszerint, hogy a mondat központi vagy periférikus funkcióit kódolják-e” (Holvoet, Semėnienė 2004: 33).

LITERATŪRA

AMBRAZAS, red., 1994: Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

BLOOMFIELD, L. 1935: Language, London: Allen & Unwin.

LINKSNIŲ DAŽNUMAS IR DAIKTAVARDŽIO REIKŠMĖ | 65

GELUMBauskaitė, K. 2003: Daiktavardžių linksnių vartojimo dinamika. Magistro darbas, Kaunas: VDU.

HOLVOET, A., SEMĖNIENĖ L. 2004: Linksnio teorijos pagrindai. Holvoet, A., Semėnienė, L., red., Gramati­nių kategorijų tyrimai, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas (Lietuvių kalbos gramatikos darbai, 2), 11–33.

JAKAITIENĖ, E. 1988: Leksinė semantika, Vilnius: Mokslas.

KURYLOWICZ, J. 1964: The inflectional categories of Indo-European, Heidelberg: Carl Winter Universitätsverlag.

LASKOWSKI, R. 1989: Markedness and the category of case in Polish. Tomić, O.M., ed., Markedness in synchrony and diachrony, Berlin etc.: Mouton de Gruyter, 207–226.

LYONS, J. 1977: Semantics. Vols. 1–2, Cambridge: Cambridge University Press.

MACWHINNEY, B. 1994: The CHILDES Project: Tools for Analyzing Talk, Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum Associates.

PAULAUSKIENĖ, A. 1994: Lietuvių kalbos morfologija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

SAVICKIENĖ, I. 1999: Lietuvio vaiko daiktavardžio morfologija. Dak­taro disertacija, Kaunas: VDU.

SAVICKIENĖ, I. 2000: Linksniai šnekamojoje kalboje. Darbai ir dienos 24 (Kaunas: VDU), 89–98.

SAVICKIENĖ, I. 2001: Linksniavimo paradigmų formavimasis vaikų kalboje. Lituanistica 3(47), 58–69.

SAVICKIENĖ, I. 2002: The emergence of case distinctions in Lithuanian. Voeykova, M. D., Dressler, W. U., eds., Pre- and Protomorphology: Early Phases of Morphological Development in Nouns and Verbs, München – Newcastle: LINCOM Europa (Lincom studies in Theoretical Linguistics, 9), 105–115.

SAVICKIENĖ, I. 2003: The Acquisition of Lithuanian Noun Morphology, Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften.

SLOBIN, D. I. 1985: Introduction: Why study acquisition crosslinguistically? Slobin, D. I., ed., The Crosslinguistic Study of Language Acquisition. Vol. 1, Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum Associates, 3–27.

ŠUKYS, J. 1998: Lietuvių kalbos linksniai ir prielinksniai: vartosena ir normos, Kaunas: Šviesa.

VALECKIENĖ, A. 1998: Funkcinė lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

VOEYKOVA, M. D. 1998: Acquisition of diminutives by a Russian child: preliminary observations in connection with the early adjectives. Gillis, S., ed., Studies in the Acquisition of Number and Diminutive Marking (Antwerp Papers in Linguistics, 95), 97–113.

VOEYKOVA, M. D., SAVICKIENĖ, I. 2001: The acquisition of the first case oppositions by a Lithuanian and a Russian child. Wiener Linguistische Gazette 67–69, 165–188.

ZEMSKAJA, E. A. 1979: Русская разговорная речь, Москва: Наука.

ŽILINSKIENĖ [Жилинскене], V. 1979: Статистический анализ морфологии литовских газетно-журнальных текстов. Автореферат дис. канд. филол. наук, Вильнюс.

Ineta Savickienė

Vytauto Didžiojo universitetas

S. Daukanto g. 28, 44246 Kaunas, Lietuva

[email protected]

Gauta 2005 05 23