NAGLIS KARDELIS Vilniusi Egyetem ORCID-azonosító: orcid.org/0000-0002-2179-3754

Kutatási területek: nyelvfilozófia, antik filozófia, középkori filozófia, vallásfilozófia.

DOI: doi.org/10.35321/all84-16

NYELV ÉS VALÓSÁG

A nyelv és a valóság viszonya a nyelvfilozófia legérdekesebb és legnehezebben megoldható problémája. Számos aspektusa van, mivel maga a valóság is másként értelmeződik és írható le a filozófiai elemzés különböző kontextusaiban.

Így például vizsgálható az, amit a nyelv belső valóságának nevezhetnénk – a nyelv immanens természete, amely a nyelvtudomány által elemzett különböző szinteken nyilvánul meg. A nyelv belsejéből, zárt rendszerként szemlélődve feltáruló, a nyelv saját belső mércéivel értékelt nyelvi világ teljesen különbözik attól a világtól, amely magának a nyelvnek a határain túl tárul fel. A nyelv immanens valósága nem azonos azzal a nyelven túli valósággal, amelyet a nyelvnek meg kell szólaltatnia, és amelyről beszélnie kell. A szónak mint magának a nyelvnek a „dolgának” az igazsága különbözik a nyelven túli valóságban lévő dolog igazságától: ha például feltárjuk egy-egy szó etimológiáját, amely nyelvi „igazságot” tár fel az e szóval megnevezett dologról, önmagában még nem tudjuk meg az igazságot magáról a nyelven túl létező dologról, jóllehet a nyelv értékes felismerésekkel szolgálhat arra nézve, miként kellene gondolkodnunk e dologról.

Vagy íme egy másik példa: jóllehet a nyelv immanens valóságában – a szavak valóságában – világosan kirajzolódik a dologiság és a folyamatosság közötti különbség, amely morfológiai szinten a főnév és az ige különbségeként jelenik meg, mindennapi szemmel tekintve úgy tűnik, hogy ez helyesen mutatja a nyelv határain túl létező, tárgyak és folyamatok közötti különbséget, mégsem tekinthető minden további nélkül – lényeges megszorítások és korrekciók nélkül – magára a nyelven túli valóságra jellemzőnek, amely jóval összetettebb, különösebb és rejtélyesebb annál, mint amit a mindennapi tapasztalat felszíne feltár: hiszen amint Parmenidész, az ókori görög filozófus állította, a lét monolitikusan egységes, önmagával azonos, mozdulatlan és változatlan, a modern fizikusok pedig talán egyetértenének vele, amikor azt mondják, hogy az egész fizikai valóság annyira egységes, hogy szigorúan lokalizált és egymástól elkülönülő dolgokról egyáltalán nem lehet beszélni; továbbá maga az idő is – és vele együtt az, amit az időben kibontakozó

Tanulmányok / Articles

331

NAGLIS KARDELIS

különböző eseményekként érzékelünk – csupán a mindennapi emberi tapasztalat illúziója, még ha nagyon meggyőző is.

Egyébként ez csak egy konkrét példa volt, amellyel arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy a nyelv belső valóságában – a szavak, jelentéseik, morfológiai és szintaktikai formáik valóságában – feltáruló „igazságokat” nem szabad kritikátlanul azonosítanunk a nyelv határain kívül létező világról szóló igazsággal. Azt, amit a nyelv belső valóságának nevezhetnénk, inkább a nyelvészet vizsgálja, mint a filozófia (kivéve, ha nagy Heidegger-rajongók lennénk), a nyelv és a nyelven túli valóság – az igazi valóság – viszonyáról pedig a filozófiának kell gondolkodnia. Igaz, el kell ismernünk, hogy a nyelvfilozófiát az is érdekli, miként jön létre a nyelvben a világ nyelvi képe, és hogyan tükrözi, illetve ábrázolja a nyelv saját rendszerének különböző szintjein a nyelven túli valóságot. Ennek ellenére a filozófia számára mégis a nyelv és valóság viszonyának radikálisan felvetett kérdése a legérdekesebb.

A filozófusok e kérdés mérlegelésekor időnként két végletbe esnek, amelyeket most röviden áttekintünk, és kritikájukat is megfogalmazzuk.

Az első véglet ahhoz a nézethez kapcsolódik, hogy a nyelven túli valóság létezik, de a nyelvben vagy egyáltalán nem tükröződik, vagy nyelvi képe teljesen eltorzult és inadekvát. Ezt a nézetet valló filozófusok némelyike a valóságra és a nyelvre úgy tekint, mint két, egymással össze nem kapcsolódó edényre. E gondolkodók meggyőződése szerint nem arról van szó, hogy az embernek egyáltalán ne lenne hozzáférése a valósághoz – képes megtapasztalni azt testi érzékszerveivel, mindenekelőtt a látásával –, ám amiről a nyelv beszél, különösen az érzéki tartalomtól elvonatkoztatott absztrakt nyelv, az nem is a nyelven túli valóság eltorzított képe, hanem inkább pszeudovalóság, a nyelven túli valóság meghamisítása. Ez a nézet szükségképpen arra késztet, hogy gyanakvással, szkeptikusan, sőt nihilistán tekintsünk a nyelvre, nem remélve, hogy a nyelv valaha képes lesz feltárni a nyelven túli valóság mélységeit és titkait, vagy filozófiai belátásra ad hatalmat. A nyelvnek mint mondhatnánk, filozófiailag és egzisztenciálisan tehetetlennek az ilyen szélsőséges értékelése logikai szempontból hibás, mivel leküzdhetetlen belső ellentmondásokba ütközik.

Hiszen ha a nyelv semmilyen módon nem képes érintkezni a valósággal, más szóval, ha a nyelv a valósághoz való viszonyában teljesen tehetetlennek bizonyul, feltehetnénk a kérdést: miként válhatna a nyelv e tehetetlenségéről gondolkodó filozófus képessé arra, hogy ezt maga felismerje, és másokkal is kommunikálja – nem másként, mint éppen a nyelv eszközeivel –, tekintettel arra, hogy a nyelv tehetetlenségének elméleteit nyelven, tudományos filozófiai értekezésekben fejtik ki. Egyszerűbben szólva: ha a nyelv az említett tekintetben teljesen tehetetlen volna, még a saját tehetetlenségéről szóló ismeretet sem volna képes közvetíteni. Nyilvánvaló, hogy az ilyen, a nyelv tehetetlenségéről szóló elméleteknek a nyelv és a nyelvi gondolkodás eszközeivel való megfogalmazásakor éppen a nyelv – mindenekelőtt a nyelvi gondolkodás – válik a nyelv és a nyelven túli valóság összemérhetőségének vagy összemérhetetlenségének mércéjévé, és – a nyelven gondolkodó és beszélő filozófus személyében – e mércét alkalmazó döntőbíróvá. Aki születésétől fogva vak, az nyilván nem képes felfogni és

332

Acta Linguistica Lithuanica LXXXIV

Nyelv és valóság

értékelni a látás és a vakság közötti különbséget, miként az sem képes felfogni és meghatározni, miben különbözik az íz és az íztelenség, aki nem érez ízeket.

E nyelv és valóság viszonyának radikális értelmezését bírálva másként is feltehetnénk a kérdést: ha nem a nyelv, akkor pontosan milyen eszközzel – legyen az érzéki vagy érzékfeletti – képes a filozófus megtapasztalni a nyelv tehetetlenségét, és ezt az ismeretet másoknak átadni? Feltételezve, hogy a nyelv és a valóság valóban két, egymással össze nem kapcsolódó edény, továbbá azt a feltevést, hogy a filozófus a nyelv tehetetlensége ellenére mégis rendelkezik valamiféle más hozzáféréssel a valósághoz, mondjuk az érzékek vagy a nem diszkurzív – nem nyelvi – intuíció képességével, továbbra sem világos, miként képes egy ilyen tehetetlen nyelvet használó filozófus közölni másokkal a nyelv tehetetlenségéről szóló ismeretet.

Azok a gondolkodók, akik a nyelvet és a nyelven túli valóságot két, egymással össze nem kapcsolódó edénynek tekintik, egy újabb leküzdhetetlen ellentmondással szembesülnek. Ha azt az álláspontot valljuk, hogy a nyelvnek a valóság feltárására való képtelensége ellenére az ember mégis érzéki hozzáféréssel rendelkezik hozzá, megmagyarázhatatlan paradoxonná válik a nyelv képszerűsége, az érzéki benyomásokat a nyelvi jelek közvetítő közegében reprezentáló érzékfeletti képessége: hiszen minden költő és prózaíró számára jól ismert igazság, hogy a nyelv közegében lehetséges a közvetlen érzéki benyomások utánzása – a versekben, regényekben és drámákban szavakkal lehet képeket festeni, hangokat és illatokat árasztani, közvetíteni az ízlelés és a tapintás tapasztalatait. Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy a nyelv mint állítólagosan radikálisan érzékfeletti közeg nem mérhető össze az érzékiséggel, akkor nem világos, miként válik lehetővé a nyelvben – még ha közvetett, mediált módon is – a finom érzéki benyomások pontos és egyértelmű közvetítése. Ha elismerjük, hogy éppen az érzékek biztosítanak számunkra hozzáférést a valósághoz, akkor szükségképpen azt is el kell ismernünk, hogy éppen olyan módon és mértékben, amilyenben a nyelv mint az érzéki benyomásokat jelek közvetítésével közvetítő közeg képes utánozni az érzékiséget, a nyelv – magukkal a közvetítetlen érzékekkel együtt – szintén bizonyos, ha gyengébb is, hozzáférést biztosít számunkra a nyelven túli valósághoz.

Egyébként külön problémaként kellene tárgyalni azt a kérdést, amely a nyelv és a valóság szféráit túlságosan radikálisan elválasztó filozófusok előtt merül fel: vajon maguk az érzéki benyomások is megtapasztalhatók-e abszolút tiszta, nyelvileg nem közvetített módon. Hiszen nagyon valószínű – vagy inkább kétségtelen –, hogy az ember nem csupán az érzékek önmagukban vett egészsége és ereje miatt tapasztalja ilyen erősen és gazdagon az érzéki benyomásokat, hanem annak az érzékfeletti „árnyalatnak” vagy „fűszernek” köszönhetően is, amelyet a közvetítő nyelvi közeg hatalma az érzéki benyomásoknak az érzéki tapasztalat során kölcsönöz: a fizikai tapasztalat, amely emlékekkel, a kreatív képzelet szülte képzetekkel, jövőbeli kivetítésekkel, a nyelvi alakzatok játékával vagy akár bizonyos absztrakt gondolatokkal kapcsolódik össze – más szóval azzal, ami a nyelv közegében rögzül, létrejön vagy egyszerűen spontán megszületik –, jóval erősebbé válik a nyelvtől elkülönített tiszta fizikai tapasztalatnál.

Nyelv és sors / Language and destiny

333

NAGLIS KARDELIS

Bár ezt közvetlenül nem tudjuk ellenőrizni, nagyon valószínű, hogy az érzéki benyomásoknak a nyelv által biztosított érzékfeletti – szimbolikus – közvetítése és felerősítése miatt az ember még az érzéki tapasztalatokat is erősebben, gazdagabban és kifejezőbben éli át, mint a nem beszélő élőlények. A nyelv és a nyelvi gondolkodás lehetővé teszi számunkra, hogy reflektáljunk az érzéki tapasztalatra, hogy csodáljuk és élvezzük az érzéki benyomások erejét és gazdagságát. A beszélni és nyelvileg gondolkodni képtelen lények nem részesülnek ebben a kiváltságban. Ebből az alkalomból érdemes figyelmet fordítani arra, hogy még azok a gondolkodók is, akik a nyelvet túlságosan leértékelik, az érzékeket pedig jelentősen túlértékelik, saját, az érzéki tapasztalat hatalmával kapcsolatos csodálatukat – miként egyébként a „tehetetlen” nyelv és a „mindenható” érzékek közötti szakadékot is túlzottan hangsúlyozó nézetüket – éppen nyelven és csak nyelven képesek másoknak közvetíteni, nem pedig érzékekkel, intuitívan, telepatikusan vagy a test, illetve a lélek más eszközeivel.

Nyilvánvaló, hogy éppen a nyelv, nem pedig az érzékek önmagukban, adja meg a nyelv képességét tagadó gondolkodóknak azt a hatalmat, hogy világosan felfogják és gondolkodásukban reflektálják az érzéki tapasztalat lenyűgöző voltát. Így valójában még azt sem állíthatjuk, hogy az emberhez a nyelven túli valósághoz való hozzáférést kizárólag a tiszta érzékek biztosítják – helyesebb volna azt mondani, hogy az ember számára egyáltalán lehetséges, a valósághoz való hozzáférést nem annyira a tiszta érzékek önmagukban vagy a tiszta nyelv önmagában, hanem inkább a nyelv és az érzékek együtt, az egységes emberi tapasztalatban kölcsönhatásban biztosítják.

A nyelv és a valóság viszonyának megítélésében rejlő második véglet abban a nézetben nyilvánul meg, hogy „igazi” valóság egyáltalán nem létezik, illúziója pedig a nyelvben jön létre, amelyen kívül állítólag semmi sincs. Ez a nézet leggyakrabban a posztmodern filozófiához kapcsolódik, amelyre nagy hatással volt a strukturalisták és posztstrukturalisták törekvése, hogy a nyelvet zárt rendszerként elemezzék, amelynek minden elemét a rendszer többi eleméhez való viszony határozza meg, nem pedig az, ami e rendszer határain kívül van vagy lehetne. A nyelv mint egységes és zárt rendszer működésének strukturalista elemzésekor nem szükséges feltételezni, hogy e rendszer határain kívül bármi is létezik, hiszen a nyelvi rendszer különböző szinteken működő valamennyi eleme világosan meghatározható ezen elemeknek a rendszer többi eleméhez való viszonya alapján.

A strukturalizmust képviselő nyelvészek magyarázatait, amelyek szerint a nyelvi rendszerben bizonyos bináris oppozíciók alapján jönnek létre az alsóbb nyelvi szintek elemei, például a fonémák, amelyek fonológiai identitását nem elszigetelten, hanem azonos szint más elemeihez való viszonyukban határozzák meg, a posztstrukturalisták és posztmodernek a nyelvi rendszernek a jelentések és értelmek létrehozásához kapcsolódó, jóval magasabb szintjeire extrapolálták. A posztmodernek szerint bármely szint nyelvi jelének, például a szónak a jelentése bizonyos differenciális különbségek következtében jön létre, amelyek a jelek rendszerbeli viszonyait határozzák meg, nem pedig a jelölőnek a nyelven túli – „igazi” valóságban – létező jelölttel való kapcsolata révén, mivel – állítják a posztmodernek – az önmagukkal azonos jelöltek, amelyeket a hagyományos nézet alapján a nyelven túl létezőknek tekintenénk,

334

Acta Linguistica Lithuanica LXXXIV

Nyelv és valóság

valójában csupán a jelölőknek magában a nyelvi közegben való mozgása által keltett illúziók.

Ha elfogadjuk a nyelv természetének posztmodern értelmezését, a nyelvet „lapos” és szigorúan „horizontális” – más szóval pusztán szintaktikai – rendszerként kellene felfognunk, a nyelv „vertikális” szemantikai szintjének szubjektíve megtapasztalt valóságát pedig, amely állítólag a nyelv határain túl lévő valósághoz fűződő kapcsolatát határozza meg, pusztán nyelvi illúziónak kellene tekintenünk, amely a jelölőknek a „horizontális” – a nyelv szintaxisát alkotó – szinten folyamatosan zajló mozgásából fakad.

Vegyünk egy bizonyos hipotetikus nyelvi rendszernek, amely három elemből – a, b és c – áll, egy nagyon leegyszerűsített példáját. A szokásos klasszikus nézet szerint az a nyelvi elem jelentését egy ilyen, három elemből álló rendszerben a nyelven túli valóságban létező megfelelőjéhez, A-hoz fűződő viszonya határozná meg; ennek megfelelően a b és a c elem jelentését a nyelven túli megfelelőikhez, B-hez és C-hez fűződő viszonyuk határozná meg (a nagybetűkkel a nyelvi elemek a, b és c nyelven túli valóságban létező megfelelőit jelöltük, hangsúlyozva nagyobb ontológiai realitásukat a magában a nyelvi közegben létező, kisbetűkkel jelölt elemekhez képest). A posztmodern nézet szerint viszont az a nyelvi elem jelentését egyértelműen a b és c elemekhez fűződő viszonya határozná meg; a b elem jelentését az a és c elemekhez fűződő viszonya, a c elem jelentését pedig az a és b elemekhez fűződő viszonya.

A posztmodernek meggyőződése szerint pontosan így – cirkulárisan – jönnek létre a mindennapi nyelvben (és általában bármely nyelvben) használt szavak jelentései is: tegyük fel, a „fa” szó jelentése nem egy bizonyos hangzó vagy grafikus jelölőnek a nyelven túl zöldellő fával mint jelölttel való kapcsolatának eredményeként jön létre, hanem a „fa” szó horizontális kapcsolatainak eredményeként, például a „mező”, „talaj”, „ég”, „nap” stb. szavakkal fennálló kapcsolatából.

A nyelv és a valóság viszonyának vizsgálatához visszatérve megkérdezhetnénk, hogyan jön létre a nyelvben magának a „nyelv” szónak a jelentése a nyelv természetének imént röviden tárgyalt posztmodern felfogása alapján.

A nyelvben használt többi szótól eltérően, amelyek a nyelvi rendszerben – mint bizonyos kiterjedésű halmazban – a rendszerbe belépő szinguláris „pontszerű” elemekként vagy kisebb kiterjedésű részhalmazokként léteznek, a „nyelv” szó esetében ez a nyelvi elem – a szavak halmazának részeként – egybeesne a teljes szavak halmazával. Ez azt jelenti, hogy ha a nyelvet „posztmodern” módon akarnánk meghatározni, magában a nyelvben – mint a nyelvi elemek legnagyobb halmazában – kellene olyan más elemeket keresnünk, amelyek lehetővé tennék a „nyelv” szó jelentésének cirkuláris meghatározását. Azonnal megoldhatatlan paradoxonnal találnánk szembe magunkat: mivel ezek az elemek a „nyelv” szón túl lennének, egyúttal mégis a nyelvnek mint valamennyi kisebb elemet magában foglaló rendszernek a belsejében kellene lenniük. Nyilvánvaló, hogy ez lehetetlen volna – ilyen elemeket magának a nyelvi rendszernek mint a legnagyobb, valamennyi többi elemet magában foglaló halmaznak a belsejében nem találhatnánk, hiszen a nyelv eleve meghatározna és magában foglalna mindent, amit benne ki lehet mondani.

Nyelv és sors / Language and destiny

335

NAGLIS KARDELIS

magában foglaló – halmazon belül.

Ha tehát a „nyelv” szót a posztmodernek számára megszokott cirkuláris módon szeretnénk meghatározni, találnunk kellene valamit, ami nem a nyelvi rendszer belsejében lévő bizonyos elemként, hanem rajta túl létező független elemként létezne, és amelyet a nyelv meghatározásának kiindulópontjaként használhatnánk. A posztmodernek alapvető feltevése szerint azonban (legalábbis e feltevés radikálisabb változatában) a nyelven túl nincs és nem is lehet semmi – tehát a nyelven túl nincsenek és nem is lehetnek olyan külső elemek, amelyek kiindulópontként szolgálhatnának számunkra a „nyelv” szó jelentésének cirkuláris meghatározásakor.

A posztmodernek saját érvelési logikája alapján tehát ahhoz, hogy meghatározzuk a „nyelv” szó jelentését, vagyis megértsük, mi a nyelv, szükségképpen nemcsak a nyelvnek, hanem valaminek a nyelv határain túl is léteznie kell, függetlenül attól, hogy mi ez, és hogyan nevezzük. Ha feltételezzük, hogy a nyelv határain túl már semmi sincs, el kell ismernünk, hogy ebben az esetben a nyelvet többé nem lehet a határain túl lévővel való viszonya alapján felfogni és meghatározni, ami egyúttal azt jelentené, hogy – éppen a posztmodern, bármely jelentés meghatározására vonatkozó logika szerint – többé semmilyen módon nem lehetne meghatározni, következésképpen azt sem lehetne megérteni, hogy egyáltalán mi a nyelv. Ebben az esetben a nyelv egyszerűen minden volna, ami létezik, egybeesne a valósággal, és maga volna a valóság – és egyébként a valóság és a nyelv egybeesése miatt ez a valóság nem volna kevésbé illuzórikus, mivel egyszerűen maga a valóságosság vagy nem-valóságosság mércéje sem létezne.

Amint azt az imént kifejtett érveléssel feltártuk, a posztmodernek meggyőződése, miszerint a nyelv határain túl nincs semmi, és maga a valóság csupán a nyelvi közegben statikusan létrejövő illúzió, éppen a posztmodernek saját elképzelése alapján arról, miként jönnek létre a jelentések a nyelvi rendszerben, szükségképpen ahhoz a következtetéshez vezet, hogy ha a nyelv határain túl nincs semmi, ami legalább egy külső kiindulópontot biztosítana, amelyre támaszkodhatnánk a „nyelv” szó jelentésének meghatározására tett kísérletünkben, akkor a nyelvet, amely egybeesik mindannak a legnagyobb halmazával, ami egyáltalán létezik, többé nem lehet a nyelvnek azzal való viszonya alapján meghatározni és felfogni, ami ő nem; ekkor el kell ismernünk, hogy a nyelv maga a valóság, mert ő minden, ami létezik.

Így tehát az igazi valóság – annak ellenére, hogy a posztmodernek meggyőződése szerint csupán nyelvi illúzió – ebben az esetben kénytelen volna valóságosan létezőként elismerést nyerni, annak ellenére, hogy egybeesne a nyelvvel, mivel a nyelv és a valóság egyszerűen ugyanannak a titokzatos és meghatározhatatlan, létező dolgok összességének két különböző megnevezési módja volna.

Paradox módon a valóság valóságosságának posztmodern tagadása, amely azon a sajátos elképzelésen alapul, hogy miként jönnek létre a jelentések a nyelvben, analitikailag ellentmondásosnak és önmagát cáfolónak bizonyul – a nyelven túli valóság tagadásával maga a nyelv, amelyet immár nem lehet világosan, meghatározottan elgondolni és definiálni a hozzá való viszonya alapján

336

Acta Linguistica Lithuanica LXXXIV

Nyelv és valóság

valamilyen, rajta kívül létező külsőséghez mint a nyelvnél tágabb, annak megértési és meghatározási kontextusához, szükségképpen a valósággal azonosként – valójában az egyetlen lehetséges valóságként kell gondolni. A nyelv és a valóság viszonyáról alkotott mindkét szélsőséges álláspont imént bemutatott kritikája reményre adhat okot. A következő következtetést kell levonnunk: éppen az a tény, hogy mi – még ha talán nem is teljesen világosan – felfogjuk, mi a nyelv, valamint az a másik fontos tény, hogy a nyelvre mint hídra van szükségünk, amely összekapcsol bennünket, beszélőket, nemcsak egymással, hanem azzal is, ami a nyelven túl terül el, világosan legalább három dolgot mutat: először is, hogy a nyelv és a nyelven túli valóság különbözik egymástól, mert ha egybeesnének, nem lenne szükségünk a nyelvre – valójában egyáltalán nem értenénk és nem is érthetnénk meg, mi a nyelv; másodszor, hogy a nyelv és a valóság, bár különböznek egymástól, nem teljesen elválasztottak, mert ha teljesen el lennének választva, a nyelv ismét nem volna hasznos hídként, amely összeköt bennünket azzal, ami rajta túl van; harmadszor, hogy a nyelv, bármilyen gazdag is, mindig szegényebb a rajta túl elterülő valóságnál, mert ha ugyanolyan gazdag volna, a nyelv belsejében kívánnánk maradni, és nem akarnánk kilépni a határain túlra – a nyelvre ezúttal sem volna szükségünk hídként, amelyen át a bennünket csábító, a nyelvet létgazdagságával és gazdagságával felülmúló ígéret földjére lépnénk...

Beérkezett 2021. május 17-én.

NAGLIS KARDELIS Vilniusi Egyetem Filozófiai Kar Universiteto g. 9/1, LT–01513 Vilnius, Litvánia [email protected]

Nyelv és sors / Language and destiny

337