VYTAUTAS STULPINAS

Költő, Telšiai

FELJEGYZÉS, NEM EGYENLŐ A FELJEGYZÉSSEL

Gyermekkorom házában nem voltak északra néző ablakok. A poros, kitaposott út fehéren derengett, és meghajlította a nyár nagy titkát – a Stulpinas falusi kápolnát. Apám apró üvegszilánkokat gyűjtött, és miután letörölte róluk a földet, markában a gesztenyefák alá, egy széles, fekete hordóba vitte őket. Gyermekkorom házában nem voltak északra néző ablakok – a pillanatok fénye kellemesen és csendesen siklott, akár szétszórt klaviatúrákon. Az előszoba ajtaját megöregedett orgonák zúgása tárta szélesre, amely mumifikálódott fürtök zizegését vegyítette a madarak bőséges sípjátékával. A fürtök haragjában meghallhattad, amint egy kopasz kutya ugat. Beje, nem csak őt. A nyár derekának hőségében egy vödör zuhant a kútba, mintha egy másik világba zuhanna. Beje, nem csak az. A szél által ingerelt, szendergő, hurrikán tépázta csúcsú vadkörtefa még mindig árnyékot vet az emlékezet síkságaira; ez az árnyék a kápolna napfényes ablakával együtt járja velem a mezőket, az árnyék és a visszfény, amelyeket vittem és viszek

Benézések / Insights

321

VYTAUTAS STULPINAS

mint egy palatáblácskákkal teli hátizsákot. Egyikükbe élesen bevésve egy feljegyzés, amely nem egyenlő a feljegyzéssel: „Gyermekkorom házában nem voltak északra néző ablakok.”

GRŪSTĖ SZENVEDÉLYE

A réteken csontszáraz gereblyék meredeznek. A zug emberei elhallgattak, az állatok nyugtalanok – a vödrök az oldalukra fordítva hevernek. Az elviselhetetlen hőség után eljön a sietős fellélegzés órája: a délidő kövér könyökét nyújtotta ki. Ami történik, az ugyanannak a nemzetségnek a férfiai pokrócokat terítenek a Grūstė homokos rétjére. A kecses, kifogástalanul öltözött nemzetségbeli asszonyok az ősök gondos tekintetével húzzák ki a hálókból a búcsúi élelmet, és szemérmesen elfordulva, mintha a szent vászon mellett próbálnák elrejteni megkönnyebbülésüket, csendesen korholják a gyerekeket. Ah... Várj, gyere közelebb, borzas seregély, félbeszakítom ezt a rövid elbeszélést; gyere, kapaszkodj belém egy kicsit, segíts megmérni, mondom, talán a szoroson át, mint valami összegömbölyödött vargának, a nemzetség régi bánatát, mégpedig mivel – egy felcsavarható, viaszos mérőszalaggal, amely nyomban beleolvad Grūstė szenvedélyébe. Nézd, veréb, türelmesen, figyelmesen, ne mulassz el semmilyen apróságot, ahol még tovább húzódik az erdei ösvény, és eljön az óra, amikor a felhő áttetsző tollként siklik.

322

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV

Vytautas Stulpinas – a statikus áramlás költője

METAFORA

Talán a kikötő rakpartján csendül fel egy ciklus, amelyet szopránra és pianolára írtak? Nem, soha nem gondoltam volna, hogy ismét ki kell hajóznom, mint egy dzsungelharcosnak a legkisebb tutajon, hogy hónapok, évek múltán találkozom a Metaforával a halbolt előtt – hosszú nyakúval és karcsúval, köpennyel, miközben a szél tépi a vasárnapi lyukas nemezt.

A NAPFOGYATKOZÁS ELŐTT

Kaviccsal borított folyosón hangyák közlekednek a szobák között. A halottak közül feltámad a bolhapiac tere. A milicista által sarokba szorított, sikoltozó üzérnők egy sivár karámban hánykolódnak, élesztődarabokat hajigálva a magasba, amelyek sárgás rajzása lassan eltakarja a napot. A megtört, morgó szekér és az asztrológusok utánfutója a hatalmas kőrisek közül kiemelkedő kápolnatorony felé fordul. A novellaírónak sajnálatot ébreszt, ennyi az egész, a magányos, szomorú és üres kőburkolat. Patetika, pompa, pátosz hullámokban árad. A tengelic, a sötétség hivatalánál állva, begombolja az ég hasadékát, szemérmetlenül bámulja a harisnyás nőket, és esernyőjével a földet veri. A novellának is útjában áll, amely a napfogyatkozás előtt tört ki. Mit lehet mondani a novellaíróról.

Benézések / Insights

323

VYTAUTAS STULPINAS

ELSŐS

Valaha gazdag voltam a Simono Daukanto utcában. Volt egy köteg forgácsom, első osztályba jártam. Egy köteg forgács! A kölesből cukorpapírt simítottam, síléccel csúsztam vendégségbe. Egy köteg forgács! Igen, gazdag voltam, amikor számolni tanultam: összeadni – kivonni, szorozni – osztani. Hol a forgácsköteg és a táskafülre kötött teáscsésze? Igen, számolni tanultam, milyen írni-olvasni tudó is voltam.

EGY HETES FÉNY

Az erdei út után vágyakozom, a zöld tintával teleírt levelek, az engem kísérő szó után. Beleegyezem, hogy ruhásszekrénnyé váljak, hideg tányérrá, gyümölcstelen tállá változzam, ha ez – csalás. Egyhetes fény a lugas remetéjének. A fanyar íz jósága

324

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV

Vytautas Stulpinas – a statikus áramlás költője

csípi a szájpadlást. Kedvesem, sok minden egy másik időhöz tartozik. Kevés végigutazni a mogorva parton, az erdei ösvényen. Az első fák görbülete szinte ismeretlen, a deszkáktól megfosztott csónakot szüntelenül verik a hullámok. A szavak vesszejével csiklandozod az öregedő vékony szálakat.

A SZÜLŐFÖLDNEK HAJTOTT FEJ

Ma este sehol máshol nem szeretnék lenni. Sehol máshol. Csak itt. A dombon lévő mélyedésben felcsillant a víz. A forgószél a lejtőkön keresi, mibe kapaszkodhatna. A város, a tó és a megénekelt sziget napról napra inkább ősziesedik. A korlátok lefelé tartó nyugodt és csendes szomorúsága. Ma este sehol máshol nem szeretnék lenni, és unni a fakó visszfényeket. A forgószél tépi e vidék dombjait. Mit csinálsz, dongólélek, milyen tetők gerendái vannak a látóhatárodon? Lassú, magányos tánc, amelyet egy hosszúkás levél játszik, – kinek és minek?

Benézések / Insights

325