Poezija

Insights / Įžvalgos 321 VYTAUTAS STULPINAS Poetas, Telšiai FELJEGYZÉS, A FELJEGYZÉSSEL EGYENLŐT NEM ÉRŐ Gyermekkorom házában nem voltak északra néző ablakok. A poros, kitaposott út fehéren derengett, és meghajolt a nyár nagy titka – a Stulpinai falu kápolnája – előtt. Apám apró üvegszilánkokat gyűjtött, és miután letörölte róluk a földet, markában a gesztenyefák alá, egy széles fekete hordóhoz vitte őket. Gyermekkorom házában nem voltak északra néző ablakok – a pillanatok fénye kellemesen és csendesen siklott, mintha szétszórt klaviatúrákon át érkezne. Az előszoba ajtaját az elöregedett orgonák zúgása tárta ki, amelyben mumifikálódott fürtök zizegése keveredett a madarak bőséges sípjátékával. A fürtök haragjában meghallhattad, amint egy eszelős kutya liheg. Egyébként nem csak őt. A nyárközép hevétől a vödör úgy zuhant a kútba, mintha egy másik világba zuhanna. Egyébként nem csak ő. A szél által ingerelt, az orkán által letépett csúcsú, szendergő vadkörtefa még mindig árnyékot vet az emlékezet síkságaira; árnyékát és visszfényét, amely a kápolna napfényes ablakával együtt mezőkön át velem jár, magammal vittem és viszem VYTAUTAS STULPINAS 322 Acta Linguistica Lithuanica LXXXV akár egy, palavázlat-táblákkal teli hátizsákot. Egyikükbe élesen bevésve egy felirat áll, amely nem hasonlít a feliratra: „Gyermekkorom házában nem voltak északi ablakok.” GRŪSTĖS PASIJA A réteken kiszáradt gereblyék meredeznek. Elcsendesedtek a zug emberei, az állatok nyugtalanok – a vödrök az oldalukra vannak fordítva. Az elviselhetetlen hőség után elérkezik a sietős pihenő órája: a déli nap kitárta dús könyökét. Mindenki megtalálja a helyét és munkához lát: ugyanazon nemzetség férfiai gyékényeket terítenek a Grūstė homokbuckáinak füvére. A nemzetség kecses, kifogástalanul rendezett asszonyai a régi lakosok gondos tekintetével húzzák ki a hálókból a búcsúi élelmet, majd szemérmesen elfordulva, mintha a megkönnyebbülésüket próbálnák elrejteni az ünnepi vászon mellett, csendesen megdorgálják a gyerekeket. Ah... Várj, gyere közelebb, borzas seregély, én megszakítom ezt a rövid elbeszélést, gyere csak, kapaszkodj belém egy kicsit, segíts megmérni talán, mondom, a szoroson át, akár egy meggörnyedt vargának, a nemzetség régi bánatát, mégpedig mivel – felcsavarható, viaszos mérőszalaggal, amely mindjárt beleolvad Grūstė passiójába. Nézd, veréb, türelmesen, figyelmesen, ne szalassz el egyetlen apróságot sem, ahol még távolabb húzódik az erdő sűrűje és az óra, amikor a felhő áttetsző tollként siklik. Vytautas Stulpinas – statinio srauto poetas Įžvalgos / Betekintések 323 METAFORA Vajon nem a kikötő rakpartján csendül fel a szopránra és pianolára írt ciklus? Nem, soha nem gondoltam volna, hogy ismét ki kell hajóznom, mint egy újoncnak a legkisebb tutajon, hogy hónapok, évek múltán találkozom a Metaforával a halüzlet előtt – hosszú nyakú és elmélkedő, köpennyel, miközben a szél lobogtatja a vasárnap lyukas nemezkalapját. NAPFOGYATKOZÁS ELŐTT Kavicsos folyosón a tuskók között hangyák közlekednek. A halottak közül feltámad a zsibvásár négyszöge. A milicista által sarokba szorított spekuláns asszonyok sikoltozva hánykolódnak a sivár karámban, élesztődarabokat dobálva a magasba, amelyek sárgás rajzása lassan eltakarja a napot. Az összetört, morgó szekér és az asztrológusok utánfutója a hatalmas kőrisek közül kiemelkedő kápolnatorony felé fordul. A regényírónak sajnálnia kell, és ennyi, a kőburkolatot – magányosat, szomorút és üreset. A pátosz, a pompa és a patetika hullámokban árad. Kikilas a sötétségek uradalmának épülete előtt állva gombolja az égbolt hasítékát, szemérmetlenül bámulja a nadrágot viselő nőket, és esernyőjével veri a földet. Meggyűlik a baja a napfogyatkozás előtt kicsúszott novellával is. A novellistáról nem is beszélve. VYTAUTAS STULPINAS 324 Acta Linguistica Lithuanica LXXXV ELSŐS Valaha gazdag voltam a Simonas Daukantas utcában. Volt egy köteg forgácsom, első osztályba jártam. Egy köteg forgácsot! Vasalóval simítottam a cukorkapapírokat, síléccel csúsztam vendégségbe. Egy köteg forgácsot! Igen, gazdag voltam, amikor számolni tanultam: összeadni – kivonni, szorozni – osztani. Hol van a forgácsköteg és a táskafülre kötött teáscsésze? Igen, számolni tanultam, milyen írástudó is voltam. EGYHETES FÉNY Az erdei út, a zöldes tintával teleírt lapok és a kísérő szó nyomában. Beleegyezem, hogy rongyszekrénnyé váljak, csak hideg tányérrá, gyümölcs nélküli tállá váljak, ha ez – megtévesztés. Egyhetes fény az altanai remetének. A csípős ízű jóság az Įžvalgos / Insights 325 szájpadlást csiklandozza. Vytautas Stulpinas – statinio srauto poetas Kedvesem, sok minden más időhöz tartozik. Kicsi dolog utazni a borús parton, az erdei ösvényen. Az első fák görbülete szinte ismeretlen, a hullámok szüntelenül verik a csónak kiugró deszkáit. A szavak ecsetével csiklandozod az öregedő vékonyságokat. HIMNUSZ A HAZÁHOZ Ma este sehol máshol nem szeretnék lenni. Sehol máshol. Csak itt. A völgyben a dombon megcsillant a víz. A forgószél a lejtőkön keresi, hol pöröghet fel. A város, a tó és a megénekelt sziget napról napra egyre ősziesebbé válik. A korlátok lefelé tartó szomorúsága nyugodt és csendes. Ma este sehol máshol nem szeretnék lenni, és nem szeretnék untatón fakó tükröződéseken időzni. A forgószél tépi az itteni dombokat. Mit csinálsz, poszméh lelke, milyen szarufák vannak a látóhatárodon? Lassú magányos tánc, amelyet egy hosszúkás levéllel játszanak el – kinek és minek?