TOMÁŠ HOSKOVEC

A prágai nyelvészkör

ORCID id: orcid.org/0000-0002-1207-5582

Kutatási területek: általános és összehasonlító nyelvészet, baltisztika, indoeurópai nyelvészet, átfogó filológia, strukturalizmus, szemiológia.

DOI: doi.org/10.35321/all85-06

LITHUANICA ALITER: AZ ÁTFOGÓ FILOLÓGIA ALKALMAZÁSA A LITUANISZTIKÁBAN

Lithuanica aliter: Az átfogó filológia alkalmazása a baltisztikában

ANNOTÁCIÓ

Ilja Lemeškin Lithuanica aliter (2019) című könyvére támaszkodva a szerző elmagyarázza, mi az a kortárs prágai nyelvészkör által kidolgozott átfogó filológia, és bemutatja, hogyan alkalmazható a baltisztikai kutatásokban. Bár az alkalmazás a XVI. századra és a XVII. század első felére korlátozódik, mindig rendszerszerűen, az egész európai kultúra összefüggésében történik, figyelembe véve nem csupán a „balti” (genetikai értelemben vett) nyelvek korpuszait.

KULCSSZAVAK: átfogó filológia, funkcionális strukturalizmus, összehasonlító nyelvészet, balti nyelvek, lituanisztika, óporosz tanulmányok.

ANNOTÁCIÓ

Ilja Lemeškin Lithuanica aliter című könyvéről (Lemeškin 2019) beszámolva és azt alaposan áttekintve a szerző ismerteti az átfogó filológia programját, ahogyan azt a kortárs prágai nyelvészkör kidolgozta, és felvázolja, hogyan kellene az átfogó filológiának megközelítenie – természetesen európai kulturális-történeti keretben, még ha a 16^th. századra és a 17^th. század első felére korlátozva is – a baltisztika teljes anyagi alapját, amelyet viszont soha nem szabad kizárólag a genetikailag balti nyelvekre korlátozni.

KULCSSZAVAK: átfogó filológia, funkcionális strukturalizmus, összehasonlító nyelvészet, balti nyelvek, litván nyelv és irodalom, óporosz nyelv.

Straipsniai / Articles

117

TOMÁŠ HOSKOVEC

I.

Billėmai bhe ersinnimai (a továbbiakban: BBE) annak a sorozatnak a címe, amelyben Ilja Lemeškin monográfiája, a Lithuanica aliter, második számként jelent meg (Lemeškin 2019). 2015-ben a kiadónál, a Vaganál jelent meg elsőként a Studies in Old Prussian című mű, amelyet Viljamas Rygelis Šmolstygas (Schmalstieg William Riegel) írt, a kiadás gondos előkészítését pedig Pjetras Umbertas Dinis (Pietro Umberto Dini) végezte (Schmalstieg 2015). Mindkét mű azonos grafikai stílusú, a részleteket is beleértve, és magas szintű könyvkiadási kultúráról tanúskodik. Az a tény, hogy az első a Vaganál jelent meg, a másodikat pedig a Litván Nyelvi Intézet adta ki, szervezési véletlenként értékelendő: a legfontosabb a BBE sorozat kiadásának egységessége.

Mit jelent ez a különös cím? Mesterséges nyelvi képződmény, amely hiteles porosz szótövekből áll össze. A bhe kötőszó a porosz nyelv emlékeiben több mint négyszázszor fordul elő, és ez nem meglepő: egyszerűen azt jelenti, hogy „és”. A billėmai ir ersinnimai szavak ezzel szemben hapax legomenák: a billėmai (III 13¹¹₋₁₅) csak a következő szövegrészben található: „Mindenható irgalmas isten és atya, neked mondunk dicséretet és köszönetet” (Mažiulis 1981: 238); az ersinnimai pedig egyetlen alkalommal, tagadó alakban – ni ersinnimai – szerepel ebben a szövegrészben: „Isten előtt minden bűnnel bűnösnek kell vallanod magad, azokkal is, amelyeket szintén nem ismerünk” (Mažiulis 1981: 148). Az első kötet előszavában a billėmai bhe ersinnimai kifejezést „beszélünk és megismerünk” fordítással adják vissza, és így magyarázzák: „saját kultúránkról beszélünk, és megismerjük a világkultúra hozzájárulását kultúránk kutatásához” (BBE I = Schmalstieg 2015: 3). A cél tehát világosan körvonalazódik: a szűk nyelvi közegből a tág kulturális térbe lépni.

Nem tudni sem azt, hogy készül-e már a harmadik kötet, sem azt, hogy miről fog szólni, de örömmel állapítható meg, hogy mindkét kötet – az I. és a II. – önmagában is érdekesen testesíti meg a két óporosz ige említett kapcsolatát: az I. számú Studies in Old Prussian, alcímével: A critical review of the relevant literature in the field from 1975 until 2005, valóban összefoglalja, miről beszéltek, illetve írtak az óporosz nyelvről az elmúlt évtizedekben; a II. számú, Lithuanica aliter (alcím nélkül), bemutatja, hogyan kellene az óporosz nyelv anyagát másképpen (latinul aliter), vagyis újszerűen és megfelelő módon, az egész európai kulturális kapcsolatrendszer léptékében kutatni. Ennek a másságnak része az a tény is, hogy az a könyv, amely rendszeresen kutatja az (ó)porosz nyelv emlékeit, nem Pruthenica, ahogy várnánk, hanem Lithuanica címet visel. A magyarázat feltehetően e tanulmány végén fog kirajzolódni.

A továbbiakban az óporosz nyelvet egyszerűen „porosznak” nevezzük: sem középporosz, sem újporosz nyelv nem létezik. Az első BBE kötetben használt angol Old Prussian kifejezés a német altpreußisch szó tükörfordítása, maga a német szó

118

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV

Lithuanica aliter: visuminės filologijos pritaikymas lituanistikoje

akkor került be a nyelvészetbe, amikor a német nyelvben meg kellett különböztetni a politikai-állami preußisch szótól. A második BBE kötet szerzője litvánul a porosz nyelv fogalmát használja.

A porosz nyelv emlékeinek korpusza csekély: a bázeli és krétai kolofonok, az elbingi és Grünau-féle szótárak, a lutheránus katekizmus két kiadása és Luther Enchiridiona. Ennyire korlátozódnak a porosz szövegek, amelyeket tudatosan azért hoztak létre, hogy porosz nyelven működjenek, és a kollektív kommunikációs aktusok rögzített eszközeivé váljanak. Véletlenszerű nyelvemlékeknek tekintendők a XIII–XVI. század között kéziratokban található glosszák, valamint a poroszokról szóló, néprajzi célú könyvekben közölt példák, amelyeket a XVI–XVIII. században adtak ki. Sem az előbbieket, sem az utóbbiakat nem szánták közvetlenül nyelvi kommunikációra. Az előbbiek a könyv tulajdonosának vagy használójának személyes feljegyzéseiként keletkeztek^¹; az utóbbiak pedig, amelyeket különlegességek és régiségek gyűjtésének szándékával halmoztak fel, az országot leíró író tekintélyét voltak hivatva növelni. A porosz nyelv emlékeinek külön kategóriáját alkotják az archív forrásokban talált személy- és helynevek^².

A XIX. századtól uralkodó hagyományos nyelvészeti szemlélet mindezt az anyagot, különösen az indoeurópai nyelv – a litván nyelvnél is régebbi nyelv, amelyet magát az ókor mércéjének tekintettek – nyomaként értelmezte. A porosz nyelvi példák olyan szerkezeteket képviseltek, amelyeket az indoeurópai nyelv rekonstrukciójaként mutattak be, miközben magának a porosz nyelv emlékeinek tartalmát teljesen figyelmen kívül hagyták. Az elmúlt évtizedek tapasztalata, amint azt Viljamas R. Šmolst ygo BBE kötete mutatja, lényegében nem különbözik a száz évvel ezelőtt alkalmazott gyakorlattól, azonban jellemző és egyben örvendetes, hogy a porosz nyelv emlékeit ma minőségük és megbízhatóságuk szempontjából sokkal óvatosabban értékelik.

Ilja Lemeškin BBE kötete minőségileg magasabb szintre emeli az említett emlékek kutatásának módszerét. Lemeškin csak intencionális emlékeket vizsgál, vagyis olyanokat, amelyek kommunikációs célból, bizonyos előzetes terv (intentio) alapján keletkeztek, és mindegyiket kutatja: európai összefüggésben szemléli őket, figyelembe véve funkcionális-kommunikációs rendeltetésüket, valamint kulturális-történeti műfajukat. A kutató így természetesen folytatja egy korábban már megfogalmazott program kibontását: az ókori nyelv emlékeit szövegként, azaz kulturális-történeti eseményekként kell felfogni, amelyek meghatározott környezetben, meghatározott céllal jöttek létre, bizonyos

^¹ Ugyanez elmondható a XV. század elejéről fennmaradt Miatyánk-töredékről is (Mikalauskaitė 1938: 102–106; Blažienė 2015: 14–49). Az, hogy egy ilyen bejegyzés elkészült, kétségtelenül arról tanúskodik, hogy a társadalomnak szüksége volt az alapvető keresztény szövegre rögzült formában, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a bejegyzést magánszemély – valószínűleg pap vagy szerzetes – készítette egy személyes tulajdonában lévő, személyes használatra szánt tárgyra.

^² A porosz tulajdonnevek anyagának új és aliter vizsgálatában különösen nagy érdemeket szerzett Grasilda Blažienė (Blažienė 2000, 2005, 2010).

Straipsniai / Articles

119

TOMÁŠ HOSKOVEC

az akkoriban érvényes társadalmi normákhoz igazodva. Az, hogy ez a baltisztikában resp. az indoeurópai nyelvészetben még mindig forradalmi hangzású, csupán a megmerevedett, élettelen gyakorlatról tanúskodik. Kívánatos, hogy ez a szemlélet megszokottá váljon³.

II.

A kolofonokkal kezdődik. Ez a műfaj új a baltisztikában: a bázeli kolofont csak 1974-ben, a krétait pedig még 1992-ben találták meg. I. Lemeškin első érdeme, hogy kétség nélkül önálló műfajként ismeri el a kolofont, amelynek semmi köze a glosszákhoz. A glossa egy régen (korábban) befejezett könyvbe írt megjegyzés, amelyet a könyvet használó személy jegyez be. A kolofon alkotói aktus, amellyel a könyv létrehozása lezárul. Figyelembe kell venni, hogy a nyomtatás megjelenése előtt könyvet szerezni azt jelentette, hogy valaki megrendelte egy adott szöveg lemásolását. Presztízsokokból – ami természetesen megdrágította a megrendelést – másik személyt is fel lehetett fogadni a másolat illusztrálására; ezzel szemben a kódex összeállítása és bekötése nem volt ennyire fontos és költséges.

A középkori kéziratos könyvnek rendszerint nincs címlapja, a kódexekben pedig különféle más könyvekkel együtt van bekötve. Egy bizonyos könyv azonosítását egy heterogén kötetben az incipit [lat. incipit – „itt kezdődik”] segíti, amellyel a könyv kezdődik, valamint az explicitas [lat. explicit – „itt végződik”] vagy a kolofon [gör. κολοφῶν – „csúcs, befejezés”], amellyel a könyv lezárul. És éppen a könyv végén – és csak itt! – tárulhat fel a másoló egyéni személyisége: a tudomány munkása, aki addig névtelen volt, megjelöli, mikor fejezte be munkáját, aláírja, és hozzáfűzi a helyzet indokolt értelmezését, amelynek semmi köze a könyv tartalmára vonatkozó utalásokhoz. Ez még nem minden: az egyetemes latin nyelvvel szembeállítva, amelyen a könyv íródott, gyakran hozzáad valamilyen különös, egzotikus, a helyi lakosok számára érthetetlen nyelvet. Így keletkeztek a porosz kolofonok is: egy Poroszországból származó középkori értelmiségi nem a szülőföldjén hozta létre őket,

³ Emlékeztetni kell a szerző forradalmi hozzájárulására a Sovijaus sakmė ir 1262 metų chronografas című könyvben (Lemeškin 2009). A litván pogányságról szóló jól ismert elbeszélést, amelyet a baltisták már régen kiemeltek egy egyházi szláv nyelven írt krónikából, I. Lemeškin elsőként olvasta a teljes kronográf összefüggésében. Ez meghatározta, hogy ugyanennek a műnek más helyein olyan funkcionális és strukturális párhuzamokra talált, amelyekre korábban senki sem gondolt, és a baltisták számára önmagában érdektelen kronográfot rendkívül fontos államalkotó gesztusként értelmezhette, amelynek során a nemrég eltűnt Kijevi Rusz kultúráját első alkalommal tudatosan a Litván Nagyfejedelemség szolgálatába állították.

120

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV

Lithuanica aliter: visuminės filologijos pritaikymas lituanistikoje

nem a szomszédos országban, hanem valóban nagyon messze – egyszer Toszkánában, egyszer pedig Krétán (amelyet akkoriban a velenceiek igazgattak).

I. Lemeškin felhívja a figyelmet arra, hogy a két porosz kolofon felfedezése nem véletlen, hanem a modern középkori latin kódexek szisztematikus katalogizálásának természetes következménye. Készüljünk fel arra, hogy még többet találnak majd, és törődjünk bele, hogy a középkori kolofonokban az összes balti nyelv közül éppen a porosz, nem pedig a litván vagy a lett fog előfordulni. Miután kritikailag értékelte mindazt, amit a kolofonokról eddig publikáltak, és részletesen elemezte a vizsgált kéziratos források kolofonjait a kolofon műfajának összefüggésében – beleértve a folklóralkotások azonosítását és a balti–szláv anyaggal való összehasonlító megalapozását, ami a szerző újabb eredeti érdemének minősíthető –, I. Lemeškin a következő átfogó értelmezésre jut.

• A bázeli kolofon, amelyet a lelőhelyéről neveznek így, Sienában íródott 1369. január 5-ről 6-ra virradó éjjel [vízkereszt vigíliáján]. Porosz része vízkereszti karácsonyi ének, amely egy Antonio Bonachi nevű helyi – sienai, toszkánai, itáliai – személyhez szól. A könyvet és a traktust lezáró kolofont, a francia tudós, Nicole Oresme (≈ 1322–1382) Questiones metheororum című értekezését egy meg nem nevezett porosz másolta le, aki Butautas–Henrik litván fejedelem, az Itálián át vezető diadalútján IV. Károly császárt 1368–1369-ben kísérő kíséretéhez tartozott. I. Lemeškin részletesen tárgyalja Butautast és az őt kísérő porosz értelmiségi csoportot: más kolofonokat is megnevez, amelyekben a porosz értelmiségi saját nevén írta alá magát, anélkül, hogy ott anyanyelvét, a poroszt használta volna. Ehhez hozzátenném, hogy az a tény, hogy a bázeli kolofonban a másoló nem írta alá magát – ami a műfaji szabályok nyilvánvaló és minden bizonnyal tudatos megsértése –, összhangban áll azzal, hogy a kolofon porosz részében, a karácsonyi énekben, név szerint megszólít egy bizonyos személyt, az olasz Antonio Bonachit, aki így a másoló helyett kapcsolódik a befejezett könyvhöz (mintha a megrendelő vagy a könyv tulajdonosa lenne).

• A krétai kolofon 1440. november 12-én keletkezett Haniában. Ezzel zárul a velencei humanista, Paolo Veneto (≈ 1368–1428/1429) Logica parva című traktátusa. A kolofon porosz részében a maijos, vagyis a májusfa felállításának és a marhák első tavaszi legelőre hajtásának szertartásáról van szó. A német másoló, Petrus Wickerau, maga nem tudott poroszul, ezért a porosz szöveget hibákkal másolta le. I. Lemeškin a folklóralkotások és költészetük alapos ismeretére támaszkodva meggyőzően rekonstruálja és értelmezi azt. A krétai kolofon heurisztikai jelentősége abban áll, hogy tanúsítja a protográf értékét: Wickerau szükségesnek tartotta lemásolni az eredeti kolofonban található, számára érthetetlen porosz részt is; a skriptorok rendszerint nem másolták le az általuk másolt művek kolofonjait, hanem saját kolofont készítettek. Milyen protográfról van szó 1440-ben Krétán? Olyan könyvről, amellyel a prágai egyetem neveltje és a cseh husziták híve, Petrus Turnau rendelkezett, s talán ő maga másolta le, a prágai

Straipsniai / Articles

121

TOMÁŠ HOSKOVEC

egyetem növendéke és a cseh husziták híve. 1422-ben néhány hónapot töltött Krétán, éppen Haniában, majd a huszita Prágába visszatérve latin nyelvű beszámolót írt a görög egyházról. Petrus Turnau sorsát és utazásait részletesen leírja az inkvizíciós per iratanyaga. Az ellene indított eljárásra 1425-ben került sor, és az életébe került. A vizsgált korszak Európáját tekintve kijelenthető, hogy Petrus Turnau valóban az egyetlen dokumentumokban rögzített porosz, aki az adott időszakban a távoli Krétán járt.

A bázeli kolofont, akárcsak a krétai kolofon egzotikus részét, porosz értelmiségiek hozták létre, akik kortársaik legmodernebb tudományos műveit másolták: ezek nem kanonikus, hanem inkább lázadó szövegek voltak. Másolóik világosan körülhatárolt érdeklődésű személyek exkluzív köre számára dolgoztak, ezért maguknak is rendkívül jól kellett ismerniük a tudomány legújabb eredményeit. A XIV. század második felének és a XV. század elejének Európájában tehát baltiak, mégpedig poroszok éltek, akik nemcsak európai egyetemeken tanultak, hanem a transznacionális európai értelmiségi köztársasághoz is tartoztak. Kik voltak ők? Hol és milyen jövedelmekből éltek?

1. Lemeškin megállapítja, hogy a bázeli kolofon névtelen szerzője művelt porosz volt, a litván nagyfejedelem, Kęstutis fiának, Butautasnak a kíséretéhez tartozott. Vele élt Prágában, és európai útjain is elkísérte. A XIV. században latinul művelt baltivá csak porosz válhatott. Kellően erős etnikai balti polgárság csak Poroszországban létezett, amelyet a latin Európa részeként is elismertek. A latin Európához Livónia is hozzátartozott, demográfiailag azonban sokkal gyengébb volt, és etnikailag balti polgársága, mondhatni, szinte egyáltalán nem volt. Litvánia, amely demográfiailag a legerősebb volt valamennyi balti terület közül, a latin Európa számára még mindig pogány volt, és ez csak a XIV. század legvégén változott meg: szimbolikus eseménynek tekinthető a litván kollégium megalapítása a prágai egyetemen 1397-ben.

Petrus Turnau, a krétai kolofon porosz részének létrehozója vagy címzettje⁴, már egy másik korszak Prágájához, az intellektuális értelemben reformációs jellegű, ismét európai dimenziójú Prágához tartozik. Turnau Poroszország és Lausitz partikularista iskoláiban tanult, filozófiát Prágában, jogot pedig Bolognában hallgatott. Krétai tartózkodása után Velencén át tért vissza Prágába, ahol akadémiai pályát akart kezdeni, de nem járt sikerrel. Sziléziában is próbálkozott, végül a pfalzi Speyer székesegyházi iskolájában tanított. Ott állították bíróság elé, és 1425-ben az inkvizíció elégette reformációs irányultsága és a huszita eszmék nyilvános hirdetése miatt. A görög egyházról szóló, általa 1423-ban Prágában írt latin beszámoló

⁴ Nem lehet eldönteni, hogy e szerepek közül – az alkotó vagy a címzett szerepét – Petrus Turnau töltötte-e be az eredetiben. Csak az fontos, hogy Turnau mindenképpen ahhoz az exkluzív porosz értelmiségi klubhoz tartozott, amelynek tagjai a professzionálisan másolt könyvekben Európa-szerte játékos üzeneteket cseréltek.

122

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV

Lithuanica aliter: visuminės filologijos pritaikymas lituanistikoje

a huszita értelmiségiek alternatív keresztény gyakorlatok iránti széles körű érdeklődését figyelembe véve kell értelmezni.

Petrus Turnau, a balti értelmiségi, a prágai poroszok egyik utolsó képviselője: a huszita Prága a balti térségben már egyértelműen Litvánia felé orientálódott. Az etnikai poroszok a XIV. század második felének Prágájához tartoztak, amely akkor kivételes feltételeket biztosított számukra. Itt működött az 1348-ban alapított új egyetem. Ez volt a latin Európa fővárosa – a Szent Római Birodalom császárainak, Károlynak és Vencelnek állandó rezidenciája⁵. A szabad porosz ifjak számára a prágai egyetem volt a legközelebbi, lakóhelyük alapján természetesen hozzájuk tartozó intézmény. I. Lemeškin a filozófiai és jogi kar anyakönyveiben számos olyan hallgatót talál, akik spontán módon poroszként írták alá magukat (a többi kar – az orvosi és a teológiai – jegyzékei nem maradtak fenn). Ezenkívül 1365-től Prágában tartózkodott „a száműzetésben élő litván király”, Butautas–Henrikas, az uralkodó nagyfejedelem, Kęstutis fia és az uralkodó nagyfejedelem, Algirdas unokaöccse, aki ellen politikailag fellázadt. A száműzött Butautast Königsbergben katolikusként keresztelték meg, majd miután litvániai katonai vállalkozásai kudarcot vallottak, Prágába menekült a Szent Római Birodalom császárához⁶, akinek akkori felesége, pomerániai Erzsébet (a körülmények szerencsés alakulása folytán) unokatestvérének leánya, vagyis Butautas közeli rokona volt.

Prágában Butautas–Henrikas közvetlen kapcsolatban állt a császárral, és nemcsak az 1368–1369-es itáliai útján kísérte őt. Kétségtelenül saját, Európára orientált politikai programmal rendelkezett. Butautas–Henrikas Prágában udvart tartott fenn, és mivel száműzöttként semmilyen katonai hatalommal nem rendelkezett, még inkább udvaronc-diplomatákra kellett támaszkodnia. Európai műveltséget szerzett litvánok nem voltak mellette, művelt poroszok azonban bőven akadtak, különösen sokan voltak Prágában. Természetes, hogy Butautas éppen hozzájuk fordult: nyelvileg és kulturálisan ők álltak hozzá a legközelebb. I. Lemeškin adatokat közöl arról, milyen sok porosz élt a hetvenes években a prágai polgárok között, és milyen fontos tisztségeket töltöttek be. Talán a legbeszédesebb példa, hogy amikor 1390-ben Jan z Jenštejna prágai érsek, az országban a király után második leghatalmasabb személy úgy érezte, hogy haldoklik, „a Porosznak nevezett Péter pap” eljött hozzá gyónást hallgatni és feladni a betegek kenetét.

Az egész Európát átfogó filológiai kutatás keretében a kutató feltárta, hogy Butautas valódi élettörténete egy, a XIV. században készült német verses elbeszélésnek, amelyet először

⁵ Neve alapján Luxemburgi Károly volt Csehország első királya, egyben azonban a Szent Római Birodalom negyedik császára; Luxemburgi Vencel Csehország negyedik királya és a Szent Római Birodalom első császára volt.

⁶ Mint ismeretes, kevés idő telt el attól az eseménytől, amikor 1358-ban Károly császár személyes követét, a prágai érseket az újonnan trónra lépett uralkodó nagyfejedelmekhez küldte nagylelkű politikai ajánlattal. Sajnos akkor nem kapott támogatást.

Straipsniai / Articles

123

TOMÁŠ HOSKOVEC

amelyet 1826-ban Littauer címmel adtak ki, utolsó harmadának irodalmi elbeszélése. 1899-ben a germanisták e költemény szerzőségét Schondochhoz (Schondoch) rendelték, aki a Königin von Frankreich című költeményt írta. Ez csak megerősíti, hogy a litván Butautas száműzetésben, Prágában jól ismert és fontos személy volt Európában. Butautas-Henrikas és környezete nyomainak kutatása során I. Lemeškin jelentős történeti és régészeti felfedezést tett. A tudós kiderítette, hogy ismert, hol temették el Butautast Prágában, hogy ugyanabban a sírban temették el, amelyben korábban testvére, Survila-Janas nyugodott (akiről eddig nem tudtunk), és hogy ez a sír érintetlenül fennmaradt. Semmi sem akadályozza e hely régészeti vizsgálatát. Ez európai léptékben is jelentős esemény, mivel ez az egyetlen és legkorábbi rögzített antropológiai és genetikai nyom, annak az uralkodó Gediminida-dinasztiának a maradványa, amelyből a litván, lengyel, cseh és magyar Jagellók származtak.

Figyelmet érdemel egy újabb európai történelmi összefüggés. Butautas fia, Vaidutis – aki apja ifjúkori felkelése idején még újszülött csecsemő volt – anyjával Litvániában maradt, ahol nagyapja, Kęstutis udvarában nevelték és oktatták. Ifjúvá serdülve apjához menekült Prágába. Útközben megtudta, hogy apja éppen a Prágát akkoriban sújtó pestisben halt meg, ezért tovább folytatta útját Párizsba. Ott befejezte az egyetemet, ahonnan nagybátyja, Jogaila, Butautas unokatestvére, aki később Lengyelország királya lett, később Krakkóba hívta, hogy vezesse a helyi egyetemet. A litván Butautas porosz értelmiségieket vett fel politikai szolgálatába, mivel akkoriban még nem voltak litván értelmiségiek; saját fia, Vaidutis volt az első etnikai litván – európai értelmiségi, aki a lengyel király politikai szolgálatába állt.

III.

Egészen más világba vezetnek a német–porosz lexikográfiai műfaj emlékei. Az elbingi és a Grünau-féle szótárak Poroszországban íródtak, történetük és sorsuk azonban különbözött. Az elbingi szótár egyetlen, a Codex Neumannianus⁷-ból származó másolat alapján ismert. Ez utóbbi a helyi polgár, Abraham Grinūnavas (1740–1823) – könyv- és régiséggyűjtő, s mindenekelőtt egy híres, nagy múltra visszatekintő kereskedőcsalád képviselője – hagyatékaként került Elbing városi könyvtárába. Maga a XV. század közepéről származó kódex egy korábbi eredeti másolata. A Grünau-féle szójegyzék viszont a Preußische Chronik című műből származik. Simon Grünau (≈ 1470–1530/1537) 1529–1530-ig írta le a történelmi eseményeket, azt követően

^⁷ A kódexet Ferdinand Neumannról nevezték el, aki 1825-ben elsőként írta le az elbingi könyvtárban.

124

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV

Lithuanica aliter: visuminės filologijos pritaikymas lituanistikoje

és élete végéig bővítette és aktualizálta kompilációját. A szerző tanúja volt korának alapvető változásainak – a Német Lovagrend szekularizációjának és az államvallássá tett lutheranizmus bevezetésének Poroszországban –, ezért Grünau krónikája Poroszország történetének fontos forrásává vált, és többször kiadták, illetve különféleképpen átdolgozták. Így történt, hogy a Krónika lexikográfiai függelékének több változata is létezik: német–porosz, porosz–német, porosz–latin. Mind az elbingi, mind a Grünau-féle szótár csupán sokkal régebbi művek ma már élettelen másolata.

Az, hogy az elbingi Codex Neumannianus három joggyűjteményből és végül egy szótárból áll, túlságosan közvetlenül arra ösztönzött, hogy a könyvet eredetileg bírósági használatra szánták (Bezzenberger 1874: 1225; Trautmann 1910: XXIV–XXV). Elbing valóban a rend komtúriájának székhelye volt, a szótár szerkezete és lexikai forrásai azonban nem felelnek meg ennek a rendeltetésnek. I. Lemeškin más, szélesebb és sokkal meggyőzőbb magyarázatot ad, amely a Hanza-szövetségnek már a XIII. századtól jól dokumentált nyelvi gyakorlatán alapul.

A Hanza az Északi- és a Balti-tengeren működő, fejlett kereskedelmi hálózat volt, ami bőséges és rendszeres nyelvközi érintkezést eredményezett. A Hanza-szövetség fő nyelve, az alsónémet, a XIII–XIV. században még egyaránt közel állt az északi nyelvekhez (amelyek csak fokozatosan differenciálódtak Dánia, Svédország és Norvégia államalakulatai szerint), valamint a németalföldi nyelvekhez (amelyekre viszont nem hatott az államképződés), sőt talán mindkét angol nyelvhez is (két különböző standard létezett, amelyek Anglia, illetve Skócia külön királyságaihoz kötődtek). Ugyanebben az időben a Hanza tagjainak nem rokon nyelvekkel is kapcsolatba kellett kerülniük: nyugaton a franciával (az északi, langue d’oïl nyelvvel), keleten pedig az orosszal (ismét csak az északi változattal). A francia, a magas irodalom és az uralkodói udvarok presztízsnyelve ekkorra már kidolgozott nyelvtanulási és nyelvterjesztési rendszerrel rendelkezett. A rokon germán nyelveket a németalföldi kereskedők úgy tanulták, hogy fiaikat olyan családokhoz küldték, amelyekkel a Hanza más városaiban kereskedelmi kapcsolatban álltak, hogy a fiúk közvetlenül beilleszkedjenek a helyi nyelvi közegbe. Hasonlóképpen jártak el más esetekben is, amikor a német nemesek fiaikat francia nyelvű udvarokba küldték tanulni. Ugyanezt a gyakorlatot alkalmazták azonban a Hanza orosz városaiban, Novgorodban és Pszkovban is. I. Lemeškin idézi azokat az egykori jogi normákat, amelyek az oroszországi nyelvtanulók küldését szabályozták (például egy fiatalember nem lehetett húsz évnél idősebb), valamint az ilyen célokra összeállított és terjesztett kéziratos Orosz könyvecskéket (tematikusan rendezett német–orosz szótárak voltak, amelyekben párbeszédek is előfordultak). A szerző mindhárom fennmaradt Orosz könyvecskét tárgyalja, és feltárja szerkezeti azonosságukat, valamint rokonságukat mindkét porosz szótárral.

A Német Lovagrend által uralt Poroszországban sok balti városlakó élt, ráadásul gazdaságilag is erősek voltak: másként nem tudnánk megmagyarázni, honnan származott az a

Straipsniai / Articles

125

TOMÁŠ HOSKOVEC

több tucatnyi – valójában mintegy kétszáz – porosz fiatal, akik beiratkoztak az európai egyetemekre. Az ilyen lakosok a Hanza számára is vonzóak voltak, ezért a kereskedőknek érdemes volt megtanulniuk a porosz nyelvet. Éppen e körülmények között válik érthetővé az elbingi szótár jogi kontextusa is. Elbing 1246-ban lübecki jogot kapott, amely nem kedvezett a helyi uralkodó Német Lovagrendnek, mivel Elbing kikötőjét és városát kivonta annak joghatósága alól, és a Hanza-szövetség nemzetközi kereskedelmi jogához kapcsolta. Ugyanez a lübecki jog törvényileg világosan szabályozta a nyelvtanuló intézményét is. A Codex Neumannianus egészében az első és legnagyobb rész a lübecki jog (100. o.); ezt követik a térségben használt lengyel (70. o.) és porosz (20. o.) jogkönyvek, végül pedig a német–porosz szótár (17. o.). A gyűjteményt alkotó valamennyi részt utoljára a XV. század közepén másolták le. Ha figyelembe vesszük, hogy a Codex Neumannianus 1823-ig egy régi kereskedőcsalád tulajdonában volt, feltételezhetjük, hogy aligha lehetett olyan könyv, amelyet a rend komtúrja használt. Sokkal valószínűbb, hogy a Hanza-szövetséghez tartozó, nemzetközi üzlettel foglalkozó család örökölt és archivált, mély múltból származó ereklyéje volt.

A Porosz könyvecskék az újgorodi és pszkovoi Orosz könyvecskékhez hasonlóan a XIII. századtól kezdtek megjelenni, és amíg rendeltetésüknek megfelelően használták őket, folyamatosan újramásolták, minden alkalommal módosítva és kiegészítve őket. Nyelvi szempontból az orosz könyvecskékre még sokáig szükség volt. Erről tanúskodik egy továbbra is használt mű három fennmaradt másolata, amelyeket egymástól függetlenül készítettek 1546 és 1607 között. Addigra Poroszország városai sajnos már régen elnémetesedtek vagy elpolonizálódtak. A porosz nyelv még életben volt a parasztok körében, vagyis távol a Hanza kereskedőinek érdekszférájától. A porosz szótárak csak egy halott lexikográfiai mű halott másolataiként maradtak fenn napjainkig: a XV. század közepének pedáns német kereskedője lemásoltatja az archívum kincsét, amelyet családi tulajdonként, talán a család büszkeségeként is őriztek^⁸. A XVI. század első felének forradalmi változásait dokumentáló szerzetes, amelyek vallási, politikai és gazdasági német nyelvi fellendülést hoztak, szükségét érezte megmutatni, hogy a helyi porosz nyelv jelentősen különbözik a némettől, és ennek alátámasztására átírt valamit egy régi „porosz könyvecskéből”, a rendelkezésére álló források egyikéből.

^{⁸ Kol} A porosz könyvecske hasznos volt, versenyelőnyt jelentett, ezért a kereskedőcsalád megőrizte, és nem engedte szabadon kézről kézre járni. Hasonló versenyelőnyt jelentett a család tulajdonában álló, vele kereskedő települések jogkönyvmásolatainak birtoklása is.

126

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV

Lithuanica aliter: visuminės filologijos pritaikymas lituanistikoje

IV.

A porosz nyelv szándékos emlékeinek utolsó együttese a XVI. században nyomtatott könyvek. I. Lemeškin helyesen jegyzi meg, hogy az akkori Porosz Hercegség könyvtermelése mindhárom balti nyelv – a porosz, a litván és a lett – számára fontos, sőt alapvető jelentőségű. Sajnos, a szerző ezzel az anyaggal végzett munkáját értékelve valószínűleg el kell ismernünk, hogy a Lithuanica aliter még nem az a könyv, amely egyetlen lendülettel új, sajátos egységbe foglalná e terület felfedezéseit is, ám éppen ilyen prolegomenonkönyv (filológiai, egyúttal a többnyelvű poroszországi és Litván Nagyfejedelemség-beli nyomtatványokról szóló részletes fejezettel) várható I. Lemeškintől, a kollégától⁹. A XIV–XVI. századi balti nyomtatványok kialakulásának fejlődését a Lithuanica aliter helyesen jelzi (1. fejezet), de sajnos csak általánosságban. Az eurisztikus potenciál, vagyis az, hogy a Porosz Hercegség kezdettől fogva állami nyomdai monopóliummal rendelkezett, csupán utalás marad. J. Lemeškin a Lithuanica aliter című könyvben két különálló és tárgyi kérdésre korlátozza figyelmét (6. és 7. fejezet), amelyek az egészhez képest másodlagosak, és nem indokolja kellőképpen, miért tárgyalja őket. Az említett (utolsó) fejezetekben két nyomtatott katekizmust tárgyal, amelyek a balti nyomtatványok között azért különlegesek, mert az akkori gyakorlattal ellentétben nem tüntetik fel a szerző vezetéknevét: az 1545-ben Königsbergben kiadott Porosz katekizmus (ugyanebben az évben megjelent egy második, javított kiadás is), valamint az 1547-ben ugyancsak Königsbergben kiadott Litván katekizmus. A figyelem legnagyobb része a szerzőség kérdésére irányul.

Az 1547-es Litván katekizmust Mažvydasénak nevezik, miután Jan Safarewicz a litván nyelvű előszó verssoraiban felismerte a MARTĪNVS MASVĪDJVS akrosztichont, vagyis egy történelmi személy nevét (Safarewicz 1939). Mažvydas 1547 után saját nevén aláírva több nyomtatványt is kiadott; azokat a könyveket, amelyekben szerzőként egyértelműen fel van tüntetve, halála után is kiadták. Mažvydas még életében, 1559-ben „anonim módon” újabb könyvet adott ki – a Forma chriẽstima címűt –, amelyben szintén akrosztichonnal írta alá magát (ezt ugyancsak egy XX. századi lengyel tudós, Jan Safarewicz találta meg 1946-ban).

I. Lemeškin nem ért egyet J. Safarewicz következtetésével, miszerint Martin Mažvydas akrosztichonjai tökéletlenek: nem az első versszaktól kezdődnek, vagy fölösleges betűket tartalmaznak. Mivel M. Mažvydasra teljes értékű, európai műveltségű XVI. századi humanistaként tekint, aki ismeri és követi korának kulturális konvencióit és normáit, ezért a látszólag nem megfelelő, fölösleges betűket is értelmezi. Az S és az M grafémák, amelyek J. Safarewicz véleménye szerint „elrontják” az 1559-es

⁹ Ilyen könyvet, I. Lemeškin monográfiáját, a Baltistika в перспективе целостной филологии / Baltistika visuminės filologijos požiūriu / Baltistika v pojetí celostní filologie címűt a Prágai Nyelvészkör a hagyományos sorozatában, a Travaux du Cercle linguistique de Prague sorozatban tervezi kiadni.

Straipsniai / Articles

127

TOMÁŠ HOSKOVEC

a nyomtatványban található akrosztichont, a MARTINVS[S] MASWJDAS[M]-t, a SignificaMus alakjaként értelmezi, vagyis „[mi] jelöljük / fejezzük ki”, és bemutatja, hogy ez az igei forma – a szerző többes száma – abban az időben Európában széles körben használt gesztus volt, amellyel a szerző megáldotta művét. Ezzel lényegében egyet lehet érteni, de szeretnénk megtudni, miért választja a szerző a morfológiailag összetettebb significare igét az egyszerűbb signare helyett (ekkor az S–M akrosztichonkombináció SignaMus lenne), amely a középkori egyházi latinban azt jelentette: „keresztet vetni”. Éppen a signare igéből származik a német segnen, a cseh žehnat, a lengyel żegnać és a litván žegnoti.

Az 1547-es akrosztichonban I. Lemeškin a két első sor „nem funkcionális” kezdőbetűit, a B–I-t, amelyeket a MARTINVS MASVJDIVS név követ, a Baccalaureus Juris akadémiai címként értelmezi, amely viszont szerencsésen egészíti ki a világi nevet. Ugyanezen katekizmus végén egy további akrosztichont, a B–I–T–P-t is felismeri, amelyet így értelmez: Baccalaureus Juris Titulum Posuit. Ezt az értelmezést szilárdan megalapozza a korabeli Európában elterjedt gyakorlat. Egyet lehet érteni azzal, hogy a Baccalaureus Juris Titulum Posuit formulát a szerző búcsúzó formulaként használja, de nem érthető, miért fordítja Lemeškin úgy, hogy „keresztet vetett; megáldott” (305., 362. o.). A recenzens véleménye szerint egyszerűbb volna közvetlenül úgy fordítani: „aláírta”.

I. Lemeškin valamennyi azonosított akrosztichonját következetesen az elemzett művek szerkezete szerint értelmezi, és meggyőzően támasztja alá funkcionális azonosságukat ugyanebből a korszakból származó számos más európai nyomtatványban. Egy probléma azonban továbbra is fennáll, amelyet egyelőre nem sikerült megoldani. Latin leveleiben (tizenhárom maradt fenn) M. Mažvydas következetesen valamennyi megszerzett címével írja alá magát, de soha nem használja a Baccalaureus Juris címet. Sőt, közvetlenül az 1547-es Katekizmus megjelenése után, 1548-ban és 1549-ben M. Mažvydas latinul egy másik baccalaureusként írja alá magát: Artium Baccalaureus. Későbbi leveleiben már magasabb címeket használ: „Krisztus bárányainak leendő pásztora”, „Isten igéjének szolgája”, „pásztor”, „plébános”. Friss egyetemi végzősként M. Mažvydas egyszerűen filozófiából szerzett baccalaureus, a lutheránus Porosz Hercegség kijelölt állami tisztviselőjeként pedig pap, aki egy meghatározott plébániát igazgat. E tisztséget betöltve írásban fordul a herceghez mint az állam legfőbb tisztviselőjéhez. A levelek jellegéből világos, hogy ha M. Mažvydas jogi baccalaureusi fokozattal is rendelkezett volna, használta volna, de ez nem történt meg. Az, hogy M. Mažvydas a katekizmusban nem létező címmel ékesítette volna magát, egyszerűen elképzelhetetlen. Ezért a szerzőnek azt is be kellene mutatnia, hogy a XVI. század első felének Porosz Hercegségében – abban az államban, amely egész Európa számára Luther reformációjának laboratóriuma volt, és ahol a latin Európával ellentétben a világi és az egyházi joghatóság nem vált külön, ezért az állam legfőbb kódexét egyszerűen Kirchenordnung-nak nevezték – valójában mit jelentett a jogi tanulmányok és a jogi baccalaureusi fokozat.

128

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV

Lithuanica aliter: visuminės filologijos pritaikymas lituanistikoje

A baccalaureus in iure canonico vagy az utriusque iuris baccalaureus formára tett konjektúrái (Lemeškin 2019: 333) ebben az összefüggésben inkább ellenérvként hatnak.

Az anonim, 1545-ös Porosz katekizmusban, amelynek szövegszerkezete nagyon egyszerű, sőt szegényes, I. Lemeškin arra hívja fel a figyelmet, hogy a címlap grafikai kerete, amely mindkét kiadásban azonos, művészi szempontból rendkívül összetett és bővelkedik csillagászati, ennélfogva asztrológiai szimbólumokban. Ez a könyvet élesen megkülönbözteti a Poroszországban akkoriban kiadott többi könyvtől. A kiadvány megformálásának csillagászati aspektusáról szólva I. Lemeškin emlékeztet arra a tényre, hogy 1543-ban megjelent a De revolutionibus orbium cœlestium című értekezés – egy mű, amely már jóval megjelenése előtt megrázta Európát (hírek és részletek jelentek meg róla), és azonnal visszhangot keltett Európa egyetemein. Ráadásul a szóban forgó mű szerzője, Nikolausz Kopernikusz (1473–1543), a Királyi Poroszország szomszédja volt.

Az 1545-ös Porosz katekizmusban az 1547-es Litván katekizmussal ellentétben nincs egyetlen olyan rész sem, amelyben akrosztichont lehetne alkalmazni. A szerző ezért főként a 19. és a 87. zsoltár szimbolikájára összpontosított. Ezek a zsoltárok már a kétoldalas német előszó legelső sorában kiemelt szerepet kapnak (ez mindkét kiadásra érvényes), ezért a kutató tárgyalja e zsoltárok értelmét és jelentőségét Luther teológiai-politikai érvelésében. Mivel a zsoltárok egyértelműen konkrét és különböző személyekhez vannak rendelve (a 19. zsoltár Dávidhoz, a 87. Kóré fiához), a szerző az akkori európai humanista allegóriák manierizmusát figyelembe véve újabb lépést tesz: a zsoltárok kiemelt számait a szerző neve közvetett kifejezésének értelmezi: Dávid Korē, ahol Korē (Core) a kurust jelenti (latinul Cori, Corres, németül Correlant), vagyis a Kur-földszoros lakóját. A Porosz katekizmus előszava azt állítja, hogy éppen ezen a területen a legtisztább a porosz nyelv, ezért a kiadott könyv nyelve is onnan származik. E megalapozott hipotézis összefügg azzal, hogy az 1543-ban az újonnan megnyílt königsbergi egyetemre beiratkozott első hallgatók között a 12-es sorszámmal egy bizonyos Dauid Reiman, Pruthenus szerepel. A többi porosz hallgató sorszáma már 100, 181, 257, Reiman előtt közvetlenül, a 10-es és 11-es sorszámmal azonban még két litván iratkozott be. Ők voltak az első három etnikai balti, akiket felvettek a königsbergi egyetemre. I. Lemeškin hozzáteszi, hogy érdekes volna több levéltári adatot találni Dávid Reimanról. Ugyanez elmondható litván évfolyamtársairól is.

V.

Módszertani szempontból a Lithuanica aliter című könyvben a szerző egyértelműen a teljes filológia mellett foglal állást. Ez a jelenlegi formája és sajátos fejlődési szakasza a funkcionális strukturalizmusnak,

Straipsniai / Articles

129

TOMÁŠ HOSKOVEC

amelyet a Prágai Nyelvészkör csaknem száz éven át ápolt és fejlesztett (Hoskovec 2010, 2012, 2012a, 2016, 2017, 2018, 2018a). A teljes filológia – csehül celostní filologie, franciául philologie englobante, németül Ganzheitsphilologie, angolul encompassing philology, olaszul filologia totale, oroszul целостная филология – következetesen szemiológiai: Ferdinand de Saussure kettős jelével dolgozik, mégpedig differenciálisan. F. de Saussure koncepciójában a jel nem valami rajta kívül állót jelent, hanem önmagában mindenféle érték hordozója és közvetítője. Hogy egy jel valamely konkrét esetben milyen konkrét értéket hordoz, mindig attól a kommunikatív helyzettől függ, amelyben használják. A jel értéke következetesen relációs, azaz differenciális: úgy érzékeljük és értékeljük, hogyan változik meg a kommunikatív helyzet általános értelme, amikor az egyik jel helyett egy másikat használnak. A jelek kölcsönös érzékelésének és értékelésének megfelelése – ez nem két különböző folyamat, hanem egyetlen oszthatatlan folyamat – csak a jelek állandó meghatározási mezőkben való összehasonlításával érhető el (csehül definiční obor, franciául ensemble définitoire, németül Definitionsmenge, angolul defining domain), amelyek szerkezete és funkciója társadalmi normáktól függ. Másfelől azonban a szöveg mint létező saját szerkezetével befolyásolja, sőt közvetlenül meghatározza, hogy a sok lehetséges meghatározási mező közül melyikben fogják az adott jelet az adott esetben ténylegesen értékelni. Végül a teljes filológia azért teljes, mert következetesen az egésztől halad a részek felé: a kiinduló jel az egész szöveg (a mű), amelyet társadalmi jelenségként, vagyis társadalmi normák által meghatározott kulturális-történelmi eseményként fogunk fel. Ebből az egészből válnak ki a részek, amelyek önmagukban szintén jelek, a kisebb jelekből pedig még kisebb jelek különíthetők el. A jelek elkülönítésének folyamata mindig véges, és a teljes jel elemi jelekre bontása nem az értelmezés célja.

A balti nyelvek legősibb emlékei szövegként és műként szintén jelek. Az elsődleges meghatározási mező, amelyben I. Lemeškin vizsgálja őket, a műfaj – az elsődleges és meghatározó mező. A műfaj rendkívüli jelentőségét funkcionális természete adja: éppen a műfaj határozza meg, milyen szerepet töltenek be egymáshoz képest a szöveg alkotója és befogadója, és általában mi lehet a szöveg témája. Éppen a műfajjal való kapcsolat legitimálja, hogy a Lithuanica aliter csak a szándékos, vagyis tudatosan létrehozott nyelvemlékekre korlátozódik. A nem szándékosan létrejött nyelvemlékek apró nyelvi képződmények, amelyeket azokból a szövegekből emeltek át, amelyekben eredetileg egy bizonyos műfajban funkcionáltak, más, eltérő műfajú szövegekbe, amelyekben eredeti funkciójuk nem érvényesül, sőt néha el is halványul.

I. Lemeškin legfőbb hozzájárulása abban áll, hogy az elemzett emlékeket következetesen és egyúttal teljesen természetesen Európa történelmi folyamatának kontextusában tárgyalja. A legkorábbi balti nyelvemlékek műfajai az európai középkor, illetve a kora újkor műfajai. A balti nyelvek emlékeinek helyes és teljes körű megértéséhez európai meghatározási mezőkben kell vizsgálni őket, és össze kell vetni a dán, cseh,

130

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV

Lithuanica aliter: visuminės filologijos pritaikymas lituanistikoje

francia és számos más nyelv emlékeivel. A balti nyelvek emlékei számára két európai középkor is azonnal fontos: a latin (római) és a görög (bizánci). Ezeket egymástól független, bár egymást keresztező és egymással kölcsönhatásban álló kulturális tereknek kellene megkülönböztetni és felfogni. I. Lemeškin éppen ezt teszi: Lithuanica aliter című könyve (2019) főként a latin középkorra összpontosít, a Sovijaus sakmė ir 1262 metų chronografas (2009) egyértelműen a görög középkor felé orientálódik. Legújabb könyve, Pranciškaus Skorinos portretas (2020), arról tanúskodik, miként volt képes e két kulturális világ a középkor végén együtt működni. Most vizsgáljuk meg részletesebben I. Lemeškin módszertanát.

Porosz kolofonok. A kolofon minden középkori könyv elválaszthatatlan funkcionális eleme. Ez érvényes a középkori tudományos jellegű könyv szűkebb műfajára is, amely – mivel római, nem pedig bizánci középkorról van szó – szükségképpen nemzetközi latin nyelven íródott¹⁰. A nemzetközi latin nyelv funkcionális szükségességét a kolofonban (és csak benne) még inkább ki lehet emelni a népnyelv tudatos használatával, különösen akkor, ha az a helyi lakosok számára érthetetlen. I. Lemeškin helyesen ismeri fel a párhuzamot a tudományos latin könyvben található porosz kolofon és a nem kevésbé tudományos latin könyv dán kolofonja között: az előbbi egy befolyásos olasz, az utóbbi pedig egy kölni érsek számára készült. Ezenkívül a népnyelven írt kolofonrész teret ad a tematikus kontrasztnak: a tudományos latin könyv kizárólag filozófiai, a kolofon pedig ezt hangsúlyozza, mivel könnyedén részeges vagy vidáman erotikus¹¹. I. Lemeškin bemutatja, hogy a porosz és a francia kolofon egyaránt bort kér. Felmerül egy konkrét balti kérdés: mit vesz elő egy európai műveltséggel rendelkező porosz, ha tudományos latin könyvében valami nagyon sajátosat akar hozzátenni anyanyelvén? A franciától vagy a csehtől eltérően, akiknek már volt saját világi népnyelvű költészetük, a porosz csak népköltészettel rendelkezett. Ez utóbbi egy félig pogány falusi világ része (rituális fák állítása, az állatok első tavaszi kihajtása a legelőre), és csak részben vihető át egyértelműen keresztény városokba (a karácsonyi, pontosabban a háromkirályok-napi énekek).

Porosz szótárak. Miután I. Lemeškin helyesen éppen az akkori európai műfajhoz – a Hanza kereskedőinek nyelvi segédeszközeihez – sorolta őket, adekvát módon tudta értelmezni a másolatokban fennmaradt két írásos emléket, amelyek a késői másolás idején már nem töltötték be eredeti funkciójukat. Modernista

¹⁰ Igaz, a latin Európa perifériáján, Írországban és Izlandon vannak helyi nyelven írt tudományos könyvek is: ritkák és kizárólag filológiai (nem filozófiai) jellegűek.

¹¹ Ez ugyanaz, mintha egy középkori kőfaragó, aki egy gótikus templom szakrális voltát hangsúlyozza, a falára egy előreálló fenekű, a földre ürítő figurát vésne.

Straipsniai / Articles

131

TOMÁŠ HOSKOVEC

értelmezése azért is hasznos, mert feltárja a középkori kulturális teret, amely a latin és a görög Európát egyaránt magában foglalja. E szempontból az északnémet Hanza Velencei Köztársaságára emlékeztet.

Balti nyomtatványok. I. Lemeškin az első balti nyomtatványok szerzőire, elődjüket, Pranciškus Skorinát következetesen szem előtt tartva, az új európai műfaj, a nyomtatott könyv megalkotóiként tekint. Ebben a szerepben igen komolyan és felelősségteljesen kezeli őket, minden ezzel járó következménnyel együtt. Úgy véli, hogy ezek a szerzők akkoriban ismerték az új, haladó műfaj minden finomságát, és aktívan alkalmazták is őket: többek között az akrosztichonok, a számok és a nyomdai klisék szimbolikáját. E tekintetben azonban I. Lemeškin értelmezése a legkönnyebben vitatható is: a műfaj lehetőségei a széles társadalom kulturális tulajdonát képezik, de az, hogy egy adott műben mennyi műfaji eszközt használnak fel, az alkotó konkrét lehetőségeitől, sőt akár pusztán akaratától függ. Az 1545-ös Porosz katekizmus szimbolikája, ahogyan azt I. Lemeškin koherensen kifejtette, csak egy sajátos európai műfaj strukturális viszonyaiban lehetséges, de nem állítható (és I. Lemeškin ebben az esetben nem is állítja), hogy itt valóban kötelező volna. Az akrosztichonok folyamatos olvasata az 1547-es Litván katekizmusban – akárcsak az 1559-es Formoje krikštyto esetében – lényegében következetes és konzisztens, mivel európai műfaji alapokra támaszkodik^¹², ugyanakkor figyelembe kell venni és össze kell vetni mindazzal az információval, amelyet a szerzőről mint történelmi személyiségről ismerünk.

A tárgyalt esetben fejlesszük tovább a Pranciškus Skorinával való összehasonlítást, akinek példájára maga a szerző is támaszkodott. P. Skorina orvosdoktor egész életében meglehetősen jómódú és önálló volt: megengedhette magának, hogy több európai egyetemen tanuljon, megismerkedett az Alpokon túli (német, köztük holland és cseh) és az Alpokon inneni (olasz) művészettel, saját nyomdát szerzett, projektje megvalósításához szabad művészeket és kézműveseket alkalmazott... Az 1547-es Litván katekizmus szerzője, M. Mažvydas baccalaureus, kétségtelenül ugyanolyan buzgó keresztény volt, mint P. Skorina, de nem rendelkezett ugyanolyan anyagi erőforrásokkal, hivatalos képzettséggel és társadalmi kapcsolatokkal. Mindezek a tényezők korlátozták alkotómunkáját. M. Mažvydas folyamatosan a porosz hatóságokhoz fordult azzal a kéréssel, hogy biztosítsanak számára szerény jövedelemforrást, hogy teljesen a vallási és művelődési tevékenységnek szentelhesse magát, a porosz állam azonban gazdaságot adott neki, hogy maga tartsa fenn magát és keresse meg megélhetését, majd nem volt hajlandó tovább foglalkozni problémájával^¹³. Érdemes megjegyezni, hogy M. Mažvydas bonyolult személyes életkörülményei ellenére mennyit tudott elvégezni. Az anonim

^¹² I. Lemeškin Adriano Cappelli latin rövidítésszótárára támaszkodik (Cappelli 1928), amelyet a könyvkiadó olaszországi termelés alapján hoztak létre.

^¹³ Poroszország állama pontosan ugyanezt a kultúrpolitikát alkalmazta más értelmiségieivel szemben is. A továbbiakban még megmutatjuk, hogy az európai lutheránus reformáció laboratóriumát valóban rendkívüli kulturális tompaság jellemezte.

132

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV

Lithuanica aliter: visuminės filologijos pritaikymas lituanistikoje

Az 1545-ös Porosz katekizmus szerzője sorsát tekintve alighanem sokkal közelebb állt M. Mažvydashoz, mint P. Skorinához. Amit P. Skorina megengedhetett magának Prágában vagy Vilniusban, az Königsbergben elképzelhetetlen volt.

VI.

A baltisztikának elkerülhetetlenül szüksége van egy olyan műre, amely a teljes filológia prizmáján keresztül értékeli a teljes XVI–XVII. század eleji balti nyomtatványkorpuszt. Gondoljuk át, mi vár itt még értelmezésre.

Litván Nagyfejedelemség. Érdemes a hatalmas, az államiságot megerősítő latin könyvprodukcióval kezdeni. Az első litván könyv a vilniusi kanonok, Martynas Radomas Agenda című műve, amelyet 1499-ben Gdańskban rögtön két változatban nyomtattak ki. Ez az Agenda azért litván, mert Litvániában, a vilniusi egyházmegye szükségleteire készült, a rituális gyakorlat litván területen való rendezésének céljából. Ezt több tucatnyi, főként Krakkóban, de Rómában is nyomtatott latin kiadvány követi, amelyeket litván katolikus humanisták – azért litvánok, mert a litván állam legmagasabb rangú képviselőit szolgálták¹⁴ – írtak, Litvániát nemzetközi szinten dicsérve és politikailag támogatva. Elképzelhetők-e ezeknél litvánabb kiadványok? Per negationem ezt két, röviddel egymás után a königsbergi nyomdában kiadott, magához Litvániához címzett litván protestáns nyomtatvány is megerősíti: 1543-ban Abraomas Kulvietis a lengyel királynőhöz (és Litvánia nagyfejedelemnőjéhez) fordul a latin nyelvű Confessio fidei című művében; 1547-ben pedig egy névtelen Katechismus – az egész Litván Nagyfejedelemséghez.

Az 1547-es Lietuviškojo katekizmo névtelenségét annak a könyvnek a szerkezete és funkciója határozza meg, amely könyörtelenül szigorúan, a legmagasabbtól a legalacsonyabb rétegig az államhoz szól. A bevezető latin disztichonok a hatalmas birodalomnak ezt parancsolják: vedd ezt, és kövesd, különben szörnyű következmények várnak rád. Ha ezeket a sorokat egy konkrét személy tette volna közzé, az hadüzenettel ért volna fel. A latin előszó ugyanilyen egyenes arcátlansággal fordul Litvánia papjaihoz: a helyzet borzalmas, és ti vagytok érte felelősek; ha eddig nem tudtátok, most tőlem megtudtátok, és mostantól a tétlenségért csakis ti magatok lesztek hibáztathatók. Csak ezután szólal meg a könyv litvánul Litvánia népéhez, és kellemesen, ám forradalmi módon ezt mondja nekik: az állam képtelen gondoskodni a ti üdvösségetekről, gondoskodjatok róla magatok; én, a könyv, leszek első segítőtök. Hasonlítsuk mindezt össze P. Skorinával. Ő is a Nagyfejedelemség lakóihoz fordult, a litván állam és az egyház struktúráival kapcsolatban azonban diplomatikusan hallgat...

¹⁴ Ők maguk különböző nemzetiségűek voltak: litvánok, lengyelek, spanyolok, olaszok, németek...

Straipsniai / Articles

133

TOMÁŠ HOSKOVEC

A XVI. század második felében a Litván Nagyfejedelemségben a helyi főurak által támogatott központok tevékenysége volt jellemző: Brest, Nesvyžius, Ostroh. Mindezek a központok nem katolikusok voltak: kálvinisták, ariánusok, ortodoxok. Ott jelentős műveket adtak ki, köztük ruszin vagy lengyel nyelvű bibliafordításokat is. A ruszin és lengyel vallásos sajtó viszonyának változása jól szemlélteti, hogyan változtak a Litvániában használt nyelvek funkciói. Vilniusban csak 1575-ben és 1580-ban jelennek meg az első állandó nyomdák, mindkettő katolikus. A korábbi, úgynevezett jezsuita nyomdában valamivel később adták ki a protestantizmusra adott első, már akkor is nagyon kései katolikus reakciót: 1585-ben a Catechismus catholicorum című, lettül és csak lettül írt művet; 1595-ben Daukša Kathechismas című, litvánul és csak litvánul írt művét, amely az első Litvániában litvánul kiadott könyv lett. Hozzá kell tenni, hogy 1575-ben Vilniusban megalapították az első ortodox nyomdát is^⁵, amelyben 1588-ban ruszinul kiadták a litvánok olyan alapvető művét, mint a Harmadik Litván Statútum, 1598-ban pedig a kálvinisták Lengyel és litván katekizmus című művét.

1567 és 1629 között Rigához is hozzátartozott a litván és lengyel állam; itt az első nyomdát 1588-ban alapították. A hatalmi és politikai körülményektől függően katolikusokat vagy lutheránusokat szolgált. A balti nyelvű könyveket illetően azért jelentős, mert 1615-ben, számos német paratextussal, újra kiadott három protestáns lett nyomtatványt – Enchiridion, Undeutsche Psalmen, Euangelia und Episteln –, amelyeket először 1586–1587-ben adtak ki Königsbergben. Másfelől 1622-ben a királyi (nem a hercegi) Poroszországban kiadtak egy névtelen, négy nyelvű kézikönyvet, az Agenda Parva címűt, lett, észt, lengyel és német nyelven, a livóniai katolikusok számára. A történelmi Livónia területén egy másik nyomdát csak 1631-ben nyitottak Tartuban^¹⁶. A történelmi Terra Mariana földjeinek részletesebb leírására itt nincs lehetőségünk.

A Porosz Hercegség azért kivételes, mert produkcióját történetileg rendkívül részletesen és következetesen dokumentálták. Emellett 1554-től Poroszországban könyvmonopólium volt érvényben: csak egy nyomdász létezett, aki az állam számára nyomtatott. Az európai Luther-reformáció laboratóriumává vált porosz államot, szigorúan véve, kulturális nagylelkűsége miatt nem lehet elvakultan csodálni. A litván nyelv történetébe mélyen bevésődött az a tény, hogy a litván értelmiségiek csodálatos kulturális tervei, amelyeket az aktív litvánok a Porosz Hercegségben sikeresen megvalósítottak, semmiféle haszonnal és hatással nem jártak, mivel a porosz állam nem érdeklődött irántuk, és nem adott rájuk pénzt

^¹⁵ P. Skorina vilniusi nyomdája (1522–1525) csupán epizód és egy sikertelen vállalkozás példája volt.

^¹⁶ A balti országok szempontjából Livónia korántsem volt elmaradott: Finnországban az első nyomdát még később, 1642-ben alapították Turkuban; mindkettőt – a tartui és a turkui nyomdát – a svéd király kezdeményezésére alapították, aki éppen akkor alapított egyetemet ezekben a városokban.

134

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV

Lithuanica aliter: visuminės filologijos pritaikymas lituanistikoje

kiadásukhoz¹⁷. Csak az állam közönye miatt nem jelent meg J. Bertkūnas Biblija című műve (1590), a Szentírás 1900 oldalas teljes fordítása, amelynek kéziratát egy külön egyházi bizottság átnézte és kiadásra jóváhagyta; nem jelent meg sem a litván lelkészek eredeti közös posztillája – Wolfenbüttelio postilė (1573-ban fejezték be), sem Bretkūnas tekintélyes Korvin-posztillájának fordítása (Postilla Corvinii in Euangelia Dominicalia, 1589-ben fordították le). E művek egyike sem jutott el az olvasókhoz az adott időszakban, ami helyrehozhatatlan kárt okozott a litván nyelvnek. Visszatekintve legalább annak örülhetünk, hogy mind Bretkūnas Biblija című műve, mind a Wolfenbüttelio postilė fennmaradt kéziratokban, a litván Korvino postilė-fordítás azonban elveszett (csupán egy 1589. október 14-i levelünk van, amelyben J. Bretkūnas pénzt kér a fejedelemtől a kiadására). Nehéz megmondani, még hány litván szöveg született és veszett el akkoriban, mivel a porosz állam a felvilágosodás korában megakadályozta fennmaradásukat.

A porosz nyomtatványok korpuszát a nyelvek funkcionális szempontjából is fontos elemezni. Német, lengyel, porosz, latin és litván nyelvű művek találhatók benne; lett nyelvűek nincsenek¹⁸. Ismeretes, hogy a porosz fejedelem litván és lengyel értelmiségieket hívott országába, azzal a céllal, hogy általuk terjessze a lutheranizmust Litvániában és Lengyelországban – a vele szomszédos katolikus országokban, amelyekkel formálisan vazallusi kapcsolatban állt. Az 1547-es Lietuviškasis katekizmas, amint azt korábban ismertettük, az ilyen exporttevékenység példaszerű eszköze. Amikor világossá vált, hogy a lutheránus reformáció Litvániában sikertelen, a fejedelem saját litván értelmiségijeit vetette be a helyi poroszok falusi evangelizálására.

Ha szemügyre vesszük az egyházi rendtartásokat, a Kirchenordnungen-okat, amelyek, mint ismeretes, az állam legmagasabb szintű törvényei voltak (forrásuk és előzményük Luther 1523-as Formula missæ et communionis című műve volt), a szabályozási hullámok következő sorrendje rajzolódik ki:

(1) 1525-ben csak németül; (2) 1544-ben német, lengyel és latin nyelven; (3) 1558-ban németül, 1559-ben litvánul¹⁹, 1560-ban pedig lengyelül; (4) 1568-ban németül, 1571-ben pedig lengyelül.

¹⁷ Még Immanuel Kant (1724–1804), a Porosz Hercegség legkiemelkedőbb alakja is minden Kritikas című művét (1781–1790) külföldön – Rigában és Liepājában – volt kénytelen kiadni; csak élete végén adhatta ki utolsó könyveit, erkölcsi és vallási értekezéseit Königsbergben (1793–1798) (Hoskovec 2002).

¹⁸ Három lett nyomtatványt adtak ki Poroszországban 1586–1587-ben technikai jellegű külföldi megrendelésként: mindent a kurlandi herceg kezdeményezett és fizetett, aki a munka felgyorsítása érdekében szerkesztőt és korrektort is küldött Königsbergbe; ugyanennek a könyvnek a második kiadása már Rigában jelent meg (1615-ben).

¹⁹ Ez Mažvydas második anonim műve, a Forma chrikštima.

Straipsniai / Articles

135

TOMÁŠ HOSKOVEC

Az első hullám, amely a Német Lovagrend szekularizációját és Luther reformációjának kezdetét hirdette, teljesen német volt. A latin csak a második hullámmal jelent meg, a német és a lengyel nyelvvel együtt, más nyelvekkel azonban nem. A litván a harmadik hullámmal, a német és a lengyel nyelvvel együtt jelent meg, a negyedik hullámban viszont már nem. Ez utóbbiban csak a német és a lengyel szerepelt.

Mit jelent ez? Teljes értékű helyi nyelv valóban csak a német és a lengyel volt, más nem. A porosz nyelvet a porosz állam soha nem tekintette politikai szempontból. A poroszul beszélő helyi lakosság mindig az állami kormányzás tárgya volt, nem pedig alanya; számukra elegendőnek kellett lennie az elemi katekizációnak. A litván nyelv új jövevény volt Poroszországban. A latin nyelv váratlan használatát a porosz rendtartások második hullámában (az e műfaj exportjáról szó sem volt) azzal lehet a legkönnyebben magyarázni, hogy éppen a nemrég Poroszországba meghívott és oda érkezett, sem németül, sem lengyelül nem tudó litvánok számára készült. Az pedig, hogy a rendtartások harmadik hulláma után a litván nyelvet többé nem használták, azt mutatja, hogy időközben jelentősége Poroszországban a politikailag jelentéktelen lakosság lelkipásztori szükségleteire használt nyelvére csökkent²⁰. Lényegében kijelenthető, hogy a litván nyelv funkcionálisan felváltotta Poroszországban a porosz nyelvet, amely ekkorra elveszítette művelt és politikailag teljes jogú használóit (akiknek korábbi létezését a szerző a Lithuanica aliter című monográfiában oly eredményesen mutatta be).

Erről tanúskodik az 1561-ben Poroszországban kiadott Luther-féle Enchiridiono egyedülálló paratextuális szerkezete is. A könyv kétszer kezdődik: a 17. oldalon egy részletes címlevél van kinyomtatva, ezt követi (a 19–24. oldalon) a szerző szokásos, a fejedelemhez tisztelettel intézett előszava; az első címlevél (1. oldal) után azonban a könyv első részeként a fejedelem hosszú prológusát olvassuk (3–16. oldal). Önmagában ez a tény páratlan bármely más porosz nyomtatványban. A fejedelem prológusának rendeltetése azonban még inkább meglepő. A fejedelem (14–15. oldal) nyomatékosan arra buzdítja lelkészeit (valójában a helyi közigazgatásért felelős tisztviselői voltak), hogy keressenek tudományokra fogékony, értelmes porosz fiúkat, és győzzék meg szüleiket, engedjék a fiúkat tanulni, hogy egy napon olyan lelkészekké váljanak, akik tolmácsok nélkül, porosz nyelven igazgatják majd saját gyülekezetüket. A fejedelem vállalja, hogy tanulmányaik idején anyagilag támogatja a fiúkat, és ösztöndíjat fizet nekik. E prológussal az 1561-es poroszországi Enchiridion egyenesen európai egyedülállóság... A porosz nyomtatványok későbbi szerkezete arról tanúskodik, hogy a fejedelem felhívása nem talált visszhangra, ezért a porosz állam úgy döntött, hogy helyi balti lakosságának lelkipásztori ellátására a litván nyelvet használja.

²⁰ Nem akadt vevő az 1559-es litván rendtartás kiadására, ezért az több évszázadon át a königsbergi várban, az állami hivatalok irattárában hevert.

136

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV

Lithuanica aliter: visuminės filologijos pritaikymas lituanistikoje

VII.

Befejezésül illő válaszolni a tanulmány elején felvetett kérdésre: miért nevezte a szerző Lithuanica aliter-nek azt a könyvet, amely európai összefüggésben, széles körben vizsgálja Poroszország kulturális és történelmi terét? Azért, mert kizárólag a porosz nyelvet vizsgálni nevetségesen szűk látókörű, a litván nyelv vizsgálata pedig, ha magára a nyelvre korlátozódik, egyáltalán nem lehetséges. Poroszország történelmi tere sok szempontból rendkívül fontos volt a litván nyelv fejlődése és működése szempontjából, és csak ebből a perspektívából lehet megfelelően megérteni, hogyan fejlődött és működött saját szülőföldjén, a Litván Nagyfejedelemségben. A litván nyelv történeti kialakulásának különlegessége abban áll, hogy párhuzamosan két államisági hagyományban ment végbe. A lett nyelv történeti kialakulását lényegében az határozta meg, hogy 1918-ig soha nem létezett lett államiság. Az európai államiság kulturális és történelmi egészként csak egész Európa összefüggésében fogható fel és írható le. Az átfogó filológiai litvánisztika nem lehet más, mint egész Európát felölelő tudományterület.

LITERATŪRA

BBE – Billėmai bhe ersinnimai I–II, tęstinė serija, Vilnius: Vaga (nuo 2015 m.), Lietuvių kalbos institutas (nuo 2019 m.).

Blažienė Grasil̇da 2000: Die baltischen Ortsnamen im Samland, Stuttgart: Steiner.

Blažienė Grasil̇da 2005: Baltische Ortsnamen in Ostpreußen, Stuttgart: Steiner.

Blažienė Grasil̇da 2010: Prūsų vardyno tyrimo problemos. – Florilegium Lithuanum: in honorem eximii professoris atque academici Lithuanı domini Eugenii Jovaiša anniversarii sexagesimi causa dictum, sud. G. Blažienė, S. Grigaravičiūtė, A. Ragauskas, Vilnius: Vilniaus pedagoginis universitetas, 173–185.

Blažienė Grasil̇da 2015: Kalbos lemtis ir likimas. NERIMAS 3: Išsaugoti Lietuvos valstybę, Vilnius: Lietuvos mokslų akademija, 19–49.

Bezzenberger Adalbert 1874: Besprechung von Nesselmann 1873. – Göttingische gelehrte Anzeigen 39, 1221–1250.

Cappelli Adriano 1928: Lexicon abbreviaturarum = Wörterbuch lateinischer und italienischer Abkürzungen, Leipzig: Weber.

Hoskovec Tomáš 2002: „Přátelský přípisek“ Immanuela Kanta k litevskému slovníku. – Filosofický časopis 50, 125–146.

Straipsniai / Articles

137

TOMÁŠ HOSKOVEC

Hoskovec Tomáš 2010: Celostní filologie jako program (na příkladu baltistiky). – Časopis pro moderní filologii XCII (1–2), 10–17.

Hoskovec Tomáš 2012: Poetika a filologie. – Poetický Cikháj v Brně 2010, Brno: Tribun EU, 13–27.

Hoskovec Tomáš 2012a: La linguistique textuelle et le programme de philologie englobante. – Verbum XXXII (2), 193–218.

Hoskovec Tomáš 2016: K zásadám nových pražských thesí. – Cesty rozumění, ed. by M. Konečná, Brno: Institut pro hermeneutiku, 154–161.

Hoskovec Tomáš 2017: Thèses de Prague 2016. – Texto! Textes & Cultures XXII, Nr. 1, 1–17.

Hoskovec Tomáš 2018: … und wenn die Sprache einmal gebührend abgegrenzt wird? – Texto! Textes et cultures XXIII, Nr. 2, 1–11.

Hoskovec Tomáš 2018a: Jazyk, ideální slovníkové heslo. – Litikon III, Nr. 2, 331–344.

Lemeškin Il’ja 2009: Sovijaus sakmė ir 1262 m. chronografas: pagal Archyvinį, Varšuvos, Vilniaus ir I. J. Zabelino nuorašus, Vilnius: Lietuvių literatūros ir tautosakos institutas.

Lemeškin Il’ja 2019: Lithuanica aliter, Vilnius: Lietuvos kalbos institutas (Billēmāi bhe ersin̄in̄rai II).

Lemeškin Il’ja 2020. Портрет Франциска Скорины. К 550-летию со дня рождения книгоиздателя (1470–2020) / Pranciškaus Skorinos portretas. 550-ąsias gimimo metines minint (1470–2020) / Portrait de Francisk Skorina. En commémorant le 550e anniversaire de sa naissance (1470–2020). Travaux du Cercle linguistique de Prague nouvelle série, vol. 10, Vilnius–Prague: Institut national de langue lituanienne; Cercle linguistique de Prague.

Mažiulis Vytautas 1981: Prūsų kalbos paminklai 2, Vilnius: Mintis.

Mikalauskaitė Elzbieta 1938: Priešreformacinių laikų prusiško Tėve Mūsų nuotrupa. – Archivum Philologicum 7, 102–106.

Nesselmann Georg Heinrich Ferdinand 1873: Thesaurus Linguae Prussicae. Der preussische Vocabellvorrath, soweit derselbe bis jetzt ermittelt worden ist, nebst Zugabe einer Sammlung urkundlich beglaubigter Localnamen, gesichtet und zusammengestellt, Berlin: Harrwitz und Grossmann.

Safarewicz Jan 1939: Un acrostiche de Mažvydas. – Prace Filologiczne 18, 7–8.

Safarewicz Jan 1946: Dwa drobiazgi litewskie. 1. Kilka uwag o wersyfikacji litewskiej, 2. Nie znamy akrostich Mažwida. – Inter Arma: zbiór prac ofiarowanych Prof.

138

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV

Lituanica aliter: visuminės filologijos pritaikymas lituanistikoje

Kazimierzowi Nitschowi w siedemdziesiątą rocznicą urodzin (1 II. 1944) przez przyjaciół, kolegów i uczniów, Kraków: Studium Słowiańskiego Uniwersytetu Jagiellońskiego, 59–65.

Schmalstieg William R. 2015: Studies in Old Prussian, Vilnius: Vaga.

Trautmann Reinhold 1910: Die altpreußischen Sprachdenkmäler. Einleitung, Texte, Grammatik, Wörterbuch, Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht.

Lituanica aliter: Encompassing Philology as to be applied to Baltic Studies

SUMMARY

This contribution pays a tribute to the genre of review as it was cultivated one hundred and even more years ago: a scholar reflected thoroughly and very personally on a (set of) question(s) that had been treated by his fellow-scholar in a recently published book. That was an excellent way of vivid scientific communication, and a very intensive one (notice that Bezzenberger’s 1874 review of Nesselmann’s 1873 publication is over 30 pages long). Those old reviews prove useful up to now: he who wants to understand Ferdinand de Saussure’s structural phonology, but has neither enough time nor energy to read through Saussure’s extremely complicated Mémoire sur le système primitif des voyelles dans les langues indo-européennes (1879), may still gain supreme advantage from reading Saussure’s review of Johannes Schmidt’s long ago duly forgotten Kritik der Sonantentheorie (1895), published in 1897 in Indogermanische Forschungen; he who wants to learn what Saussure’s non-structuralist disciple Antoine Meillet, who only wrote books on particular languages, thought about this or that general linguistic issue, will still get best informed by the numerous detailed reviews Meillet, a patriarch of French linguistics, published in Bulletin de la Société de linguistique de Paris. By his present contribution, the author renders homage to Pavel Trost (1907–1987), eminent Baltist among others, member of the Prague Linguistic Circle, and an “encompassing philologist” par excellence, even if avant la lettre, who never wrote a book, but expended his amazing wisdom on hundreds of brief notes, published all of them as personal reactions to various scientific ideas that had been formulated throughout the world.

Reviewing Il’ja Lemeškin’s book Lituanica aliter (Lemeškin 2019), the author explains the programme of encompassing philology (Ganzheitsphilologie, philologie englobante), i.e. the contemporary phase of functional structuralism, which has been elaborated in the contemporary Prague Linguistic Circle. In essence, encompassing philology is a semiology of both oral and written texts. Any text, taken as a whole, is considered one particular cultural-historical event, which is subject to social norms. Any text, taken as a whole, is

Straipsniai / Articles

139

TOMÁŠ HOSKOVEC

considered one global linguistic sign (in Saussurian sense), which subsequently may be structured into smaller (always Saussurian) signs. Whatever the size of a linguistic sign is, its value can only be determined by differentiating the sign from other signs within a particular defining set (Definitionsmenge, ensemble définitoire). For a text, the essential defining set is its genre: consequently, the earliest traces of Baltic languages are to be analysed within their peculiar genre of colophon, when being confronted with all even potentially related colophons (written in Latin, German, French, Danish, etc.) that are available for the respective periods and environments; similarly, the medieval vocabularies of Baltic languages are to be viewed within the utterly utilitarian genre of Hanseatic lexicography; and finally, the politically coloured prefaces to the oldest Baltic prints are to be perceived through the relevant genre of paratexts in other European prints. Having explained all of that, the author outlines both the inner dynamism and the inherent heuristics of the historical corpora of Baltic texts that have been preserved from the 16^th and the first half of the 17^th century: those monuments should always be approached within a broad cultural-historical framework which encompasses other relevant European events; Baltic philology should never be restricted to the genetically Baltic languages only.

Įteikta 2021 m. birželio 10 d.

TOMÁŠ HOSKOVEC

Pražský linguistický kroužek – Cercle linguistique de Prague

Španielova 1326/35, CZ–16300 Praha, Čehija

[email protected]

140

Acta Linguistica Lithuanica LXXXV