REGINA KOŽENIAUSKIENĖ

Vilniusi Egyetem

A SZÓNOKLÁS HIBÁJÁRÓL – AZ ÜRESSÉGRŐL

(Antanas Baranauskas és Kazimieras Jaunius alapján)

A Szentírás latin mondása, vanitas vanitatum et omnia vanitas („hiúságok hiúsága, minden hiúság”) az élet minden körülményére illik: a földi és a lelki élet szegénységének, a hamis értékeknek a leírására. A hiúság, vagyis az üresség a beszéd belső tartalmának hiányára, értelmetlenségére, üres, fecsegő beszédre is illik (ilyen üresen fecsegő, ostobaságokat hord össze); ürességnek nevezik az ember önteltségét, hivalkodását, azt a vágyát, hogy szónoki képességével kérkedjen.

Meg kell jegyezni, hogy a mai stilisztikai és retorikai könyvekben szinte egyáltalán nem esik szó az ürességről mint a szónoklás hibájáról; ez persze nem jelenti azt, hogy korábban ne beszéltek volna róla. Ezért érdemes felidézni Antanas Baranauskast és Kazimieras Jauniust, akik írtak erről, bár más tevékenységi területeikről ismertebbek, nem pedig a szónoklás teoretikusaiként és művelőiként. A szónoki stílus követelményeiről és legsúlyosabb hibáiról alkotott gondolataik¹, amelyek a klasszikus világi hagyományon alapulnak, ma is időszerűek, nem avultak el, és a nyelvi kultúra tágabb értelemben vett művelése szempontjából maradandó értéket képviselnek. Ez a cikk lehetővé teszi, hogy új szemszögből tekintsünk ezekre a szerzőkre.

Kezdjük egy kis történeti áttekintéssel. A litván sajtó betiltásának időszakában, amikor a kaunasi papi szemináriumban megtiltották a szónoklattan lengyel nyelvű oktatását, Motiejus Valančius püspök megbízta, hogy ezt a tantárgyat „litván vagy žemait nyelven” tanítsák, és

¹ Ezt az ő jegyzeteik tartalmazzák, amelyeket külön könyvekben adtak ki. A cikkben mindenütt ezekből a kiadványokból idézünk: Dvas iškoji iškalba, Kun. D-ro K. Jaunius előadásai alapján összeállította. Seinai, Laukaičio és Bves nyomdája, 1909. (A cikkben KJ rövidítéssel jelöljük, majd a könyv oldalszámát adjuk meg.); A. Baranauskas. Homiletika, arba Mokslas šventosios iškalbos. Raštai IV, Vilnius: Lietuvių literatūros ir tautosakos institutas, 2005. (A cikkben AB rövidítéssel jelöljük, és megadjuk a könyv oldalszámát.) Meg kell jegyezni, hogy K. Jaunius jegyzeteit tanárának, A. Baranauskasnak a munkája előtt tették közzé: az ő könyvecskéje 1909-ben jelent meg, A. Baranauskasé pedig 2005-ben, vagyis csak 96 évvel később.

R. KOŽENIAUSKIENĖ. Apie iškalbos ydą – tuštumą (pagal Antaną Baranauską ir Kazimierą Jaunių)

283

... ezen a nyelven tanítsák növendékeiket prédikációk mondására². Ez „Az anykščiai erdő” szerzőjére, A. Baranauskasra (1835–1902) vonatkozott – ő 1866 és 1884 között tanított ebben a szemináriumban. Tanítványa, K. Jaunius (1848–1908), aki a Kaunasi Papnevelő Intézetben tanult, és ott A. Baranauskas erkölcsteológiai, litván nyelvi, valamint „Homiletika, avagy a szent ékesszólás tudománya” című előadásait hallgatta, később maga is ezeket a tárgyakat tanította. A Szentpétervári Katolikus Teológiai Akadémián folytatott tanulmányai után K. Jaunius visszatért a Kaunasi Papnevelő Intézetbe, ahol 1880 és 1892 között tanított (1885-től professzorként). K. Jaunius folytatta tanára, A. Baranauskas ékesszólás-oktató munkáját, akit 1885-ben már a Telšiai egyházmegye segédpüspökévé, 1897-ben pedig Seinai püspökévé neveztek ki (de nem másolta őt, hanem teljesen új ékesszólási jegyzeteket készített). Jeles elődjéhez hasonlóan K. Jaunius a leendő prédikátorok litván nyelvi ismereteit is fejlesztette. Litván nyelvtani ismeretek nélkül nem lehetett ékesszólást tanítani, ezért érthető, hogy ezek a papok először tisztán gyakorlati célokból, később pedig valódi elhivatottságból és „lelkesedésből” merültek el a litván nyelvtudományban, és más érdemeik mellett tudósként is ismertek. A nyelvészeket mindmáig ámulatba ejti széles körű nyelvi műveltségük, élénk tudományos képzelőerejük, anyanyelvük kiváló ismerete, annak gazdagsága, gördülékenysége és világossága, valamint a nyelvjárásokban való jártasságuk³.

Mindkét szerző nyelvészként végzett munkásságát litvániai és külföldi kutatók vizsgálták, ám lingvisztikai tevékenységüknek az a területe, amelyet A. Baranauskas „szent”, K. Jaunius pedig „lelki” ékesszólásnak nevezett, szinte teljesen ismeretlen. A litván ékesszóláselmélet és -gyakorlat megteremtői a litván nyelvi stílus tudományának úttörőiként is érdemeket szereztek.

A. Baranauskas jegyzetei jóval terjedelmesebbek, több elméleti kérdést tárgyalnak, ám sokáig kiadatlanul hevertek (a 2005-ben kiadott szöveg 297 oldal). K. Jaunius kis könyve (40 oldal) – bár rövid, jóval korábban jelent meg (halála után egy évvel). Az ékesszólás gyakorlati⁴ tanfolyamát rendszeresen kifejtve, a jó szónokkal szemben támasztott követelményeket tömören és világosan megfogalmazva K. Jaunius mintegy kompendiumot állított össze. Első alkalommal litván szakkifejezésekkel (a „üresség” szintén az ő terminusa), a jó ékesszólási stílus pontokba szedett, módszeres jellemzőinek felsorolása nélkül,

² A Litván Irodalmi és Folklór Intézet őrzi a litván nemzeti identitás fenntartása és erősítése szempontjából rendkívül fontos dokumentumot: M. Valančius püspök 1870. december 31-én kelt levelét A. Baranauskashoz (F.1–176). Így 1871-től (éppen abban az évben, amikor K. Jaunius beiratkozott a Kaunasi Papnevelő Intézetbe) kezdték litván nyelven tanítani az ékesszólást.

³ Bővebben lásd: D r o t v i n a s V., G r i n a v e c k i s V. Kalbininkas Kazimieras Jaunius, Vilnius: Mintis, 1970.

⁴ K. Jaunius jegyzetei elején maga is megmagyarázza, miért vállalkozik az ékesszólás gyakorlati oktatására: „A gyakorlati szabályok azonban sokkal könnyebbek és, igazat megvallva, szükségesebbek; nélkülük Isten igéjének hirdetője nem teljesítheti szolgálatát és hivatását” (KJ 3).

284

KALBOS KULTŪRA | 81

... stílusjegyeket (ezekről ebben a tanulmányban nem beszélünk), valamint a stílus általa megnevezett fogyatékosságait, jeibės (latinul defectus): a beszéd homályossága (obscuritas), a túlzott díszítettség (fucus, artificia), a beszéd silánysága, vagyis alantassága (vilitas), valamint – a beszéd üressége (vanitas). Az üresség, mint látni fogjuk, magában foglalja a homályosságot, a túlzott díszítettséget és a beszélő személyiségének számos további etikai fogyatékosságát is.

Ezt az ékesszólási stílushibát mint elfeledett, de napjainkban ismét időszerű jelenséget vizsgáljuk meg ebben a tanulmányban. Mindkét szerző munkáira támaszkodunk, mert gondolataik nem ütköznek és nem mondanak ellent egymásnak, de nem is ismétlik, hanem támogatják, kiegészítik és továbbfejlesztik egymást.

A. Baranauskas és K. Jaunius alapján tehát a beszéd üressége így jellemezhető: bőbeszédű, túlzottan díszített, hangzatos, ám homályos, mintha köd borítaná, érvekkel alá nem támasztott, bölcsességet nélkülöző beszéd, amely ugyanazt ismételgeti újra meg újra, más-más szavakkal, anélkül, hogy bármi konkrétat mondana.

A. Baranauskas a hiú és szószátyár embert kérkedőnek nevezi. Az ilyen szónok rossz tanítása állítólag „kiabáló és fecsegő” (AB 144). Hiszen mi is erre gondolunk, amikor azt mondjuk: az üres fazék hangosan kong. A szerző szerint „a szent szavaknak úgy kell folyniuk, mint a nagy, csendes folyónak, nem pedig úgy törniük elő, mint a meredek hegyről lezúduló pataknak”⁵ (AB 184). Még ha a szónok jó tárgyat választana is (azaz megfelelő témát), „a hiúság nem engedi, hogy jól kifejtse, mert a dicsekvés vágya és a hiúság mindig a csillogást helyezi a tartalom fölé [...]. Ha ehhez hozzávesszük a hiúság további jellemzőit: a beszéd túldíszítését⁶, a túl sok ékesszólási dísz összegyűjtését, a fennhéjázó beszédet, a gesztusok és a kiejtés túlzásait⁷, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a prédikáló kérkedők⁸ egész prédikációjából eltűnik a tűz, az illat, s velük együtt minden haszon” (AB 105).

K. Jaunius A. Baranauskashoz hasonlóan olyan beszédet nevez üresnek, amelyből a hallgatók semmilyen haszonra nem tesznek szert. Ez akkor történik, amikor a szónok „üres és értelmetlen szavakat és mondatokat fűz össze”, jár a szája, sokat és hosszan beszél, de folyton ugyanazt ismételgeti. Az ilyen szónoktól a hallgatók „sokféle homályos benyomást szereznek, sok mindent hallanak és képzeletükben átlátnak, de az egész beszédből semmit sem tanulnak, és semmiféle hasznuk nem származik” (KJ 5). Az ilyen „ékesszólás tehát meddő és gyümölcstelen” (KJ 7).

⁵ Idézéskor A. Baranauskas egyedi módon lejegyzett hangjainak némelyikét a mai helyesírás szerint írtuk át.

⁶A „kalbos intaisymu” kifejezés stílust jelent.

⁷A „sukrutimai ir ištarmė” gesztusokat, valamint a hangot, a tónust, az intonációt és a kiejtésmódot jelenti. K. Jaunius ezt „mostagavimais ir visu apsielgimu” néven említi (KJ 6), a prédikáció elmondásakor.

⁸A „Kaznodėjas” (lengyelül) prédikátort jelent; A. Baranauskas egyes jegyzeteiben „bylasakis”. K. Jaunius a prédikátort „Dievo žodžio apsakinėtoju”, vagyis Isten igéje hirdetőjének nevezi.

R. KOŽENIAUSKIENĖ. Apie iškalbos ydą – tuštumą (pagal Antaną Baranauską ir Kazimierą Jaunių)

285

A két szerző ékesszólásról szóló könyvét összevetve a beszéd ürességének okai röviden a következőképpen foglalhatók össze:

1. A szónok nincs felkészülve, és nem tervezte meg beszédét.

2. A szónok hiú, büszke magára, és bármi áron tetszeni akar a hallgatóságnak.

3. A szónok annyira megkedveli a beszéd ékítményeit, hogy megfeledkezik a tartalomról.

A beszéd ürességének ezeket az okait részletesebben is megvizsgáljuk. A. Baranauskas Szent Bernátra hivatkozva ezt írja: Infunde ut effundas (latinul) „előbb azt kell megtölteni, amiből ki akarunk önteni”. Ha az edény nincs megtöltve (nincs felkészülés), a beszéd üres: sok szó, kevés tudás, homályos gondolatok, a dolgok általánosak⁹, az érvek¹⁰ csak látszólagosak, gyakran hamisak (AB 121). Mindkét szerző hangsúlyozza a szorgalom (labor) fontosságát: komolyan felkészülni a prédikációkra, anyagot gyűjteni, forrásokat olvasni, írni, átgondolni, javítani, újraírni, felkészülni a beszédre és azt megfelelően előadni. Másként nehéz elérni, hogy a prédikációt a jó ékesszólás szabályai szerint mondják el, és hogy – K. Jaunius szavaival – „hibátlan”, azaz hiányosságoktól mentes legyen. A szerzők említik a távolabbi felkészülést is (az egyházatyák és világi klasszikusok műveinek olvasását, a Szentírás tanulmányozását, a sokoldalú művelődést), valamint a közelebbi felkészülést az elmondandó prédikációra: annak megtervezését, az érvek kiválasztását és elrendezését, a beszéd megszerkesztését és minden részének átgondolását.

Szorgalomra és jó felkészülésre nemcsak a prédikátornak van szüksége: „mind a lelki, mind a világi munkás lustasága szegénységet szül” (KJ 11) – mondja K. Jaunius, és arra buzdít, hogy a világi retorika mestereitől vegyünk példát a szorgalomra. „Akiket magasztalunk és szeretünk, azokhoz nem megyünk üres vagy oktalan szavakkal” – írja A. Baranauskas arról a tiszteletről, amelyet a jó felkészülés révén mutatunk ki a hallgatóság iránt (AB 146).

Hangsúlyoznunk kell, hogy mindkét szerző nagy tisztelettel adózott a klasszikus retorika világi mestereinek, kiemelte szorgalmukat és komoly felkészülésüket a beszédre, sok gondolatukat eredeti nyelven idézte, és saját szemináriumi hallgatóságához igazította őket – szinte minden oldalon megtalálhatók „gondolkodó” férfiak, például Arisztotelész, Démoszthenész, Platón, Cicero, Horatius, Seneca, Quintilianus és más bölcs férfiak fejtegetései, tanácsai és szentenciái. K. Jaunius ezt írja: „Démoszthenész, aki az ékesszólás elsajátítására vágyott, elvonult az emberek társaságától, hétszer másolta le saját kezével Thuküdidész történeteit, és sok éven át fáradozott és gyakorolt—

₉Abelni – általános, elvont.

₁₀Davad ai (lengyelül) – érvek, következtetések.

286

KALBOS KULTŪRA | 81

szünet nélkül. Cicerónak sem volt kisebb a szorgalma, hiszen ő maga mondja: „acerrimo studio tenebar“. Ma is mindazok, akik művelt ékesszólásra vágynak, nem riadnak vissza semmilyen munkától, semmilyen gyakorlástól. Most tehát meg kell kérdeznünk, vajon kevesebb szorgalmat érdemel-e a lelki ékesszólás, amely Isten dicsőségét gyarapítja, és az embereket az örök üdvösségre vezeti?” (KJ 11).

A hiábavalóság második okáról – az önszeretetről – A. Baranauskas azt mondja, hogy „a szószékre¹¹ hiúságból vagy önmagunk szeretetéből felmenni annyi, mint ellenkezni Krisztus Urunk és az Apostolok példájával, gyalázni Istent, vétkezni felebarátunk ellen, és ártani önmagunknak…” (AB 101–102). A szerző úgy véli, hogy önmagunkról beszélni, önmagunknak dicsőséget keresni nem Isten és a felebarát iránti szeretet, hanem a hiúság hangja. Ugyanígy „óvakodni kell a bölcsességgel és tudománnyal való kérkedéstől: inkább arra ügyeljen, hogy mindenki ne tudósnak nevezze, hanem megértse őt” (AB 137). Méltatlan lenne, ha a prédikátor hiú dicsőséget keresne magának, és inkább önmagával törődne, mint hallgatói lelki üdvösségével. K. Jaunius nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a szónokok „óvakodjanak az önszeretet csúf makacsságától” (KJ 17), az önszeretetet nagy erkölcsi vétségnek tartva.

Az „Az élet jóságáról és szentségéről” című fejezetben A. Baranauskas idézte Cato Maior híres szónokmeghatározását: Vir bonus dicendi peritus „Derék ember, aki jártas a szónoklásban”. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a szónokmeghatározás, amely az erkölcsi jellemet magánál az ékesszólásnál is magasabbra helyezte, évszázadokon át posztulátumként élt az európai országok iskoláiban. Mind A. Baranauskas, mind K. Jaunius a szónok tisztességét, gondolatainak és viselkedésének szentségét helyezi az első helyre. A. Baranauskas Cato Maior szavait Vergilius soraival kibővítette és alátámasztotta, majd kommentálta őket, végül pedig retorikai kérdéssel zárta: „Ha tehát a pogányok szónokának ilyennek kellett lennie, milyennek kell lennie annak a hitszónoknak, aki a szentségre tanítja és a szent dolgok felé vezeti az embereket?” (AB 106).

A hiábavalóság harmadik oka, hogy a szónoknak „nem kell ravaszságával kitűnnie, és túlságosan ékesített ékesszólásra törekednie” (AB 68). A. Baranauskas az ilyen beszélőket olyan fákhoz hasonlítja, amelyek levelei zöldellnek, de gyümölcsük nincs (AB 71). A szerző részletesen kifejtette véleményét a túldíszített beszédről, amely „nem vezet jóra”, hanem csak a semmibe visz. Érvei a következők: az igazságnak magasztosnak, a gondolatnak mélynek, a szavaknak pedig egyszerűnek és világosnak kell lenniük, hiszen így beszélt, és ilyen beszédpéldát adott Krisztus és valamennyi szent. A cicomák keresése nem a jó stílusról, sem a szónok ízléséről tanúskodik. Szavai szerint „a túlzás, mint mindenütt, úgy a be-

¹¹Kozelnyčia (lengyelül) – szószék. K. Jaunius már a litván kifejezést használja.

R. KOŽENIAUSKIENĖ. Apie iškalbos ydą – tuštumą (pagal Antaną Baranauską ir Kazimierą Jaunių)

287

a tudományban hamar eltévelyedik.” Íme, híres prédikátorunk, P. Skarga¹² nem kereste a szép szavakat, mert ez ellentétes lett volna a bölcs értelemmel. A. Baranauskas példaként említi Quintilianust, a római ékesszólás tanítóját, aki megfeddte a szépen szónokló ügyvédeket, akik az ember vagyonának vagy akár életének védelmében olykor nem annyira a bírák meggyőzésére és megnyerésére törekednek, mint inkább arra, hogy eldicsekedhessenek szép beszédükkel (AB 69).

Hozzátehetjük, hogy bár K. Jaunius nem követte vakon tanítóját, A. Baranauskast¹³, igen figyelmes és tehetséges tanítvány volt: átvette mindazt, ami valóban értékes volt A. Baranauskas előadásaiban, és amit egy jó szónoknak tudnia kell. K. Jaunius tehát a beszéd ürességét a világi ékesszólás fortélyaival és művészeteivel (artificia) is összekapcsolja, amelyekhez a szónok azért folyamodik, hogy kitűnjön, feltűnést keltsen, vagy ahogyan K. Jaunius mondja, „mutogassa magát”. Maga a keresztény igazság olyan szép és hatalmas, hogy nincs szüksége mesterséges ékítményekre; elegendő világosan közvetíteni, és így tetszik a hallgatóknak, megindítva szívüket. Nem az ékesszólás szépségétől kell azonban tartani, hanem attól kell óvakodni, hogy a különféle szépségek el ne fedjék a tartalom fontosságát. A beszéd ékítményei ne önmagukért legyenek, hanem azt szolgálják, hogy a hallgatók jobban megértsék a tárgyat, és hogy az igazság „mélyen behatoljon az értelembe és a szívbe” (KJ 8), hiszen „az ember szívéhez az értelmén keresztül vezet az egyetlen út” (KJ 18).

KÖVETKEZTETÉSEK

A beszéd ürességéről, mint a stílus egyik legsúlyosabb hibájáról, a mai retorikai és stilisztikai munkákban is tárgyalni kellene. Hasznos volna ezzel a hibával nemcsak a papokat, hanem a tanárokat, a tanulókat és az egyetemi hallgatókat is megismertetni. Még a prédikációírásról szóló könyvek szerzői sem említik manapság a prédikáció stílusáról írva a stílus ürességét – a beszéd tömörségét, világosságát és tartalmasságát súlyosan sértő hibát. Íme, a nemrég megjelent Pamokslų rengimo ir retorikos könyv¹⁴ „A prédikációs stílus megválasztása” című fejezetében (54–62. o.) a stílus követelményeit a szerző által idézett mai pré-

¹² Petras Skarga – a Vilniusi Egyetem első rektora, kiváló prédikátor, aki ékesszólásáról volt híres.

¹³ „Bár Jaunius a tanítványom, nem hisz vakon a tanítójának” – írta A. Baranauskas H. Weberhez írt levelében (lásd: Morkūnas K. Kazimieras Jaunius. – Kalbos kultūra 14, 1968, 92).

¹⁴ Lásd: Vaičiūnas V. S. Pamokslų rengimas ir retorika, Kaunas: Vytauto Didžiojo Egyetem Kiadója, 2007.

288

KALBOS KULTŪRA | 81

a világi stílusművelőket. Az irodalomjegyzékben sem A. Baranauskas, sem K. Jaunius nem szerepel. Pedig A. Baranauskas fektette le elsőként a litván prédikáció retorikájának alapjait (igaz, jegyzetkéziratok formájában), K. Jaunius pedig elsőként foglalta írásba litvánul a prédikáció stílusára vonatkozó követelményeket (és közvetlenül a prédikátorokra alkalmazta őket, bár minden szónokra érvényesek). K. Jaunius emellett elsőként rendszerezte és írta le a stílushibákat, köztük a legsúlyosabbat: a beszéd ürességét.

A stílus tömörségének hibájáról szólva korunk retorikai és stilisztikai könyveinek¹⁵, valamint az iskolai litván nyelvi tankönyvek szerzői megemlítik a szócséplést, ám jóval szűkebben értelmezik: többnyire csupán a lexikai-szemantikai és a grammatikai (morfológiai és szintaktikai) szinten, a pleonazmusok, a tautológia, a töltelékszavak, az úgynevezett parazita- és közbevetett szavak túlburjánzásaként, a funkciószavak értelmetlen beszúrásaként, a névmások, az igéből képzett főnevek vagy a fölösleges jelzői igenevek céltalan használataként, ugyanazon szavak ismételgetéseként és így tovább. Amint láttuk, az A. Baranauskas és K. Jaunius által említett stílusbeli üresség különbözik a szócséplésnek ettől a felfogásától. Az üresség sokkal tágabb fogalom, amely az ékesszólás valamennyi szintjére kiterjed, beleértve a szónok etikájának kérdéseit is.

Veszélyes, hogy az üresség – ez a felismerés, miszerint a különféle hivatású szónokok stílusának betegsége – járványként terjed. Nemcsak korunk egyes papjai (beszédük megítélésébe itt nem bocsátkozunk), hanem a világiak is – politikusok, tisztségviselők, televíziós műsorvezetők, reklámszövegírók és mások, akik szeretnek elvontan beszélni, szép, de terméketlen szavakkal manipulálni¹⁶, hosszan és szépen fecsegni, sőt még büszkélkedni is ezzel a fecsegéssel – tanulhatnának az első litván retorikatudományi alkotóktól, és meríthetnének értékes gondolatokat.

Beérkezett: 2008. 08. 25.

¹⁵ Lásd: P i k č i l i n g i s J. A nyelvi tömörség. – Dabartinė lietuvių kalba (tanulmánygyűjtemény), 1961, 23–105; P i k č i l i n g i s J. Tömörség. – Lietuvių kalbos stilistika 1, 1971, 120–150; P i k č i l i n g i s J. Szavak, amelyekkel szócséplést folytatunk. – Ūkininkas, 1990, 2. sz., 22–23; Ž u p e r k a K. A nyelvi tömörség. – Stilistika, 2001, 104–105; Ž u p e r k a K. A stílus kultúrája [A nyelvi tömörség hiányosságai]. – Stilistikos pratybos, 2005, 29; K o ž e n i a u s k i e n ė R. A gazdaságosság elve. – Retorika: iškalbos stilistika, 1999, 105; K o ž e n i a u s k i e n ė R. Tömörség. – Retorika: iškalbos stilistika, 1999, 191–192; V a i č i ū n a s V. S. A stílus tömörsége [Szócséplés]. – Pamokslų rengimas ir retorika, Kaunas: Vytauto Didžiojo universiteto leidykla, 2007, 58–60.

¹⁶ J o u l e R o b e r t - V i n c e n t, B e a u v o i s J e a n - L e o n. Útmutató a tisztességes polgároknak a manipulációról, Vilnius: Alma littera, 2005.

R. KOŽENIAUSKIENĖ. Apie iškalbos ydą – tuštumą (pagal Antaną Baranauską ir Kazimierą Jaunių)

289

AZ ÉKESSZÓLÁS EGYIK HIBÁJÁRÓL: A HIÚSÁGRÓL

(A. Baranauskas és K. Jaunius nyomán)

Összefoglalás

A mai retorikai és stilisztikai tankönyvek szerzői gyakran tárgyalják a tömörség hibáit; emellett megemlítik a felesleges szóhalmozást is, amelyet gyakran jóval szűkebben értelmeznek, többnyire a lexikai szemantika és a grammatika szintjén, és amelybe a pleonazmusok, tautológiák, közhelyek, az úgynevezett töltelékszavak és zárójeles kifejezések, névmások, igéből képzett főnevek és igenévi jelzők túlzott használata tartozik. A. Baranauskas és K. Jaunius műveikben megemlítik a stílus ürességét; ez azonban különbözik a felesleges szóhalmozástól. A stílus üressége tágabb fogalom, amely a nyelvi kultúra valamennyi szintjét magában foglalja, és ezek között az etika semmiképpen sem a legkevésbé fontos. A politikusoknak, magas tisztséget betöltő személyeknek, televíziós műsorvezetőknek és hirdetőknek, akik gyakran használnak elvont, de jelentés nélküli szavakat, és manipulálják a nyelvet, az első litván retorikusoktól kellene tanulniuk.

REGINA KOŽENIAUSKIENĖ

Vilniusi Egyetem

Universiteto g. 5, LT-01513 Vilnius

[email protected]

290

KALBOS KULTŪRA | 81