taukus (acc. sing. taukų) „kövér, dús“: tūkti „kövérré válik“ (mint daubą: dūbti, sausą: sūsti, raukti: rùkti stb.); ide tartozik a taukti, -ia, -ė „jól fejlődik (gabonáról, jószágról)“ is. Másfelől a balti nyelveknek akut hangsúlyú gyökük is van, vö. lit. taukai (acc. pl. táukus) „zsír“: lett tūkstu „kövérré válok“ (mint láužti: lùžti: tráukti: trùkti stb.), vö. még tū-las, óegyházi szláv ty-ti.

Az egyes számú eszközhatározói galvà helyett gálva kellene álljon (9. o.), mert az akut hangsúlyú tövek főnevei ebben az esetben nem viszik át a hangsúlyt a végződésre (kivéve a -mi végződésű eszközhatározókat); vö. lángu, vėlniu, žalčiu, giėsme, mėnesiu, vándeniu, juósmeniu.

A szláv *męso (pl. męsą) balti megfelelője a žemaitiai mensā (Kaltinėnai, Vainutas¹¹, Laukuva, Saugos). Ez a szó, akárcsak szláv megfelelője, cirkumflexussal rendelkezik, és mozgó hangsúlyú paradigmába tartozik. A žemaitiai meisa rokon alak eredete tisztázatlan (vö. porosz mensā|menso), bár egyes žemaitiai nyelvjárásokban az en ei-vé válhat, vö. žem. lėišis, skėisk¹² (a *lenšis „lencseszem, lencse“, illetve *skeńsk „alámerülök, megfulladok“ alakokból). A lett mièša alakot a szerző tévesen szláv jövevényszónak tartja. A lett miè-sa szintén a balti *mensā alakból ered (vö. lett pièci= lit. penki).

Ez a néhány kritikai megjegyzés nem csökkenti V. Iličius-Svitičius munkájának nagy értékét. A balti és szláv akcentológia további fejlődéséhez szükség volt egy ilyen munkára, és a mű szerzője, miután megalapozottan kimutatta a balti és szláv hangsúlyozási rendszerek indoeurópai rendszerrel való kapcsolatát, jelentős mértékben hozzájárult a balti és szláv nyelvek akcentológiájához.

S. Karaliūnas

Egyes víznevek eredetéről és képzéséről

Alfred Senn, Zur Bildung litauischer Gewässernamen, „Annali dell’ Instituto Universitario Orientale, Sezione Slava“, II, Napoli, 1959, p. 41—47.

A külföldi nyelvészeti és szakmai toponimikai irodalomban az utóbbi időben egyre gyakrabban jelennek meg cikkek és tanulmányok a litván helynevekről. Csak olykor vonnak le megalapozatlan következtetéseket hiányos vagy megbízhatatlan toponimikai adatok alapján. Ez az itt tárgyalt A. Zeno-cikkre is elmondható.

A „Lietuvių kalbos rašybos žodynas” (1948) című műben közölt tulajdonnevekre és a litván helynevekről szóló bevezető rész megjegyzéseire támaszkodva A. Zenas megpróbálja leírni a litván víznevek jellegzetesebb képzési eseteit. Sajnos állításainak jelentős része indokolatlan, egyes litván víznevek képzését és etimológiáját pedig egyenesen tévesen magyarázza.

A szerző azt állítja, hogy a litván és lett nyelvek tulajdonneveit még egyáltalán nem vizsgálják valóban tudományos módon, és hogy továbbra is csak a mostani—

¹¹ K. Būga, RR, I, p. 113.

¹² P. Skardžius, ZslPh, XXVI, 1958, 375 tt.; E. Grinaveckienė, LKK, III, 1960, p. 196.

236

a helynevek „helyes” alakjainak gyűjtésével foglalkoznak, és kerülik a helynevek történeti vizsgálatát¹.

A. Zenas hajlik arra, hogy egyedül a helynevek történeti vizsgálatát tekintse „igazán tudományosnak”. Itt meg kell jegyezni, hogy a toponímia tudományában jelenleg éppen az a nézet uralkodik, hogy a történeti vizsgálat előkészítő szakaszának a strukturális-grammatikai osztályozáson alapuló szinkrón elemzésnek kell lennie. A helyneveket sajátos, saját (toponimikai) törvényekkel rendelkező rendszerként kezelik. Ezért úgy vélik, hogy valamely nemzeti toponímiarendszer csak akkor vizsgálható, ha alaposan tisztázták általános sajátos képzési és szemantikai jellemzőit, szerkezetét, fejlődési tendenciáit. A helynevek vizsgálatának második szakaszát a képzési és szemantikai típusok rétegtani vizsgálatának, valamint e típusok viszonylagos kronológiája megállapítására tett kísérletnek kell alkotnia. Vagyis a helynevek történeti vizsgálata csak ekkor kezdődik. Az ilyen vizsgálat fontos előkészítő munkája az adott etnikailag egységes terület valamennyi helynevének összegyűjtése, az egyes helynevek eredeti alakjainak elkülönítése a népetimológia vagy más jellegű torzulások révén keletkezett számos másodlagos alak közül. A helynevek vizsgálatát Litvániában is így értelmezik. A. Zenas, úgy tűnik, a toponímiáról alkotott hagyományos felfogást vallja, amely szerint a helynév mindenekelőtt „történeti forrás”, és úgy véli, hogy az egyes helynevek atomisztikusan, a toponimikai kontinuumból és saját rendszerükből kiragadva is magyarázhatók, pusztán az appellatívumokkal való formális, fonetikai egyezésük figyelembevételével.

Hogy hová vezethet a helynevek ilyen atomisztikus vizsgálata, azt A. Zenas néhány etimológiája mutatja meg a legvilágosabban.

A. Zenas egyszerűen a priori meg van győződve arról, hogy a litván víznevek többsége személynevekből ered. Valójában a balti folyóneveknek csak egy kis része és valamivel több tónév vezethető vissza személynevekre. Az ilyen víznevek többnyire birtokos vagy emlékező jelentésűek, és a vizek tulajdonosainak, illetve az objektumokkal más módon kapcsolatban álló személyeknek a keresztneveiből vagy családneveiből keletkeztek. Többnyire birtokos esetű, vagy már névként használt, elliptikus birtokos esetű víznevek. Ilyen módon azonban csak viszonylag kis vízrajzi objektumok nevei alakultak ki, amelyek tulajdonosaik birtokának területére estek. A nagyobb folyóknak rendszerint nincsenek antroponimikus neveik. A balti víznevek összessége azt mutatja, hogy a folyók és tavak régebbi nevei szemantikailag összefüggnek az objektumok fizikai-földrajzi vagy alaki tulajdonságaival, illetve közvetlenül fiziográfiai terminusok. Éppen ezért a víznevek nem magányosak: különböző helyeken ismétlődnek, számos víznév tövének elterjedési területe csaknem a balti nyelvek teljes történeti területére kiterjed. Egy víznévnek csupán a hidronímiai rendszerben való elszigeteltsége szolgálhat az egyik indokul arra, hogy személynévből eredeztessék.

¹ „A VI. Nemzetközi Névtudományi Kongresszusnak... szégyenletes felismerésre kellett juttatnia a balti nyelvészeket: a litvánban és a lettben egyáltalán nincs még valódi tudományos névkutatás, mivel ott továbbra is csupán a mai „helyes” névalakok gyűjtésével elégednek meg, és minden történeti vizsgálattal szemben tartózkodóan viselkednek” (41. o.).

237

A balti víznevek eredetéről fentebb elmondottakat szem előtt tartva meggyőzőnek találjuk J. Otrembskinek a Zeimenà folyónévre és a Zeimenas|Zeimenes|Zeimenys tónévre adott etimológiáját (: *žeimą „hideg”²; inkább *žeimuõ. — B. S.), A. Zenas viszont egyáltalán nem meggyőzően bírálja ezt az etimológiát, arra az indokolatlan meggyőződésére alapozva, hogy ezek a víznevek állítólag személynévből erednek. Többek között azért sem származtathatók e víznevek személynevekből, mert a tónévnek megvannak a Zeimenes|Zeimenys mellékalakjai is, amelyek morfológiája mássalhangzó-tövű köznév ragozását mutatja, ami egyáltalán nem jellemző a személynevekre.

Ugyancsak teljesen meggyőzőtlenül származtatja A. Zenas személynévből a Šalantas folyónevet is, amely nem különböztethető meg a következő folyónevektől: Salietìs (Debeikiai), Salūtė (Raseiniai), Salõtė (Kapčiamiestis), Saltekỹs (Viduklė), Salūkė (Stakliškės), Sālupis (Gaurė és Kiduliai), Salūpis (Panemunėlis és Stačiūnai). E folyónév teljesen meggyőző etimológiáját (Sal-antas: porosz salus „esőpatak”; vö. még litván salvėti „lassan folyni, szivárogni”. — B. S.) H. Krahe adta meg³.

A. Zenas azon kísérleteit, hogy ezeket a vízneveket személynevekből származtassa, J. Otrembskis⁴ is meggyőzően bírálta.

A víznevek antroponimikus eredetéről vallott saját elképzelésében teljesen megbízva A. Zenas német (!) személynevekkel kezdi összekapcsolni a litván vízneveket: „Galm-onas a német Hallmann vagy Hellmann, amelyből talán az Almenas is származik”⁵. Ez az etimológia valóban légből kapott. Az Almenas tónév (Linkmenys) nem különböztethető meg az Almajas víznévtől (a Linkmenys-tó), valamint az Almė (Šiluva folyó) és az Almuonė (Kraupiškas folyó) víznevektől, és összefüggésbe hozható a litván közszavakkal: almuõ, almė́ti⁶. A Galmonas folyónév (Batakiai) pedig, úgy véljük, nem különböztethető meg az olyan balti helynevektől, mint a porosz Galmen⁷ és a lett Galmene⁸, amelyek viszont a balti víznevek gal-gel-gil tövével is összefüggésbe hozhatók.

A. Zenas azon véleményét, hogy a Baužas folyónév állítólag a lengyel Bohusz személynévből ered, J. Otrembskis már meggyőzően megcáfolta, kimutatva, hogy Bohusz < Bogu-sław, míg a litván Baužas < baužas „szarv nélküli”⁹.

² Żr. Jan Otrębski, „Beiträge zur Namenforschung“, 1958, p. 189.

³ „Alapvetően tehát a Salantas előbb önálló nyelvi fejlődés során származhatott egy, a porosz salus megfelelőjéből kiinduló közszóból, amely később kiveszett a litvánból.” H. Krahe, Der Flußname Salantas, „Beiträge zur Namenforschung”, 3, 1960, 259. o.

⁴ Jan Otrębski, Beiträge zur baltisch-slavischen Namenkunde, „Beiträge zur Namenforschung”, 1, 1961, 42. o.

⁵ A Galmonas a német Hallmann vagy Hellmann, amelyből esetleg az Almenas is ered” (46. o.).

⁶ Żr. K. Būga, Rinktiniai raštai, III, Vilnius, 1961, p. 413.

⁷ G. Gerullis, Die altpreußischen Ortsnamen, Berlin und Leipzig, 1922, p. 35.

⁸ A. Bielenstein, Die Grenzen des lettischen Volkstammes..., St. Petersburg, 1892, p. 254.

⁹ Vö. Jan Otrębski, Beiträge zur baltisch-slavischen Namenkunde, „Beiträge zur Namenforschung”, 1, 1961, 39. o.

238

A helynevek ilyen etimologizálásával A. Zenas módszertani hibát követ el, amely más nyelvészekre is jellemző: időnként úgy próbálnak megmagyarázni egyes helyneveket, mintha azok függetlenek volnának változataiktól, kiragadva őket a toponimikai kontinuumból és a nemzeti névrendszerből, anélkül hogy átlátnák a balti tulajdonnevek egészét. Így például R. Šmitėnas a litván helynevekről szóló könyvében