A nyelvtan előszavában a litván írásbeliség úttörőjének, M. Mažvydasnak szerény szavaival fordulnak az olvasóhoz: „mana darba usz gier prymkiet”. Kétségtelen, hogy a neves norvég baltista tudós e kívánsága bőségesen teljesülni fog. A könyv minden oldaláról az olvasó nagy hálával érzi a szerző iránt, hogy a „Balti nyelvek összehasonlító nyelvtana” jelentős és alapvető hozzájárulás a mai baltisztikához és indoeurópai nyelvészethez.

K. Morkūnas

ÚJ LITVÁN NYELVTAN

A. Senn, Handbuch der litauischen Sprache, Bd. I: Grammatik, Heidelberg, 1966.

Hosszú időn át külföldi nyelvészek egész nemzedékei A. Leskyno összeállította kézikönyvből tanultak litvánul, amely olvasókönyvből, rövid nyelvtanból és szótárból állt. Megjelenése (1919) óta már csaknem ötven év telt el. Ez idő alatt nemcsak a litván helyesírás változott meg jelentősen, hanem egyes alakok használata is, a szépirodalom és a tudományos irodalom pedig összehasonlíthatatlanul gyarapodott; a fonetika, a morfológia és a szintaxis számos kérdését alaposan megvizsgálták. Szükségessé vált egy új, átfogó litván nyelvi kézikönyv elkészítése. Ezt a munkát a svájci származású nyelvész, A. Zenas (Senn) vállalta magára. 1957-ben jelent meg a „Litván nyelvi kézikönyv” II. része, amely különböző litván írók műveiből válogatott és hangsúlyjelekkel ellátott szövegeket tartalmaz kommentárokkal, valamint egy litván–német–angol szótárral¹. 1966-ban megjelent a kézikönyv első, legfontosabb része is – a litván nyelvtan. Ez egy hatalmas, 495 oldalas mű, amely részletesen ismerteti a mai litván nyelv fonetikáját, morfológiáját és számos nyelvtani alak használatát.

A nyelvtan szerzője, A. Zenas, a Pennsylvaniai Egyetem professzora munkássága révén jól ismert a litván nyelvészek körében. Egyike a nemrég Heidelbergben befejezett, ötkötetes „A litván írott nyelv szótára”² szerkesztőinek, és egyben az egyetlen, aki a szótár kiadásának kezdetétől dolgozik rajta. Régóta érdeklődik a litván nyelv iránt, élt Litvániában, a Kaunasi Egyetemen fonetikát és más nyelvészeti tárgyakat tanított. 1929-ben megírta a „Rövid litván nyelvkönyv”³ című művet azoknak a külföldieknek, akik litvánul szeretnének megtanulni. A. Zenas később sem szakította meg kapcsolatait a litván tanulmányokkal. Számos tanulmányt és más munkát írt a litván tanulmányok, a baltisztika és általában az összehasonlító nyelvészet kérdéseiről; az utóbbi időben pedig aktívan részt vesz a balti, szláv és germán népek ősi kapcsolatainak kutatásában. Új műve mintegy összegzi a litván tanulmányok terén végzett sokéves munkájának eredményeit.

A nyelvtan tíz részből áll. Már az első, bevezető rész is széles körű és tartalmas: a litván nép történetének rövid áttekintése után a litván nyelv helyét tárgyalja a balti nyelvek között, valamint kapcsolatát más rokon nyelvekkel. A szerző itt tömören kifejti a balti, szláv és germán nyelvek ősi kapcsolatairól vallott elképzelését. Véleménye szerint már az indoeurópai közösség korszakának végén, amikor a balti, szláv és germán nyelvek elődei szoros kapcsolatban álltak egymással, kialakultak

¹ A. Senn, Handbuch der litauischen Sprache, II, Heidelberg, 1957.

² M. Niedermann, A. Senn, F. Brender, A. Salys, Wörterbuch der litauischen Schriftsprache, Litauisch-Deutsch, I—V, Heidelberg, 1934—1967.

³ A. Senn, Kleine litauische Sprachlehre, Heidelberg, 1929.

194

közös, kizárólag ezekre a nyelvjárásokra jellemző sajátosságok (például a tūkstantis számnév, a rugio elnevezés, a többes szám dativusának -m végű alakjai stb.). A szerző szigorúan és érvekkel alátámasztva cáfolja egyes kutatók által feltételezett balti-szláv alapnyelv létezését; e nyelvek közelségét egy nagyon hosszú, már a Kr. u. III. századtól tartó szoros együttélési (szimbiózis-) folyamattal magyarázza. Emellett a balti és a szláv nyelveket az is összeköti, hogy sokáig megőrizték ősi indoeurópai vonásaikat, míg a germán nyelvek gyorsan modernizálódtak, megváltoztak, és eltávolodtak eredeti állapotuktól. Különösen archaikusak a balti nyelvek. A bevezető további része röviden tárgyalja a litván nyelvjárásokat és az irodalmi nyelvhez való viszonyukat, valamint áttekinti a litván nyelv régi emlékeit. A bevezető rész utolsó fejezetei a litván nyelv hangjait, írásmódjukat, fejlődésüket és más indoeurópai nyelvek hangjaihoz való viszonyukat ismertetik.

A nyelvtan második része a főnevek, melléknevek, névmások, számnevek és igenevek ragozását tárgyalja; a harmadik és negyedik rész az igealakok képzését és ragozását, az ötödik pedig a változatlan szófajokat ismerteti. A hatodik rész tömören bemutatja a szóalkotás fő elveit. A következő három rész az alakok használatával foglalkozik: külön tárgyalja a főnevek és melléknevek használatát, a névszói esetek jelentését és az igei alakok funkcióit. Az utolsó, tizedik rész rövid áttekintést nyújt a litván mondatszerkezet néhány sajátosságáról.

A bevezető résztől eltekintve, amely a balti összehasonlító nyelvészet kérdéseit érinti, a nyelvtan elsősorban a mai litván nyelvre épül. A szerző nem törekszik a tárgyalt alakok őstörténetének bemutatására, nem hasonlítja össze őket más nyelvek alakjaival, és nem rekonstruál régebbi, írásban nem adatolt alapnyelvi alakokat. E tekintetben a mű különbözik a Lengyelországban megjelenő J. Otrembskio-féle nyelvtantól, amely történetibb szemléletű. A mai litván nyelv tényeit viszont igen széles körben és alaposan mutatja be. Az előszó 74 szerzőt nevez meg, akiknek írásaiból a mai nyelvi anyagot gyűjtötték; emellett a nyelvtan számos folklórforrást is felhasznál (ezek között jelentős helyet foglalnak el a Litván Nyelvi és Irodalmi Intézet kiadványai), továbbá nyelvjárásleírásokat, valamennyi korábbi nyelvtant és bőséges nyelvészeti szakirodalmat. A szerző jól ismeri a szovjet időszakban Litvániában megjelent nyelvészeti munkákat, sok helyen támaszkodik rájuk, és minden fejezet végén közölt bibliográfiájában is megemlíti őket; különösen széles körben használja az utóbbi évtizedekben megjelent litván szótárakat és a „Litván nyelvészeti kérdések” sorozat kiadványait.

A nyelvtan nemcsak a mai litván irodalmi nyelv tényeit írja le, hanem minden fontosabb kérdésnél igyekszik adatokat közölni a nyelvjárásokból, a régebbi írásokból és a XVI–XVII. századi nyelvemlékekből is. A „Litván nyelvi kézikönyv” II. részében közölt szövegekhez igazodva gyakran szó esik egy-egy jelentősebb szerző (például M. Daukša, J. Bretkūnas, az újabbak közül pedig M. Valančius, S. Daukantas, Krėvė, B. Sruoga stb.) alakalkotási, ragozási vagy használati sajátosságairól is. Így a nyelvtan részben a mai nyelvben használt alakoknak az írásbeliség hagyományának időszakában végbement fejlődését is tükrözi. A nyelvjárási és régi írásos adatok elkülönülnek a mai irodalmi nyelv tényeitől, rendszerint eltérő betűtípussal szerepelnek, és nem bontják meg a mű egységét.

A nyelvi adatok bemutatásának és elrendezésének módszerét mindenekelőtt a mű célja határozza meg. Mivel a nyelvtan elsősorban a litvánul tanuló és szövegeket olvasó külföldieknek szól, az anyag úgy van elrendezve, hogy az olvasó minden nyelvtani szófajról vagy alakcsoportról egy helyen minél több információt találjon

13*

195

átfogó információt. Ezért az egyes ragozási vagy személyragozási típusok tárgyalásakor együttesen foglalkozik a hangsúlyozással, sőt a szóalkotás kérdéseivel is; igyekszik a lehető legtöbb ragozási paradigmát bemutatni. Például a 140. oldalon, ahol az r-tövű főnevekről van szó, a duktė főnévnek még 6 ragozási paradigmáját is megtaláljuk Daukša posztillája és öt litván nyelvtan alapján: F. Kuršaitisé, K. Jauniusé, J. Jablonskióé 1901-ből, 1925-ből, valamint J. Žiugždáé 1961-ből. Ugyanitt az r-tövű főnevek szóalkotási kérdéseit (a legfontosabb képzőket), hangsúlyozását és az írott hagyomány korszakában kialakult formáik történetét is leírja. Ez a tárgyalási mód megkönnyíti az olvasó számára, hogy egy helyen megtalálja valamely alakcsoporttal kapcsolatban az összes szükséges adatot, ám emiatt sok helyütt csorbát szenved a leírás módszertani egysége és tömörsége. Módszertani és elméleti szempontból összességében nem találunk sok újat ebben a munkában a korábbi nyelvtanokhoz képest. A leíró nyelvtan új módszereit itt nem alkalmazzák, sőt a litván nyelv hangrendszerének fonológiai értelmezéséről is lemondanak. Ezt azonban ellensúlyozza a bemutatott nyelvi tények gazdagsága és változatossága.

E nagy és jelentős mű részletesebb elemzésébe nem bocsátkozva megemlítünk egy-két, lapozgatás közben észrevett pontatlanságot vagy vitatható állítást.

A korábbi nyelvtanoktól eltérően a szerző az illatívuszt a többi esettel azonos értékű esetnek tekinti (ein regelrechter Beugungsfall, 92. o.), és felveszi az irodalmi nyelv főneveinek és mellékneveinek ragozási paradigmáiba. Bár az illatívusz egyes számú alakjai a mai nyelvben meglehetősen gyakoriak, már határozószói irányba fejlődnek, és elszigetelődtek a többi esettől; használati körük pedig a beszélt nyelvre és a szépirodalomra korlátozódik. A többes számú alakok csak különleges, stilisztikailag indokolt esetekben fordulnak elő; ezt a 437. oldalon maga a szerző is elismeri. Ilyen körülmények között nehezen indokolható, hogy az illatívusz a többi esettel együtt bekerüljön az irodalmi nyelv paradigmáiba; egyébként a névmások és a melléknévi igenevek ragozási paradigmáiba nem veszi fel. Más a helyzet a kelet-aukštaitiai nyelvjárásokban, ahol az illatívusz valóban egyenrangú tagja az esetrendszernek.

Helyesen állítja, hogy a szó végén a mássalhangzókat általában keményen ejtik, de a 65. oldalon kivételként kezeli a hosszabb alakokból megrövidült elöljárószókat, határozószókat és kötőszókat: dėl, kol, tol, amelyekben állítólag a szóvégi l-t lágyan ejtik. A mai irodalmi nyelvre valójában ezekben is a szóvégi l kemény ejtése jellemző.

A többes számú birtokos esetű žvėrių alak, amely a ragozási paradigmában elsőként szerepel a žvėrių mellett (129. o.), nyelvjárási forma, amely az irodalmi nyelvben már egyáltalán nem használatos. Ugyancsak nem tekinthető az irodalmi nyelv adatának a bendrybė főnév, amely a 121. oldalon a szokásos yba képzős származékok mellett szerepel: kūryba, rašyba, sodyba stb.

Vitatható a szerzőnek az az állítása, hogy A. Schleicher chrestomathiájában az igék egyszerű múlt idejű aktív igenévi alakjai, a prigavuse és az išgėruse, új alkotások a többes szám alanyesetű prigavę és išgėrę alakok helyett (178. o.). A. Bezzenberger már B. Vilentas írásaiban is rámutatott ilyen kettős számú alanyesetű alakokra, BGLS 161; például: ateiusse VEE 202, vö. giwenuse, kalbejuse, atejuse KIC 40⁴; mellettük Kelet-Poroszország litván nyelvjárásaiban a jelen idejű aktív igenév megfelelő alakjai is használatban voltak, például: negalincze Sch II 215, ne turincze Jrk 73, vö. még a féligenév ne rasdame BsMt II 198. E formák régi voltát J. Endzelin meggyőzően bizonyította (IF 33, 123–124); párhuzamba állíthatók a mássalhangzó-tövű alakok kettős számú alanyeset-tárgyesetével, vö.

⁴ Itt ugyanazokat a forrásrövidítéseket használjuk, mint a nagy Litván nyelv szótárában.

196

žmūne DP 313₁₀, 314₁₆, šūne Mit II 40 (az első alakot maga a szerző is említi az I 139. és II 171. oldalon).

A 295. oldalon minden alap nélkül bírálja az akadémiai „Litván nyelv szótárát” azért, mert M. Daukša alakját, a nuentiemus DP 592 formát igenévként tartja számon; a szerző szerint az alak hibásan van leírva, és egy határozói igenévre, valamint a névmás részes esetére bontja (nueinantį jemus). Itt valószínűleg ugyanazzal a névmás nélküli, abszolút használatú részes esetű igenévvel van dolgunk, mint a bekalbančėm DP 159₁₂, regintiemus DP 228₃₇, tarintiemus BB Apd 27, 13 stb. esetében; lásd LKK V 106–107.

A könyv kedvező vonásai közé tartozik a példák gondos kiválasztása, a teljes szöveg kiváló technikai előkészítése és szerkesztése, amely lehetővé teszi az olvasó számára, hogy gyorsan és könnyen megtalálja a szükséges adatokat.

Befejezésül azt kívánnánk, hogy A. Zenas „Litván nyelvi kézikönyve” minél több litván nyelvbarát és kutató előtt tárja ki a kapukat világszerte.

V. Ambrazas

JELENTŐS LÉPÉS A LETT DIALEKTOLÓGIÁBAN

M. Rudzīte, Latviešu dialektoloģija, Rīgā, 1964, 432 p.

Az utóbbi évek a balti nyelvek dialektológiája számára valóban igen termékenyek voltak. A számtalan tanulmány és az egyes nyelvjárások monográfiái mellett végre megjelentek a régóta várt, összefoglaló jellegű dialektológiai művek: a litván nyelv kutatói örülhetnek Z. Zinkevičius „Lietuvių kalbos dialektologija” (Vilnius, 1966) című munkájának, a lett nyelv kutatói pedig M. Rudzīte „Latviešu dialektoloģija” című könyvének. Ez a két, egyébként eltérő módszerekkel, részben különböző célokra íródott könyv mintegy a balti nyelvek dialektológiájának sajátos enciklopédiája, amely nélkül e nyelvek egyetlen kutatója sem boldogulhat.

Marta Rudzīte már jó másfél évtizede eredményesen munkálkodik a lett dialektológia területén: 1958-ban jelent meg az észak-lettországi több szomszédos nyelvjárásról szóló terjedelmes leírása¹ (ezt a munkát már 1954-ben megvédte kandidátusi disszertációként²), 1963-ban pedig megjelent a lett nyelv nyelvjárási szövegeiből összeállított, oktatási célokat szolgáló szöveggyűjteménye³. M. Rudzīte nagy érdeme a lett dialektológia terén az is, hogy a rigai egyetem általa vezetett végzettjei számos értékes leírást készítettek saját anyanyelvjárásaikról, amelyek nyelvtudományi értéküket tekintve nem maradnak el sok megjelent lett dialektológiai kutatástól. M. Rudzīte legnagyobb hozzájárulása azonban a lett nyelvészethez és általában a baltisztikához a „Latviešu dialektoloģija” című könyve. Már a mű terjedelme – 432 oldal – is kellően mutatja, hogy a szerző valóban hatalmas munkát végzett. Meglehetősen szigorú terv szerint írja le a lett nyelv fő nyelvjárásait: a középsőt (vidus dialekts, 59–146. o.), a lív nyelvjárást (lībiskais dialekts, 147–255. o.) és a felvidékit (augšzemnieku dialekts, 257–405. o.). Az igazat megvallva, részletesebben csak a nyelvjárások fonetikáját és morfológiáját tárgyalja, a szintaxis kérdéseit pedig szinte egyáltalán nem érinti (jellemző, hogy ez a „baj” Z. Zinkevičius „Lietuvių dialektologija” című művét sem kerülte el – a balti nyelvek szintaxisára, úgy látszik, még mindig nem virradtak derűsebb napok!).

¹ M. Rudzīte, Ziemeļvidzemes izloksnes Braslavā, Vecatē, Baunos un Vilzēnos, „Valodas un literatūras institūta raksti“, VI, Rīgā, 1958, p. 101–256.

² М. Рудзит, Говоры северной части Видземе (Браславский, Вецатский, Баунский, Вилзенский), Автореферат, Рига, 1954.

³ M. Rudzīte, Latviešu izloksņu teksti, Rīgā, 1963, 108 p. (išleista rotoprintu).

197