Nauja lietuvių kalbos gramatika

A nyelvtan előszavában a litván írásbeliség úttörőjének, M. Mažvydasnak szerény szavaival fordulnak az olvasóhoz:,,mana darba usz gier prymkiet- “. Kétségtelen, hogy e neves norvég balti nyelvész tudós kívánsága bőségesen teljesülni fog. A könyv minden oldaláról az olvasó nagy hálával érzi a szerző iránt, hogy a,,Balti nyelvek összehasonlító nyelvtana“ jelentős és alapvető hozzájárulás a mai baltisztikához és indoeuropeisztikához. ; K. Morkūnas ÚJ LITVÁN NYELVTAN A. Senn, Handbuch der litauischen Sprache, Bd. I: Grammatik, Heidelberg, 1966. Hosszú időn át a külföldi nyelvészek egész nemzedékei A. Leskyn által összeállított, olvasókönyvből, rövid nyelvtanból és szótárból álló kézikönyvből tanulták a litván nyelvet. Megjelenése (1919) óta már csaknem ötven év telt el. Ez idő alatt nemcsak a litván nyelv helyesírása változott meg jelentősen, hanem egyes formák használata is, összehasonlíthatatlanul megnőtt a szépirodalom és a tudományos irodalom mennyisége, továbbá a fonetika, a morfológia és a szintaxis számos kérdését alaposan megvizsgálták. Új, átfogó litván nyelvi kézikönyv elkészítése szükségessé vált. E munkába a svájci származású nyelvész, A. Zenas (Senn) fogott. 1957-ben kiadta a „Litván nyelvi kézikönyv” II. részét, amely különböző litván írók műveiből válogatott és hangsúlyjelekkel ellátott szövegeket, kommentárokat, valamint litván–német–angol szótárt tartalmaz?. 1966-ban megjelent e kézikönyv első, legfontosabb része is — a litván nyelv grammatikája. Ez egy hatalmas, 495 oldalas mű, amely részletesen leírja a mai litván nyelv fonetikáját, morfológiáját és számos grammatikai forma használatát. E grammatika szerzője, a Pennsylvaniai Egyetem professzora, A. Zenas munkásságával jól ismert a litván nyelvészek körében. Ő az egyik szerzője a nemrég Heidelbergben befejezett, öt kötetes „Litván írott nyelvi szótárnak”? a szerkesztők egyike, és egyben az egyetlen, aki e szótáron a kiadás kezdete óta dolgozik. Régóta érdeklődik a litván nyelv iránt, élt Litvániában, és a kaunasi egyetemen fonetikát, valamint más nyelvészeti tárgyakat tanított. 1929-ben megírta a „Rövid litván nyelvkönyv”* című, külföldieknek szánt művet, akik szeretnének valamennyire megtanulni litvánul. A. Zenas később sem szakította meg kapcsolatait a litvanisztikával. Számos cikket és egyéb tanulmányt írt a litvanisztika, a baltisztika, valamint általában az összehasonlító nyelvészet kérdéseiről, az utóbbi időben pedig aktívan részt vesz a balti, szláv és germán népek legkorábbi kapcsolatainak problémáját vizsgáló kutatásokban. Új műve mintegy összefoglalja a hosszú éveken át folytatott litvanisztikai tanulmányok eredményeit. y | A nyelvtan tíz részből áll. Már az első — bevezető — rész is terjedelmes és tartalmas; ebben a litván nép történetének rövid áttekintése után tárgyalja a litván nyelv helyét a balti nyelvek között, valamint kapcsolatait más rokon nyelvekkel. Itt a szerző tömören kifejti koncepcióját a balti, szláv és germán nyelvek legősibb kapcsolatainak kérdéséről. Véleménye szerint már az indoeurópai nyelvközösség időszakának végén, amikor a balti. szláv és germán nyelvek elődei szoros kapcsolatban álltak egymással, kialakult ' A. Senn, Handbuch der litauischen Sprache, II, Heidelberg, 1957. * M. Niedermann, A. Senn, F. Brender, A. Salys, Wėrterbuch der litauischen Schriftsprache, Litauisch-- Deutsch, I—V, Heidelberg, 1934—1967. * A. Senn, Kleine litauische Sprachlehre, Heidelberg, 1929. 194 közös, csak ezekre a dialektusokra jellemző sajátosságok (pl. a tūkstantis ’ezer’ számnév, a rozs elnevezése, a többes szám dativusi alakjai su -m ir stb. ). Néhány ir kutató által feltételezett balti–szláv alapnyelvet szigorúan érvelve tagadva, a szerző e nyelvek rokonságát egy igen hosszú, már III m. e. a szoros érintkezés (szimbiózis) három évszázadon át tartó folyamatában. Be az is összeköti a balti és a szláv ir nyelveket, hogy sokáig megőrizték az ősi indoeurópai vonásokat, míg a germán nyelvek gyorsan modernizálódtak, megváltoztak és eltávolodtak eredeti állapotuktól. o ir Különösen archaikusak a fennmaradt balti nyelvek. A bevezetés további részében röviden tárgyaljuk a litván nyelvjárásokjų at, valamint az su irodalmi nyelvhez való viszonyukat, és áttekintjük a litván nyelv régi emlékeit. A bevezető rész utolsó fejezetei a litván nyelv hangjait, írását és fejlődését, valamint más jų indoeurópai nyelvek ir hangjaival való kapcsolatait su írják le. A nyelvtan második részében a főnevek, névmások, számnevek és igenevek ragozását tárgyaljuk, a harmadik és negyedik részben az igealakok képzését és a ir flexiót, az — ötödikben pedig a változatlan szófajokat. ir — A hatodik rész röviden ismerteti a szóképzés alapvető elveit. A következő három rész a formák használatával foglalkozik: külön tárgyalja a névszók használatát, valamint az esetek jelentését és iaz igei formák funkcióit. Az utolsó, tizedik rész röviden áttekinti a litván mondatszerkezet néhány sajátosságát. A bevezető résztől eltekintve, amely a balti összehasonlító nyelvészet kérdéseit érinti, a nyelvtan elsősorban a mai litván nyelven alapul. A szerző nem törekszik a tárgyalt formák őstörténetének bemutatására, nem jų su hasonlítja össze őket más nyelvek formáival, és nem rekonstruál régebbi, az írott forrásokban nem tanúsított előzményeket. E mű ebben különbözik a Lengyelországban kiadott J. Otrębski-féle nyelvtantól, amely történetibb szemléletű. Ezzel szemben a mai litván nyelv tényei itt igen széles körűen és alaposan vannak megvilágítvir a. Az előszó még azokat a szerzőket is megnevezi, 74 akiknek iš írásaiból a mai nyelv anyagát gyűjtötték; ehhez a nyelvtanhoz be sok folklórforrást is felhasználtak (köztük jelentős helyet foglalnak el a Litván Nyelvés Irodalmi ir Intézet által kiadott gyűjtemények), nyelvjárásleírásokat, valamint az összes korábbi nyelvtan ir bőséges nyelvészeti irodalmát. A szerző jól ismeri a szovjet su időszakban Litvániában kiadott nyelvészeti munkákat, sok helyen ezekre támaszkodik, és megemlíti őket az irodalomjegyir zékekben, amelyeket minden fejezet végén közölnek; különösen széles körben használta az utóbbi évtizedekben megjelent litván nyelvi szótárakat ti ir a „Lietuvių kalbotyros klausimai” sorozat kiadványait: A nyelvtan csak a mai litván ne irodalmi nyelv tényeit írja le, de minden fontosabb kérdésben igyekszik adatokat közölni a nyelvjárásokból, a régebbi írásokból ir iš ir a XVI–XVII. a. századi nyelvemlékekből. Alkalmazkodva a „A litván nyelv kézikönyvének“ II. részében közzétett szövegekhez gyakran tárgyalnak ir egy-egy nevesebb szerzőre (például M. Daukšára, J. Bretkūnaiš sra, az újabbak közül — M. ValančiuS. sra, Daukantasra, B. Krėvėre, ir Sruogára stb.) jellemző alakalkotási, ragozási és ar használati sajátosságot. Így a grammatika iš egy része a mai nyelvben ir használt alakok fejlődését tükrözi az írott hagyomány időszakában. A nyelvjárások ir régi írásos emlékeinek adatait megkülönböztetjük a mai irodalmi nyelv tényeitől, általában eltérő betűtípussal közöljük, és ez nem bontja meg a munka egységét. A nyelvi adatok közlésének és elrendezésének módszerét itt elsősorban magának a munkának a rendeltetése határozta meg. Mivel a nyelvtan elsősorban a litvánul nem tudó, litván nyelvet tanuló és szövegeket olvasó személyek számára készült, az ir anyagot úgy közöljük, hogy az olvasó minden egyes szófaj és formacsoport esetében egy helyen minél több sokoldalú ar információt találjon. Ezért az egyes ragozási vagy személyragozási típusok mellett 13* 195 együttesen tárgyaljuk a hangsúlyozást, sőt a szóalkotás kérdéseit is, és igyekszünk minél több inflexiós paradigmát bemutatni. Például ahol a tőváltó főnevekről van szó, ott még a duktė főnév ragozási paradigmáit is megtaláljuk a következők alapján p. 140, 76 Daukša Postillája és öt litván nyelvtan: F. Kuršaitis, K. Jaunius, J. Jablonskis 1901-ben, 1925-ben, valamint J. Žiugžda 1961-ben megjelent nyelvtana alapján. Ugyanitt ismertetjük az r» tövű főnevek szóalkotási kérdéseit (a legfontosabb képzőket), hangsúlyozását és az írásos hagyomány időszakában kialakult formák történetét is. Ez az előadásmód megkönnyíti, hogy az olvasó egy helyen megtalálja valamely formacsoporttal kapcsolatban az összes szükséges adatot, azonban emiatt az összefoglaló módszertani egységessége és tömörsége sok helyütt csorbát szenved. Általában véve módszertani és elméleti szempontból ebben a munkában a korábbi nyelvtanokhoz képest nem találunk sok újat. A leíró grammatika új módszereit itt nem alkalmazzák, még a litván nyelv hangállományának fonológiai leírásától is eltekintettek Értelmezések Ezt a bemutatott nyelvi tények gazdagsága és változatossága ellensúlyozza. Anélkül, hogy e nagy és jelentős mű részletesebb elemzésébe bocsátkoznánk, megemlítünk egy-két, lapozgatása közben észrevett pontatlanságot vagy vitatható állítást. A korábbi nyelvtanoktól eltérően a szerző az illativust a többihez hasonló, ugyanolyan ragnak tekinti (ein regelrechter Beugungsfall, p. 92), és beilleszti az irodalmi nyelv főneveinek és mellékneveinek ragozási paradigmáiba. Bár az illativus egyes számú alakjait a mai nyelvben meglehetősen gyakran használják, már adverbializálódásra hajlanak, és elszigetelődtek a többi esettől, használati körük pedig a beszélt nyelvre és a szépirodalomra korlátozódik. A többes számú alakok csak különleges, stilárisan motivált esetekben fordulnak elő; ezt maga a szerző is elismeri a 437. oldalon. Ilyen körülmények között az illativus beillesztése az irodalmi nyelv paradigmarendszerébe a többi eset mellett nehezen igazolható; egyébként a névmások és a melléknévi igenevek ragozási paradigmáiba sincs belefoglalva. Más a helyzet a keleti aukštaitis nyelvjárásokkal, ahol az illativus valóban az esetrendszer egyenjogú tagja. A szerző helyesen állítva, hogy a szó végén a mássalhangzókat általában keményen ejtik, a 65. oldalon kivételnek tekinti a hosszabb alakokból megrövidült dė/, kol, tél, kur elöljárókat, határozószókat és kötőszókat, amelyekben a szóvégi / állítólag lágyan ejtendő. Valójában a mai irodalmi nyelvre itt is a szóvégi / kemény ejtése jellemző. A žvėrį többes számú birtokos eseti alakja, amely a ragozási paradigmában a žvėriū mellett elsőként szerepel (129. o.), nyelvjárási, az irodalmi nyelvben pedig már egyáltalán nem használatos. Ugyancsak nem tekinthető az irodalmi nyelv tényének a bendryba főnév, amely a 121. oldalon a szokásos -yba képzős származékok, például a kūryba, rašyba, sodyba stb. mellett szerepel. Vitatott a szerző azon állítása, miszerint A. Schleicher chrestomathiájában a prigdvuse és išgėruse, amelyek a többes szám alanyesetű prigave és išgėrę helyett álló új képzések, a múlt idejű egyszeri aktív melléknévi igenevek alakjai (178. o.). A. Becenbergeris a BGLS 161-ben már B. Vilento írásaiban is megadta az ilyen duális nominativusokat, pl.: ateiusse VEE 202, vö. giwenuse, kalbėjuse, atėjuse K1C 40*; mellettük Kelet-Poroszország litván nyelvjárásaiban a jelen idejű aktív participiumok megfelelő alakjait is használták, pl.: negalincze Sch 11 215, ne turincze Jrk 73, vö. továbbá a ne rasdame BsMt II 198 folyamatos melléknévi igenevet. E formák régi voltát meggyőzően kimutatta J. Endzelynas IF 33, 123—124; összevethetők a mássalhangzó-tövű duális nominativus-accusativusszal, vö. 4 Itt ugyanazokat a forrásrövidítéseket használjuk, mint a nagy Litván nyelv nagyszótárában. 196 Zmine DP 31314, 31415, Sune Mit II 40 (e formák közül az elsőt maga a ir szerző említi a I 139, II 171). Be pamato p. 295 kritizált akadémiai „Litván nyelv nagyszótára” pedig už M. Daukša formája, a nuentiėmuDP 592 s, itt igenévként szerepel; a szerző úgy véli, hogy hibásan van ji írva, és felbontja ir ją į a ir határozói igenevet a névmás részes esetére (nuefit iemus). Itt minden valószínűség szerint a névmás olyan, abszolút részes esetben álló, be igenévként működő alakjával van dolgunk, mint a DP 159,,, bekalbancžėm regintiėmus DP 2285,, tarintiemus BB Apd 27, 13 ir stb., lásd LKK V 106—107. A könyv pozitívumai közé sorolható a példák gondos kiválasztása, valamint az egész szöveg kiváló technikai előkészítése és szerkesztése, amely lehetővé teszi az olvasó számára, ir hogy gyorsan és könnyen megtalálja a szükséges adatokat. Befejezésül azt kívánhatjuk, hogy A. Zeno „A litván nyelv kézikönyve” minél több barátja és kutatója előtt tárja ki a litván nyelv kapuit az egész világon. V. Ambrazas A LETT DIALEKTOLÓGIA JELENTŐS LÉPÉSE M. Rudzite, Latviešu dialektologija, Riga, 1964, 432 o. Az elmúlt évek a balti nyelvek dialektológiája számára valóban nagyon termékenyek voltak. Számos tanulmány és egyes nyelvjárások monográfiái közepette végre megjelentek a régóta várt, összefoglaló jellegű dialektológiai művek: a lituanisták Z. Zinkevičius „A litván nyelv dialektológiája” (Vilnius, 1966) című munkájának örülhetnek, a latvisták pedig — M. Rudzytė „Latviešu dialektologija” című művének. Ez a két, egyébként eltérő módszerrel és részben eltérő célokra írt könyv mintegy a balti nyelvek dialektológiájának sajátos enciklopédiája, amely nélkül e nyelvek egyetlen kutatója sem boldogulhat. Marta Rudzytė már másfél évtizede eredményesen dolgozik a lett dialektológia területén: 1958-ban jelent meg több észak-lettországi szomszédos nyelvjárás nagy terjedelmű leírása?" (ezt a munkát már 1954-ben megvédte kandidátusi disszertációként*), 1963-ban pedig megjelent az általa összeállított, oktatási célokra szánt lett nyelvjárási szöveggyűjtemény®. Ezenkívül M. Rudzytė nagy érdeme a lett dialektológia terén az is, hogy az általa vezetett Rigai Egyetem növendékei számos jó leírást készítettek anyanyelvi nyelvjárásaikról, amelyek a nyelvtudomány szempontjából értéküket tekintve nem maradnak el a publikált lett dialektológiai kutatások nagy részétől. M. Rudzyte legnagyobb hozzájárulása azonban a lett nyelvkutatáshoz és általában a baltisztikához a „Latviešu dialektologija” című könyve. Már önmagában e mű terjedelme —432 oldal —kellően mutatja, hogy a szerző valóban hatalmas munkát végzett. Meglehetősen szigorú terv szerint írja le a lett nyelv fő nyelvjárásait —a középső (vidus dialekts, 59—146. o.), a lív (libiskais dialekts, 147—255. o.) és a felvidéki (augšzemnieku dialekts, 257—405. o.) nyelvjárást. Őszintén szólva; részletesebben csak a nyelvjárások fonetikáját és morfológiáját írja le, a szintaxis kérdéseit pedig itt szinte nem is érinti (jellemző, hogy ez a „baj” Z. Zinkevičius „Lietuvių dialektologija” című művét sem kerülte el —a balti nyelvek szintaxisának, úgy látszik, még mindig nem jöttek el a derűsebb napjai!). 1 M. Rudzite, Zieme]vidzemes izloksnes Braslava, Vecatė, Baunos un Vilzėnos,,,Valodas un literaturas instituta raksti“, VI, Riga, 1958, p. 101—256. * M. Pyasur, T'oBopki ceBepHoO¥i uacrn Buzeme Bpamissecal; Beuarckuit, bBayubckuii, Bua. 3eHckHii), Astopedepar, Pura, 3 M. Rudzite, Latviešu izlok§gu teksti, Riga, 1963, 108 o. (rotaprinttel kiadva). 1954. 197