LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXXIV (1994)

LIETUVIŲ KALBOS TARMĖS IR JŲ TYRINĖJIMAI

Aleksandras VANAGAS

A. SALYS PROFESSZOR VEZETÉKNEVEK ÉS HELYSÉGNEVEK BIZOTTSÁGA

A „Gimtoji kalba” kezdeményezésére 1933 júniusában egy tucatnyi ember gyűlésén megválasztották a „Vezetéknevek Bizottságát”. Legfontosabb feladatának a litván vezetéknevek litvánosítását tekintette. Ehhez elsőként regisztrálni kellett a vezetékneveket. A Belügyminisztérium pénzén, az Állampolgári Védelmi Osztály segítségével, a helyi önkormányzatok közreműködésével viszonylag rövid idő alatt mintegy 200 000 vezetéknevet jegyeztek fel külön szótári kartonokra (1:2). Megkezdték feldolgozásukat. Ezzel főként a Bizottság foglalkozott, amelynek első ülésére 1934. január 24-én került sor. Az ülésen részt vett: J. Balčikonis (elnök), A. Salys, I. Šeinius, A. Survila, P. Veblaitis pap és J. Talmantas. Miután a Belügyminisztérium képviselője tájékoztatást adott, A. Salys felolvasta a „A miniszterelnök és a pénzügyminiszter úrnak” című memorandum tervezetét. Ebben többek között hangsúlyozza, hogy a helyi önkormányzatok révén összegyűjtött vezetéknévanyag különféle hiányosságokat mutat, ezért „a helyszínen történő ellenőrzésre is szükség van” (1:3). A memorandum ezután így szól: „A Bizottság véleménye szerint a legpontosabban úgy lehetne ellenőrizni, ha megfelelő felkészültségű embereket küldenénk az egész országba, akik a járásokban összehívott elöljárók kiejtése alapján véglegesen meg tudnák állapítani a vezetéknevek alakját. Véleményünk szerint e munka elvégzéséhez fél éven át 6–7 emberre volna szükség. Ugyanakkor szükséges volna egész Litvánia helyneveit is pontosan összeírni, és szigorúan egységesíteni a használandó alakokat. Így egyszerre két nagy munkát végeznének el, mivel a helynevek írásának kérdése mára igen kényessé vált” (1:3). Továbbá: „Mivel a vezetéknevek litvánosítását nem lehet a helyi önkormányzatok vagy más szervek belátására bízni, szükséges kiadni egész Litvánia vezetékneveinek szótárát, amely szigorúan meghatározza, mit kell kötelezően litvánosítani, hogyan kell litvánosítani, és mely vezetéknevek megváltoztatása csak ajánlott” (1:4).

A Bizottság a helynevekkel kapcsolatban is hasonló álláspontot képviselt. Nyilvánvalóan azért, hogy elejét vegye a helynevek spontán, hozzá nem értő megváltoztatásának, 1935. május 28-án úgy határozott, hogy „felkéri a Földrendezési Osztályt: utasítsa a körzeti földrendezőket, hogy tartózkodjanak a falvak és tanyák nem litván neveinek helyi értelmiségiek és lakosok kívánsága szerinti litván nevekre való megváltoztatására irányuló felszólításoktól” (1:79). Azt is felismerte, hogy a személyazonosító okmányokba bekerült hibás helyneveket nehéz lesz kijavítani, ezért sietett elkészíteni a helynévszótárt: „Gondoskodni kell a helynévszótár kiadásáról is, még az új útlevelek kiadása előtt” (1:10). Természetesen nem Litvánia összes helynevéről volt szó, hanem csak a lakott települések neveiről.

A leendő helynévszótár ilyen profilja a helynevekhez való viszonyulást is meghatározta: mint látni fogjuk, főként oikonimákat (lakott települések neveit) gyűjtöttek, míg a

64

többi helynév (folyók, tavak, mezők, erdők, rétek, legelők és hasonlók nevei) közül csak a legfontosabbakat jegyezték fel, ráadásul nem mindegyiket ugyanolyan gondossággal.

„Hogy a vezetéknevek és helynevek szótárainak nyomdai előkészítése hamarabb megkezdődhessen, a vezetéknevek litvánosításával foglalkozó bizottság A. Salyst választotta meg a vezetéknévszótár szerkesztőjének, a helynévszótár szerkesztőjének pedig J. Balčikonist” (1:11). „A helynévszótár szerkesztőjének először össze kell gyűjtenie a szlávosított helyneveket, lapokra kell írnia őket, majd a megyei főispánokon keresztül el kell küldenie a járási önkormányzatoknak, amelyek talán helyben tisztázhatnák e helynevek eredetét, vagy javaslatot tehetnének a megváltoztatásukra. Így a vezetéknevek litvánosításával foglalkozó bizottságnak több anyag áll majd rendelkezésére, amikor azok megváltoztatásáról tárgyal” (1:12).

A munkálatok elvégzésére a Bizottság 38 000 Lt-t kért, előrelátóan azt javasolva, hogy „ez az összeg az államkincstárba visszakerülhetne, ha az új útlevelek illetékét mindössze 20 centtel megemelnék” (1:5).

A második ülésen (1934. március 14-én), amelyet A. Salys elnökölt, kifejtette, hogy „a Klaipėdai terület lakosainak vezetéknevei litvánosabb formában maradtak fenn, mint Nagy-Litvániában. Itt csupán arról kell gondoskodni, hogy helyes litván nyelvi alakban írják le őket” (1:7). Úgy döntöttek, hogy a Klaipėdai terület vezetékneveinek jegyzékét „a Klaipėdai Terület kormányzóján és A. Survilán keresztül” szerzik be (ugyanott).

A vezetéknevek ellenőrzéséhez és a helynevek feljegyzéséhez szükséges pénz rendelkezésre állt, a munka gyors ütemben folyt. A Bizottság 1934. október 16-i ülésén a Belügyminisztérium „vezetéknevek rendezésével foglalkozó tisztviselője, J. Griška” arról számolt be, hogy „a hét vezetéknév-ellenőrző közül négy már befejezte vidéki munkáját, és most a minisztériumban dolgozik a megyei vezetéknévszótárak összeállításán” (1:9). Egyedül M. Samulėnui nem ment a munka: túl lassan dolgozott. Ezért a Bizottság (amelynek J. Balčikonis volt az elnöke) 1934. október 24-én úgy határozott, hogy „M. Samulėną felmenti a vezetéknév-ellenőrzési munka alól, és helyette egy másik ellenőrzőt küld az Utenai megyébe” (ugyanott). M. Samulėnas még kérvényezte, hogy engedjék befejezni a rábízott munkát, kérelmét azonban nem fogják teljesíteni (1:11).

A Klaipėdai terület kormányzója is válaszolt. Levelében arról tájékoztat, hogy „a Klaipėdai Terület Igazgatósága, miután megvitatta a vezetéknevek ellenőrzésének és a helynevek gyűjtésének kérdését a Klaipėdai Területen, ülésén jóváhagyta a munkát, úgy döntött, hogy 1000 litát fordít rá, és rendelkezésre bocsát minden szükséges anyagot” (1:15). A Bizottság célszerűnek tartotta, hogy két ellenőrzőt válasszon a Kaunasban tanuló klaipėdai diákok közül. „A. Salys professzor magához hívatott egy-két olyan diákot, akik alkalmasak lehettek ellenőrnek, hogy elbeszélgessen velük” (1:16). A Bizottság úgy döntött, hogy „levelet ír az Igazgatóságnak, és kéri, hogy állítsa össze és küldje el a lakott helyek és a vezetéknevek jegyzékét, megyék és járások szerint. A levelet a Bizottság elnöke és a Vezetéknevek Rendezési Osztályának vezetője (azaz A. Salys) írja alá” (ugyanott).

Amikor a vezetéknevek és helynevek gyűjtése a végéhez közeledett, észbe kaptak, hogy a Bizottság üléseinek nincs hivatalos státuszuk: az 1934. október 16-i ülésen (3. jegyzőkönyv) megállapították, hogy „eddig az ülések mintegy magánjellegűek voltak, nem vezettek róluk jegyzőkönyvet, és a tagok semmilyen díjazást nem kaptak értük”. Ezért úgy határoztak: „A vezetéknevek és helynevek tényleges litvánosítási és általános rendezési munkájának megkezdésekor az üléseket hivatalossá kell tenni, jegyzőkönyvezni kell, és a bizottsági tagoknak díjazást kell fizetni értük” (1:10). Ebből következik, hogy a Bizottság első ülési jegyzőkönyveit utólagos dátummal írhatták meg. A Bizottság neve is némileg módosult — „a Belügyminisztérium Vezetéknevek és Helynevek

65

Bizottság” (az 1936—1940-es jegyzőkönyvi könyvben „Belügyminisztériumi Családnevek és Helynevek Litvánosítási Bizottsága” néven szerepel).

A Családnevek és Helynevek Bizottságának kezdeményezésére tehát rendkívül nagy és kivételes jelentőségű munka zajlott: az élő nyelvből, mondhatni, expedíciós módszerrel összeírták a litván családnevek többségét, a lakott helyek neveinek többségét, valamint számos más helynevet. Mindezt elképzelhetetlenül rövid idő, hozzávetőleg egy év alatt végezték el.

A családnevek és helynevek összegyűjtése mintegy a Bizottság munkájának első szakasza volt. Miután ezt befejezte, a Bizottság e munka másik részéhez látott hozzá: a családnevek és helynevek rendezéséhez, amit akkoriban rendszerint litvánosításnak neveztek. A családnevekkel kezdték: az 1935. január 19-i bizottsági ülés jegyzőkönyvében (8. sz.) ezt a tömör bejegyzést találjuk: „287 családnevet vizsgáltak meg Abadauskistól Aikauskisig” (1:20). 1935. január 22-én ismét hasonlót: „312 családnevet vizsgáltak meg Aikevičiustól Aliach nosig” (1:21). És így tovább: 1935. január 24-én — „418 családnevet vizsgáltak meg Aliachnostól Androkaitisig” (1:23); 1935. január 28-án — „434 családnevet vizsgáltak meg Andronavičiustól Arminóig”; 1935. január 30-án — „526 családnevet vizsgáltak meg Arminaitistól Ąžuolasig”. A Bizottság összetétele egyelőre alig változott: elnöke J. Balčikonis, tagjai A. Salys, A. Survila, P. Veblaitis pap, J. Gr iška és J. Talmantas. Munkatempója meglepően gyors volt. De a családnévből is sok volt. Ezért úgy tűnik, nem jutott idő mindegyikük megvizsgálására. 1938. december 16-án (180. sz. jegyzőkönyv) találjuk az utolsó bejegyzést: „Litvánosított családnevek Pilypaitistól Polōkasig” (2:161). Igaz, a Bizottság működésének végéig tárgyalt különféle családnévügyeket — utolsó ülésén, amelyet 1940. május 16-án tartottak (201. sz. jegyzőkönyv), még több családnév-helyesbítési kérelmet is megvizsgáltak (2:185). Nem világos, hogy a 180. ülés után folytatták-e még a családnevek rendszeres litvánosítását.

Kétségtelen, hogy valamennyi családnevet rendezték, de nem tudni, hogy a Bizottság, vagy — ami talán valószínűbb — annak egyes tagjai. A családnévi aktákban az ábécé minden betűjénél bőven találhatók javítások és megjegyzések. Ezek azonban következetlenek, néha pedig teljesen esetlegesek.

A jegyzőkönyvek nagyon tömör bejegyzései nem árulják el, hogyan folyt a munka, és milyen szempontokat követtek a családnevek litvánosításakor. A. Salys által felolvasott memorandumtervezet a következő négy alapelvet említi:

”1. törvényileg kötelezően litvánosítják az idegen szláv képzőkkel ellátott litván családneveket, valamint a kétségtelenül tükörfordításokat,

2. érintetlenül hagyják az idegen, nem litván eredetű kölcsöncsaládneveket, például Butkus, Jankus, Jonušas, Stankus,

3. nem kötelező megváltoztatni azoknak a litvánoknak a családnevét, akik idegen, nem litván származásúak,

4. az egyéb idegen, nem litvánosított, valamint csúnya jelentésű családneveket szabad akaratból változtatják meg” (1:4).

Ezekről az alapelvekről hosszan lehetne beszélni és sokat vitatkozni. Például, ahogy a „Litván családnevek szótára” (3) szerkesztésének tapasztalata megmutatta, még az első alapelvhez is nagyon nehéz lenne tartani magunkat — több száz olyan eset van, amikor nem lehet kétséget kizáróan megállapítani, hogy egy családnév litván-e vagy sem. A második pontban említett Butkus családnév olykor litván is lehet — rövidítés

66

milyen összetett személynévből (3: I 368–369). Korántsem lesz mindig ismert, hogy a mai litván saját vagy idegen eredetű-e. Még nehezebb a lefordított családnevek esete — a családnevek fejlődésére és változására vonatkozó alapos kutatások hiányában többnyire nem lehet biztosan megállapítani a családnév lefordítását. Hasonló kételyekből még sok akad. Ezek elegendőek ahhoz, hogy megértsük, milyen nehéz volt a memorandumban kinyilvánított elveket a gyakorlatban alkalmazni. A nehézségek ismét csak nem láthatók közvetlenül, „rekonstruálni” kell őket, mert a jegyzőkönyvek nem tükrözik a laboratóriumi munkát. Az eredményeket ábécérendbe szedett családnév-aktákban rögzítették, amelyek mind fennmaradtak. A Bizottság véleménye szerint litvánosított családnevek aktáiba kézzel egytől akár több tucatnyi javasolt helyettesítő alakot is beírtak. Pl. (az ábécé első családneve): Abadauskas, Abadauskis, Abadovskis — javasolt helyettesítő alakok: Abadas, Abadáitis, Abadãnas, Abadõnis, Abadėnas, Abadynas. Mit jelent egy ilyen javaslat? Mindenekelőtt azt, hogy ellentmond a második alapelv rendelkezésének, miszerint „az idegen eredetű kölcsöncsaládnevekhez nem nyúlunk”. Az Abadauskas családnév kölcsönzött, talán belarusz eredetű — vö. belarusz Абадоўскі, Обадэй, Абадзянка, Абадкоў stb.: belarusz вобад ’gylvs’ (3: I 55).

A sorban a második az Abakanauškis családnév, a harmadik pedig az Abakanavičius. Ezeket a következő alakokra javasolják változtatni: Abakónis, Abakonáitis, Abakoníūnas, Abakoniónis, Abakonėnas, Abakonýnas. A megváltoztatásra javasolt családnevek szintén „kölcsönzöttek”, szláv eredetűek: vö. orosz Обакань, Обекань (3: I 55).

Sok ilyen kétes javaslat akad. Ez nem is meglepő, hiszen gyorsan, elhamarkodottan dolgoztak, egyetlen komolyabb litván családnévkutatás nélkül, a szomszédos népek családnévszótárainak hiányában stb. Röviden: empirikusan dolgoztak, szubjektív tapasztalatra és megérzésre, nem pedig a kutatások következtetéseire támaszkodva. Szerencsére ezek a javaslatok nem valósultak meg, aktákban maradtak fenn nyelvtudományunk és az akkori szemléletmód érdekes jelenségeként, amely egyébként alaposabb vizsgálatot is érdemel.

A családnevek rendezése és litvánosítása mellett a Bizottság arra is törekedett, hogy ezt a tevékenységet jogilag szabályozza. 1935. február 28-án (22. jegyzőkönyv) felolvasták a Belügyminisztérium által készített, a családnevek litvánosításáról szóló törvénytervezetet (1: 45). Később is visszatértek hozzá. 1935. március 11-én a Bizottság megvitatta a tervezetet, és A. Salys javaslatára kiegészítette a 4. cikkel. A tervezetet J. Balčikonis elnök, valamint A. Salys, J. Gr iška, P. Veblaitis és A. Survila tagok írták alá (csupán az ülésen részt vevő J. Talmantas aláírása hiányzik).

1935. június 7-én küldöttséget állítottak össze (J. Balčikonis, A. Salys, P. Veblaitis, J. Talmantas), amelynek feladata az volt, hogy a családnevekről szóló törvénytervezettel felkeresse az elnököt (1: 83). 1936. szeptember 22-én (91. jegyzőkönyv) A. Survila arról számolt be, hogy „a Minisztertanács minden határozat nélkül visszaküldte a családnevekről szóló törvénytervezetet a Belügyminisztériumnak, és amennyire tudni lehet, a tervezetet hivatalosan nem tárgyalta meg a Kabinet.”

Úgy határoztak, hogy lépéseket tesznek annak érdekében, hogy a törvénytervezet a Seimas elé kerüljön” (2: 33). 1937. január 12-én (111. jegyzőkönyv) a családnevekről szóló törvénytervezetet ismét átnézték és kiegészítették (2: 65). A Minisztertanács ismét visszaküldte a tervezetet átdolgozásra (2: 81) — első részét 1937. március 2-án (123. jegyzőkönyv), második részét március 5-én (124. jegyzőkönyv) vitatták meg. Az újonnan szerkesztett családnévtörvény-tervezethez magyarázatok is készültek. A teljes törvénytervezetet a magyarázatokkal együtt átírták a jegyzőkönyvek aktájába (2: 89–93). A további sorsa

67

a Bizottság üléseinek jegyzőkönyveiből nem állapítható meg.

A Bizottságnak más személynévi ügyeket is rendeznie kellett. 1938. november 25-én megkezdte a Vilkaviškisi esperességtől J. Laukaitis prelátus útján kapott keresztnevek jegyzékének megvitatását (2: 158). A vita elhúzódott, és csak 1939. április 3-án fejeződött be (2: 173). 1939-ben a Bizottság a férj családnevéből, -(i)us végződéssel képzett férjezett női családnevek következő képzési normáját ajánlotta: „A Simius, Pocius, Girnius, Bartasius, Girdžius, Meidus családnevekből a női családnevek írhatók Simienė, Pocienė, Girnienė... vagy Simiuvienė, Girniuvienė, Pociuvienė alakban — aszerint, hogy viselőik hogyan nevezik magukat, vagy mit kívánnak” (2: 177). Hasonlóképpen fogalmazzák meg ezt a normát napjainkban is.

A Bizottság munkájának másik iránya a második szakaszban a helynevek rendezése volt. Az összegyűjtött lakott helyek neveit, valamint néhány lakatlan hely nevét bizonyos aktákba írták át, járások és kerületek szerint. Ezek szintén mind fennmaradtak.

Az aktákban szereplő helyneveket a Bizottság vitatta meg. Az 1935. május 20-i, 35. számú jegyzőkönyvben rövid bejegyzést találunk: „Megvitatva az Alytusi járás falvainak és egytelkes településeinek helynevei (220).” A Bizottság tagjai: J. Balčikonis elnök, A. Salys, A. Survila, J. Grįška, P. Veblaitis és J. Talmantas (1: 75). Ezzel az üléssel megkezdődött a helynevek szabványosításának egész, több évig tartó folyamata. Kezdetben a jegyzőkönyvek nem rögzítették a megbeszélések menetét, a helynevek módosításának, megváltoztatásának, új nevek kiválasztásának és adásának elveit és indokait (hasonlóan a családnevek litvánosításához). Hamarosan azonban (az 1935. május 20-án tartott harmadik üléstől) részletesebben kezdték bemutatni a megvitatás menetét. Pl.: „Margava — Kėdariškės: így nevezik az emberek”; „Smolnica — Strazdinė, a közeli liget neve”; „Dembavka fordítva — Ąžuolinė” (1: 85). Később a jegyzőkönyvezés (és nyilván a munka is) egyre kifinomultabbá vált, míg végül például az 1937-es megbeszéléseket már olyan pontosan jegyezték fel, hogy a mai olvasó könnyen átlátja az összes javítás indokait. Ez különösen fontos a mai helynévszabályozók és -kutatók számára, mert egyes településeknek a korábbi nevük visszaadását, más helyek (rétek, folyók, tavak, erdők, hegyek stb.) nevéről való elnevezését javasolták, vagy egyszerűen új, azaz mesterséges nevet alkottak. E javaslatok egy része meghonosodott. Igaz, nagyon nehéz megállapítani, hogy az ajánlások hány százaléka valósult meg — mintegy harmincezer helynevet kellene összevetni. Ezért egyetlen példára szorítkozunk. A Trakai kerület Aukštadvarisi járásában 53 oikonymát vitattak meg, amelyeket a Bizottság javítandónak vagy megváltoztatandónak tartott (2: 43–44). Az ötvenhárom javaslatból hét honosodott meg: Juozapava→Juōzapiškės, Katalaučizna→Katilai, Kopecai→Kāpčiai (megjegyzés: „így nevezik az emberek”), Sabaliaučizna→Sabāliškes, Gubiškės→Ūbiškės (megjegyzés: „így nevezik az emberek”), Žukaučizna→Žukai, Novosadai→Naujasodis. Ezek ma is a köznyelvi norma részét képezik.

A javaslatok nagy része nem honosodott meg — összesen huszonkettő: ma Babrauninkai — *Babrininkai, Graužinkai — *Graužiniai, Mackāntiškės — *Mackōniškės, Malināvka — *Avietynė, Merġiškės — *Mērkiškės (korábban így nevezték), Mickūnavà — *Mickūniškės, Mikalavà — *Mýkoliškės, Parankavà — *Parankiškės, Rangavà — *Ranginės, Ružiavà — *Rūžiškės, Samāuka — *Sāmė, Zabarauskai — *Paverkniai, Žilinčiškės — *Žiliškės, Albinavà — *Albi-

68

niškės, Andrijanavà — * Ãndriškės, Barišiavà — * Barišiškės, Kamantiškės — * Akmeniai, Lavaravà — * Lavarónys, Staniauà — * Stoniškė, Šafarnė — * Kirtimai, Dubėlka — * Duobėlė, Tamašiavà — * Tamóšiškės.

Néhány oikonim alakja némileg eltért attól, amit a Bizottság javasolt: Markutaičiūna — javaslat: * Markutónys — meghonosodott alak: Markūtiškės; Okmenai — * Ãtakmenys (megjegyzés: „így nevezik az emberek”) — Akmeniai; Odincava — * Adiniškės — Adincavà; Vladislavava — * Vladiškės — Vladislava.

A fennmaradó húsz települést nem sikerült azonosítani — feltehetőleg főként azért, mert ezek a lakott helyek (többségükben tanyák) mára már nem léteznek.

Vagyis, bár nem sok javításra került sor, elmondható, hogy a munka nem volt hiábavaló. Más járások helyneveinek javításaival összevetve bizonyos eltérések is megfigyelhetők, ám ezek többnyire nem lényegesek, ezért feltételezhető, hogy az ajánlások elterjedésének mértéke hasonló volt.

A helynevek normálását 1935. május 20-án megkezdő Bizottság ezt a munkát lényegében 1937. február 23-án fejezi be, amikor megvitatja Zarasai megye helyneveit (2: 84–86). Munkája azonban ezzel még nem ért véget. Az 1937. március 12-i ülés jegyzőkönyvében a következő bejegyzést találjuk: „Miután mind a 20 megye helyneveinek litvánosítása befejeződött, ismét elölről, Alytus megyétől kezdve, újrakezdték a még tisztázatlan helynevek litvánosítását és javítását, amelyekről a járási önkormányzatokat kiegészítő kérdésekkel keresték meg” (2: 94). A mérlegelések második szakasza 1937. november 26-án zárult le (149. sz. jegyzőkönyv) (II: 129–130).

A Bizottságnak később is foglalkoznia kellett helynévi ügyekkel, de már nem rendszeresen, hanem szükség szerint. Egy, a helynevekkel kapcsolatos kérdés ma is aktuális — a Bizottság által jóváhagyott lakott helyek nevei és rövidítéseik:

„dvaras — dv., amíg fel nem parcellázzák; a felparcellázott uradalmak központjait faluba vagy más lakott helybe kell beolvasztani, és az adott hely közös nevén kell nevezni őket, a többi gazdasághoz hasonlóan.

palivarkas — plv., a helybeliek által használt helyi elnevezés szerint; a felparcellázottal úgy kell eljárni, mint az uradalommal (lásd).

viensėdis — vs., egyetlen gazdaságból álló lakott hely; a magányos tanya hivatalos neve szintén viensėdis.

sodyba — sod., tisztviselői tanya; az erdőőrházat is sodyba néven kell nevezni, ha nem területet jelent; a pasoda szó nem használható.

egyéb lakott helyek, például: kolónia, farm, kertészek, tizedesek, zsellérek, gazdák, kumėčiai, plecininkai stb. a gazdaságok száma szerint falvaknak vagy viensėdžiaisnak nevezendők.

sarginė — sarg. (őrház, őrbódé), például: vasúti őrház — gelež. sarg.” (2: 181).

A Bizottság néhány rövidítést is javasolt, és meghatározta a Vilnius-vidék lakott helyeinek típusait (2: 181–182).

A Bizottság hatalmas munkát végzett, amely két szakaszra osztható. Az első, jóval rövidebb szakasz a családnevek és helynevek élő nyelvből való gyűjtése volt. Az összegyűjtött családnevek kartotékja, amelyet később, már a háború után jelentősen kiegészítettek, különösen a Vilnius- és Klaipėda-vidékről származó családnevekkel, szolgált alapul a „Lietuvių pavardžių žodynas” (3) című mű összeállításához és kiadásához. A járásokban összegyűjtött és

69

Az ellenőrzött helynevek dossziéit a tervezett helynévszótár (a lakott helyek neveinek szótára) elkészítéséhez kellett volna felhasználni. Erre nem maradt idő. A helynévi dossziék ráadásul nem terjedtek ki Vilnius és Klaipėda vidékére (a „Vilnius környéki helynevek” szótártervezete később készült el). Mindaz azonban, ami a dossziékban található, igen értékes: e helyneveket felhasználták a litvániai lakott helyek nevének normatív hivatalos jegyzékéhez — a „Litván SZSZK közigazgatási-területi beosztásának kézikönyvéhez” (4). Talán csak azt lehetne kifogásolni, hogy a járásokba kiküldött ellenőröknek nem adtak utasítást minden helynév feljegyzésére, hanem főként a lakott helyek neveinek lejegyzését követelték meg. Az egyik lejegyző, A. Žirgulys, visszaemlékezésében (1982) ezt írja: „A helynevek feljegyzésével kapcsolatban — ahogy most látom, akkor is így láttuk — nem valami távlatosan irányítottak bennünket. Nem volt szerencsés az az utasítás, hogy csak a nagyobb helyneveket jegyezzük fel, ne pedig a mocsarak, kis mocsarak, patakocskák, rétecskék... neveit. Indulás előtt néhányan megbeszéltük, hogy amennyire csak lehet, az apró földrajzi és vízneveket is feljegyezzük. Balčikonis később, amikor meglátta ezeket a feljegyzéseket, azt mondta, hogy ez nem volt különösebben szükséges munka. Számára csak azok a nevek voltak fontosak, amelyekre a közigazgatásnak szüksége lehet” (5).

Vagyis a helynevek tudomány, baltisztika és indoeurópai nyelvészet szempontjából való jelentőségét akkoriban még nem ismerték fel kellőképpen. Ezt már csak azért is meg kell említeni, mert abban az időben K. Būga onomasztikai kutatásai Litvániában és világszerte is híresek voltak. Érthető, hogy a körülmények siettetésre kényszerítettek, nem lehetett késlekedni, mindent az útlevelek cseréjéig kellett elvégezni, ám az is nyilvánvaló, hogy a legszebb helynevek ezrei maradtak összegyűjtetlenül.

Másképp értékelhető a családnevek és helynevek rendezésének, normálásának és litvánosításának munkája. Valóban sokat dolgoztak — 201 alkalommal tartottak ülést: amint már említettük, az első ülésre 1934. január 24-én, az utolsóra 1940. május 16-án került sor (az utóbbi jegyzőkönyvét csak a Bizottság titkára, M. Jurkynas írta alá) (2: 185). A. Salys a legszorgalmasabb tagok egyike volt (J. Balčikonis után) — mindössze 19 ülésről hiányzott. Kétségtelen, hogy A. Salys hozzájárulása e munkához az egyik legjelentősebb.

Sajnos nem mondható, hogy az eredmény arányban állt a befektetett munkával. A legtöbb időt a családnevek litvánosítása emésztette fel. Ez a munka azonban lényegében kárba veszett — csupán bizonyos törekvések és sajátos tendenciák jegyzőkönyvekben rögzített eredményeként maradt fenn. Eredményesebb volt a helynevek normálása.

Akárhogyan is értékeljük a Bizottság megtett útját, kétségtelenül el kell ismernünk az általa végzett munka jelentőségét. Még azok a munkák is, amelyek bizonyos szempontból nem bizonyultak különösebben eredményesnek, nyomot hagytak — legalábbis az akkori nézetek és hangulatok kifejeződéseként, amelyeket egy konkrét nyelvi és kulturális térbe próbáltak átültetni. Sok minden, amit a Bizottság elkezdett, napjainkban is folytatódik — csakhogy ennek most sokkal kedvezőbbek a körülményei: bőséges személynév-gyűjteményekkel, az élő nyelvből gyűjtött 700.000 helynevet tartalmazó kartotékkal, 300.000 történeti helynevet tartalmazó kartotékkal, valamint az onomasztikai kutatások összefoglaló áttekintéseivel rendelkezünk.

LITERATŪRA

1. V.R.M. Pavardžių ir Vietovardžių Komisija. Protokolų knyga. 1934. I. 24. — 1935—1936. III. 27 (Saugoma Lietuvių kalbos instituto Vardyno skyriuje).

2. V.R.M-ja. Pavardžių ir vietovardžių At lietuvinimo Komisijos Protokolų Kny-

70

gos. 1936, 1937, 1938, 1939, 1940 (Saugoma Lietuvių kalbos instituto Vardyno skyriuje).

3. Lietuvių pavardžių žodynas. V., 1985, T. 1; 1989, T. 2.

4. Lietuvos TSR administracinio-teritorinio suskirstymo žinynas. V., 1976. D. 2.

5. A. Žirgulio atsiminimai (saugomi Lietuvių kalbos instituto Vardyno skyriuje).

PROFESSOR A. SALYS UND DIE KOMMISSION FÜR FAMILIEN- UND ORTSNAMEN

Zusammenfassung

1933 ist ”Komission für Familien- und Ortsnamen” gewählt worden, die bis Mai 1940 als Organ des Innenministeriums tätig war. Durch die Sorge der Kommission wurden die litauischen Familiennamen registriert und vor Ort geprüft. Speziell geschulte Personen haben die litauischen Siedlungsnamen (Oikonvme), einen Teil der anderen Ortsnamen aus der lebenden Sprache aufgeschrieben. Später hat die Kommission die Familien- und Ortsnamen bearbeitet, normiert. Es wurde geplant, das Wörterbuch der Familien- und Ortsnamen herauszugeben. Der Krieg hat verhindert, das Vorhaben zu verwirklichen.

Eines der aktivsten Mitglieder der Kommission war Professor A. Salys.

71