LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXXIV (1994)

LIETUVIŲ KALBOS TARMĖS IR JŲ TYRINĖJIMAI

Algirdas SABALIAUSKAS

SALYS ANTANAS PROFESSZOR – EMBER ÉS TUDÓS

Hol vannak a szótáram cédulái? Betegen is a szótár dobozai miatt aggódott. A. Salys hallgató igyekszik (= igyekszik. — A.S.) A. Vireliūnas és A. Varnas révén megszerezni a „Litván szótár” dobozait [...] Ezek a dobozok nem Būgát, hanem Litvánia vagyonát illetik. Nehéz írni. A levél miatt melegem van. Minden jót! Üdvözlöm A. Salyt. K. Būga

A nagy litván nyelvkutató sorai, amelyeket már súlyos betegségétől megtörten, alig tollat tartó kézzel írt, úgy vélem, igen alkalmas mottóul szolgálnának egy majdani Antanas Salys-életrajzhoz. Kazimieras Būga fontos szerepet játszott A. Salys, a jövendő tudós életében.

Mielőtt Kaunasba érkezett volna tanulni, ez a „százéves žemaitiai tanyán, Reketės pablendžiavysében, magas, sűrű fák között” felnőtt fiatalember már hallott valamennyit K. Būga professzorról.

Sokunk szakmaválasztását tanárok határozták meg. A. Salysszal is így történt. Amikor az ötödik gimnáziumi osztályt Skuodasban elvégezve hatodik osztályba visszatért Telšiaiba, ott új litván nyelvtanár, Matas Untulis kezdett tanítani. Rendkívül érdekes, szinte legendás személyiség volt.

Külsősként jogi diplomát szerzett a Szaratovi Egyetemen, autodidakta litván szakértővé vált, ellensége volt minden hatalomnak, és nem szokványos pedagógusként képes volt tanítványaiban fellobbantani az anyanyelv iránti szeretet lángját. Kultúránk több munkatársának önéletrajzában is hálával emlékeznek meg róla.

E sorok szerzője egyébként szintén látta egyszer M. Untulist. 1952 áprilisában Vilniusban köztársaságközi lexikográfiai konferenciát rendeztek, amelyen megvitatták az akadémiai „Litván nyelv szótára” új szerkesztési útmutatóját is. Negyedéves diákként kíváncsian szemléltem az akkori nyelvészek arcát, és hallgattam szavaikat. A konferenciáról a legélénkebben M. Untulis alakja maradt meg bennem: a Tudományos Akadémia üléstermének sarkában, a csigalépcső fémfokain egy alacsony, púpos emberke ült. Noha a teremben kellemes meleg volt, elnyűtt, falusi posztókabátot viselt, mellette pedig valami koldustarisznyához hasonló holmi hevert,

30

A szótári cédulákat nézegette, és csak ritkán emelte fel a fejét, hogy valamelyik beszélőre pillantson. Amikor én — már nem emlékszem, ki volt — megkérdeztem: „ki ez a koldus?”, azt felelték, hogy ő a tárgyalt szótárhoz a szavakat gyűjtő Matas Untulis. Fél év múlva Endriejavas környékén vesztette életét¹.

Matas Untulis elmagyarázta a hatodikos gimnazista A. Salysnak, hogy nem minden jó és helyes, ami akár könyvekben vagy újságokban le van írva; figyelni kell arra, hogyan beszélnek az emberek, és meg kell érezni, mi a jó és mi a rossz a beszédükben. Mondhatni, A. Salys számára ezek voltak az első nyelvtudományi szemináriumok Jonas Jablonskistól, akivel később az egyetemen találkozott. M. Untulis mindössze egy évig tanította A. Salyst. Ez az egy év azonban elegendő volt ahhoz, hogy Antanas Salys, miután 1923-ban aranyéremmel elvégezte a gimnáziumot (többek között a később neves lexikográfussá váló Zuzana Jonikaite osztálytársaként), elinduljon a nemrég alapított első litván egyetemre, hogy litván nyelvet tanuljon. A Kaunasi Egyetemen még ott találta két nagy nyelvészünket, Jonas Jablonskist és Kazimieras Būgát.

A. Salys azonnal kitűnt a többi hallgató közül. Így idézi fel Juozas Paukštelis író J. Jablonskis első előadását. Egy kis, félhomályos teremben várakoznak, „a Vilniaus utca elején, a »diáktemplom« mellett álló, penésztől és nedvességtől bűzlő régi, egykori kolostor falai között [...] Ekkor kinyílik a terem ajtaja, és egy már nem fiatal, sápadt, rövid hajú nő betolja a kerekesszéket, amelyben az általam már látott professzor ül [...] Odapillantok — ősz feje remeg; nagyon öreg, sokkal öregebb, mint néhány évvel ezelőtt, amikor Palangán láttam. Valami szomorúság fog el. A teremben csend van — senki sem moccan. A kerekesszékben ülő professzor újra végighúzza tenyerét az arcán, mintha nagyon elfáradt volna, mintha el akarná űzni a fáradtságot. — Nos, kezdjük — mondja fáradt hangon [...] Kinyitotta az előtte tartott füzetet, és olvassa: — »Ahhoz, hogy jól végezzük a munkát, jó munkásainknak is kell lenniük.« Ki tudja kijavítani ezt a mondatot? Csend a teremben. — A csend jó jel. Akkor ez a mondat helyes? Egy olvasott külsejű, szőke fiatalember felemeli a kezét. — Tessék. — A »kad« után nem használható főnévi igenév — mondja a fiatalember enyhe žemaitis tájszólással. — És ön hogyan mondaná? — Ahhoz, hogy jól végezzük a munkát... — Helyes: ahhoz, hogy jól végezzük a munkát... Maga žemaitis, Salantųból vagy Plungėből való? — Salantųból... — Salantųból... Ott tisztábban maradt fenn a nyelvjárás”².

¹ Kalbos kultūra. 1991. Sąs. 60. Šis leidinys skirtas šimtosios M. Untulio metinėms. Jame paskelbta M. Untulį pažinojusių žmonių atsiminimų.

² Paukštelis J. Dažnai atsimenu juos. V., 1979. P. 73—75.

31

Az a fiatalember kétségkívül A. Salys volt. De vajon maga J. Paukštelis nem merte akkor megnevezni, vagy a könyv kiadói óvatosságból törölték ki a vezetéknevet a szövegből³.

Szinte hihetetlen, J. Jablonskis mégis azt javasolja hallgatójának, hogy szerkessze meg Žemaitė írásainak Andrius Bulota által kiadott második kötetét (az elsőt maga J. Jablonskis szerkesztette).

K. Būga előadásain A. Salys az első padban ül. „Kérdezgette, honnan jöttünk, melyik nyelvjárást beszéljük, mert ez fontos volt a dialektológiai kurzusa szempontjából. Mindig megkérdezte, hogyan mondják azt a dolgot a te nyelvjárásodban. Így kerültem közelebbi ismeretségbe Būgával [...] Aztán egyszer, előadás után, azt mondja nekem: Tudod, nem lenne kedved eljönni hozzám a szótárhoz titkárnak? — most szükségem van rá. Én persze megörültem — elsőéves hallgató voltam, akinek, azt hiszem, másfél száz litás fizetést ajánlottak [...] Minden nap, az előadásoktól szabad órákban, elgyalogoltam a szótár szerkesztőségébe, amely szintén a Seimas udvarában, egy régi, egykori őrházban volt. Ott sorakoztak a szótári cédulák dobozai”⁴. Ezért emlékezett K. Būga halála előtt, amikor „a szótári dobozokra” gondolt, mindig Salys hallgató is eszébe jutott.

K. Būga biztatására A. Salys az első egyetemi szünetben a szülőföldjén beszélt žemaitis nyelvjárásokat kutatja, és megpróbálja meghatározni a dounininkai és dūnininkai nyelvjárások határát. Amikor azonban a szünet után visszatért Kaunasba, a Bölcsészettudományi Kar hirdetőtábláján egy cédula függött, amely szerint K. Būga professzor betegség miatt ebben a félévben nem tart előadásokat... K. Būga halála a litván nyelvtudomány szörnyű tragédiája volt; ezt a tragédiát különösen a még csak első lépéseit tevő Kaunasi Egyetem érezte meg. J. Jablonskis már nagyon beteges volt. Az elméleti nyelvészetet oktatta, és K. Būga halála után az összehasonlító nyelvészeti tanszéket a svájci Alfred Senn vezette, aki akkor talán még nem tudott eléggé litvánul. A litván nyelv ilyen nehéz helyzetét látva J. Jablonskis igyekezett lehetőséget teremteni arra, hogy a kar két tehetségesebb hallgatója külföldön tanulhasson nyelvészetet. A választás A. Salysra és egy másik, már híressé vált hallgatóra, a „panevėžysi Jablonskisra”, Pranas Skardžiusra esett. Egykori tanítványának, az akkor oktatási miniszterként szolgáló Kazimieras Jokantasnak írt levelében J. Jablonskis ezt írta: „Két bölcsészhallgató, Ant. Salys és Pr. Skardžius — két éve tanulják itt a nyelvészetet litvánisztikával együtt —, látva, hogy karunk kevés szellemi táplálékot nyújt nekik (a karon egyelőre nincs sem nyelvész, sem az összehasonlító tudomány nyelvkutatója), már régóta (K. Būga halála óta) el akarnak innen utazni valamelyik németországi egyetemre, olyan felsőoktatási intézménybe, ahol ez a tudomány már megszilárdult, és megfelelően művelik. Már régóta foglalkoztatja őket ez a kérdés, és folyton a fejemet törik, valahogyan tanácsot keresve arra, hogyan lehetne ezt megvalósítani; véleményem szerint az volna a legjobb számukra, ha Németországban folytatnák tanulmányaikat [...] Mindketten (az egyik žemaitis, a másik kelet-aukštaitis) valóban szilárd tudásúak, és értenek a nyelvhez, valamint általában a tudományhoz

³ Kniūkšta P. Prisimename Antaną Salį // Kalbos kultūra, 1992. Sąs. 63. P. 4.

⁴ Pokalbis su prof. Antanu Saliu // Gimtoji kalba, 1992. Sąs. 6. P. 25.

32

…olyan fiatalember volt, akitől iskolánk jövője szempontjából sokat lehet várni, de mindketten, sajnos, egyformán szegény falusiak — mindkettőjüknek, teljesen őszinte leszek, jelentős ösztöndíjra van szüksége, hogy külföldön, tanulmányaiknak szentelve magukat, ne kelljen éhen halniuk anélkül, hogy ebből bármi hasznuk származna nekik vagy iskolánknak. Ezt a két hallgatót különösen nagyra tartom; nem tartom őket léháknak, teljesen megbízom komolyságukban és kitartásukban. Kérem, ha csak lehetséges, ne sajnálják tőlük az ösztöndíjat a külföldi tanulmányokra az idei őszi szemesztertől”⁵. J. Jablonskis hasonló levelet írt Mykolas Biržiškának, a Bölcsészettudományi Kar dékánjának is⁶.

Kezdetben Lipcsére, Königsbergre vagy Rigára gondoltak. Lipcsét választották. A választást nyilván az indokolta, hogy ott 1922 óta tanított Jurgis Gerulis professzor (németül Georg Gerullis néven írta alá magát), K. Būga jó barátja, akit még nem is olyan régen hívtak Kaunasba professzornak.

J. Gerulis, a königsbergi és berlini egyetemek végzettje, A. Bezzenberger és V. Schulze tanítványa, úgy tűnik, különösen nagy hatással volt a növendékeire. Igaz, maga J. Gerulis mindössze hat szemeszteren át folytatott egyetemi tanulmányokat: 1909-ben elvégezte a tilziti klasszikus gimnáziumot, 1912-ben pedig már doktori fokozatot szerzett a Sambiai helynevekről latinul írt disszertációjával. A trónörökös gárdájának tisztjeként részt vett az első világháborúban, többször megsebesült, és megkapta a legmagasabb német katonai kitüntetést, a Vaskeresztet. A Lipcsei Egyetemen a nyelvészeti tárgyak mellett katonai kiképzést is tartott. A Lipcsében, majd később Berlinben tanult litvánok kiváló pedagógusként emlékeznek rá. Lipcsében a balti filológia alapvető tárgyait csupán két diáknak, Pr. Skardžiusnak és A. Salysnak tanította. A többi diák azzal gúnyolta őket, hogy „a jövő litván professzorainak” nevezte őket.

Nemcsak a diákok voltak elégedettek professzorukkal, hanem a professzor is örült diákjainak (valóban nem lettek léhák!), mindenütt dicsérte őket, különösen Pr. Skardžius szorgalmát és A. Salys tehetségét emelte ki. E tulajdonságok természetesen egyikükből sem hiányoztak. Talán az is tanúsítja, hogyan értékelték tanítványai J. Gerulis pedagógiai tehetségét, hogy a második világháború után, az Amerikai Egyesült Államokban élve és a litván nyelvészet szomorú helyzetét látva, Pr. Skardžius egyik cikkében azt írta, hogy „J. Žiugžda igazi tanítói és barátai teljesen fölöslegesen tették tönkre ezt a kiváló tudóst, aki életében még a szovjet Litvániának is komoly dialektológusokat képezhetett volna”⁷. J. Gerulisról mint kiváló pedagógusról és érdekes személyiségről e sorok szerzőjének szépen nyilatkoztak egykori tanítványai, Elzbieta Mikalauskaitė és Jonas Kabelka, akik a Berlini Egyetemen tanultak nála, valamint kaunasi dialektológiai kurzusainak hallgatói: Bronė Vosilytė, Jonas Kruopas és Juozas Senkus.

⁵ Jono Jablonskio laiškai. Sud. A. Piročkinas. V., 1985. P. 165—166.

⁶ Jablonskis J. Straipsniai ir laiškai. Sud. A. Piročkinas. V., 1991. P. 225—227.

⁷ Skardžius Pr. Tarybinė kalbotyra Lietuvoje // Aidai, 1958. Nr. 10. P. 444—445.

33

A. Salys és J. Gerulis kapcsolata nyilvánvalóan különösen meleg volt. J. Gerulis sokat törődött A. Salys jövőjével. Ez némi konfliktushoz is vezetett Kaunasban⁸.

1969-ben, litvániai látogatásakor A. Salys elmesélte, hogy a háború után, az Amerikai Egyesült Államokban élve, támogatta J. Gerulis családját is, amely igen nehéz helyzetbe került; felidézte, hogyan keresett cipőt J. Gerulis lányának a lábáról készített rajz alapján, valamint más dolgokat is.

Amikor A. Salys és Pr. Skardžius a lipcsei tanulmányok után visszatért Kaunasba, úgyszólván kezdetét vette a litván nyelvészet újjászületése. A diákokat különösen Salys előadásai ragadták magukkal.

A kaunasi egyetemen folytatott tanulmányaira visszaemlékezve A. Salys azt mondta, hogy „az efféle Vabalo-Gudaitis-féle pedagógia meg a többi” nemigen érdekelte. Ő maga azonban veleszületett pedagógiai tehetséggel rendelkezett, és különös figyelmet szentelt az oktatói munkának. „Úgy gondolom, és mélyen meg vagyok győződve arról, hogy az egyetemi oktató fő kötelessége az, hogy jó oktató legyen” — mondta Salys a halála előtt három héttel szervezett beszélgetésen, amikor dokumentumfilmet forgattak róla⁹.

Ezt nemcsak a leendő nyelvészek értékelték. Halina Korsakienė például az államvizsgák előtt így töprengett: „A. Salys sem olyan félelmetes. Jó jegyzeteim vannak az előadásairól, az általa tanított tárgy pedig világos és érthető, akárcsak maguk a professzor előadásai.” A vizsga közben pedig „A mindig sportosan elegáns A. Salys mosolyog.” „Még olyan fiatal, élénk, vidám hangulatú” — Salys a nyelvrajongók Sofija Čiurlionienė otthonában rendezett szombati összejöveteleire is eljárt¹⁰.

Pulgis Andriušis, aki jóindulatúan kifigurázta valamennyi nagyra becsült professzorát, és felidézte a Bölcsészek Társaságának „harsány éves báljait az Ateitininkai palotájában”, amikor még Vincas Mykolaitis-Putinas is „némileg levetkőzte veleszületett félénkségét”, nyelvészeinkről sem feledkezett meg: „A gyorsbeszédű, mozgékony P. Skardžius a vendéglátás után sem változott meg, csak még gyorsabban beszélt és még fürgébben forgolódott [...] A. Salys az idő nagy részét a táncteremben töltötte”¹¹.

A. Salys a híres „Šatrija” diákirodalmi és művészeti társaság tiszteletbeli tagja volt, és a társaság védnökeként tevékenykedett a Vilniusi Egyetemen. Egyszóval tipikus cselekvő ember volt, aki korántsem elégedett meg a nyelvészettel és az oktatómunkával. Kortársai híres méhészként, kiváló kertészként és bortermelőként, valamint a Mezőgazdasági Kamara által rendezett kiállítások szakértői bizottságának tagjaként is emlékeznek rá. Amikor barátai (Vincas Maciūnas, Stasys Barzdukas) A. Salys-szal való barátságukról írnak, a mézsörről sem feledkeznek meg: „szívesen felhörpintettem egy pohárkányit az általa készített borostyánszínű mézsörből”, „megkínált a maga készítette mézsörrel (csak egy pohárkával, nem többel, mert ilyen ritka csemege!)”.

⁸ Vö. Pr. Skardžius 1930. február 10-i levele V. Krėvė-Mickevičiushoz. Lásd: Literatūra ir kalba, 1981. 17. köt. 195–196. o.

⁹ Vö. Gimtoji kalba, 1992. 6. füzet, 23–29. o.; 7. füzet, 14–21. o. (újraközölve az „Aidai” című folyóiratból, 1974. 1. sz. 14–20. o.; 2. sz. 75–82. o. K. Ostrauskas szerkesztésében).

¹⁰ K o r s a k i e n ė H. Namas, kuriame gyvenome. V., 1991. 64., 66. o.; K o r s a k i e n ė H. Susitikimai. V., 1977. 188. o.

¹¹ A n d r i u š i s P. Rinktiniai raštai. 1. köt. Bostonas, 1968. 93. o.

34

Végül A. Salys megírta az első litván nyelvű autózási kézikönyvet is (Automobilio ekonomija. Kaunas, 1932). Egyike volt első motorosainknak is.

A. Salys tevékenyen részt vett a katolikus akadémiai életben, a Litván Katolikus Tudományos Akadémia aktív tagja volt. J. Brazaitisszal (akkor Ambrazevičius), J. Griniusszal, J. Grušasszal, Z. Ivinskiszel, J. Keliuotisszal, A. Maceinával, K. Pakštasszal, I. Skrupskisszal, A. Vaičiulaitisszal és más fiatal katolikus értelmiségiekkel együtt aláírta az „Új Romuvában” 1936-ban közzétett híres nyilatkozatot, „Az organikus állam megteremtéséért”, amely a demokratikus rendszer litvániai helyreállításának útját kereste.

A. Salys jelleme és veleszületett képességei segítették abban, hogy könnyen alkalmazkodjon az Amerikai Egyesült Államok új élet- és munkakörülményeihez is. Itt életében igen fontos szerepet játszott Alfred Senn, a Kaunasi Egyetem egykori svájci professzora. Általában véve a Kaunasi Egyetemen dolgozó külföldiek nem egy esetben őszintén segítették a bajba jutott litvánokat.

Íme, a francia Raymond Schmittlein (Raimonas Šmitlenas), a második világháború után a németországi francia megszállási övezet közoktatási igazgatója, mennyi jót tett a litvánokért! Híres festőművészünk, Vytautas Kazimieras Jonynas életrajza harmadikként (Adomas Galdikas és Paulius Galaunė után) olyan emberként jellemzi, akivel találkozott, és aki „sorsfordító nyomot hagyott” földi útján¹²

R. Schmittlein litvánokért végzett számos jó cselekedete mellett azt is meg kell említeni, hogy amikor megtudta, hogy A. Salys és Pr. Skardžius Németországban tartózkodik, felkutatta őket, és meghívta őket, hogy a Tübingeni Egyetemen baltisztikai tárgyakat tanítsanak. Egy ideig a Litvániából elmenekült diákok is folytathatták itt tanulmányaikat. Néhányan – például Domas Velicka, az amerikai litván iskolák szervezője – egyetemi diplomát is szereztek itt.

A philadelphiai Pennsylvaniai Egyetemen A. Senn szerezte meg A. Salys számára az állást, ahogyan Vincas Krėvė-Mickevičius és Vincas Maciūnas számára is. Miután közel tíz évet dolgozott Litvániában, és 1930-ban korántsem saját akaratából hagyta ott a Kaunasi Egyetemet, sokat törődött a litvánok ügyeivel, részt vett szervezeteik munkájában, és folytatta litván tanulmányait.

Valószínűleg nem volt könnyű azonnal ilyen sok litvánt felvenni erre az egyetemre, különösen V. Krėvė-Mickevičius esetében merülhettek fel nehézségek. Mykolas Biržiška professzor 1948. január 7-én egy kétségbeeséstől áthatott, Németországból A. Sennnek írt levelében ezt írta: „Hogy sikerült Krėvėt bejuttatnod az egyetemre – nehezen tudom megérteni, ha arra gondolok, hogy sem az angolok, sem az amerikaiak, sem mások nem akarják még az idősebbeket sem felvenni az egyetemekre. Nálunk éppen most ül az angol professzorok bizottsága, amely a professzoraink közül legfeljebb 50 éves szakembereket választ – az olyan 60 évesek, mint mi hárman testvérek (én már 65 vagyok!), egyáltalán nem érdeklik őket, nem is beszélve az én és Vaclovas litván szakirányáról (ha legalább nyelvészet volna, de itt irodalomról van szó!) [...] Valamiért sem az angolok, sem az amerikaiak nem vették észre, hogy ő (Viktoras Biržiška. —

¹² S a k a l a u s k a s T. Kelionė. V., 1991. P. 95—104, 110, 119, 126.

35

A.S.) nem csupán matematikus (ilyenekre nincs szükségük), és nem csupán mérnök, hanem a petrográdi két hadianyaggyár egykori igazgatója is”¹³.

A. Salysra természetesen nagy szüksége volt A. Sennnek: vele akarta befejezni a még Litvániában Max Niedermann-nal és Franz Brenderrel elkezdett „A litván írott nyelv szótárát”.

A. Salys úgy érkezett az Amerikai Egyesült Államokba, hogy nem tudott angolul, fél évvel később pedig már angolul tartotta a kezdő orosz nyelvi kurzust.

A. Salys a Pennsylvaniai Egyetemen szlavisztikai és baltisztikai tárgyakat tanított. Az ő idejében ez az egyetem az amerikai litvánisztika és baltisztika legfontosabb központjává vált. A Pennsylvaniai Egyetem könyvtára gyűjtötte össze a Litvánián kívül található leggazdagabb litvánisztikai gyűjteményt (ez valószínűleg elsősorban A. Senn érdeme). A. Salys idejében itt szerzett litvánisztikai témájú disszertációjáért doktori fokozatot Vladas Jaskevičius, Kostas Ostrauskas, Bronius Vaškelis, Antanas Klimas és William R. Schmalstieg. A. Salys itt is nagyon kedvelt professzora volt hallgatóinak. „Úgy gondolom, egyetlen hallgató sem félt bemenni Salys professzor dolgozószobájába: mindenkit őszintén és örömmel fogadott, a tudományos problémákat pedig nehézség nélkül megoldottuk” — emlékezik V. R. Schmalstieg¹⁴. Általában véve V. R. Schmalstieg szerint „mosolygós ember” volt.

A. Salys szerencsésebb volt sok más, hazáját elhagyó kollégájánál: neki legalább rövid időre sikerült még egyszer visszatérnie oda. Litvániában sokan megdöbbentek, amikor 1969 nyarán meghallották, hogy A. Salys érkezik. Hazájában szinte „az imperializmus ügynökeként” várták. Az Egyesült Államokban sem volt mindenki elégedett ezzel az utazással. Milyen szívesen fogadták azonban A. Salyst Litvániában egykori tanítványai és a fiatalabb nyelvésznemzedék tagjai, akik még sosem találkoztak vele! Még az óvatos Kostas Korsakas is, A. Salysszal beszélgetve, olykor meglehetősen nyíltan nyilatkozott, hiszen A. Salys egy alkalommal elárulta, hogy „az önök igazgatójáról is másként gondolkodom most, mint korábban”.

Különösen örülök, hogy sikerült bemutatnom A. Salyst Vlagyimir Toporovnak. Toporovot nagyon meglepte A. Salys szép orosz nyelvtudása.

Néhány évvel később Ringaila Šalytė sikeresen elvitte Moszkvába V. Toporovnak apja „Írásai” köteteit. A nő, Borisz Paszternak műveinek kutatója, V. Toporovra — akárcsak annak idején az apjára — nagyon kedves benyomást tett.

Elfryda Šmitė lett nyelvész, amikor Vilniusban találkozott A. Salysszal, nem győzött csodálkozni annak hibátlan lett nyelvén.

A. Salys professzor számára nem minden litvániai találkozás volt akkoriban kellemes. Talán a legfájdalmasabb találkozás a romokban heverő szülői birtokkal volt,

¹³ Kultūros barai, 1992. Nr. 7—8. P. 100—102; A. Sennas organizavo net komitetą, kuris turėjo paruošti pasiūlymą pristatyti V. Krėvę-Mickevičių Nobelio premijai. V. Krėvė-Mickevičius rusų kalbą dėstė ir A. Senno sūnui, būsimajam Lietuvos istorijos tyrinėtojui Alfredui Erikui Sennui.

¹⁴ Schmalstieg W. R. A. Salys — professzor Amerikában // Aidai, 1972. Nr. 8. P. 363.

36

szinte már teljesen eltűnt, saját kezűleg ültetett kertjével. A. Salys ott-tartózkodása alatt meggyőződött arról, hogy nyelvészeink „nagy lelkesedéssel és odaadással” dolgoznak, ugyanakkor jogosan aggódnak amiatt, hogy „ezt a buzgalmat és lelkesedést ne oltsa ki az északkeleti szél”.

Antanas Salys elhatározta, hogy még egyszer ellátogat Litvániába. De sajnos ez az álma nem válhatott valóra. A temetésen virágok és koszorúk helyett arra kérte az embereket, hogy a litván tanulmányok ösztöndíjalapjába adakozzanak. Ezt az alapot Antanas Salysról nevezték el, és 1984-ben átadták a Chicagói Illinoisi Egyetemen létrehozott Litván Tanulmányok Tanszékének.

Amikor először találkoztam A. Salys professzorral, a róla alkotott képemhez, amelyet tanáraim, Jonas Kabelka és Jonas Kvederaitis elbeszélései alapján formáltam, alig kellett bármit hozzátennem.

Pranas Skardžius tekintélyes litván nyelvészeti könyvei mellett tudóstársa, Antanas Salys munkái mintha nem tűntek volna olyan lenyűgözőnek számunkra. Ma, amikor belelapozunk írásainak négy hatalmas kötetébe, meggyőződünk arról, mennyivel gazdagította a litván nyelvtudományt ez a saját anyanyelvét kutató és ápoló kiváló tudós is. Mindannyian nagyon hálásak lehetünk a professzor feleségének, Sofija Salienének is, akinek gondoskodása és anyagi támogatása nélkül ez a négy kötet valószínűleg mindmáig nem jelenhetett volna meg¹⁵.

¹⁵ Egyébként S. Salienė nemcsak férje írásainak kiadásáról gondoskodott, hanem azok Litvániába való „becsempészéséről” is. Íme, mit ír V. R. Schmalstiegnek 1986. II. 16-án kelt levelében: „P. Jonikas professzor azt írta nekem, hogy talán Litvániába utazik. Jó lenne, ha el tudná vinni két könyvét, talán sikerülne átcsempészni őket. Ha elveszítené őket, az sem baj. A nyelvészek nagyon várják A. Salys írásait [...] Sok szerencsét kívánok az útjához”.

37