LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVI (1996)

LIETUVIŲ KALBA: TYRĖJAI IR TYRIMAI

Danguolė MIKULĖNIENĖ

A RAGOZHATÓ SZAVAK HANGSÚLYOZÁSI VÁLTOZATAIRÓL A DÉLI FELFÖLDI NYELVJÁRÁSOKBAN

A ragozható szavak hangsúlyozási változatait eddig gyakrabban tárgyalták a köznyelv szempontjából — azt mérlegelve, hogy melyikük ajánlható inkább a köznyelv számára. A nyelvjárásokban mindenféle hangsúlyozási eset előfordulhat, de általában a szóvégi hangsúlyozás felé mutat a tendencia (Būga 1961: 79; Skardžius 1935: 35—42, 144—155; 1968: 58—59, Iliič-Svityč 1963: 29—30, 41—42, 55; Girdenis 1967: 6 stb.).

A beszélt nyelv oxitón hangsúlyozásra való hajlamát statisztikai adatokkal próbálták alátámasztani: B. Stundžia (1984: 88) adatai szerint a két szótagú, tövi és szóvégi hangsúlyozású változatok az összes variációs eset 86%-át teszik ki. Leggyakrabban az azonos tövű, eltérő hangsúlyú akcentusparadigmák első és harmadik típusa váltakozik (vö. beržas 1 / beržas 3, tėvas 1 / tėvas 3), illetve a második és a negyedik (vö. aušra 2 / aušra 4, bala 2 / bala 4). Feleennyit — 31,6%-ot — tesznek ki azok a szavak, amelyek hangsúlyozása a tő hangsúlyával együtt változik (vö. audra 1 / audra 4, kaina 1 / kaina 4) (Stundžia 1984: 87, 1. táblázat).

§1. A déli felföldi nyelvjárások az akcentusváltozatok gazdagságában különböznek: bennük számos olyan szó és szóalak található, amelynek hangsúlyozása eltér a köznyelvitől, vö. a zietelai ir pas_t o k ū s ž m o n i s; vieni v i e n ū s mėgo; mės pastatėm itus p ė d ų s (Vidugiris 1959: 207—209), vagy a dieveniškėsi környékén feljegyzett ir dar blizga k a u l a i; o kur čieį r a k t a i; pinki t v a r t a i, vienos duri˙s stb. alakok (Lipskienė, Vidugiris 1967: 195—196).

Ezekben a nyelvjárásokban különösen az egyes számú eszközhatározói és a többes számú tárgyeseti alakok hangsúlyozása ingadozik: a harmadik (olykor az első) hangsúlyozási osztályba tartozó, cirkumflexes szavak gyakran szóvégi hangsúlyt kapnak. Így a dieveniškėsi beszédben előfordulhat az arklūis, galvàs, grūdūs alak (Lipskienė, Vidugiris 1967: 196), Švendubrėben a karštų, nuogų, pėsčių; arklius, karštus (Naktinienė, Paulauskienė, Vitkauskas 1988: 8), Punszkban pedig a pėdų, pėdūs; gyvų, gyvūs; ilgų, ilgūs; šaltų, šaltūs alakok (Grumadienė 1992: 11).

§2. Mivel a hangsúlyozási változatokat rendszerint a leginkább veszélyeztetett, ezért intenzíven kutatott déli peremvidéki felföldi nyelvjárásokban jegyzik fel, az akcentusváltozatok jelenlétét gyakran a szláv nyelvek hatásával hozzák összefüggésbe (vö. Zinkevičius 1966: 31). Folyamatos hatásuk alatt a nyelvjárási hangsúlyviszony és a hangsúly helye közötti kapcsolat bizonyos szóalakokban felbomlik; az akcentusparadigma morfológiai kiegyenlítődése felé mutató tendencia figyelhető meg — gyöki vagy szóvégi hangsúlyozási típusok irányában (vö. Grumadienė 1988: 144; 1994: 104).

148

A nyelvjárási hangsúlyozási rendszer felbomlásakor a szláv nyelvek kétségtelenül katalizátorként működnek, a hangsúlyozási osztályok keveredése azonban nem mindig tekinthető új jelenségnek. A tárgyalt változatok nemcsak a kihalóban lévő peremvidéki beszédmódokban fordulnak elő, hanem a déli felföldi (dzsuk) és a szomszédos nyelvjárások teljes területén is¹. Északabbra is megtalálhatók — például a keleti felföldi širvintiškėi nyelvjárás déli részén, ahol a gyöki hangsúlyozás tendenciái is megfigyelhetők (Morkūnas 1969: 117). Vagyis egészen a hangsúly-visszahúzódási zónáig.

§3. Megpróbálták e jelenség fonetikai okait keresni: a keleti és déli felföldi nyelvjárásokban a hosszú magánhangzók hangsúlyfajtáinak gyengébb megkülönböztetésével magyarázták (Stundžia 1984: 86), az emelkedő és eső hangsúly tónusának hasonulásával (Naktinienė, Paulauskienė, Vitkauskas 1988: 8), illetve a szó tövének eső hangsúlyát az adott nyelvjárás emelkedő hangsúlyához való igazításával (Grinaveckis 1991: 110—111). A megőrzött emelkedő hangsúlyú alakok jelenléte azonban — például az egyes számú tárgyesetben a kárštą (trm. ká.rštu.) a karštù, karštùs mellett, illetve az árklį (trm. á.rkl'i.) az arkliùs mellett (valamint az árklius) (Naktinienė, Paulauskienė, Vitkauskas 1988: 8) — azt mutatja, hogy a tő akútusa nem tűnt el teljesen a déli felföldi nyelvjárásokban. Emellett a diftongusokban jól megőrződött a hangsúlyfajták fonológiai szembenállása².

Z. Zinkevičius véleménye szerint az ugyanazon a helyen (sőt ugyanannál az adatközlőnél — aut. p.) használt több rokon alak a hangsúlyozási változatok nem fonetikai eredetére utal; ezért mindenekelőtt „az ősi hangsúly elfelejtésével és későbbi analógiás kiegyenlítődésével” magyarázhatók (Zinkevičius 1979: 91). Így logikus feltételezni, hogy a „kiegyenlített” változatok, amelyeket szinkrón szempontból hiperkorrektnek tartanak (Grumadienė 1988: 144—148), történeti létezésük előzményeivel is rendelkezhetnek.

§4. Hogy ezek már korábban is léteztek, azt M. Daukša írásai is tanúsítják; vö. M. Daukša daiktùs (daiktús) alakja a dáiktus (dáiktus), *darbùs (darbùs) a dárbus (dárbus, dárbus), *pėdàs (pedás); *gardžiàs (gardžiás) a gárdžius (gárdžius, gárdžius), *gyvù, gyvùs (giwú, giwùs) a gývus (giwus), *pilnù (pilnù), továbbá *aiškùmi, *patogùmi (aiškùmi, patogùmi) az aiškius, (ne)patógius (aiškius, acc. pl. patógus, nepatógus) mellett.

Vajon ezek a szóvégi hangsúlyozású főnevek csupán egyszerű sajtóhibák-e? P. Skardžius a többes számú tárgyeset *daiktùs alakját ötször találta meg (a dáiktus alakot hatszor), a *darbùs alakot pedig háromszor (a dárbus alakot szintén háromszor). Teljesen elképzelhető, hogy M. Daukša a déli felvidéki nyelvjárásokból ismerhette ezeket.

¹ Ezt a Litván Nyelvi Intézet Nyelv- és dialektológiai osztályának kézirattári anyaga, valamint az utóbbi évek dialektológiai expedícióinak (1991 — Žasliai, Pelesė; 1992 — Valkininkai, Dieveniškės, Balbieriškis; 1993 — Leipalingis, Mielagėnai; 1994 — Dieveniškės; 1995 — Vištytis) anyaga mutatja.

² A hosszú magánhangzók (illetve a ie, uo) hangsúlyfajtáit még nem vizsgálták kellőképpen. Bár a dzsukok nyugati szomszédairól, a keleti kausėkról is azt mondják, hogy „szinte egyáltalán nem különböztetik meg /.../ a hangsúlyos hosszú magánhangzók, valamint az ie, uo kettőshangzók emelkedő és eső hangsúlyát” (Lietuvių 1970: 29), úgy tűnik, korai még a szó tövében bekövetkező kiegyenlítődésükről beszélni (vö. Grinaveckis 1991: 118—119). Annál is inkább, mert a déli nyugati felföldiek még a hangsúlytalan szótagokban is megkülönböztetik az akútust a cirkumflextől (Girdenis 1973: 74—75; Zinkevičius 1983: 121—122).

149

čių tarnių arba, pasak P. Skardžiaus (1935: 40), ”tai galėjo būti ir vilniečio korektoriaus padaras”. Nors galūnėje sukirčiuotas formas (bent jau būdvardžius) P. Skardžius ir priskyręs prie korektūros riktų, tačiau jo nuomonės neparemia senųjų raštų įvardžiai, skaitvardžiai, nė patys būdvardžiai.

Azt, hogy a végződésen hangsúlyozott szavakat nem lehet sem véletlennek, sem tévedésnek tekinteni, M. Daukša névmásai mutatják kokìs, vìs, tokìs, ~ìs: következetesen a végződésen hangsúlyos a singularis eszközhatározó *kokìa (kokía, kokė), *tokìa (tokía), illetve a pluralis tárgyeset *kokìas (kokės, kokìas, kokėjg), *tokìas (tokės), a tókias (tókias), *tokìas (tokìas) mellett, továbbá a tókùs (tókùs), más esetek formáival együtt, azt tanúsítják, hogy e névmások korábban véghangsúlyosak voltak (Skardžius 1935: 198). A gyökhangsúlyos névmásoknak nem voltak szomszédos, végződésen hangsúlyozott alakjai.

A számnevek a névmásokhoz hasonlóan szintén megőrizték a végződésen hangsúlyozott paradigmát. Erre M. Daukša írásaiban a pluralis tárgyeset alakjai utalnak *keturìas (kieᵃ turìas, keturés), *septynìas (septinés) (Skardžius 1935: 183), valamint az 1605-ös anonim katekizmus számneveinek nemsemleges alakjai *pirmà (pirmá), *ant(a)rà (ontárá), *trečià (Trecìá) a trẽčia (Trẽcia), *ketvirtà (Ketwirtá) mellett (Zinkevicius 1975: 63).

§5. A példák csekély száma miatt nehéz a végződésen hangsúlyozás maradványainak tekinteni a *gardžius, *gyvùs, *pilnù alakokat — annál is inkább, mert K. Būga a *gardžius alakot hajlamos egy másik nyelvjárás alakjaként magyarázni (Būga 1961:77). Közvetett bizonyítékok azonban vannak.

Mindenekelőtt a kétszótagú, akútuszos tövű hímnemű melléknevek pluralis nominativusa ilyen: baltì (< *bált-ie), amelynek hangsúlya a végződésen van — pontosan úgy, mint a pirmì (< *pirm-ie) vagy a kokì (< *kák-ie) alakban —, valamint a nőnemű singularis nominativusa: baltà (< *bált-ā), akárcsak a pirmà (< *pirm-ā) vagy a kokià (< *kák-(j)ā) alakban. Tehát a Saussure- és Fortunatov-törvény érvényre jutása előtt e formák hangsúlyozásuk tekintetében — a két akútuszban — egyáltalán nem különböztek a singularis eszközhatározótól és a pluralis tárgyesettől, vö. báltu/baltù (< *bált-uo), báltus/baltùs (< *bált-uos) (Mikulienė 1993: 22).

M. Daukša korában a Saussure- és Fortunatov-törvény már hatással volt a cirkumflexes tövű, gyökhangsúlyos alakokra, vö. *drãsus (drãsus), drãsu (drãsu), de drąsiùs (draṡiùs), *graudùs (graudùs), graudùmi (gráudumi), de graudžià (i.sg. graudžiá), *sunkùs (súkus), sunkù (súku), de sunkìus (sùkius) (Skardžius 1935: 143–144). Akkor mi másnak, ha nem a gyökhangsúly nyomának kell tekintenünk a *sveikì (ſweikì), sveikùs (ſweikùs) alakokat a sveikà (ſweiká), sveikàs (ſweikás), sveikù (i.sg. [weikù) mellett (Skardžius 1935: 151)?

Úgy tűnik, a gyökhangsúly maradványainak tekinthetők a semleges nemű melléknevek is, vö. *drãsu, *sunkù, *teísu (téis[u), *vãrgu (wãrgu) a jóval ritkább vargù (wargù) alakkal szemben (Skardžius 1935: 143–144). Ugyanezt a hangsúlyozást — bjaũru (biaũru), daílu, graũdu, patógu, sunkù (ſunkù) — követi F. Kuršaitis szótára is (Kurschat 1883).

Így feltehető, hogy a kétszótagú mellékneveknek, akárcsak a névmásoknak vagy a számneveknek, két hangsúlyozási paradigmájuk volt: gyökhangsúlyos és végződésen hangsúlyozott.

§6. Az 1605-ös katekizmus említése nem véletlen: feltételezések szerint fordítója a vilniusi nyelvjárásterület déli részéből származott (Zinkevicius 1968: 109 tt, 1975:

150

4). Hangsúlyozási sajátosságai alapján az anonim katekizmus nyelve közel áll M. Daukša írásaihoz, ezért el kell ismernünk: vagy a fent említett „vilniusi korrektor” erősen közreműködött azok elkészítésében (vö. K. Būga (1961: 77) megállapításával is: „Daukša posztillája több ember fordítása”), vagy a katekizmus fordítójának nyelvjárási hangsúlyozása akkoriban nem tért el jelentősen M. Daukša szülőföldjének nyelvjárásától. Hiszen a régi írásokban fellelt összes hangsúlyozási változat mindmáig fennmaradt a déli aukštaitis területen.

Elsősorban a mindenütt használatos, végződésükön hangsúlyos névmásokról van szó. Különféle változatokban — tokìs, ~ìà; tokiàs, ~ià; tokỹs, ~ià (a tókis, ~ia vagy tókias, ~ia⟧ mellett), valamint kokìs, ~ià; kokiàs, ~ià; kokỹs, ~ià (a kókis, ~ia vagy kókias, ~ia mellett) — ezeket Gervėčiai (Kardelytė 1975: 69), Lazūnai (Vidugiris 1959:208; Petrauskas, Vidugiris 1985: 124, 268; 1987: 5, 6 kk.), Zietela (Vidugiris 1959: 208, 209; 1960: 122; Zinkevičius 1966: 318), Varanavas (Grinaveckienė 1994: 96, 106), Dieveniškės (Grinaveckienė 1993: 166), Druskininkai (Naktinienė, Paulauskienė, Vitkauskas 1988: 161, 410), Punskas (Mikalonienė, Morkūnas 1988) környékén és másutt jegyezték fel.

Másodsorban a déli aukštaitis nyelvjárásokban elterjedt, semlegesnemű alakokról, amelyek mindmáig megőrizték a tőhangsúlyt — a sunkù típusú melléknevekről (Vidugiris 1959: 206; Kardelytė 1975:54; Petrauskas, Vidugiris 1985: 250; 1987: 26, 31 kk.; Naktinienė, Paulauskienė, Vitkauskas 1988: 357). Mivel még a kapsai–zanavykai területen is kétféleképpen hangsúlyozzák őket (a tövön és a végződésen egyaránt) — például: baĩsù, baĩgù, bjáurù, graũdù, nýkù, skaũdù, svárbù, sunkù... (Senkus 1960: 142) —, ezért megállapítható, hogy a végződésen hangsúlyos sunkù változat újabb.

Harmadsorban a lazūnai nyelvjárás számnevei: vienù, vienùs; aštuonìas (az aštuóni⟧ mellett), septynìas (az septýnis mellett) (Petrauskas, Vidugiris 1987: 10, 19, 20, 33, 34, 38, 57), amelyek megerősítik M. Daukša írásainak számnévi alakjai hitelességét.

Eszerint a dzūkai csak a főnevek, melléknevek és melléknévként ragozott számnevek hangsúlyozását „keverték volna össze”?

§7. Ekkor teljesen hihetőnek tűnik a végződések morfo(fono)logiai kiegyenlítődése (vö. Girdenis 1991): a Saussure–Fortunatov-törvény érvényesülésével e ragok hangsúlyossá váltak még az akut hangsúlyú tövű szavakban is. Ez mindenekelőtt a melléknevekre vonatkozik, vö. sveĩkas: sveĩkù (<*sveĩk-úo), sveikùs (<*sveĩk-úos) és báltas: báltu/baltù (<*bált-úo), báltus/baltùs (<*bált-úos). Analógiájukra — amely pontosan olyan, mint a többes számú alanyeset hangsúlyozásakor —, vö. sveĩkì (<*sveĩk-ìe) és báltì (<*bált-ìe) — hatással lehettek a szilárd kezdőhangsúlyú szóvégi ie és uo diftongusok, amelyek akutja a végződés erős pozíciójának következménye lehetett (Mikulėnienė 1992: 14).

Az akut végződések meghonosodását valószínűleg a déli aukštaitis nyelvjárások homonim flexióinak megléte segítette elő (Mikulėnienė 1993: 22), vö. a hím- és nőnemű melléknevek egyes számú eszközhatározós eseteit — báltu/baltù (<*bált-úo) báltu/baltù (<*bált-ú <*bált-ą(n)).

Az akut végződések általánosult hangsúlyozása a főnevek esetében is alkalmazható lehetett-

151

főneveknél. Annál is inkább, mert például csupán a hangsúly helye különbözteti meg az ǒ-tövű főnév egyes számú eszközhatározói esetét vilkù és egyes számú részes esetét vìlkų, amelynek -u végződése a déli aukštaitis nyelvjárásokra jellemző (Zinkevičius 1966: 208, 75. térkép; Kazlauskas 1968: 148; Lietuvių 1991: 40, 36. térkép).

§8. Az akut hangsúlyú tővel rendelkező főnevek többes számú tárgyesetének végződésen való hangsúlyozására való hajlamot a gyűjtő többes szám alakíthatta ki, amely a dzūk nyelvjárásokban mindmáig él (Mikulėnienė 1994: 18). Formailag egybeesett az ǒ-tövű főnevek többes számú alakja és a nomina collectiva alakja az -ai végződéssel (Stundžia 1981: 191 és köv.; 1994: 21; Ambrazas 1992: 36–37; Kortlandt 1993: 46–47). Így a végződésen hangsúlyozott beržùs, grūdùs, kelmùs, pėdùs, tvartùs... alakok (Vidugiris 1959: 207; Petrauskas, Vidugiris 1985: 71,90; 1987: 9, 13 és köv.) a paradigma kiegyenlítődésének eseteiként értelmezhetők (vö. beržai, grūdai, kelmai, pėdai, tvartai...).

E hipotézist alátámasztják az ugyanezen minta szerint hangsúlyozott pluralia tantum főnevek is, vö. a lazūnai nyelvjárás akėčiàs, pavalkùs alakjai (Senkus 1959: 217, 222), valamint marškiniùs, pelėnùs (Petrauskas, Vidugiris 1987: 5 és köv.). Általában a lazūnai nyelvjárásban láthatóan általánossá vált a több szótagú főnevek végződésen való hangsúlyozása, vö. audeklùs, pjautuvùs, sėmenùs, vailokùs (Senkus 1959: 217, 225), avižùs, riešutùs, obuoliùs, samanàs, valgymùs, voveràs... (Petrauskas, Vidugiris 1987: 5, 7 és köv.).

Igaz, a tőhangsúlyos változatokat is feljegyezték mellettük, például márškinius (Senkus 1959: 221), áudeklus (Petrauskas, Vidugiris 1985: 20) vagy avìžas (Petrauskas, Vidugiris 1987: 42), ami nem teszi lehetővé, hogy fenntartás nélkül kijelentsük: e főnevek végződésen való hangsúlyozása volt a régebbi, de ezt a lehetőséget sem zárja ki (Kazlauskas 1968: 35–36).

§9. A többes szám végződésen való általánosult hangsúlyozása a megmaradt, tőhangsúlyos egyes számú alakokra is hathatott. Ekkor a tőben vagy a képzőben, e hatás tükröződéseként, cirkumflexus jelenik meg, amely általában a hangsúly visszahúzására jellemző (Zinkevičius 1966: 40–41), vö. krėslas (3)/krėslas (4), mókslas (4), ǒras (4), žìedas (4)... (Naktinienė, Paulauskienė, Vitkauskas 1988), illetve az -ėjas, ~à képzős származékok: dė́jėjas, ~à (4), dengė́jas (4) mezgė́ja (4), siuvė́jas, ~à (4)... (Naktinienė, Paulauskienė, Vitkauskas 1988; lásd még — Kurschat 1883).

Galbūt taip paaiškinami ir P. Skardžiaus (1935: 40) minėtieji tarminiai variantai — daiktas, veidas, žiedas. Plg.:

egyes szám dáiktas: többes szám dáiktai: gyűjtő többes szám daiktaĩ → egyes szám daĩktas daiktùs

Ha e egyes számú alakok cirkumflexes hangsúlyozását másodlagosnak tekintjük, elismerjük a cirkumflexes metatónia lehetőségét. A nyelvjárásokban néhány szó változatlan tőintonációja (pl. káulas, šáukštas ar tvártas) pedig azt mutatja, hogy ez a folyamat nem minden esetben fejeződött be, vö.:

egyes szám káulas: többes szám káulai: gyűjtő többes szám kaulaĩ → egyes szám... kaulùs

§10. Az említett hangsúlyváltozatok a beszélt nyelvben folyamatosan versengenek egymással, ezért a nyelvészeknek olykor nehéz meghatározniuk az adott szó akcentus-

152

… paradigmát: az egyes számú alakok baritonikus hangsúlyozást, a többes számúak mozgó hangsúlyt mutathatnak, vö. a lazūnai nyelvjárás tvārtas (1): tvārti, tvārtan (Senkus 1959: 216—217) és tvartai (3): tvartóp, tvartai (Petrauskas, Vidugiris 1985: 273). Olykor a mozgó hangsúlyú, akutus tövű paradigma kivétellel együtt adatolható, vö. kaulai (3): acc. sg. kaũlų, kaulai, de kaulùs: Ānas kaulùs palāužė džirbdamõs (Petrauskas, Vidugiris 1985: 112).

Tehát a déli aukštait nyelvjárásokban az egyes számú eszközhatározó és a többes számú tárgyeset „erős” végződéshelyzete diakrón szempontból nem annyira fonetikai, mint inkább morfológiai körülményekkel magyarázható. Ezért a paradigma hatására a szótagos szavak bizonyos alakjaiban megszakadó kapcsolat a tő intonációja és a hangsúly helye között nem tekinthető az akcentusparadigma legfontosabb és egyetlen mutatójának.

IRODALOM ÉS FORRÁSOK

A m b r a z a s S. 1992: On the development of nomina collectiva in the Baltic languages. — Linguistica Baltica 1, 35—48.

B ū g a K. 1961: Lietuvių kalbos žodynas. — Būga K., Rinktiniai raštai 3, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 9—483.

G i r d e n i s A. 1967: Kodėl įsigali ”galūninis” vardažodžio kirčiavimas. — Mokslinė aukšt. m-klų dėstytojų konferencija lietuvių kalbos klausimais. Programa ir pranešimų tezės. VU, Vilnius, 6.

G i r d e n i s A. 1973: Zapadnolitovskije i drevneprusskije slogovyje akcenty. — Baltijskije jazyki i ich vzaimosvjazi so slavjanskimi, finougorskimi i germanskimi jazykami. Tezisy dokladov naučnoj konferencii, posvjaščennoj 100-letiju so dnja roždenija akad. Ja. Endzelina, Riga, 71—75.

G i r d e n i s A. 1991: Žodžio galo priegaidžių kilmė ir raida lietuvių kalboje. — VI tarptautinis baltistų kongresas, 1991 m. spalio 2—4 d. Pranešimų tezės, Vilnius, 33—34.

G r i n a v e c k i e n ė E. 1993: Šaltinių šnektos tekstai. — Periferinės lietuvių kalbos tarmės (Lietuvių kalbotyros klausimai 30), 134—180.

G r i n a v e c k i e n ė E. 1994: Lietuvių tarmių tekstai 1. Balatna (Varanavas), Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

G r i n a v e c k i s V. 1991: Apie vakarų dzūkų tarmės kirčiavimą. — Grinaveckis V., Lietuvių kalbos tarmių kirčiavimo klausimai. VPI, Vilnius, 110—119.

G r u m a d i e n ė L. 1988: Sociolingvistinis vilniečių lietuvių kalbos tyrimas: konsonantizmas ir akcentuacija. — Lietuvių kalba ir bilingvizmas (Lietuvių kalbotyros klausimai 27), 132—149.

G r u m a d i e n ė L. 1992: Kirčiuočių mišimas Punsko jaunimo kalboje. — Lietuvių kalbos tarmės ir jų tyrinėjimai. Praeitis ir dabartis. Antanui Saliui (1902 07 21—1972) paminėti. Konferencijos pranešimų tezės. 1992 m. lapkričio 5—6 d., Vilnius, 11.

G r u m a d i e n ė L. 1994: Keletas naujesnių Punsko šnektos linksniavimo ir kirčiavimo ypatybių. — Lietuvių kalbos tarmės ir jų tyrinėjimai (Lietuvių kalbotyros klausimai 34), 97—106.

I l l i č - S v i t y č V. M. 1963: Imennaja akcentuacija v baltijskom i slavjanskom, Moszkva: Nauka.

K a r d e l y t ė J. 1975: Gervėčių tarmė (fonetika ir morfologija), Vilnius: Mintis.

K a z l a u s k a s J. 1968: Lietuvių kalbos istorinė gramatika, Vilnius: Mintis.

K o r t l a n d t F. 1993: Olyan hideg reggelek. — Baltistica 28(1), 45—48.

K u r s c h a t F. 1883: Wörterbuch der Litauischen Sprache, Halle.

Lietuvių 1970: Lietuvių kalbos tarmės. Chrestomatija, Vilnius: Mintis.

Lietuvių 1991: Lietuvių kalbos atlasas 3, Morfologija, Vilnius: Mokslas.

153

L i p s k i e n ė J., V i d u g i r i s A. 1967: Dieveniškiai nyelvjárása. — Lietuvių kalbos gramatinė sandara (Lietuvių kalbos kultūros klausimai 9), 183—222.

M i k a l o n i e n ė B., M o r k ū n a s K. 1988: Punsko valsč. Kreivėnų k. tarminiai tekstai. (Rankraštis saugomas Lietuvos kalbos instituto Kalbos istorijos ir dialektologijos skyriuje. Reg. Nr. 63).

M i k u l ė n i e n ė D. 1992: Priegaidžių raidos klausimu. — Jono Kazlausko diena: istorinės gramatikos dalykai. Konferencijos programa ir tezės, Vilnius, 13—14.

M i k u l ė n i e n ė D. 1993: Dėl pietų aukštaičių ir rytų aukštaičių vilniškių akcentinių paradigmų mišimo. — Lietuvių kalba: tyrėjai ir tyrimai. Jurgui Geruliui (1883 08 13— apie 1945) paminėti. Konferencijos pranešimų tezės, Vilnius, 21—22.

M i k u l ė n i e n ė D. 1994: Dėl ō-kamienių daiktavardžių raidos. — Lietuvių kalba: tyrėjai ir tyrimai. Pranui Skardžiui (1899 03 26—1975 12 18) paminėti. Konferencijos pranešimų tezės. Vilnius, 17—18.

M o r k ū n a s K. 1969: Rytų aukštaičių pietinės tarmės morfologija. — Lietuvių kalbos gramatikos tyrinėjimai (Lietuvių kalbotyros klausimai 11), 107—146.

N a k t i n i e n ė G., P a u l a u s k i e n ė A., V i t k a u s k a s V. 1988: Druskininkų tarmės žodynas, Vilnius: Mokslas.

P e t r a u s k a s J., V i d u g i r i s A. 1985: Lazūnų tarmės žodynas, Vilnius: Mokslas.

P e t r a u s k a s J., V i d u g i r i s A. 1987: Lazūnų tarmės tekstai, Vilnius: Mokslas.

S e n k u s J. 1959: Lazūnų tarmės tekstai. — Lietuvių kalbotyros klausimai 2, 215—230.

S e n k u s J. 1960: Kapsų-zanavykų tarmių būdvardžio ir skaitvardžio kait ybos bruožai. — Lietuvių kalbotyros klausimai 3, 133—159.

S k a r d ž i u s P. 1935: Daukšos akcentologija, Kaunas.

S k a r d ž i u s P. 1968: Lietuvių kalbos kirčiavimas, Čikaga.

S t u n d ž i a B. 1984: Lietuvių kalbos dviskiemenių daiktavardžių kirčiavimo variantai. — Kalbotyra 35(1), 86—92.

S t u n d ž i a B. 1981: Daugiskaitiniai asmenvardiniai oikonimai ir jų reikšmė linksniavimo bei kirčiavimo sistemų rekonstrukcijai. — Lietuvių onomastikos tyrinėjimai (Lietuvių kalbotyros klausimai 21), 185—198.

S t u n d ž i a B. 1994: Daiktavardžio kamienų bei giminių variantai baltų kalbose (ide. ir bendroji baltų bei slavų kalbų leksika). — Baltistica 27(2), 13—30.

V i d u g i r i s A. 1959: Kai kurios Zietelos tarmės ypatybės. — Lietuvių kalbotyros klausimai 2, Vilnius, 195—213.

V i d u g i r i s A. 1960: Zietela nyelvjárásának szótára. — Lietuvių kalbotyros klausimai 3, 113—133.

Z i n k e v i č i u s Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis.

Z i n k e v i č i u s Z. 1968: Az 1605. évi katekizmus nyelvjárása. — Baltistica 4(1), 109—116.

Z i n k e v i č i u s Z. 1975: A litván akcentológia történetéből. Az 1605. évi katekizmus hangsúlyozása, Vilnius.

Z i n k e v i č i u s Z. 1979: A hangsúly visszahúzása és a hangsúlyozási paradigmák. — Kalbotyra 30(1), 90—93.

Z i n k e v i č i u s Z. 1983: A litván nyelv hangsúlyának és hanglejtésének fejlődéséről. — Baltistica 19(2), 120—122.

154

A főnevek hangsúlyozási változatainak kérdéséhez a déli aukštaitis nyelvjárásokban

Összefoglalás

A déli aukštaitis nyelvjárásokban viszonylag sok hangsúlyozási változat fordul elő. Sok szó és alak hangsúlyozása eltér a köznyelvitől, vö.: vienùs / vienùs, pedùs / pėdùs, kaulai / kàulai stb. A hangsúlyozás különösen a sing. instrumentalisi és a pl. accusativusi alakokban ingadozik.

Mivel a legtöbb hangsúlyozási változat a litván nyelv határvidékén, a déli aukštaitis nyelvjárásokban fordul elő, ezeket a változatokat gyakran a szláv nyelvek hatására vezetik vissza. Bár a szláv hatás nyilvánvaló, a hangsúlyozási paradigmák keveredése nem minden esetben tekinthető új jelenségnek.

A jelen cikk amellett érvel, hogy a déli aukštaitis nyelvjárások hangsúlyozási változatainak kialakulásához diakrón feltételek is hozzájárulhattak. Ha összehasonlítjuk a régi írásbeliség megfelelő anyagát (M. Daukša posztilláját és katekizmusát, az 1606-os névtelen katekizmust, F. Kurschat szótárait) az aukštaitis nyelvjárásokból (Lazūnai, Gervėčiai, Dieveniškės, Druskininkai, Punskas) származó későbbi kutatási adatokkal, megállapíthatjuk, hogy ezekben a nyelvjárásokban a régi írásbeliségben előforduló valamennyi hangsúlyozási változat fennmaradt. Következésképpen nem újak.

A hangsúlyozási változatok kialakulásának néhány lehetséges okát emeljük ki. Elsőként a végződések morfo(fono)lógiai kiegyenlítődését kell megemlíteni, vö.: sveìkas: sveikù (<*sveik-úo), sveikùs (<*sveik-úos) és báltas: báltu / baltù (<*bált-úo), báltus / baltùs (<*bált-úos). E végződések hangsúlyozása a többes számú nominativusi alakok analógiájára alakult ki (vö.: sveikì és baltì). Emellett a végződés hangsúlyának megszilárdulásához a homonim ragozási alakok is hozzájárulhattak; vö. e nyelvjárásokban a hím- és nőnemű főnevek sing. instrumentalisának azonos alakjait: báltu / baltù és báltu / baltù, továbbá az ö-tövű hímnemű főnevek sing. dativusát: vìlkù, valamint a sing. instrumentalisát: vilkù. Harmadszor, a főnevek többes számú accusativusi alakjainak hangsúlyozását az ezekben a nyelvjárásokban még élő Nomina Collectiva alakjai befolyásolhatták. Amikor az -ai végű Nomina Collectiva a nyelvhasználat részévé vált, teljesen egybeestek az ö-tövű főnevek többes számával.

Valószínű, hogy a többes számú végződés hangsúlyozása a sing. alakok tőhangsúlyára is hatással lehetett, vö.: Sing. dáiktas: Pl. dáiktai: Nom. Koll. Pl. daiktai → Sing. daiktas

A déli aukštaitis nyelvjárásokban tehát a sing. instrumentalisi és a pl. accusativusi végződés egységesült „erős” helyzete diakrón szempontból elsősorban morfológiai, kevésbé pedig fonetikai feltételekkel magyarázható.

155