LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVIII (1997)

Gražina AKELAITIENĖ

A MAGÁNHANGZÓ-HARMÓNIA TENDENCIÁJA A VÉGZŐDÉSES KÉPZETTEK KÖRÉBEN

Az „Archivum Philologicum” 1938-as számában jelent meg P. Skardžius „A magánhangzó-asszimilációról” című tanulmánya. A keleti felső-aukštaitis nyelvjárások olyan adataira támaszkodva, mint a kumãta, bá·ga, ná·ša, azt állítja, hogy „a magánhangzók gyakran hasonulva hatnak egymásra, mind progresszív, mind regresszív irányban” (Skardžius 1938: 40–44). Ilyen asszimilációs jelenségeket nemcsak a nyelvjárásokban talál, hanem a köznyelv néhány szavában is. A litván nyelv vakaras, vasara, nugara, vabalas szavainak korábbi változataiként a *vekeras, *vesera, *vebelas, *nuġera alakokat tartja számon, és úgy véli, hogy eredeti e hangjuk a szomszédos a hatására feltehetően a-vá alakult.

Az említett tanulmány, valamint a magánhangzó-asszimilációnak több nyelvész által leírt nyelvjárási jelenségei (lásd: Girdenis, 1962; Skirmantas, Girdenis 1972; Vitkauskas 1974; Babickienė 1991) arra ösztönöztek, hogy figyelmet fordítsunk a /e/→/a//e/→/a/ magánhangzó-váltakozás morfonológiai helyzetére, és ennek megfelelően értelmezzük a váltakozás működését.

/e/→/a/ váltakozás kétségtelenül a teljes litván morfonológiai rendszer magva. Mint ismeretes, az indoeurópai alapnyelvből örökölt *e:/*o váltakozás tükröződése. Az /e/→/a/ váltakozás produktivitása fonológiai szempontból könnyen magyarázható: minden pozícióban, a szó abszolút kezdetét kivéve, a /e/ és /a/ fonémák kiegészítő eloszlást mutatnak (lásd Pakerys 1971: 18–19; Girdenis 1981: 128; 1995: 148). A morfonológiai /e/→/a/ váltakozás csak abban különbözik a fonológiai oppozíciótól, hogy az iránya fordított: itt a jelöletlen tagnak az elöl képzett magánhangzó, a /e/ tekinthető, mivel ez az alapszótőhöz tartozik. Így a képzési oppozíciókban kialakul az e/a gyökmorfonéma <e/a>.

Az e/a <e/a> morfonéma leggyakrabban képzővel képzett igei főnevekben fordul elő. E tekintetben a leginkább jelölt csoportot az -a -a végződésű képzett alakok alkotják: az e/a <e/a> morfonémát tartalmazó, képzővel alkotott főnevek 65%-át teszik ki.

Az e/a <e/a> morfonéma rendszerint szonoráns mássalhangzók környezetében fordul elő (az ilyen szerkezetű tövek aránya 78%)¹. Az R típusú mássalhangzók vagy önmagukban alkotják az ide tartozó tövek záró mássalhangzó-kapcsolatát, vagy egy két-, igen ritkán háromtagú záró mássalhangzó-kapcsolat kezdetét alkotják: išneria→išnara, prakerpa→prakarpą, įteigė→įtaiga, skėlė→skalą, parėmė→paramą. Leg-

¹ A szótag szerkezetének fonológiai értelmezésére támaszkodva, feltételesen ebbe a csoportba sorolhatók a keit-, leid- típusú tövek is. E tövek kettőshangzói felbontandók, vagyis központnak csak az /e/ magánhangzó tekintendő, mivel a keitė→kaitą típusú képzési oppozíciókban csak a kettőshangzó első elemei váltakoznak. Következésképpen itt, a többi esethez hasonlóan, vizsgálható, hogy milyen fonémák szomszédságában található a leírt e/a <e/a> morfonéma.

147

A szóvégi helyzetben mellette többnyire a /ŋ/ szonáns áll. A szókezdő helyzetben a morfonéma mellett többnyire /v/ áll, maga a szókezdő helyzet pedig — akárcsak a szóvégi — rendszerint kéttagú. Így az <e/a> morfonémát tartalmazó tövek általánosított szerkezeti képlete a következő: (C)RVR(C)(C). Mivel a szókezdő helyzetben a morfonéma mellett többnyire /v/, a szóvégi helyzetben pedig /n/ áll, várható, hogy az <e/a> gyakran a /v/ és /n/ mássalhangzók között fordul elő. A gyakorlatban ez a lehetőség alig valósul meg: a...v <e/a>n... kapcsolat csak a {tv<e/a>nk-}, {v<e/a>ng-} tövekben fordult elő (užtvanka, atvanga). A tő központját két oldalról övező mássalhangzó-kapcsolatok változatosak, egyik sem emelkedik ki számottevően gyakoriságával. Arra azonban érdemes felfigyelni, hogy nem egy tőben az <e> morfonéma nem azonos típusú R mássalhangzók között fordult elő. Ez teljesen érthető, hiszen a két azonos szonoráns mássalhangzóból álló kapcsolatok (homogén sorok) a tő központjának két oldalán a litván szavakban egyáltalán ritkák (lásd Karosienė 1985: 27–28).

Az -a végű képzett szavak összes tövének magánhangzóit összehasonlítva látható, hogy a középpontban igen ritkán fordul elő az /e/ fonéma. Úgy tűnik, csak a következő szavakban található meg: išgesos (←išgėso), delsą (←delsia), kerčia (←kerčiasi), išpeika (←išpeikė), nėpena (←nesipeni), seką (←sėka), apsemą (←àpsemia), sutemą (←sutėmo), nėtesa (←nėtesi). Úgy tűnik, bizonyos korreláció figyelhető meg a formáns és a tőközpont megvalósulása között. A -a formáns az olyan tövekhez kapcsolódva, amelyekben másik nyelvállású, de azonos nyelvállásfokú magánhangzó, az /e/ áll, annak váltakozását implikálja: a hátul képzett magánhangzóval kifejezett végződés mintegy „előidézi” a tőmagánhangzó nyelvállás szerinti változását (hátrább képződését). A formáns e „hatása” az alábbi sémával szemléltethető:

Ez az implikáció mintha a szomszédos morfémák magánhangzóinak nyelvállás szerinti illeszkedésére való hajlamot jelezné — valamiféle asszimilációt, amely a magánhangzó-harmóniára való törekvéssel magyarázható.

A tőmagánhangzó változása valamelyest másként is értelmezhető. Az -a végű képzett szavakban igen gyakori /e/→/a/ váltakozás arra enged következtetni, hogy a tővégi és a szókezdő mássalhangzók keménység szerint illeszkednek egymáshoz. Mintha a fonémák hatásának sajátos regresszív láncreakciója menne végbe: a formáns magánhangzójától függő tővégi keménység mintegy implikálja a tőmagánhangzó hátrább képzését; a tő középpontjában megjelenő hátul képzett magánhangzó pedig a szókezdő mássalhangzó keménységét implikálja (C←Vu←C←{-a}). Ezt az értelmezést mindössze néhány olyan képzett szó cáfolja, amelyben az -a előtt lágy tővégi mássalhangzó áll: kančią, aplaidžią, užmačią¹.

¹ E magyarázat természetesen nem azt kívánja állítani, hogy az elülső képzésű magánhangzók előtti palatalizáció morfonológiai jelenség, hanem azt, hogy itt a fonológiai helyzet feltételeket teremt a tőközpont morfonológiai változásához.

148

Az -as végződésű képzett szavakból, amelyek töve <e/a> morfonémát tartalmaz, feleannyi van, mint az -a végződésűekből. Ebből azonban nem kellene arra következtetni, hogy az -as végződés hatása más volna. Hiszen általában is kétszer kevesebb -as végződésű képzett szó van, mint -a végződésű (lásd Urbutis 1961: 29, 47). A képzés alapjául szolgáló tő /e/ magánhangzója /e/ csak néhány képzett szóban maradt meg: paveldas (←paveldi), užperas (←užperi) apkėpas (←apkėpa), pėnas (←pėni), aptepas (←aptepa), atmenas (←atmena).

Morfonológiai szempontból jelentős, hogy az <e/a> morfonémát tartalmazó, tárgyalt végződésű képzett szavakból sokkal több van, mint az -is végződésűekből¹. Ez csupán megerősíti a korábban megfogalmazott feltevést, miszerint a tőközpont hajlamos a formáns megvalósulásához igazodni — ez sajátos regresszív magánhangzó-asszimiláció. Arra lehet következtetni, hogy a hátul képzett magánhangzót tartalmazó formánsok egyértelműen az azonos nyelvállású magánhangzókat tartalmazó tövekhez kapcsolódnak. Amikor a formáns /e/ magánhangzót tartalmazó tőhöz járul, az /e/ magánhangzó /a/-vá változik, és a tőközpont, illetve a formáns magánhangzói harmonikus /a/.../a/ sorozatot alkotnak. Mivel az érintett képzett szavak közül sok olyan tövekre épül, amelyekben az előtagban is /a/ fonéma áll, homogén hármas /a/... /a/.../a/ magánhangzósor jön létre, például: apžvalga, pražanga, parama, pastaba; aptvaras, pašaras, apvadas, apgamas, palankas.

Az <e/a> morfonémával jellemzett töveket, azok legjellemzőbb szerkezeti modelljét (a magánhangzó R típusú mássalhangzók között áll) és azt a tendenciát szem előtt tartva, hogy a tőmagánhangzó artikulációja a formáns magánhangzójához igazodik, a szomszédos morfémák kapcsolatát az alábbi séma fejezheti ki:

Fordított kapcsolatról is beszélhetünk: az adott tő allomorfjainak megvalósulása arra utal, hogy a képzett szó második szerkezeti eleme nagy valószínűséggel az -a vagy az -as végződés. Ha így értelmezzük a váltakozás és a formáns megvalósulása közötti kapcsolatot, logikus volna arra következtetni, hogy a váltakozást a formáns összetevőjének kell tekinteni².

Egy másik képzett szóvégződésnek, az -ius-nak a korrelációja az <e/a> morfonémával, noha ez a végződés is hátul képzett magánhangzót tartalmaz, kevésbé egyértelmű, mivel viszonylag kevés az ilyen végződésű igei képzett szó, és csak néhány tő tartalmazza az <e/a> morfonémát, például: lėkia→lėkius.

A végződéssel képzett melléknevekben az <e/a> morfonéma gyakrabban fordul elő az -us végződéssel együtt, mint az -as végződéssel: kvapūs, laidūs, landūs, talpūs. Ez azonban nem a végződések tőalakra gyakorolt eltérő hatását mutatja, hanem az összes képzett szó számának függvénye.

¹ Az -is végződés más jellegű, mennyiségi morfonológiai váltakozásokat implikál.

² V. Urbutis kaitų nelaiko formato komponentu (žr. Urbutis 1978: 231).

149

A /e/→/a/ váltakozás valószínűsége kisebb, ha a melléknévi paradigma ragjai kapcsolódnak a tőhöz. Az <e/a> morfonémát tartalmazó melléknevek az összes olyan képzett szó 75%-át teszik ki, amelyek alapszolgáló igetövében a /e/ fonéma szerepelt. Következésképpen a főnévi ragok morfonológiai hatása nagyobb a tőre, mint az azonos kifejezőeszközű melléknévi ragoké. Ebben szerepet játszhat a tővégi hang minősége. A melléknév számos esetének ragja – a főnevektől eltérően – palatalizált mássalhangzó után áll (atlaidžiam, atlaidžių, atlaidžiame), ezért valószínű, hogy a tővég kevésbé idézi elő a magánhangzó hátrább képzését, mint a főnévi tövek esetében.

A jelen nyelvhasználatban megfigyelt tendencia feltehetően bizonyos diakrón következtetések levonását is lehetővé teszi. Mint ismeretes, a litván névszókban elterjedt az /a/ vokalizmus (lásd Karosienė 1987: 45). Talán az /a/ fonéma gyakorisága a névszói tőben arra utal, hogy diakrón szempontból ez a harmóniairányzat az egyszerű szavakban (nem származékokban) is jelen volt. Hiszen a főnevek többségének ragja -as vagy -a, így bennük is gyakran alakul ki a szomszédos szótagok (és morfémák) magánhangzóinak harmonikus együttállása.

LITERATŪRA

Babickienė Z. 1991: Regresyvinė balsių asimiliacija kretingiškių šnektose. – Lietuvių kalbotyros klausimai 29, 15–25.

Girdenis A. 1962: Balsių asimiliacijos reiškiniai Tirkšlių tarmėje. – Kalbotyra 4, 141–151.

Girdenis A. 1981: Fonologija. Vilnius: Mokslas.

Girdenis A. 1995: Teoriniai fonologijos pagrindai. Vilnius: Petro ofsetas.

Karosienė V. 1985: Pradinių ir galinių priebalsių derinimas vienskiemenėse vardažodžio šaknyse. – Kalbotyra 36(1), 18–31.

Karosienė V. 1987: Pirminių vardažodžių šaknų statistinės charakteristikos. – Kalbotyra 38(1), 44–55.

Pakerys A. 1971: Psichoakustinis balsių panašumas. – Kalbotyra 23(1), 17–33.

Skardžius P. 1938: Dėl balsių asimiliacijos. – Archivum Philologicum 7, 40–44.

Skirmantas P., Girdenis A. 1972: Progresyvinė balsių asimiliacija pietinėse „dounininkų“ šnektose. – Kalbotyra 24(1), 91–96.

Urbutis V. 1961: Dabartinės lietuvių kalbos galūnių darybos daiktavardžiai. Kalbotyra 3, 27–60.

Urbutis V. 1978: Žodžių darybos teorija. Vilnius: Mokslas.

Vitkauskas V. 1974: Nauji regresyvinės balsių asimiliacijos veikimo faktai Kuršėnų šnektoje. Kalbotyra 26(1), 81–85.

DIE TENDENZ DER ANGLEICHUNG DER VOKALE IN DEN WORTBILDUNGSENDUNGEN

Zusammenfassung

Im vorliegenden Artikel wird aus morphologischer Sicht der Prozeß des Vokalwechsels /e/ → /a/ interpretiert. Sich auf die in den Mundarten ziemlich häufig beobachtete Assimilation der Vokale stützend, wird behauptet, daß die Ausdrucksform des Ableitungsstammes impliziert wird

150

durch die hinzugefügten Wortbildungsformanten, die Nominalendungen -a, -as, vgl.:

{seg-}+{-a} → sagà, {lek’-}+{-a} → lakà, {keit’-}+{-a} → kaità, {pašer’-}+{-as} → pāšaras, {palenk’-}+{-as} → pālankas.

Eine solche Angleichung der Vokale aufeinander folgender Morpheme (es ist eine Tendenz, keinesfalls eine Gesetzmäßigkeit) ist als morphonologische regressive Assimilation zu betrachten.

151