ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

XLVIII (2003), 97–103

A nyelvi jelenségek értékelésének fokozatai

RITA MILIŪNAITĖ

Litván Nyelvi Intézet, Vilnius

A cikk célja a nyelvi jelenségek értékelési fokozatainak rendszerét bemutatni, amely az előíró nyelvészetben alkalmazva következetesebbé tehetné a normatív munkát, és hatékonyabbá a nyelvi ajánlásokat. Az értékelési fokozatok a vizsgált nyelvi jelenségek és a standard nyelv kodifikált normái közötti viszony különböző típusait tükrözik. A fokozatok meghatározásakor e normák sajátosságait veszik figyelembe, így például a változatosságot, a stabilitást, a nyelvi változást, valamint a funkcionális és stiláris tagolódást. A szerző négy értékelési fokozatot tárgyal, meghatározza alapvető jellemzőiket, és megvizsgálja gyakorlati működésüket.

1. BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK

A nyelvművelés elméletében és gyakorlatában a legfontosabb kérdések közé tartozik, hogyan értékeljük az egyes nyelvi jelenségeket, milyen kodifikációs elvek és kritériumok alapján járjunk el, és hogyan mutassuk be a jelenségek eltérő értékét, valamint használatuk sajátosságait. Ez utóbbi kérdés, vagyis az értékelési fokozatok különböző rendszere, különösen időszerűvé vált. Természetes módon elsősorban azért merül fel, mert a standard litván nyelv fejlődése elérte azt a szintet, amelyen már önállóan fejlődhet, saját erőforrásaira támaszkodhat; ugyanakkor jelentős külső hatások is érik, és ez a folyamat az utóbbi időben erőteljesen felgyorsult.

Másfelől a mai standard litván nyelv használata egyre inkább különféle műfajokra és területekre tagolódik, és jelentősen elmosódnak a korábban viszonylag jól körülhatároltnak tekintett funkcionális stílusok határai. Különösen nehéz meghatározni a standard nyelv beszélt változatát, amelyben gyakran keverednek a standard nyelv, a nyelvjárások és a zsargon elemei. A standard nyelv használatának sokfélesége tehát arra ösztönzi a kodifikálókat, hogy tudatosabban avatkozzanak be a standard nyelv fejlődésének folyamatába, nehogy a spontaneitás kerekedjék felül, hiszen ez alapvetően ellentétes volna magának a standard nyelvnek a természetével.

A standard nyelv használói is változnak. A litván nyelv kodifikációs munkájában évtizedeken át meglehetősen fontos szerepet játszott a tekintély (a nyelvi normák kodifikálója) és a kodifikációs hagyomány. Az utóbbi időben a nyelvhasználók már nem elégednek meg azzal az egyszerű válasszal, hogy használható-e egy adott jelenség vagy sem. Indoklást kérnek: miért? A nyelvi ajánlásoktól következetességet, rendszerszerűséget és logikusságot várnak el, és elégedetlenségüknek adnak hangot amiatt, hogy ugyanazt a jelenséget a különböző normatív források eltérően értékelik.

Az utóbbi időszak normatív kiadványaiból, különféle nyelvi tanácsadó füzetekből, nyelvi gyakorlati cikkekből, recenziókból és hasonló forrásokból hiányzik a nyelvi jelenségek értékelésének egységes és világos rendszere. A nyelvi normák és hibák értékelő jellegű meghatározásai…

98 |

RITA MILIŪNAITĖ

A minősítések meglehetősen változatosak, és nem mindig érthető, hogy a szerző valamely jelenséget nyelvi hibának, vagy csupán a stílusnormák megsértésének stb. tekint-e. Ezért célszerűnek tűnik áttekinteni a jelenségek lehetséges értékelési rendszerének legalább a legfontosabb sajátosságait.

Mindezt szem előtt tartva a nyelvi jelenségek értékelésére már kissé másként kell tekintenünk, mint ahogyan azt körülbelül egy évtizeddel ezelőtt megszoktuk: a köznyelv használóinak már nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg sem elegendő az az információ, amelyet a korábbi normatív munkák közöltek (pl.: Kalbos praktikos patarimuose, 1985; Dabartinės lietuvių kalbos žodyne, 2000; Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje, 1994 stb.²). Más szóval nemcsak a köznyelv legújabb változásait kell figyelembe venni (az új jövevényszavak, új szójelentések, teljes szerkezetek megjelenését, egyes jelenségek visszaszorulását a használatból, valamint a különböző kifejezőeszközök funkcionális-stilisztikai differenciálódását), hanem azt is meg kell keresni, hogyan lehet továbbfejleszteni a változó jelenségek értékelési rendszerét.

A tanulmány vázlata már 1998-ban elkészült, amikor az Állami Litván Nyelvi Bizottságban megvitatták az új Kalbos praktikos patarimų kiadásának alapjait és elveit³. Meg kellett indokolni a kiadvány számára választott nyelvijelenség-értékelési rendszert, és négy értékelési fokozat alkalmazását javasolták⁴.

Mielőtt ismertetnénk a nyelvi jelenségek értékelési fokozatait, röviden át kell tekintenünk az ehhez kapcsolódó alapfogalmakat. Fontos mindjárt hangsúlyozni, hogy az értékelési fokozat származtatott mennyiség. Attól függ, hogyan határozzuk meg a köznyelvi normát.

2. A KÖZNYELVI NORMÁK JELLEMZŐI

A részletes elméleti fejtegetésektől ezúttal eltekintve meg kell adnunk a köznyelvi norma általunk leginkább elfogadhatónak tartott meghatározását, és le kell írnunk azokat a jellemzőit, amelyek fontosak a nyelvi jelenségek értékelési fokozatainak további tárgyalásához. Ez nem egyszerű feladat, mivel a litván nyelvművelés elméletében e tekintetben terminológiai zavar és a norma különböző értelmezései egyaránt előfordulnak, különösen, ha a normának a nyelvhasználathoz való viszonyát vesszük figyelembe (vö.: Girdenis, Pupkis 1978: 56; Knūkšta 1979: 85; Pupkis 1980: 20; Gaivenis, Keinys 1990: 134; Ambrazas, szerk., 1999: 295–296; Klimavičius 2002: 19).

A legsemlegesebbnek és legegyetemesebbnek a „Lietuvių kalbos enciklopedijoje” szereplő meghatározás tűnik: kalbos norma (lat. norma ’mérték, szabály’) – „a nyelvi tények és használatuk módjainak összessége, amelyet egy adott társadalom egy adott időpontban elismer” (Amb-

¹ Ez a kiadás lényegében az 1993-as kiadást ismétli meg.

² Vö. az iskolai tankönyvnek a mai igényeket már nem kielégítő állításával is: „A köznyelvi norma meglehetősen szigorú, két értékelési szemponton alapul: helyes – helytelen, tiszta – nem tiszta” (KOŽENIAUSKIENĖ R., DOBROVOLSKIS B., ZINKEVIČIUS Z. Lietuvių kalba. Vadovėlis IX klasei, Kaunas: Šviesa, 2001, 3-iasis leidimas, 15).

³ A Bizottság ezeket az elveket jóváhagyta, és közzétette a Gimtoji kalba című folyóiratban (1998, 12, 4–6).

⁴ A szerző továbbfejleszti és összegzi a témáról korábbi tanulmányaiban töredékesen kifejtett gondolatokat, és egyúttal azzal a tapasztalatával is támaszkodik, amelyet a nyelvi normákat rögzítő munkák ajánlásainak vizsgálata, valamint a Litván Nyelvi Bizottságban a Kalbos patarimų nyelvtani jelenségeinek megvitatása során szerzett; emellett számos alkalommal folytatott vitát e fokozatrendszer lényegéről és gyakorlati alkalmazásának elveiről.

KALBOS REIŠKINIŲ VERTINIMO LAIPSNIAI

99

razas, red., 1999: 295). Iš čia išvedamas ir bendrinės kalbos normų apibrėžimas: „bendrinei kalbai būdingų ir joje vartojamų kalbos faktų bei taisyklių visuma“ (ten pat). Čia galima įžvelgti du normų aspektus: normas kaip visuotinai pripažintą vartoseną ir normas kaip kalbos dėsnių ir taisyklių visumą. Pirmuoju atveju galima kalbėti apie REALIĄSIAS (funkcionuojančias) normas, antruoju – apie KODIFIKUOTĄSIAS (idealizuotas).

A köznyelvi normák második aspektusa – a kodifikáció – lényegi, és ez különbözteti meg a köznyelvi normákat általában a nyelvi normáktól. Téves azonban azt gondolni, hogy köznyelvi normának csak az tekinthető, ami kodifikálva van. A kodifikáció egyes esetekben elavult és hiányos lehet, nem tükrözi a valós helyzetet, mivel rendszerint a tényleges normák után kullog. Például a DLKŽ₄ nem tartalmazza az aplinkosauga, jogurtas, rankinė, žiniasklaida stb. szavakat, noha ezek a köznyelvi használatban már teljesen meghonosodtak, tehát tényleges normának számítanak.

A köznyelvi normák még néhány szempont szerint jellemezhetők:

1) aszerint, hogy a normák a köznyelv magját vagy perifériáját alkotják-e, ALAPVETŐK és MÁSODLAGOSAK;

2) időbeli szempontból a köznyelvi normák VISSZASZORULÓK (elavulók), JELENLEGIEK és JÖVŐBELIEK (meghonosodásuk kezdetén állók) lehetnek (vö. a norma dinamikus elméletével, Pupkis 1980: 21–24);

3) az általános (egyetemes) használathoz, illetve a köznyelv valamely funkcionális stílusához való tartozásuk szerint – ÁLTALÁNOSAK és SPECIÁLISAK (vö. Klimavičius 2002: 23).

Amint említettük, az értékelési fok származtatott, viszonylagos mennyiség, és a köznyelvi normák felfogásától függ; ezért az értékelési fokok rendszerének tükröznie kell a köznyelvi normák sokféleségét (variánsait, állandóságát, fejlődését, a tényleges és a kodifikált norma viszonyát, a normák funkcionális-stilisztikai tagolódását stb.).

3. AZ ÉRTÉKELÉSI FOKOK ÉS TÍPUSAIK

Hogy a nyelvi jelenségeket különbözőképpen értékelik, és a köznyelvi normákhoz való viszonyukat sokféleképpen írják le, az köznyelvünk normázásának viszonylag rövid történetéből is kitűnik.

Már Jonas Jablonskis javítási gyakorlatában is egyre inkább megmutatkozik az a törekvés, hogy ne csupán éles határt húzzanak norma és hiba közé, hanem a norma és a hiba közötti viszonyok többféle árnyalatát is felismerjék. Ez összefügg egyrészt a köznyelvi normák tárgyalt sokrétű természetével, másrészt e normák működésének sajátosságaival. A különféle normatív kiadványok ilyen vagy olyan módon igyekeznek bemutatni, mi nem használatos, és elkülöníteni, mi számít kisebb hibának, illetve mi többé vagy kevésbé elfogadható a köznyelvben (például a „Kalbos patarėjas” (1939) értékelésifok-rendszeréről lásd Miliūnaitė 2000: 24–35). E tekintetben jelentős előrelépés történt a Kalbos praktikos patarimų első kiadásának (1975) előkészítése során (lásd Labutis 1972: 12–16; itt a normázás, illetve a normativitás három különböző fokáról esett szó, bár magában a kiadványban könnyen felismerhető négy fok).

100 |

RITA MILIŪNAITĖ

Az értékelési fok a vizsgált nyelvi jelenségnek a köznyelvi normához való viszonyát mutatja. A jelenség értékelési fokának meghatározásához először a következő kérdésre kell válaszolni: A NYELVI JELENSÉG NORMA-E?

Mivel a nyelv folyamatos változásaiból fakadó köztes esetek, különféle kivételek stb. miatt a hibák és a normák határait nem mindig lehet pontosan meghatározni, legalább négyféle válasz lehetséges: (1) ez általánosan elismert nyelvi norma (ha változatos, akkor változatai egyenértékűek); (2) ez norma, de csupán egy (másodlagos) versengő változata; (3) ez nem általánosan kodifikált norma, de súlyos hibának sem tekinthető; (4) ez nem norma, hanem annak általánosan elismert megsértése (vagyis hiba).

Ezt a következő séma szemlélteti:

Így a nyelvi jelenségek értékelésének négy foka különíthető el; ezek azt mutatják, mi használatos a köznyelvben, mi használható bizonyos esetekben, mi kerülendő, és mi nem ajánlott. Megegyezés szerint (a – az értékelt jelenség, b – a normatív jelenség) a következőképpen jelölik őket: (1) a+ vagy a | b; (2) a || b; (3) a vngt. – b, (4) a ntk. = b.

3.1. a+, a | b

Ez az értékelési fok azt jelzi, hogy az értékelt jelenség norma (a+), vagy ha a norma változatos, az értékelt jelenségek normatív szempontból TELJESEN EGYENÉRTÉKŰEK (a | b), tehát többnyire különböző nyelvi szinteken előforduló abszolút szinonimák (dublettek), például: Valaki bekopogott (| bekopogtatott) az ajtón⁵. Az ilyen jelenségek alkotják a norma magját, és pozitívan kodifikáltak, vagyis helyesnek tekintendők.

A nyelvhasználat szempontjából, ha a norma változatos, ezek a jelenségek bizonyos, viszonylag halvány funkcionális-stilisztikai árnyalatokat hordozhatnak, amelyeket rendszerint a jelenségek eredete, használati hagyománya, elterjedtsége, használati területe stb. határoz meg. Idővel a használatban versengés nélkül további jellemzőkre tehetnek szert, és többé nem tekintik őket dubletteknek, vagy egyikük visszaszorul a norma magjából.

⁵ Mivel a cikk az értékelési fokok jellemzőivel és az elkülönítésük alapelveivel foglalkozik, szándékosan kevés konkrét példát közöl; az értékelési fokok tárgyalt rendszere alapján összeállított példák a „Kalbos patarimai” című könyvsorozatban találhatók (lásd: Kalbos patarimai I. Gramatinės formos ir jų vartojimas. Főszerk. A. PUPKIS, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2002; Kalbos patarimai II. Sintaksė: 1. Linksnių vartojimas. Főszerk. A. PUPKIS, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2003).

KALBOS REIŠKINIŲ VERTINIMO LAIPSNIAI | 101

3.2. a || b

Šiuo vertinimo laipsniu žymimi NORMOS VARIANTŲ santykiai (plg. Miliūnaitė 2002: 38–39), kai gerėlesni, labiau bendrinės kalbos polinkius ir vartosenos poreikius atitinkantys kalbos reiškiniai teikiami vietoj ne pačių gerųjų, bet nelaikomų klaida reiškinių. Tokie variantai dažniausiai santykiauja kaip normos branduolys (neutralioji, visuotinė norma) ir periferija (šalutiniai normos variantai), pavyzdžiui: vieneri (II vieni) metai; čia pirmasis variantas vieneri yra sistemiškesnis, bet dirbtinis, o antras nuo seno tradiciškai vartojamas ir teikiamas kaip pagrindinė norma. Palaikant bendrinės kalbos grynumą, šiuo laipsniu vertintini dalis tarptautinių žodžių (ypač turint galvoje visuotinę, ne specialiąją vartoseną) – tada, kai jiems esama visiškai lygiaverčių pakaitų, pavyzdžiui: siurprizas (II staigmena, netikėtumas).

Emellett az ilyen változatoknak funkcionális-stilisztikai különbségeik is lehetnek, és ilyenkor stilisztikailag jelöletlen és jelölt jelenségekként viszonyulnak egymáshoz, például: diega šonas (II šoną); ebben az esetben a nominativusz mellékes norma, amely a kötetlen stílusokra jellemző, az accusativusz pedig a semleges norma.

Így, ha a jobb változatokat részesítjük előnyben, a gyengébbek is ELFOGADHATÓK, a nyelvhasználók pedig választhatnak – a funkcionális stílus, saját nyelvi szokásaik stb. szerint (például a jobb változatokat a presztízsnyelvben ajánlják, és a nem litvánok litván nyelvoktatásában fő változatként mutatják be őket).

A második fokozatba sorolt a változatok a norma mozgó részét alkotják. Idővel a norma mellékes változata kiszoríthatja az elsődlegest, azaz helyet cserélhet vele, vagy eltűnhet a használatból, és többé nem tekinthető a köznyelvi norma részének.

3.3. a vngt. – b

Ebben a fokozatban azokat a nyelvi jelenségeket értékelik, amelyek a norma és a hiba határán, az úgynevezett szürke zónában helyezkednek el, ahol gyakran még csak kikristályosodnak az egyes nyelvi tendenciák, ezért nem mindig könnyen érzékelhetők és határozhatók meg.

Az ilyen nyelvi jelenségek nincsenek általánosan elismerve (vagyis negatívan is kodifikálhatók, vagy egyáltalán nem kerülnek be a normatív kiadványokba sem normaként, sem hibaként). A legtöbb esetben ezek a jelenségek a normától való eltérésnek, nem megfelelő nyelvi tendenciáknak tekinthetők, például az összetett és az egyszerű középfokú alakok versengése: Dabar atliksime labiau sudėtingą (–sudėtingesnį) pratimą.

Ezek a hiba és a norma közötti köztes esetek, amelyek különféle okokból alakulnak ki: 1) a nyelv fejlődése, valamint az ebből eredő, a rendszer és az alrendszer, illetve több alrendszer metszéspontjában jelentkező ellentmondások miatt (például az azonos típusú, de lexikailag eltérő kifejezésmódú jelenségek nem egyformán gyökerezhetnek meg a nyelvben); 2) a jelenség lényegének nem teljes körű feltárása és értékelésének megvitatatlansága miatt; 3) stilisztikai megoszlás miatt stb. Ez az értékelési fokozat egy kialakulóban lévő vagy visszaszoruló (korábbi, jövő nélküli) norma helyzetét is jelezheti – például egy évtizeddel ezelőtt helytelenül próbálták feléleszteni a többes számú alakot: spalių mėnuo. Ezért az ilyen változatok kerülendők; célszerűbb más kifejezésmódot választani, abban a reményben, hogy így visszaszorítható a jelenlegi köznyelvi használatban nem kívánatos jelenségek terjedése.

102 |

RITA MILIŪNAITĖ

3.4. a ntk. = b

Ezek egyértelmű NYELVI HIBÁK, többnyire a nyelvi rendszer megsértései. A köznyelvben az ilyen jelenségeket egyáltalán nem ajánlják használni, és szigorúan javítják. A normatív munkákban rendszerint a ntk., nevart. rövidítésekkel jellemzik őket. Ebbe a csoportba tartozik a Nyelvi nagyhibák jegyzékének⁶ minden esete is. Ezenkívül ide sorolhatók a szaknyelvi lexika (terminusok) normáinak megsértései.

Ezek főként idegen nyelvek hatására kialakult jelenségek: idegen szavak, tükörfordítások vagy idegen szójelentések, tükörfordított kifejezések és szintaktikai szerkezetek stb., például: imidžas (= įvaizdis), komisijos sąstatas (= sudėtis), a kad, jei(gu) kötőszók főnévi igenévvel való használata cél kifejezésére, és hasonlók.

Ide sorolhatók továbbá az anyanyelvben kialakult helytelen nyelvi jelenségek, a nagyon szűk körű nyelvjárási formák, a teljesen elavult és a mai nyelvhasználatra nem jellemző elemek is – mindaz, ami ellentétes a köznyelv rendszerével, és szembemegy annak törvényszerűségeivel és szabályaival.

4. ZÁRÓ MEGJEGYZÉSEK

A normajegyek és az értékelési fokozatok rendszere közötti összefüggés pontosabban a következőképpen írható le.

1. A pozitívan és negatívan kodifikált jelenségek szembeállításának az I., II., illetve III., IV. értékelési fokozat megkülönböztetése felel meg. A tényleges normák egybeeshetnek (és sok esetben egybe is esnek) a kodifikált normákkal; ha pedig még egyáltalán nincsenek kodifikálva, gyakran a III. értékelési fokozat felel meg nekik.

2. Az alapvető és a másodlagos normáknak az I. és II. értékelési fokozat megkülönböztetése felel meg.

3. Fontos, hogy mind az alapvető norma (I. fokozat), mind a hiba (IV. fokozat) védve legyen a túl hirtelen változásoktól – két átmeneti fokozat (II. és III.) választja el őket.

4. A visszaszoruló (elavuló) és a kialakulóban lévő (meghonosodni kezdő) normák dinamikájának tükrözésére a III. értékelési fokozat („kerülendő”) alkalmas. Idővel e jelenségek egy része hibává válhat (IV. fokozat), más részük normának minősülhet (vagyis kodifikálhatóvá válhat) (II. és I. fokozat).

5. A köznyelvi normák funkcionális-stilisztikai tagolódása (lényegében az általános és a speciális normák megkülönböztetése) csak kiegészítő ismérve lehet az értékelési fokozatoknak. Célszerű ezt a vizsgált jelenség mellett feltüntetett megfelelő jelölésekkel megadni a. Például ha a vizsgált jelenség funkcionálisan elavultnak számít, így jelölhető: a psn. vngt. – b; ha pedig nyelvjárási: a trm. vngt. – b és így tovább. Hangsúlyozandó, hogy a köznyelvben a különféle funkcionális stílusok jelenségeinek fennmaradásához elengedhetetlen a helyességük; ezért csak az I. és II. fokozatba sorolt jelenségek tartozhatnak valamely funkcionális stílushoz vagy stíluscsoporthoz⁷. Például, ha a jelenség a kötetlen-

⁶ Lietuvių kalbos komisijos nutarimai 1977–1998, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 1998, 123–176.

⁷Itt nem a nem normatív jelenségek indokolt használatára gondolunk, például a szépirodalmi stílusban, amely csak részben tekinthető a köznyelv használati területének.

KALBOS REIŠKINIŲ VERTINIMO LAIPSNIAI

103

a nyilvános stílusokban (publicisztikai, művészi, beszélt nyelvi), vagyis a hivatalos stílusokkal (informatív, adminisztratív, tudományos) szemben ezt így lehet jelölni: a szabad || b vagy a szabad || b. Ilyen esetekben a b jelenség számít alapvető, stilisztikailag semleges, az általános használatra jellemző jelenségnek.

A köznyelvi jelenségek értékelési fokozatainak ismertetett rendszere lehetővé teszi nemcsak a köznyelvi normák változásának, hanem e normák állandóságának elvét is érvényesíteni, vagyis segít csökkenteni a kodifikált norma és a valós nyelvhasználat közötti eltérést. Ez a normák állandóságának egyfajta biztosítéka, amely megakadályozza a normák ok nélküli és meggondolatlan megváltoztatását, vagy legalábbis enyhíti elkerülhetetlen ingadozásukat. Ugyanakkor ez az értékelési fokozatrendszer a normaváltozás mechanizmusa is, mivel a nyelv fejlődését figyelembe véve szükség esetén lehetővé teszi a normák megváltoztatását, és ezt kizárólag változatokon keresztül teszi, több fokozat átugrása nélkül (a ntk = b → a vngt. – b → a || b → a vagy fordított sorrendben). Így csökkenthetők a jelenleg különböző normatív munkákban előforduló eltérések. Ezért éppen a jelenség értékének kell lennie a normakodifikálók nyelvi vitái fő tárgyának, az értékelési fokozatok rendszerére és a köznyelv normázásának elveire és kritériumaira támaszkodva.

LITERATŪRA

AMBRAZAS, V., red. 1999: Lietuvių kalbos enciklopedija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

GAIVENIS, K., KEINYS, S. 1990: Kalbotyros terminų žodynas, Kaunas: Šviesa.

GIRDENIS, A., PUPKIS, A. 1978: Bendrinės kalbos norminimo ir kodifikavimo principai. Baltų kalbos ir jų tyrinėjimo metodai, Vilnius, 53–66.

KLIMAVIČIUS, J. 2002: Lietuvių bendrinė kalba: ribos ir beribiškumas, sistema, norma ir kodifikacija. Terminologija 9, 7–25.

KNIŪKŠTA, P. 1979: Lingvistinis ir socialinis kodifikacijos santykis su norma. Lietuvių kalbotyros klausimai 19, 85–91.

LABUTIS, V. 1972: Leksikos ir žodžių darybos norminimo principai. Mūsų kalba 8, 12–16.

MILIŪNAITĖ, R. 2000: Kalbos reiškinių vertinimo laipsniai „Kalbos patarėjuje“. Kalbos kultūra 73, 24–35.

MILIŪNAITĖ, R. 2002: Gramatikos normų variantai ir jų vertinimo ypatumai. Kalbos kultūra 75, 35–46.

PUPKIS, A. 1980: Kalbos kultūros pagrindai, Vilnius: Mokslas.

Rita Miliūnaitė Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 2055 Vilnius, Lietuva [email protected]

Gauta 2003 03 28