126 |

RECENZIJOS

AXEL HOLVOET, ROLANDAS MIKULSKAS, szerk.

A GRAMMATIKAI FUNKCIÓK KUTATÁSA

Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 2005, 199 p., ISBN 9986-668-85-9

(A litván nyelv grammatikájának tanulmányai, 3.)

A A litván nyelv grammatikájának tanulmányai című sorozat harmadik kötetének célja, hogy megvitassa a litván mondat szerkezetének azon egységeit, amelyeket rendszerint mondatrészeknek neveznek, és foglalkozzon a meghatározásukkal kapcsolatos problémákkal. Ezeket az egységeket külön tanulmányok vizsgálják, amelyeket a munka vezetője, Axel Holvoet készített több közreműködővel. A kötet hét tanulmánya közös terv alapján készült, és egy összefüggő munka fejezeteinek tekinthető.

Susipažinus su šiuo rinkiniu ir darbo vadovo papildomomis pastabomis (Holvoet 2005) darosi aiškesnė numatyto parengti lietuvių kalbos sintaksės aprašo koncepcija. Gramatinės funkcijos, knygoje aptartos su plačia dabartinės kalbotyros teorinių darbų perspektyva, turi fundamentalią reikšmę sakinio sandaros tyrimui. Čia pateikta daug naujų sprendimų, kurie lietuvių kalbos tyrinėtojų turėtų būti nuodugniai ir visapusiškai apsvarstyti.

A könyv a szintaktikai függőségről szóló fejezettel kezdődik. Ebben továbbfejlesztik az első A litván nyelv grammatikájának tanulmányai című kötetben kifejtett nézetet a szintaktikai kapcsolatok két típusáról – a kormányzásról és a módosításról. Bemutatják e típusok eltérő szerepét a mondat logikai (predikátum- és argumentum-) szerkezetében. Felhívják a figyelmet a tagok eltérő szemantikai funkciójára az alárendelő szerkezetben: a főtagéra és a függő tagéra. A szintaktikailag függő tag bizonyos esetekben megteremtheti a szerkezet szemantikai előfeltételeit, vagyis szemantikai tényezőként működhet. Például a szép virág szerkezetben a függő tag, a szép működik szemantikai tényezőként, a főtagot, a virág módosítva. A szemantika figyelembevételével a szerzők a szintaktikai kapcsolatok két altípusának megkülönböztetését javasolják: a specifikálásét és a determinálásét. Az első altípus szerkezeteinek főtagja szemantikailag nem teljes értékű (például a lehet ige a eshet az eső szerkezetben), míg a második altípus szerkezeteiben a függő tag szemantikailag nem teljes értékű – ilyen a mutató névmás (az a kalap). Összességében e fejezet világosan elkülöníti a szintaktikai kapcsolatokat a mondat logikai és szemantikai szerkezetének egységeitől, és jó példát mutat a különböző szintek közötti viszony elemzésére.

A kormányzás vagy a módosítás alapján különítik el a bővítményeket a határozóktól. A kormányzott függő tagokat bővítménynek, a módosító tagokat pedig határozónak tekintik. Az alanyt és a tárgyat azonban már más alapon javasolják meghatározni. A könyv második fejezete, amely e funkciókat tárgyalja, azt állítja, hogy az alany és a tárgy fogalma nem határozható meg kizárólag a szintaktikai kapcsolatok alapján. „E fogalmak leírásakor gyakran szintaktikai, morfoszintaktikai és szemantikai tulajdonságokat vesznek figyelembe” (63–64). Az alany és a tárgy legfontosabb jegyének a grammatikai (illetve strukturális) alanyesetben, illetve tárgyesetben való kifejezést tekintik. E két eset a tranzitív mondat szerkezetében áll szemben egymással, és a szintaktikai folyamatokban való részvételük alapján az esetek „hozzáférhetőségi” (accessibility) hierarchiájának legmagasabb helyét foglalják el.

Az alanyesetnek vagy tárgyesetnek szintaktikailag megfelelő, ám szemantikailag csupán felülíró szemantikai esetként megjelenő alak a meghatározatlan mennyiséget jelölő vagy tagadó birtokos eset, vö.: Megérkeztek a vendégek / vendég; Olvastam azt a cikket / nem olvastam azt a cikket (53). Az ilyen birtokos eset alany- vagy tárgyfunkciót feltételez. Ez pontos megfigyelés. Hogy itt a birtokos eset a tárgy funkcióját tölti be,

RECENZIJOS

| 127

azt az alanyesettel való viszonya is megerősíti a passzív szerkezetben, vö. az általam olvasott / nem olvasott cikk. A szerzők azonban a vár, kér, követel igék által kormányzott birtokos esetet, valamint a segít, irányít által kormányzott részes esetet már nem tekintik tárgynak, mivel „nem felelnek meg a strukturális eset kritériumának” (60). Itt nem veszik figyelembe, hogy ezek az esetek szintén viszonyulhatnak az alanyesethez passzív szerkezetekben, vö. Őt várták / kérték / segítették / irányították / félték. Az esetformát az alany vagy a tárgy olyan fontos jegyének tartják, hogy arra a következtetésre is jutnak: az alanyok „nem szintaktikailag, hanem morfoszintaktikailag különböznek a bővítményektől” (137).

A gyűjtemény hatodik fejezetében tárgyalt intranzitív mondatokban nincs szembeállítás az alany és a tárgy között, ezért úgy vélik, hogy „az intranzitív alany kategóriája funkcionálisan nagyon határozatlan” (160). Csak a lokatív mondatokban (pl.: A füzet a fiókban van) „az alanyeset prototipikus alany, amely egybeesik a jelöletlen témával. Egzisztenciális mondatokban az alany és a jelöletlen téma nem esik egybe” (145), vö. A fiókban van egy füzet. Ennek ellenére az intranzitív mondatokban is a formai jegyek alapján javasolják az alany meghatározását (146), vagyis elsősorban az alanyeset alapján.

A bővítmény és a határozó viszonyát a harmadik és a negyedik fejezet tárgyalja. Ezekben nagy figyelmet fordítanak arra, hogy e két egység eltérő szerepet tölt be a mondat logikai szerkezetében. A bővítmény a predikátum argumentuma, a határozó viszont nem része a predikációnak, hanem másodlagos predikátumként működik. Ebből kiindulva a szerzők nem a bővítményhez, hanem a határozóhoz sorolják az instrumentális jelentésű eszközhatározói esetet, illetve a su elöljárószós szerkezetet. Mivel a mozgás irányát jelölő igékkel alkotott helyhatározói szerkezetek, az úgynevezett dinamikus lokatívumok, „nem értelmezhetők kiegészítő predikációként” (73), a bővítmények közé sorolják őket, például: Elutazott a városba; Kivette a levelet a zsebéből. Másként ítélik meg a lenni igével alkotott helyhatározói szerkezeteket, amelyek a lokatív mondatok fő predikátumának részét képezik, például: A ház a tó mellett van. Bár a a tó mellett szerkezet itt szintaktikailag kötelező (tehát a megadott szintaktikaikapcsolat-kritérium alapján bővítménynek kellene lennie), szemantikai okokból „kötelező módosítónak” tekintik, funkciójának megnevezésére pedig a nyilvánvalóan ellentmondásos kötelező határozó terminust javasolják (74–78). A szerzőket az tartja vissza attól, hogy az ilyen szerkezeteket kormányzottnak tekintsék, hogy a lenni ige jelentésénél fogva nem kíván meg egy meghatározott bővítményt, „szintaktikai követelményei meglehetősen határozatlanok” (75). Az ugyanakkor alanyként álló, ugyanahhoz az igéhez kapcsolódó és ugyanilyen „határozatlan követelményeknek” eleget tevő főnevet (pl.: Jonas vidám / tanár) már bátran „az ige vonzatának, az alanyhoz vagy a bővítményhez hasonlóan” tekintik (80).

A predikáció logikai és szemantikai szerkezete alapján magyarázzák a predikátumhoz kapcsolódó részes esetű bővítmények funkcióit is. Ha az ige jelentése alapján a részes esetű alak a predikátum argumentumának tekinthető, a bővítmények közé sorolják (Jonas virágot ajándékozott Onuténak); ha nem, akkor a határozók közé (Jonas bort hozott Onuténak). A birtokos részes eset viszont a jelölt egész részét kifejező tárgyesetű alakkal együtt (pl.: A gyerekek megcsókolták a nagymama kezét) a szerzők szerint mintegy megosztott argumentumot alkot; arról nem esik szó, hogy az ilyen részes esetű alak a bővítmény részeként tekintendő-e. A címzett részes esetet (dativus iudicantis) nem nevezik bővítménynek; feltehetően a határozók közé sorolják.

A mondatokat módosító határozókat mondathatározóknak nevezik. Ezeket a predikátumhoz kapcsolódó határozóktól sok esetben nehéz elkülöníteni, mivel a predikátum a mondatot képviseli. Talán ezért a mondathatározók között leginkább módosítószók, különösen közbevetett szavak és szókapcsolatok szerepelnek (talán, sajnos, szerencsére, kétségtelenül stb.). Ehhez hozzá lehet tenni, hogy ezek is

128 |

RECENZIJOS

bizonyos esetekben a mondat különálló részeihez kapcsolódnak, például: A ház mellett nagy, csak sajnos görbe hársfa nőtt.

Az ötödik fejezet a predikatívumokat tárgyalja; ezeknek három csoportját különítik el: az elsődleges (kopulai) predikatívumokat, amelyek az alapvető predikációt fejezik ki (Jonas yra linksmas), a szabad másodlagos predikatívumokat, amelyek további predikációt fejeznek ki (Jonas grįžo linksmas), valamint a kötelező másodlagos predikatívumokat, amelyek a másodlagos predikációt az elsődleges predikáció argumentumaként fejezik ki (Jonas apsimetė linksmas). A szintaktikai viszonyok alapján a szabad predikatívumok az úgynevezett módosítóknak felelnek meg, a kötelezők pedig a vonzatoknak, de sem a határozók, sem a bővítmények közé nem sorolják őket. A predikatívumokat a szavak külön szintaktikai osztályának tekintik, amelyet a következőképpen határoznak meg: „A predikatívum predikatív használatú, de szintaktikailag az igétől függő névszó” (121). A szerzők szerint a szabad predikatívumok csak abban különböznek a határozóktól, hogy névszói esetekkel fejeződnek ki; „a különbség nem szintaktikai, hanem kategóriális és morfoszintaktikai” (123).

A könyv számos helyén olvasható, hogy a szerzők által képviselt nézetek eltérnek a „hagyományos grammatikától”. Ez a kifejezés többértelmű. Amerikában gyakran így nevezik a disztribúciós (L. Bloomfield, C. C. Fries és mások nevéhez köthető) elemzést, Európában a K. P. Becker által a 19. században népszerűsített, a jelentés és a forma jegyeit ötvöző mondatrész-leírást, Litvániában pedig a Jablonskis munkáin alapuló iskolai grammatikákat. A gyűjtemény szerzői a „hagyományos grammatika” kifejezést sajátos értelemben használják: így nevezik a litván nyelvtan valamennyi leírását és kutatását 2003-ig, amikor megjelent a Sintaksinių ryšių tyrimai. Valójában ilyen egységes irányzat nem létezik. A grammatikai gondolkodás fejlődése Litvániában hosszú, változatos és összetett volt. A litván nyelv grammatikai szerkezetét különösen intenzíven vizsgálták a 20. század utolsó évtizedeiben. E kutatásokban és az azok alapján készített leírásokban arra törekedtek, hogy a grammatikai osztályokat és kategóriákat a lehető legkövetkezetesebben határozzák meg, világosan elkülönítsék a szintaktikai, logikai, szemantikai és pragmatikai elemzés szintjeit, valamint e szintek egységeit. Ezen az úton további lépések már a Lietuvių kalbos gramatikos darbai első kötetében is megfigyelhetők voltak: ezek közé tartoznak azok a pozitív javaslatok, amelyek a szintaktikai viszonyok és azok kifejezési módjainak, illetve jelölőinek világosabb elkülönítésére, a vonzatosság és a hozzárendelés közötti különbség formális megközelítésének elvetésére stb. irányultak (vö. a szerzők 2005-ös munkájával). A harmadik kötetben azonban lemondtak arról, hogy egységes alapelvek szerint különítsék el és határozzák meg a mondatszerkezet egységeit.

Mint már említettük, a szerzők az alany és a tárgy megkülönböztető jegyének a grammatikai (illetve strukturális) esetekkel — a nominativusszal és az accusativusszal — való kifejezést tekintik. A bővítményt és a határozót a szintaktikai viszonyok alapján különítik el. A predikatívumokat pedig ismét új alapon: predikatív használatuk és névszói esetekkel való kifejezésük, valamint az igei függőség alapján.

A kritériumok ilyen változatossága elkerülhetetlenül ellentmondásokhoz vezet. Például a felvázolt szintaktikai viszonyfogalom alapján az alanyt a bővítmények egyikének, a tárgyat pedig szintén a bővítmények egyik altípusának kellene tekinteni. A bővítmények közé kellene sorolni az úgynevezett elsődleges predikatívumokat is, amelyeket a szerzők a būti ige vonzatainak tartanak. A nem kötelező jelleg a határozók megkülönböztető jegyeként jelenik meg, ugyanakkor itt rögtön szó esik a kopulás mondatok kötelező határozóiról is. A kategóriák nyilvánvaló összefonódása a leírás alapelveiből, nem pedig magának a nyelvnek a sajátosságaiból fakad.

A szerzőket abban, hogy a mondatszerkezet egységeit egységes alapon határozzák meg, a szintaktikai viszonyok fogalmának arra való korlátozása akadályozta, hogy az irányítást és a módosítást a legmagasabb osztályozási szintre emelték. Az irányítás itt annak felel meg, amit eddig kötelező alárendelésnek neveztek, a módosítás pedig a nem kötelező alárendelésnek (vö. ⁴DLKG 430). Az irányítás és a módosítás ilyen tág értelmezése mellett az ige és a tárgy, az alany, valamint a kötelező predikatívum közötti viszonyt egyaránt irányításnak kell tekinteni.

RECENZIJOS

| 129

E viszonyok szintaktikai különbségei feltáratlanok maradnak, így a szerzők akarva-akaratlanul más kritériumokhoz kénytelenek folyamodni.

A litván nyelv szintaxisának újabb leírásaiban a mondatrészek egységes osztályozási alapját úgy őrizték meg, hogy a szintaktikai viszonyokat irányultságuk (egyoldalú vagy kétoldalú függés), illetve egy- vagy kétirányú jellegük szerint differenciálták, az irányítást pedig az egyeztetéstől az alacsonyabb, az egyoldalú függésnek megfelelő szinten különítették el (vö. Valeckienė 1998: 18–22; Labutis 1998: 26–29; ⁴DLKG 478–482). Aligha szükséges bizonyítani, hogy az említett viszonytípusok szintaktikai, nem pedig morfológiai, szemantikai vagy más természetűek. A szerzők ezt a szintaktikai viszonyokról vallott felfogást a priori elutasítják, mintha valamiért úgy vélnék, hogy a kétirányú szintaktikai viszony és a kölcsönös függés (illetve a kétoldalú függés) fogalma „felesleges, és a szintaktikai és morfoszintaktikai jelenségek összetévesztéséből ered” (24, 64; vö. még 123). Valójában itt semmiféle összetévesztésről nincs szó: nyilvánvaló tény, hogy a szintaktikai viszonyoknak, tehát a kölcsönös függésnek is vannak bizonyos morfoszintaktikai jelölői.

A morfoszintaktikai jelölők szerepére többször is utalnak az irányítás tárgyalásakor, például: „A morfoszintaktikai irányítás a szintaktikai irányítás jelölőjének tekinthető. Ha az egyik szó előírja a másik számára az esetformát, akkor valószínűleg szintaktikai viszony áll fenn közöttük” (19). Hasonlóképpen határozták meg az egyeztetési jelölők szerepét a Lietuvių kalbos gramatikos darbai első kötetében: „az egyik szó alakjának a másik szó alakjához való igazodása a két szó közötti szintaktikai viszonyt tükrözi” (Semenienė 2003: 38). A harmadik kötetben már más állítás szerepel: „az egyeztetés... nem feltételez szintaktikai viszonyt” (28); „az egyeztetés lehet a szintaktikai viszony jelölője, de nem szükségszerűen az” (29). Hasonlóképpen fogalmaz a munka témavezetőjének megjegyzése is: „a kölcsönös függés és a kétirányú szintaktikai viszony fogalma azon a téves előfeltevésen alapul, hogy az egyeztetés szintaktikai viszony, vagy szintaktikai viszonyt feltételez” (Holvoet 2005: 153–159). Az állítások furcsa összekapcsolása a szintaktikai viszony fennállásáról, illetve annak feltételezéséről teljesen eltérő jelentéseket mos össze: az egyeztetés feltételezi (pontosabban jelzi) a mondat egységei közötti szintaktikai viszonyt, de semmiképpen sem maga a szintaktikai viszony vagy annak típusa.

Miután az egyeztetést nem tekintik a szintaktikai viszony jelölőjének, megpróbálják magát a bővítmény és a predikatív jelző (predikatívum) közötti szintaktikai viszonyt is tagadni az olyan mondatokban, mint Jis parvertė brolį aukštielninką (28) vagy Mačiau jį linksmą (129), vö.: Parvertė brolius aukštielninkus; Mačiau juos linksmus. Egy másik helyen azonban már azt javasolják, hogy „a másodlagos predikatívum terminust éppen azokra a megfelelő morfoszintaktikai jegyekkel rendelkező (azaz egyeztetett – V. A.) másodlagos predikátumokra alkalmazzuk” (126). A Mes žaidžiame su kamuoliu ir Vaikai žaidžia su kamuoliu mondatok tárgyalásakor az alany (mes; vaikai) és az állítmány (žaidžiame; žaidžia) közötti viszonyról még világosabban fogalmaznak: a nominativus „igével fennálló szintaktikai viszonyát formálisan két morfoszintaktikai jelölő fejezi ki: az esetvonzás és az egyeztetés” (24). Tehát kölcsönös szintaktikai viszonyt állapítanak meg, amelyben a főtagtól — az igétől — függő tag, azaz a főnév vagy névmás meghatározza a főtag egyeztetett számformáját. Az ilyen viszonyt rendszerint kölcsönös függésnek (illetve kondominációnak) nevezik.

A kritériumok, amelyek alapján a szerzők megpróbálják meghatározni a mondatszerkezet egységeit, nemcsak változatosak, hanem az elemzés különböző szintjeihez is tartoznak. A bővítményt, a határozókat, az alanyt és a tárgyat a szintaktikai és morfoszintaktikai szint jegyei alapján határozzák meg. A predikatívumokat a többi egységtől a predikátumlogika alapján különítik el, majd ugyanezen az alapon osztályozzák tovább. A dativusi alakú bővítményeket az argumentum vagy a másodlagos predikátum szerepét figyelembe véve különítik el a határozóktól. Predikátumnak általában az állítmányt nevezik, a mondat szintaktikai központjaként. Ismét más, szemantikai kritérium szolgál alapul a határozók közé sorolásnál

130 |

RECENZIJOS

a szintaktikailag szükséges, hely jelentésű elöljárószós szerkezeteket (75–77). Szemantikai okokból az olyan mondatokban, mint Tolimas kelias nueitas; Jau visa diena išlaukta, a hely- vagy időjelentésű főnevek alanyesetű alakjait is „a határozók és az alanyok közötti átmeneti kategóriának” tekintik (58), noha az alany egyértelmű funkcióját itt maguk a szerzők által is elismert szintaktikai jegyek mutatják – mindenekelőtt az aktív szerkezet tárgyának accusativusával való kapcsolat (Nueiau tolimą kelią; Išlaukiau visą dieną), amely a megfelelő tagadó szerkezetben genitivusszá válik (Nenėj[o] tolim[o] kelio; Neišlaukė dienos). A javaslat szerint az aktuális mondattagolást is figyelembe kell venni, például az alanynak tekinteni a fő, jelöletlen mondattéma grammatikalizációjának eredményét (62–63), noha a litván nyelvi adatok nem támasztják alá az aktuális mondattagolás egységeinek (téma, réma) közvetlen korrelációját a szintaktikai egységekkel (állítmány, alany, tárgy stb.).

A szerzők a predikátumlogikai, szemantikai és aktuális mondattagolási kritériumok szintaktikai egységek azonosítására való használatát „a grammatikai funkciók meghatározásának prototipikus módjaként” mutatják be (49). Keenan (1976) javaslatára támaszkodnak, aki szerint a mondat alanyát formális, szintaktikai, szemantikai és pragmatikai jegyek egész együttese alapján kell meghatározni; az összes ilyen jeggyel rendelkező szavakat a kategória prototípusainak, a többi, csupán némely jeggyel rendelkező szót pedig periférikus esetnek tekintik. Ezt a módot, amelyet széles körben vitattak a múlt század hetvenes éveiben, ma is használják a nyelvtipológiában, amikor azt kívánják bemutatni, hogy a mondatrész bizonyos jegyei miként korrelálnak eltérően a különböző nyelvekben. A litván szintaxis leírására való alkalmazásáról azért mondtak le, mert ha a mondatszerkezet egységeit különböző szintekre jellemző jegyek alapján határoznánk meg, akkor e részek jelentésének és használatának további elemzése szükségszerűen hibás körhöz vezetne (vö. szerzők 1984: 13–14). Például ha az alanyt szintaktikai jegyek alapján határozzuk meg, akkor ezt követően következetesen leírhatjuk a mondat predikatív szerkezetében elfoglalt helyét, szemantikai funkcióit, valamint azt, hogy mely mondatokban tölti be a téma vagy a réma szerepét stb. A mondatszerkezet sikeresen leírható az ellenkező irányból kiindulva is: meghatározhatjuk, mely szintaktikai egységek valósítják meg a mondat predikatív szerkezetét, és hogyan fejeződnek ki a szemantikai szerepek (ágens, páciens, eszköz stb.). Ha azonban a szintaktikai egységeket egyszerre próbáljuk meghatározni forma, szemantikai funkció, a mondat predikatív szerkezetében betöltött szerep vagy az aktuális tagolás alapján (vagyis az egyik mondatrészt az egyik, a másikat a másik szint jegyei alapján), akkor a mondatszerkezet következetes leírása nagyon nehézzé válik.

A nyelvi kategóriák mezőszerkezetűek, ami sok esetben lehetővé teszi, hogy elkülönítsük a kategória központját (illetve prototípusát) és perifériáját. Ennek alapján például megállapíthatjuk, hogy az alany jellemző (illetve prototipikus) alakja a főnév vagy névmás alanyesete, míg a határozóé a határozószó. Ez azonban korántsem teszi szükségessé, hogy lemondjunk maguknak a kategóriáknak a pontos elkülönítéséről, és „beletörődjünk abba a gondolatba, hogy a szóban forgó szintaktikai kategóriák meghatározásai sem lesznek kellően szigorúak” (51). Ellenkezőleg: magának a vizsgált tárgynak, a nyelvi rendszernek a bonyolultsága és többdimenziós volta pontos kutatási eszközöket, vagyis az elemzés minden szintjén világosan meghatározott fogalmakat követel. Ezzel Holvoet(as) (2005: 160) is egyetért: „a legfontosabb, hogy a kutató által használt eszközök élesek legyenek”. A grammatika leírásának nemcsak a nyelvi rendszer jelenségeiről kell új nézőpontokat kínálnia, hanem differenciált kritériumok és világos módszertani elvek szerint kell modelleznie a rendszert. Ezt akadályozza az elemzési szintek fent említett kereszteződése, valamint az alapvető grammatikai funkciók hozzávetőleges vagy „komplex” meghatározása. Ezért egyet kell értenünk a szerzőkkel abban, hogy „az említett funkciók meghatározásával és leírásával kapcsolatos problémákat nem sikerült kielégítően megoldaniuk” (8). Reméljük, hogy ez a jövőben sikerülni fog.

RECENZIJOS

| 131

LITERATŪRA

Ambrazas, V. 1986: Lietuvių kalbos sakinio sintaksinės ir semantinės struktūros vienetai. Lietuvių kalbotyros klausimai 25, 4–44.

Ambrazas, V. 2005: Rec. Holvoet A., Judžentis A. (red.). Sintaksinių ryšių tyrimai, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas. Acta Linguistica Lithuanica 52, 167–170.

Holvoet, A. 2005: Dėl sintaksinių ryšių skirstymo. Acta Linguistica Lithuanica 52, 157–161.

Keenan, E.,L. 1976: Towards a universal definition of “subject”. Li, Ch., ed., Subject and Topic, New York: Academic Press, 303–333.

Labutis, V. 1998: Lietuvių kalbos sintaksė. Vilnius: Vilniaus universiteto leidykla.

Semėnienė, L. 2003 Būdvardžio derinimas. Holvoet A., Judžentis A. (red.). Sintaksinių ryšių tyrimai, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 37–66.

Valeckienė, A. 1998: Funkcinė lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

Vytautas Ambrazas Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Lietuva