HARALD BICH LMEIER

Martin-Luther-Universität Halle-Wittenberg

Friedrich-Alexander-Universität Erlangen-Nürnberg

Sächsische Akademie der Wissenschaften

Tudományos kutatási területek: óeurópai hidronímia, indoeurópai, kelta és germán etimológia, történeti fonológia és morfonológia, mükénéi nyelv, óiráni szintaxis.

Greule Albrecht

NÉMET VÍZNEVEK KÖNYVE. A VÍZNEVEK, VALAMINT A HOZZÁJUK TARTOZÓ TERÜLET-, TELEPÜLÉS- ÉS DŰLŐNEVEK ETIMOLÓGIÁJA

Sabine Hackl-Rößler közreműködésével.

Berlin – Boston: de Gruyter, 2014, 634 S., 2 Karten in den Umschlagdeckeln. ISBN 987-3-11-019039-7

Az itt bemutatásra kerülő Német víznevek könyvével [DGNB] Albrecht Greule elsőként adott átfogó áttekintést a német nyelvterület vízneveiről. Már önmagában ezért is köszönet és elismerés illeti A. Greulét. A könyv többéves munka eredményeként, 2006–2012 között készült (8. o.), és tágabb értelemben vett korábbi helynévtani munkásságának összegzéseként tekinthető.

Két évvel korábban megjelent, Manfred Niemeyer (2012) által szerkesztett, német településnevekről szóló mű mellett áll, koncepciójában és létrejöttében azonban jelentősen különbözik attól: a Német településnévkönyv [DONB] számos előzményre támaszkodhatott, és közel 90 szerző közös munkája. A tárgyalt

Recenzijos / Reviews

269

HARALD BICH LMEIER

A mintegy 8 000 lakosnál népesebb települések nevei. Mivel a DONB munkájában a névtudomány szakemberei és (elsősorban germanista) nyelvészek mellett számos történész is részt vett, a nyelvészeti magyarázat több szócikkben, különösen a német előtti neveket (névelemeket) tárgyalókban, gyakran már elavult. Emellett a DONB célközönségét inkább nyelvészeti laikusok, mint névkutatók alkották. A DGNB ezzel szemben főként egyetlen szerző szorgalmának köszönheti létrejöttét. A kötet a német nyelvterület mintegy 3 000 víznevét dolgozza fel. Ez a mű egészét, különösen pedig nyelvtudományi színvonalát tekintve, jóval egységesebbé teszi a DONB-nél.

Ezzel összefüggésben arra is rá kell mutatni, hogy a DGNB-vel első ízben jelent meg olyan nagyszabású, a mai helyneveket tágabb értelemben tárgyaló névtudományi munka, amely kísérletet tett arra, hogy a modern indogermanisztika ismereteit beépítse a bemutatásba. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, tekintettel arra, hogy az adott kutatói nemzedék képviselőinek túlnyomó többsége megrekedt a Hans Krahe és Julius Pokorny nevéhez fűződő indogermanisztika szintjén (és így végső soron a háború előtti tudományosság szintjén).

A DGNB három részre tagolódik: bevezetés a víznevek képzésébe és kutatásába (1–5. o.), valamint általános ismertetés a könyv keletkezéséről, a szócikkek felépítéséről, a szakszavakról stb. (7–17. o.). A fő részt maga a „Namenbuch” alkotja (21–619. o.), a művet pedig az irodalomjegyzék zárja (621–634. o.). Utóbbi használata kissé körülményes: bár egy-egy szerző művei időrendben szerepelnek benne, a „Namenbuch” a címek kulcsszavai szerint hivatkozik rájuk, amelyeket az irodalomjegyzékben az adott címben dőlt betű jelöl.

A „Namenbuch” egyes szócikkei első részként a vízfolyás nevét adják meg standard nyelvi alakban; azoknál a neveknél pedig, amelyek összetételének alapszava grammatikai neme tekintetében nem egyértelműen meghatározott, a határozott névelőt, ezáltal a nemet is feltüntetik. Emellett közlik a folyó fekvésére és hosszára vonatkozó adatokat, valamint – bár nem következetesen – a (nyelvjárási) kiejtést is. Ezt követi a név néhány fontosabb történeti adatolt alakja, köztük rendszerint az első adat. Ezután következnek az etimológiai és nyelvtörténeti magyarázatok, végül pedig a legfontosabb szakirodalom felsorolása. Az azonos hangzású vízneveket egy szócikk fogja össze, természetesen azonban etimológiájuk eltérő is lehet; ilyen esetben az egyes alfejezetek külön-külön tárgyalják őket. Ha az etimológia megegyezik, azt a szócikk végén egyszer, az összes névre vonatkozóan adják meg.

270

Acta Linguistica Lithuanica LXXII

Greule Albrecht. Német víznevek könyve. A víznevek, valamint a hozzájuk tartozó területi, település- és dűlőnevek etimológiája Sabine Hackl-Rößler közreműködésével.

A szócikkek alapvetően megbízható adatokat közölnek, de következetlenségek is megfigyelhetők; ezek részben mindenesetre a mű keletkezési folyamatával is magyarázhatók. A. Greule a gyökalakok megadásakor alapvetően a LIV²-t követi, emellett azonban a J. Pokorny-féle, elavult írásmódokkal is találkozunk: így például a „urig. *h₂em(H)-e- ‘önteni, leönteni’” (125. o., s.v. Emme) mellett ez áll: „ig. *ama- (> gm. *ama-) ‘energikusan cselekedni, nekilátni’” (pl. 126. o., s.v. Ems; így például IEW 36), ami nyilván az urindogermán *h₂emh₃- alakot (LIV² 265f.) jelenti, amint az például a 127. oldalon, s.v. Emsbach világossá teszi, ahol ez olvasható: „urig. *h₂emh₃- (> ig. *ama-) ‘megérinteni, nekilátni’”. A. Greule tehát az urindogermán és az egyes nyelvek közé egy köztes, indogermánnak nevezett szintet iktat be, amely nagyrészt megfelel az IEW-ben rekonstruált hangállapotnak. Nem világos, hogy A. Greule tényleges köztes fokozatot ért-e ezen, vagy csupán azokhoz az olvasókhoz kíván alkalmazkodni, akiket zavarba ejt a laringálisok feltevése. Az utóbbi gyök esetében, amely kibővítetlen alakban a germánban láthatóan csak az óészaki ama ‘gyötör, zaklat’, ami ‘gyötrelem’ és hasonló alakokban adatolt (IEW 778; de Vries 1962: 8; az EDPG-ben nem szerepel), a jelentés alapján mindenesetre kétségesnek tűnik, hogy valóban ez állhat-e ebben és számos más víznévben, amelyek esetében alapul szolgáló alaknak javasolták/javasolják, vagy helyesebb volna (mindig?) az urindogermán *h₂em(H)- ‘önteni, leönteni’ alakból kiindulni. Annál is inkább, mert rekonstruálható az urgermán *ami-, *ama- ‘vízfolyás’ lexéma (a DGNB 126 alapján idézve), amely inkább minden bizonnyal a fent említett „urig. *h₂em(H)-e- ‘önteni, leönteni’” alakhoz tartozik.

Ezeket az egyenetlenségeket tulajdoníthatjuk annak, hogy elmaradt egy további korrektúraforduló, de az is lehet, hogy a kiadó által előírt munkamódszerből erednek (A. Greule személyes közlése): eszerint az elkészült névszócikkeket lehetőleg nem kellett többé kiegészíteni, átírni vagy hasonló módon módosítani. Ez az előírás azt is eredményezte, hogy az ábécé hátsóbb részén álló, később elkészült szócikkek gyakran tudományos és bibliográfiai szempontból is naprakészebbek az elöl állóknál. A hatéves keletkezési időszak alatt (az anyaggyűjtés és a szócikkek megírása során) sok minden már nem kerülhetett be. Ez sajnálatos, mivel éppen az utóbbi években jelent meg néhány olyan munka, amely a víznevek legrégebbi rétegeinek kutatásában egyfajta paradigmaváltáshoz vezetett; ez A. Greule más munkáiban is nyomon követhető, és ő maga is utal rá (Greule 2011: 125): a modern indogermanisztika módszereinek és ábrázolásmódjainak felé fordulásra.

A kiadó előírásaiból adódik még egy probléma, amelyet a DGNB mintájául szolgáló „Kluge/Seebold” két legújabb kiadásából (EWdS²⁴, EWdS²⁵) is ismerünk (8. o.): az etimológiai rész rendszerint csak egyetlen magyarázatot ad a névre, bemutatást vagy akár

Recenzijos / Reviews

271

HARALD BICHlMEIER

A versengő javaslatok megvitatására csak ritkán kerül sor. Az egyes magyarázatoknál tehát korántsem mindig világos, hogy régóta általánosan elfogadott etimológiáról van-e szó, amelyet talán csak a jelölés tekintetében korszerűsítettek, vagy A. Greule egy (új) javaslatáról (amely akár magától Greulétől is származhat, és korábban már megjelenhetett). Mivel az egyes cikkekben a szakirodalmi hivatkozások igen szűkszavúak, ezekből sem lehet következtetést levonni, hacsak nem áll rendelkezésre az idézett szakirodalom, amelynek utánanézhetünk.

Példaként az Ems-Bach¹ szócikk (127. o.) szolgálhat: 795 Hemisa, 805 (12. századi másolat) Emisa, Heimese, 1420 Emse. A név visszavezetése az ófelnémet előtti *Amisa alakra történik; germán magyarázatként az „megérinteni, megragadni” jelentésű gyökre gondol, amint fentebb az Ems esetében bemutattuk, vagy kelta etimológiaként a „önteni, megöntözni” jelentésű gyökre, amelyet a svájci Oberems, Niederems helynevek (Wallis) esetében is feltesznek: 1101–1300 Emesa, 1270 Hemesa; ezek egy kelta víznévre, *Amisā- alakra vezethetők vissza (vö. LSG 660, 899). Ugyanerre a patakra (ott azonban „Emsbach” néven szerepel) Greule 1998: 11 = 2007: 48 még ezt a magyarázatot adja: „indoeurópai *Amesā, s-képzés az indoeurópai *am- ‘folyómeder, árok’ gyökből. A párhuzamos nevek alapján óeurópai névről van szó.”¹

A versengő javaslatok bemutatásának hiánya és a rendkívül szűkszavú szakirodalmi hivatkozások a laikust többnyire talán nem zavarják, annak viszont, aki tudományos célra használja a DGNB-t, ez megnehezíti a munkáját: elkerülhetetlen, hogy egyes kutatók „új” gondolatokra jussanak a víznevekkel kapcsolatban, amelyeket mások már régen megfogalmaztak.

Emellett számos esetben más véleményen lehetünk az etimológiákról vagy az etimonok nyelvi besorolásáról, különösen arról, hogy kelta vagy óeurópai/indoeurópai, még az egyes nyelvekre való szétválás előtti nyelvi réteghez tartozónak tekintsük-e őket. Így az Isar (a Duna jobb oldali mellékfolyója) < Isara (244. skk.), az Isel (a Dráva bal oldali mellékfolyója) < 1312 Isel < *Isala (246), valamint az Isen (az Inn bal oldali mellékfolyója) < Isana (246) neve hagyományosan „ves.-ig.” megjelölést kap; a kelta magyarázat azonban továbbra is lehetséges – a keltológiai szakmunkákban pedig már régóta magától értetődőnek számít:² Végső soron mindmáig nem tisztázott, hogy a szó belsejében, vagyis a hátulról számított második szótagban álló, mássalhangzók közötti laringális az „óeurópai” víznevek rétegében valóban *a- alakban vokalizálódott-e,

¹ Vö. Bichlmeier 2015b azon víznevek soráról, amelyek állítólag ezt a gyököt tartalmazzák.

² Vgl. etwa Pokorny 1914: 293; DLG² 191; Delamarre 2012: 165.

272

Acta Linguistica Lithuanica LXXII

Greule Albrecht. Német víznévkönyv. A víznevek, valamint a hozzájuk tartozó területi, település- és dűlőnevek etimológiája Sabine Hackl-Rößler közreműködésével.

míg ez a kelta nyelv esetében bizonyított.³ Ezenkívül a fent említett melléknév a keltában köznévként is adatolt: az óír nyelv „mókus” szava, az íaru, a feltételezendő őskelta melléknév továbbképzése az individualizáló on-szuffixummal, és a preprotoír *isarōn- „a fürge” alakra vezethető vissza, amely az őskelta *isaro- „fürge” melléknévből < az ősi indoeurópai *h₁ish₂-ró- alakból származik.⁴

Következésképpen az *Isa-l/r/nā- < az ősi indoeurópai *h₁ish₂-l/r/néh₂- alakból mindenképpen lehet kelta, ám hogy kelta előtti is lehet-e, azt mindaddig bizonytalannak kell tekinteni, amíg nem tudunk olyan víznevekre példákat felmutatni, amelyek az ősi indoeurópai *KHK- > *KaK- vokalizációját mutatják, és nem utóbb kelta települési, illetve nyelvterületen fekszenek. Az ilyen neveknél a nyelvi réteghez való sorolást amúgy is nehezíti, hogy mindig számolni kell a *-eró- szuffixumváltozattal is, függetlenül attól, hogy ezt Hardarson 2011 nyomán az ősi indoeurópai *-ró- fokváltásaként magyarázzuk-e, vagy másképpen. Éppen a jelen esetben az ősi indoeurópai *-h₂-e- > *-a- szó belseji alak miatt végképp lehetetlen volna egyértelműen a két nyelvi réteg valamelyikéhez sorolni a neveket.⁵ Számos hasonló eset található.

Egy ilyen terjedelmes műben elkerülhetetlen, hogy hibák is becsússzanak; ezek nem csupán abból fakadnak, hogy egy kutató egyes hangváltozásokról vagy hasonlókról eltérő véleményt vall, és így A. Greulétől eltérő eredményre jut.

Ez a Luhe nevének esetében áll fenn (a Naab bal oldali mellékfolyója; DGNB 328). A. Greule az ófelnémet Loua adat (905-ben [12. századi másolat]) és a modern nyelvjárási [lɔu] alak alapján kelta *lōu̯ā- < késői indoeurópai *pl̥ōu̯ā- alakot tesz fel (a kelta nyelvekre jellemző p-vesztéssel), az indoeurópai *pleu- „folyik” (LIV² 487. sk.: „úszik, lebeg”) gyök hosszú fokú képzéseként. Ez a levezetés lehetetlen, mivel az őskelta nyelvben nem volt *ō: az indoeurópai *ō szó belsejében *ā-vá, szó végén pedig *ū-vá fejlődött.⁶ Alternatív megoldásként azt javasolhatjuk, hogy a felső-pfalzi víznevet germán képzésként értelmezzük, mégpedig az indoeurópai *leu- „beszennyez” gyökből (LIV² 414): az alapja ekkor az indoeurópai *lōu̯-o- „a beszennyezés, szennyeződés” vagy *lou̯-ó- „beszennyező, szennyező” alak. Az indoeurópai *lōu̯-o- e két képzés valamelyikéből kiinduló, a germán nyelvek szempontjából problémamentes vr̥ddhi-képzése vagy „szennyeződéssel ellátott, szennyeződés jellemezte” → „piszkos”, vagy „a beszennyezőhöz tartozó” jelentésű lehetett

³ Vgl. McCone 1996: 51f.; etwas abweichend EDPC 6: nur in erster Silbe?; Zair 2012: 193–201, zu *isarā- 197.

⁴ Vö. Ziegler 2001.

⁵ Vgl. dazu Bichlmeier 2011, 2015a mit weiterer Literatur.

⁶ Vö. McCone 1996: 54–65; EDPC 8, 9.

Rezencijos / Reviews

273

HARALD BICHlMEIER

‘hozzátartozó’, amely esetben az első feltevés valószínűbb; vagy annak fenntartásával, hogy szemantikai eltolódást kellene feltételezni, feltehető, hogy egy urindoeurópai *louh₃o/eh₂- > ősgermán *lou̯a/ō- tövű Vrddhi-képzés is állhat az o-fokú o-képzésű *lóuh₃-o- ‘mosás’ vagy *louh₃-ó- ‘mosó, mosóember’ (az urindoeurópai leuh₃- ‘mosni’ gyökérből [LIV² 418]) képzésében.⁷

A legutóbb említett példákat azonban nem szabad a DGNB alapvető bírálataként értelmezni. Inkább arra mutatnak rá, milyen nagy még a kutatási igény Közép-Európa vízneveinek legrégibb rétegeivel kapcsolatban. E kutatási igény, illetve részben a felzárkózás szükségességének figyelmen kívül hagyása azt jelenti, hogy szemet hunyunk a valóság felett. H. Krahe, W. P. Schmid és J. Udolph e témakörben megjelent, módszertanuk (és így rendszerint eredményeik) tekintetében ma már nagyrészt elavult munkáit feltétlenül felül kell vizsgálni az indogermanisztika jelenlegi állásának megfelelően (amint azt a recenzens ismételten sürgette). A. Greule a DGNB-vel nagy lépést tett a helyes irányba. Könyve éveken át alapműként szolgál majd, és értékes kiindulópontot nyújthat a további kutatásokhoz. Most már szükség lenne arra, hogy indogermanisták többkötetes műben, a korábbi javaslatokat is megvitatva, alaposan és teljes körűen megvizsgálják legalább a közép-európai víznevek legrégibb rétegeit. Ehhez a DGNB nem is rossz kiindulási alap.

IRODALOM

Bichlmeier Harald 2011: Bayerisch-österreichische Orts- und Gewässernamen aus indogermanistischer Sicht: Teil 2: Isar und etymologisch Verwandtes sowie Addenda zu dem Beitrag in den BONF 46 (2009), 3–63. – Blätter für oberdeutsche Namenforschung 47, 2010[2011], 21–31.

Bichlmeier Harald 2015: Einige indogermanistische Anmerkungen zum Namen der Luhe (Obpf.) (Bayerisch-österreichische Orts- und Gewässernamen aus indogermanistischer Sicht 7). – Blätter für oberdeutsche Namenforschung 52, 2015. [im Druck]

Bichlmeier Harald 2015a: Isar, Isel, Isen, Iser, Isny – Reflexe einer keltischen Gewässernamensippe in Bayern und Österreich mit einem Anhang zu Isura (Bayerisch-österreichische Orts- und Gewässernamen aus indogermanistischer Sicht 8). – Österreichische Namenforschung 42, 2014[2015]. [im Druck]

⁷ Vgl. zum ganzen Komplex ausführlich Bichlmeier 2015.

274

Acta Linguistica Lithuanica LXXII

Greule Albrecht. Német víznevek könyve. A víznevek, valamint a hozzájuk tartozó területi, település- és dűlőnevek etimológiája Sabine Hackl-Rößler közreműködésével.

Bichlmeier Harald 2015b: Ammerbach und etymologisch Verwandtes. – Österreichische Namenforschung 42, 2014[2015]). [im Druck]

Delamarre Xavier 2012: Noms de lieux celtiques de l’Europe ancienne (-500/ +500). Dictionnaire. (Collection Les Hespérides) Arles: Éditions Errance.

de Vries Jan 1962: Altnordisches etymologisches Wörterbuch. 2. erg. Aufl. Leiden: Brill.

DLG²: Delamarre Xavier: Dictionnaire de la langue gauloise. Une approche linguistique du vieux-celtique continental. Préface: Pierre-Yves Lambert. 2^e édition revue et augmentée. Paris: Éditions Errance 2003.

EDPC: Matasović Ranko: Etymological Dictionary of Proto-Celtic. (Leiden Indo-European Etymological Dictionary Series 9) Leiden – Boston: Brill 2009.

EDPG: Kroonen Guus: Etymological Dictionary of Proto-Germanic. (Leiden Indo-European Etymological Dictionary Series 11) Leiden – Boston: Brill 2013.

EWdS²⁴: Kluge Friedrich / Seebold Elmar: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache. 24., durchges. u. erw. Aufl. Berlin – New York: de Gruyter 2002.

EWdS²⁵: Kluge Friedrich / Seebold Elmar: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache. 25. Aufl. Berlin – Boston: de Gruyter 2011.

Greule Albrecht 1998: Gewässernamenschichten im Flußgebiet der Lahn. – Nail Robert (Hg.): Die Welt der Namen. Sechs namenkundliche Beiträge. (Schriften der Universitätsbibliothek Marburg 87) Marburg: Universitätsbibliothek Marburg, 1–17.

Greule Albrecht 2007: Etymologische Studien zu geographischen Namen in Europa. Ausgewählte Beiträge 1998–2006 herausgegeben von Wolfgang Janka und Michael Prinz. (Regensburger Studien zur Namenforschung 2) Regensburg: edition vulpes.

Greule Albrecht 2011: Arbeits- und Darstellungstechniken des Deutschen Gewässernamenbuchs. In: Ziegler, Arne / Windberger-Heidenkummer, Erika (Hgg.): Methoden der Namenforschung. Methodologie, Methodik und Praxis. Berlin: Akademie-Verlag, 117–126.

Harðarson Jón Axel. 2011: Um orðið járn í fornnorrænu og forsøg þess. – Orð og tunga 13, 93–121.

IEW: Pokorny Julius: Indogermanisches etymologisches Wörterbuch. I. Band. München – Basel: A. Francke 1959.

LIV²: Rix Helmut et al.: Lexikon der indogermanischen Verben. Die Wurzeln und ihre Primärstammbildungen. Zweite, verb. u. erw. Aufl. Wiesbaden: Reichert 2001.

Recenzijos / Reviews

275

HARALD BICHIMEIER

LSG: Lexikon der schweizerischen Gemeindenamen. Dictionnaire toponymique des communes suisses. Dizionario toponomastico dei communi svizzeri, hrsgg. vom Centre de Dialectologie an der Universität Neuchâtel unter der Leitung von Andres Kristol. Frauenfeld – Stuttgart – Wien: Huber, Lausanne: Editions Payot 2005.

McCone Kim 1996: Towards a Relative Chronology of Ancient and Medieval Sound Change. (Maynooth Studies in Celtic Linguistics 1) Maynooth: Department of Old and Middle Irish, St. Patrick’s College.

Niemeyer Manfred (Hg.) 2012: Deutsches Ortsnamenbuch. Berlin – Boston: de Gruyter.

Pokorny Julius 1914: Herkunft und Etymologie des Wortes Eisen. – Kuhns Zeitschrift 46, 292–294.

Zair Nicholas 2012: The Reflexes of the Proto-Indo-European Laryngeals in Celtic. (Brill’s Studies in Indo-European Languages and Linguistics 7). Leiden – Boston: Brill.

Ziegler Sabine 2001: Altirisch íaru, das „flinke“ Eichhörnchen. – Fritz, Matthias / Zeilfelder, Susanne (Hgg.): Novalis Indogermanica. Festschrift für Günter Neumann zum 80. Geburtstag. Graz: Leykam, 587–590.

Beérkezett: 2015. június 2.

HARALD BICHIMEIER

Friedrich-Alexander-Universität Erlangen-Nürnberg Institut für Vergleichende Indogermanische Sprachwissenschaft Kochstr. 4/16, D-91054 Erlangen [email protected]

Martin-Luther-Universität Halle-Wittenberg Orientalisches Institut Seminar für Indogermanistik und Allgemeine Sprachwissenschaft Ludwig-Wucherer-Str. 2, D-06108 Halle (Saale) [email protected]

Sächsische Akademie der Wissenschaften Arbeitsstelle Jena Etymologisches Wörterbuch des Althochdeutschen Zwätzengasse 12, D-07743 Jena [email protected]

276

Acta Linguistica Lithuanica LXXII