GIEDRIUS ALKAUSKAS Vilniusi Egyetem

Kutatási területek: moduláris formák, számelmélet, áramlások, differenciálgeometria; a zenetudomány természettudományos vonatkozásai, a késői dán, brit és orosz zenei romantika.

DOI: https://doi.org/10.35321/al181-11

A nyelv nem a könyvekben hever, hanem az emberek szájában, a nyelvjárások patakjaiként folyik, és élő lévén lassanként kopik és változik. Antanas Baranauskas

NYELV A KÖLTÉSZETBEN: FILOLÓGIA VS. BIOFÍLIA

A költészetet író emberként, az átélt költészet lejegyzőjeként néhány gondolatot osztok meg a líra nyelvéről. Ezek a gondolatok nem csak az enyémek. Közösek, rokon lelkek gravitációja erősíti őket újra meg újra. Ugyanez, legalábbis szellemében, Sigitas Geda naplóiban is le van jegyezve. Ebben a szövegben sokat idézem a Költőt, ezért a vezetéknevét nem is említem. Az élő nyelvről más költők is hasonlóképpen beszélnek, és megnyugtató, hogy házi készítésű kis iránytűm ugyanúgy mágneseződött, ahogyan a nagy költői csillagtérképek tájolva vannak. A gravitációs, az elektromágneses, a gyenge és az erős kölcsönhatás – a természet négy alapvető ereje. Már az első bekezdésben összekevertem őket, mintha kémiához nem értő alkimista lennék. Mégse kiáltsunk azonban kémiát.

A költői nyelv diakróniáját tárgyalva mindössze két kérdés merül fel:

1. Megszólaltatják-e az ajkat? 2. Felébreszti-e a szó az embert?

Mindkét válasz: igen! Az első kérdés többé-kevésbé világos. Hiszen perspektíváról van szó. A hümmögés, a csacsogás, a hangutánzó szavak, a száj, az arc izomzatának és idegrendszerének fejlődése – mindez lépést tartott a humanoidok egyre bonyolultabb központi idegrendszerével, legalábbis annak CRT-logikai részével. Nem mondom, hogy az érzelmi részével is – talán

Betekintések / Insights

235

GIEDRIUS ALKAUSKAS

sőt, éppen ellenkezőleg. Hogy milyen és milyen lehet az egyensúly a műveltség és az intuíció között – az már más téma. Egy dolog világos: a költőben legalább az egyik összetevőnek úgy kell zúgnia, mint a front közeledtével a harangnak. Szüntelenül! Ideális esetben mindkét harang együtt kondul. Nem feltétlenül harmonikusan, hanem egymást kaotikusan felerősítve. Minden kommunikáció, a hétköznapi beszéd, a személyes tapasztalatokból fakadó szövegek lényegében a beszéd kiöntése^¹. Perspektíva. Úgy tűnik, a mai költészet nagy része ilyen.

Sokkal nehezebb a visszatekintő perspektíva, a felébresztett és felébresztő szavak dolga. Felébresztett nyelvtani formák, morfológiai képződmények, tájnyelvi alakok, történeti helyesírás, a lét kontextusa. Az adott korszak embereinek – a föld nélküli kisnemesnek, a jezsuitának, a népi énekesnek, a szántóvetőnek, a remetének, a kovácsnak, a lótolvajnak – a tudata. Ha tehát retrospektív módon akarom használni a nyelvet, mindig igyekszem találni egy vitalizálható, csírázásra serkenthető magot. Aztán felnevelni. Vagy legalább elrohasztani, hogy látható legyen: volt benne élet, csak nem őrződött meg; az élet az ősi, bakteriális szintre húzódott vissza. Nem szeretném úgy bemutatni a nyelvet, mintha szárított, sokszínű lepkék gyűjteménye volna. Vagy mint a baglyok által felöklendezett gombócokat. Mintha egy még élő ember helyett egyházi anyakönyveket mutatnánk be. Olyasmit, aminek semmi esélye az újraéledésre (a baglyokról szólva egyébként ez valóban így van, bármelyik bagolykutató ornitológus tanúsíthatja; ezekben a felöklendezett golyócskákban mindig akadnak egérkoponyák, bordák, valamiféle kavicsok és egyéb, nem emészthető hordalék. Az erdő népének apró folklórja, ilyen gyűjteménybe szedve! A baglyok az erdő Slančiauskasai).

A 2019-es „Poetinis Druskininkų ruduo” fesztiválon az idegen néven (a pályázati kiírásnak megfelelően) írt versem első helyezést ért el. A szöveg természetesen S. G. monogrammal volt aláírva. Mégis valamiért mindenkinek az volt a benyomása (Šiaurės Atenai, 2019-10-11, Nr. 19 (1323), p. 15), hogy remekül eljátszottam Geda őrültségét! Pedig őszintén és fájdalmasan felháborodtam (nem személyes haragból) azokon a fiatal költőkön, akiknek a Rėza, Daukantas és Bretkūnas csak afféle fáklyák – hasznosak a mocsári, fekete körmű uracskáknak a lápvidékről. A kortárs költőnek viszont csak ballaszt. Minek az a fáklya, ha az okostelefon képernyője bevilágítja a teret? Nem számít, hogy a fáklyát akár Velieka zsákmányolására is magaddal kellene vinned (van ott egy tőzegláp Skuodas és Mažeikiai között, ahol elhajították az ördög ekéjét; ott van a pokol kapuja). Az okosszem pedig a menetelés második napján, egyetlen elemi erejű felhőszakadás után becsukódik. A Varniai melletti Debesnai mocsarakról köztudott, hogy elektromos töltésűek, méghozzá nagyon is; egészen közelükben pedig ott van a Lūkstas-tó

¹ Kardelis Naglis 2017: Lengvi lietuvių kalbos sparnai. – ALL LXXVI. Kaip gražiai autorius parodo, kuo skiriasi kalbos komunikacija ir kalbos komunija! Maniškis tekstas gal apie tą patį? Tik poeto patirti persiūtas.

236

Acta Linguistica Lithuanica LXXXI

A nyelv a költészetben: filológia vs. biofília

és a borostyánt – „electron” – dobja (de ez már filológia). Csakhogy az elektromos töltés szabványa Netimeras kora óta nem változott, és nem kompatibilis az okostelefonnal.

Az ezen a PDR-en díjazott (rendkívül örültem neki, nem tagadom!) vers első két sora így hangzik:

Fattyak! Sion nyitott kapujánál Nemzedékek teremnek – nem születnek, csak ismétlődnek!

Igaz, a vers megtervezett hangzásvilága miatt (ez a szöveg első oximoronja; lesz még három!) először nem a „fattyak”, hanem a „nemzedék utániak^{” szót akartam írni. A szinonimaszótár szerint ez „gazember”}. Sajnos egyáltalán nem éreztem sem a szó súlyát, sem érzelmi árnyalatait és szeszélyeit („árny-latai”), sem a korszakot, a földrajzi helyet és a nyelvi regisztert. Próbáltam írott forrásokban keresni. És véletlenül rá is találtam! Második verseskötetem L. Rėzának szentelt fejezetének összeállítása közben (ez a jelen ALL-számban jelenik meg) különféle, Gediminasszal és nevével kapcsolatos szövegeket olvasgattam. És íme³:

Fejedelem <Karijotas, Gediminas fia> <...> Živilei <...> mondta: „Kiközösített vagy, nem az én lányom; gonoszságoddal megszégyenítetted apád házát, takarodj előlem, téged és a kropéjaidat a halál kaszája sújtson.”

Mégsem mertem a „fattyak” szót „nemzedék utániakra” cserélni. Daukantasnak köszönhetően a szó már bekerült a passzív szókincsbe. De nem éreztem, mekkora ereje van, milyen szinten élő, hogy hétköznapi vagy könyvízű szó-e. Talán valamennyire, de nem annyira, hogy költészetben használjam. Ha valamelyik mondában vagy dalban írtam volna le, akkor már biztosan átéreztem és átéltem volna. Kimozdítottam volna passzív állapotából.

Még egy példa. Egy másik versben ezt írtam⁴:

Látva, hogy eljön az Élet, Az északi tundra égboltjába Gyökerezem.

² Lyberis Antanas 1980: Sinonimų žodynas. Vilnius: Mokslas.

³ Daukantas Simonas 1995: Istorija žemaitiška [I]. Vilnius: Vaga, 526.

⁴ Észak Athénje 13(1317), 8.

Betekintések / Insights

237

GIEDRIUS ALKAUSKAS

Nagyon szerettem volna úgy lenni, mint aki kiesett a könyvespolcról, és leírni: „zord tundrai égbolt”. A „nuokarta” szóval ellentétben a litván ember számára a „žiaudrus” szó legalább néhány visszhangja világos. A fonetika, az aradikáció, az ösztönösen megsejtett morfológia révén. És mégis, a szó megtalálható a szótárban. Mennyire idegennek tűnik a mostani, élő kifejezésmódomtól! Jó, hogy egyszerűbbre cseréltem.

Persze, lehet úgy, mint valami ghánai sámán, szavakat dobálni a zsákba, akár az ősök csontjait, a fejünk fölött zörgetni velük, és gyönyörködni: íme, nézzétek, micsoda elevenség, micsoda őslétből fakadó erő! (Egyébként a ghánai és szenegáli válogatottak közötti futballmérkőzések kimenetelét a helyiek hite szerint nem a pályán végrehajtott fizikai cselekedetek, hanem a stadion félreeső részén hallatott sámáni kiáltások döntik el – akinek a hangja a legmesszebbre száll, annak a serege győz.) De csak vágd a földre azokat a csontokat. Ha nem ugrik ki kígyó a koponyából, ahogyan Oleg Visreggel történt^⁵, abból az elevenségből nem sok látszik. A kígyó az élet bizonyítéka. Mi marad hát?

J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Urában van egy Palantír nevű kő. Rajta keresztül közvetlenül kapcsolatba lehet lépni Mordor, a sötétség birodalma szívével, Barad-dûr tornyával. A kristály mintha oda vinne, ahol csak a legősibb önfenntartó ösztönök működnek, ahol a látómező alagútlátássá szűkül. Ha nem cselekszel úgy, mint egy négyszeres adag adrenalintól megvadult teremtmény, Shelob, a pók hamarosan kiszívja tested éltető nedveit, a Nazgûlok, a sötét lovasok pedig a lelkedet is. Valójában azonban a Palantír csupán mágikus illúzió. Olyan látomásokat kelt, amelyek nem különböztethetők meg Mordor sötét valóságától – ez igaz. Egyébként viszont Gandalf varázslónál békésen üldögél, és ha valami megzavarja a nyugalmat (ahogyan a kristály is megzavarodik, amikor megszakad a kapcsolata Szauronnal, a bukott istennel), az csupán ünnepi tűzijáték. Látványosak! De csak ennyi. Egyébként J. R. R. Tolkien, a filológia professzora, különösen alkalmas szerző arra, hogy az élő költészetről írjon. Mitológiai, egyetemes nézőpontból, a lélek zengésének megragadására törekedve Tolkien megalkotott nyelvei – a tündenyelvek (és milyen sok van belőlük, szinkrón és diakrón szempontból^⁶), Mordor nyelve, az entek nyelve, a Középföldén beszélt köznyelv –, valamint írásrendszereik (például a sarati ábécé) nem kevésbé érdekesek, mint a Volapük, az eszperantó vagy valamely okkult enóki nyelv^⁷.

⁵ Puškinas Aleksandras 1822: Daina apie Pranašingąjį Olegą. – Raštai I, vertė E. Mieželaitis. Vilnius: Valstybinė grožinės literatūros leidykla, 1954, 108. (Весций – gal geriau visregis?) Rekomenduoju paklausyti įspūdingą N. A. Rimskio-Korsakovo kantatą pagal šį tekstą (op. 58, 1899 m.). Žinia, tai iš kaukolės iššokusi gyvatė ir išpildė aiškiaregio (volchvo) pranašystę – Olegą pražudė jo mylimiausias žirgas.

⁶ Elérhető az interneten: https://en.wikipedia.org/wiki/Elvish_languages_(Middle-earth).

⁷ Angyali nyelv, amelyet J. Dee és E. Kelley írt le a XVI. században, ám nyelvészeti elemzése az angollal való hatalmas szintaktikai és szemantikai hasonlóságokat bizonyít. Bárhogy is legyen, az isteni és más konstruált nyelvek jelensége (művészetként – nem tudományként!) lenyűgöző.

238

Acta Linguistica Lithuanica LXXXI

Kalba poezijoje: filologija vs. biofilija

Ugyanezt a különbséget (nem ellentétet, nem, hanem valami megnevezhetetlent, ami nem állít szembe) látom a költészetben újraélesztett és sajnos mumifikálódott nyelv között. Egyszer megkérdezték Sigitas Gėdostól¹, miért olyanok egyes szövegei, mint a botanikai kézikönyvek. Íme, a sokszor olvasott verseskötetének, a Az éjszaka virágai című poémának a sorai⁸:

A súlyos kardok már nem fúródnak a fűszál útjába, nagy és csendes szavak születnek <...>

Nem tudom, értem-e a szerző gondolatát (és ugyan miért kellene elemezni a verset?), de a virágnevek etimológiáinak ismeretében (gladijolė – kardvirág; gvazdikas – L. Rėza negalė – kis szög; kalavijas – farkas kaszája – vilkdagis – Irisz, a szivárvány istennője), ezek a sorok még tovább bonyolódnak, hiszen az egész strófa környezete valamelyest botanikai, és egyben mélyebbre is hatol. Ha ilyen nagyító van a kezünkben, már metafora sincs – kasza a fűszálba. Hiszen ez nem is költészet, hanem nyári munka! A Költő azonban így felelt: írás közben soha nem használok sem kézikönyveket, sem enciklopédiákat. Hiszen nyilvánvaló: a növényt térben és időben kell megismerni, botanikáját a nemzetségtől a mintáig, méghozzá a legjobban úgy, mintha csak azt az egyet, a megmentőt keresnéd beteg édesanyád számára. Mint azok a kővirágok⁹.

Bizony ám: élt valahol Litvániában egy emberke, akinek, amikor eltört a paklaine nevű szekere (olyan nagy, egykerekű kordé), nem volt mivel szénát vinni a piacra és eladni, és pénze sem volt lisztre. Éhezett, amíg megjavította a paklainét. Üres gyomorral és teli szívvel érezte meg, mit jelent ez a szó. Én meg, az anyikščiai költő, akinek az időjárás nem rontja el a termést, aki nem tart otthon vetőmagot, ezért a hold nem osztja be a napirendjét sem nappal, sem éjjel (az éjszakai napirend – éjjelirend? A második oximoron!), aki rég nem tartotta már kezében a gyeplőt (de kocsizik; és a vasdarab miatt még a kövekkel teli szekeret is felborítja – az idősebbek nem érik utol, mert a ló megvadult a vasdarabtól), fogod ezt a paklaine szót a szótárból, és összerímelteted a cukraine vagy a varaine szóval. Vonzó a könyvszagú filológia, de haszontalan, ha kenyérre kell kenni.

Aztán, mondjuk, beköszöntenek a legszörnyűbb fagyok. Fogod a luok nevű szerszámot (olyasmi, amivel a jégen át halásznak), és valahol a hótorlaszokban belevágsz. Vagy letöröd a nyelét. Próbáld csak még azt a nyelet rögzíteni, amikor még az ujjaid is dermedtek a kesztyűben. A luok nem feltétlenül arra való, hogy elkábítsd vele a halat, de csak vergődj tovább, keresgélj a hólepte kövek között.

⁸ Geda Gitas 1977: Mėnulio žiedai. Vilnius: Vaga, 26.

⁹ S. S. Prokofjev balettje: Mese a kővirágról (op. 118, 1948).

Įžvalgos / Insights

239

GIEDRIUS ALKAUSKAS

Ezért egyik-másiknak még koplalnia is kellett. Így már igazán érted, mit jelent a versszak¹⁰:

Ez az ő nagyapjaik: Mentek a laza után, Mammutot kergették, halat fogtak.

Hogy az, aki maga is tudja, régóta senkiből sem vált ki aiko-t, azt Viktorija Daujotytė is bizonyítja a Költőről szóló könyv legelső oldalán¹¹.

Egy litván költő egyszer a Palestrinát Palestrinával rímeltette össze. Palestrina olaszországi város, de természetesen a késő reneszánsz zeneszerzőről, Giovanni Pierluigiről (1525–1594) van szó. Elolvasva azt a strófát, az ember azt kérdezi magában: a szerző valóban érzi a velencei, firenzei és római zenei kultúrák közötti különbséget? A flamand, brit, német, magyar reneszánszét? A legfurcsább zenei spekulációkét (musica reservata, Archicembalo), a modernekét (C. Gesualdo)? A reneszánsz hangszeres zenéje pedig egész kozmosz! Nem tudom, érzi-e a választ, de a szövegből egyáltalán nem világos. Én semmiféle élőlényeket (bios) nem tennék ilyen bizonyítékba. Aki pedig ilyen szavakat (λόγος) illeszt bele, az már az ő választása.

Persze, az alkotónak nem kell visszaadnia ezeknek az embereknek a neveit, végigjárnia az egész vonal fájdalmát. Minden szegénynek nem lehet útkeresztet állítani. Hogy is ne idéznénk a Ének a szülői kunyhóról című verset:

Igen, én is itt vagyok, árnyak kálváriáját járva, Nem látom, hogy rég megöregedve, benőve és sárosan Visszatér az apa, nagyapa, megátkozva fehér unokáit: „Jaj azoknak, akik eltávolodtak tőlem!”

Erre való az irodalom, az empátia és az archetipikus tapasztalatok: hogy a tudatalatti beszéljen. Tudatosított tudatalatti (a harmadik oximoron, egyúttal tautológia). Hiszen valljuk be¹³:

¹⁰ Geda Sigitas 1966: Pėdos. Vilnius: Vaga, 24.

¹¹ Daujotytė Viktorija 2010: Tragiškasis meilės laukas. Vilnius: LRS leidykla.

¹² Geda Sigitas 1991: Septyni vasarų giesmės. Vilnius: Vaga, 96.

¹³ Geda Sigitas 1984: Varnėnas po mėnuliu (tekstas ant aplanko). Vilnius: Vaga.

240

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Kalba poezijoje: filologija vs. biofilija

Mit szeretnék ezzel mondani? Hogy minden viszonylagos? Vagy azt, hogy az igazi sorokat olyan ihletnek kell megjelölnie, amely meghaladja belátásunkat és képességeinket? Ezt már évezredekkel ezelőtt is tudták.

E gondolat változatai sok költő fejében szólnak. Szerintem ez nyilvánvaló. És nem filológiai monódiaként szólnak, hanem az archetipikus tapasztalatok polifóniájaként. Persze fel lehet ölteni farsangi maszkot, eljátszani a vásári komédiás szerepét, valakit a pekingi operából vagy a Comedia dell’arte világából. De az igazi alkotó számára a maszkok nem csupán Jung archetípusai¹⁴ (ego, persona, árnyék, animus / anima, self), hanem a bolyongásokból, életekből és megélésekből, a rengeteg elolvasott és a tudat mélyén leülepedett könyvből származó benyomások sokasága is. Éppen ezek a tapasztalatok teszik lehetővé a férfinak (aki kémiailag és harmóniailag más, mint a nő), hogy átélje Paskendolės fájdalmát, a nőnek (aki fizikailag és teológiailag más, mint a férfi) pedig Liudas Vasaras válságát. Ilyenek szoktak lenni ezek a maszkok¹⁵:

Papnak, kentaurként, Strazdusként, Jézus Krisztusként, Litvánia legnagyobb költőjeként, mindenféle emberként és madárként tettem magam. Kharónként, demiurgoszként, aki kagylóhéjat játszat a Balti-tengeren.

Valódi kollektív tudatalatti! Kevésbé fennkölt, de nem katekizmusbeli szavakkal szólva: fáj, ha valaki másnak, aki régen élt, fájt. És az egykor élő ember örömét is magunkénak érezzük, ha volt ilyen. Márpedig volt – talán csak az öröm, hogy létezett, de volt. Még ha nem is akadt szemtanú, egyetlen újoncnak is éppen elég.

Nyelvi inkrusztációk, installációk, tűzijátékok – remek! Van bennük élet, de az a szemlélőtől ered. Maguk az installációk nem hajtanak sarjakat. Csak az élő emberrel való kapcsolat révén kelnek életre (tautológia, elismerem). Utoljára idézve a Költőt¹⁶:

Minden meghal, de Isten nem hal meg, Én az ő fogainak csikorgásában voltam.

¹⁴ Gudaitė Gražina 1997: Įvadas į analitinę psichologiją. Vilnius: Vilniaus universiteto leidykla.

¹⁵ Geda Sigitas 1985: Mamutų tėvynė. Vilnius: Vaga, 42.

¹⁶ Geda Sigitas 1991: Septyni vasarų giesmės. Vilnius: Vaga, 63.

Įžvalgos / Insights

241

GIEDRIUS ALKAUSKAS

Világos, az ilyen hüposztázis – nagy szenvedés, amely sajnos a zseniknek jut osztályrészül. Rimvydas Stankevičiusról¹⁷:

Háromért estél el, háromért, az ösvényért, három centiméteres lyukért (épp hogy szemhez illeszthető) odaát, ahogy az Úr szőlőskertjében – – – – – – Hármat adott neked. Nekem könnyebb – kecskelábú hamut piszkálni, a kapucinusok nadrágját letolónak – Én csak magamért.

Háromért égni az életben – a veleszületett tüzű emberek sorsa. M. P. Muszorgszkijé, N. V. Gogolé, E. A. Poe-é, G. Beresnevičiusé. Mi, akik nem veleszületett tüzű emberek vagyunk, csak fújtatózhatunk serényen, szikrát csiholhatunk, és élhetünk – csak egyért, de egyetlen egészért. Napról napra. És ez elég! Amikor a Senaslis környékére kellett menni, hogy befűtsek a barátom házának kályhájába, nehogy a fagyban szétrobbanjanak a radiátorok, elfog az érzés, amikor abban a fagypont fölé alig melegedő házban (a föld alulról melegít, bár városi ruhában jobb, ha nem indulsz el – hazatérve sem magadat, sem az ujjaidat nem tudod ökölbe szorítani) a második fűtési napra odabent 12 fokra melegedett a levegő. És lám, valami nem túl esztétikus életforma hirtelen felragyogott a sarokban. Valamiféle mohák. Ott bukkantak fel, ahová ősszel más mohákat tettek. Nincs itt tűzijátékos szépség, de micsoda szépség! Még ha csak egy napig élsz is, azt az egyet, a megígértet, türelmesen kivárod. Nekünk, akik csak magunkért élünk, nem kell hát Isten fogainak csikorgásává lennünk. Elég, ha megmaradunk akár egy moha nyomában. De próbáld csak kiirtani azt a fajt, ha olyan ügyes vagy. Hiába hadonászol kézzel, mintha imádkoznál, vagy az ördögöket űznéd, a padlásfeljáró fölött.

Végezetül – egy (élő, sőt nagyon is!) költő megtanult nem félni éjszaka a temetőben lenni, de csak azután, hogy reggelig aludt (hiszen nem volt hová mennie!), miután Šarnelében meglátogatta V. Mačernis sírját. Egy kritikusnő pedig, akit nemrég meghívtak Telšiaiba, ugyanennek a V. Mačernisnek az emlékművéhez tartott megemlékezésre, nem várta meg a felolvasásokat – a telšiai szálloda túl silánynak bizonyult. Nos, de ez nem akadályozta meg az elsőt abban, hogy éjszaka

¹⁷ Stankevičius Rimvydas 2018: Mokymasis skaičiuoti. Trys. Sigutų Gedai. – Vahala. Vilnius: Lietuvos rašytojų sąjungos leidykla, 99.

242

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Kalba poezijoje: filologija vs. biofilija

ölelkezve, fontoskodva és túlzottan spiritualizálva nevezze el. Nos, és olvasom azt a túlzottan spiritualizáltat (Szemantikai kapcsolatok):

Íme, a füstös eget ütöm – A jó reménye megvan.

Összefonódó tenyerek – Újra egyesülnek.

A kritikusoknak, jó filológusoknak, tudni való, ez csupán irodalom. Parabola, hiperbola, metaforikus allegória, metonimikus onomatopoeia, verbális perszonifikáció, tézisek és antitézisek szintézise. Amit csak akarsz.

Nekem viszont, aki a költészeten át keresem a hitet és az életet, úgy tűnik, hogy éppen úgy van, ahogy le van írva. Néha. Így kell lennie. Legalább néha. Muszáj!

RÉSZLET EGY KÖLTEMÉNYBŐL

WAKIŪJA WIESZPATA

1810.

A litván és porosz istenség megszereti a litvánok lelkészét, Liudvikas Martynast, Jedeminné kereszteli, és lelkesedést ad neki a litván dalok gyűjtéséhez.

Grasilai Blažienei, azért a közvetlen kapcsolatért, amely általa jött létre az immár öröklétben élő Költőkkel, a keresztesekkel és krónikáikkal, P. Ruigisszal, J. Bretkūnasszal, F. Kuršaitisszal és az egész ihlető, zengő, immár soha el nem némuló Poroszországgal!

§ 1

1.1.

Messze, messze a Ventė-foktól, Rusnė felé volt Perkūkalvė szigete.

J. Basanavičius, „A lelkek és ördögök életéből”, 1898

Įžvalgos / Insights

243

GIEDRIUS ALKAUSKAS

1.2.

Ej, emelkedett, emelkedett, ó, fel is emelkedett Gilija Mestūzójából a Sárga Hajócska.

(P.): Ej, öcsikém, öcsikém, öcsikém, merre fordul a Hajócska, hol hajózik a Hajócskácska?

(Perkūnas): Miféle árnyak – a sötétben gyufát gyújtok, csak nem keltél fel, Liudvikas Rėza?

(Liudas): A ló megnyergelve, az udvar füvét rágcsálja, a könyvek pedig sorban fekszenek, mint a polcon a rákocskák.

(L.): Hát ez az ősz hajú anyóka, íme Poroszország, íme a tenger, ahol a hatalmas titkok emberi alakot öltenek.

A J. F. Hertelnek Alavėnai-ból küldött dalból, 1828

Sigitas Geda, „A homokkal betemetett faluban”, 1987–2001

1.3.

Tawa Nouson kas tu es sei en dangon – az első porosz imasor aforizmaként is olvasható. A fordításnak világos címzettje volt: az óporoszok, akiknek maguknak még régebbi imáik voltak. Például: Dusų Tėve, kursai esi Antdevis... A Legfelsőbb Isten: Andjas, Ant-dievis, Ant-Dangis. Tömör formula. Az új imában megmarad a régi hangja, visszhangja, mélysége. Az új isten magába fogadja a mélyebb önvalót.

Sigitas Geda „Vasarė jero šneką” (2002-es napló, 317–318. o.), 2008

244

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Kalba poezijoje: filologija vs. biofilija

1.4.

A romlás az volt, aki még emlékezett az égre, az ég rendjére (Gdm, dnm, az eget jelentő szó).

Sigitas Geda, „Babilono atstatymas”, 1994

1.5.

Ki leli meg ezer év múltán nyomaidat, hazám, Virágzó ősök földje, hol dalom felcsendült? De, szomorú hely, mindig szeretni foglak, Minden eltűnt fádat keblemben hordozom! Hiszen itt éltem én magam: zöld kertek és tavak között Apám és anyám kézen fogva vezetgetett itt, Itt nyugszanak – és talán a túlvilágról is szeretnek még.

Ludwig I. Rhesa

Prutena oder preussische Volkslieder, 1809

§ 2

LIUDVIKO MÁSODIK KERESZTSÉGE

Kialudt a karvaičiai Liktis! Felszította a szívet – És haragra lobbant Kumpas istenke, Poroszország ura. Boltozat – a tenger, Dűnék – a buckák, Hordta őket – fáj! Ez a Büszke Liktit meglátva: A lélek sorsát, az Úr szolgáját, Poroszország litvánját.

Az ég istene, a villámok vadásza Megállította a szelet. Azt, amely a tengerek drága kincsét Füstös lepelbe burkolja. Azt, amely a Homok eledelét, A bánat síkjait sodorja. Azt, amely beteljesítette Az ősi átkot, Az ősz isten, a tomboló Perkūnas átkát. Azt, amely felhalmozta

Įžvalgos / Insights

245

GIEDRIUS ALKAUSKAS

Hozományt a karvaičoknak – a Csontmalmot... Azt, amelyik felhordta (Már – örökkön!) az Aranykoronát...

Kalap nélkül, a Tenger öklefája, Dago korbácsa, Egy magányos magában, Elindult az isten A hófúvásba, A megszentelt prún, Vėnio szarváig – Runės felé.

Homokban, mint otthon, éneket terelgetett Liudas, Louisas, (Luthernek – Ludwigs, Piusnak – Ludovico, nekünk – Liudų Vytis) Žvairo, apysnio, Kaukėnų hulláma Kristupas Dovdas Vičis unokája.

Mennydörgő szólt: – Kails Pokails Ans Par Antars! Vitorlavásznak zöldellnek a tengereken, vizeken: Öreg a gyermek ellen, gyermek a gólya ellen! És homokon át, testek porán: Lehelet a szél ellen, szél az enyészet ellen!

Az idő tűzszerszámaival, a szédület fejszéivel,

Megkeresztellek, homokba mártalak, Gedminų, Geda, Légy Jedemiu! Isten megénekli sorsodat!

Közjátékokban – halak, Refrénekben – varangyok, Fecskék – lövések A napba, a sūduvė!

Rend és tenger rendje, Vágyakozással rendje, Patkókkal vasalva! Lét és létezés! – Eltűnt a szellem, A földet nem érintette, De a megperzselt talpa nem hűlt ki.

Liudas így felelt: – Én, bár Martynas vagyok, Ostyával megáldva, az, aki a bort nem köszöntőre emeli – Megvilágítom a Mennydörgőt, az eltévedt fiút, az Úr Jézus gonosz testvérét! – Liudvikas Rėza megkeresztelkedett. – A litvánok énekei úgy áradnak majd, mint az imák! – A homokoltár Laimo fényében ragyog.

– Hadd igyam én Ne a vörösborból, A tengerek, vizek Rózsákat ölelő habjából!

246

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Kalba poezijoje: filologija vs. biofilija

És nem Weimar géniuszának dalocskáját, német szavait – a mestert, az énekest, aki lelkeket igázott le.

Én csak a nyelvecskékből iszom: a Prieglaus, Varunė, Nemunas kertjeiből. Magamra ölteni sóhajtásom puha vásznát – Bangpūtys széljárta tágas vidékein.

Ez a nyelvecske – mintha Isten feltámadt kutyái, derűs testvérek, ugatva elűznék a rémisztő, időtlen Halált.

Őriznék a jotving, skalvi fejét; a szemb, notang nyalogatná a kezét. Az ellenségtől védenék a varmikat, nadrukat, bartokat, galindákat – nem várnak ajándékot a burgundok, a szirlándok!

–– Csak Donelaitis, Bačiai, rektorok, lelkészek, urak, vegyék meg a kötetet! Tolminkiemio évei és Kleinlitau (a nevet, mint a tintát, Grunau jegyezte fel) –

Egy gulden tizenöt garas – –

Hazácskámba nem térek vissza a tenger hullámos földjén át, nem járom a dűnék ösvényeit...

Hazácskám – nyugtalan az örökkévalóságban, fényes a sötétben, fájdalmas, sós, fodrozódó törések. A Kuršių-öböl szelének titkos fészkei.

Hazácskám – Katrun napocskája, az, aki saját magányának dalát fényesíti, érleli.

Hazácskám – az, aki falvakat, betemetett falvakat, Giliją, Rusnę, Tilžę, Rasyte-t és a fényt örök gyöngysorba fűzi, amely a tenger túloldalán terül el!

Feltámadt Rėza. Liudvikas Rėza. És – Gediminas.

2019-07

Įžvalgos / Insights

247

GIEDRIUS ALKAUSKAS

§ 3

Megjegyzések

3.1. Liudvikas Rėza és segítői által gyűjtött dalok szavai. Források: Rėza Liudvikas 1958: Lietuvių liaudies dainos I, J. Jurginis és B. Kmitas szerkesztésében. Vilnius. Rėza Liudvikas 1965: Lietuvių liaudies dainos II, A. Jovaišas szerkesztésében. Vilnius.

Liktis, -ies (germ.) – gyertya

Žėgliuoti – vitorlással hajózni

Žėglus, -aus (germ.) – vitorla

Valdonis, -io – uralkodó

Medėjas, -o – vadász

Brangynas, -o (germ.) – tűzrakóhely

Šėdrynas, šėdrynelė (germ.) – fátyol

Pernas, -o (sl.) – tollal töltött fekhely

Vencio ragas, -o (Vėncioragas) – Ventė-fok

Namė, namė – otthon

Krygė, -ės (germ.) – háború

Rinčynis, -io (germ.) – rajnai bor, általában jó bor

Batis, -čio (sl.) – kurš, barát

Vandruoti, -ja, -avo (sl.) – utazni, menetelni

Katrun – milyen irányba, melyik oldalra

3.2. Kontextusok

Prutena oder... az Elsüllyedt falu című vers, V. Bložė fordításában.

Enthousiasmus (gör. en-theos-ousia) – isteni ihlet.

Dagas – tűzvész, tűz.

XIII. Pius – pápa (1800–1823), Rėza korában.

A Liaudų Vytis Česlovas Gedgaudas nyelvi improvizációja a két tövű „Ludwig” név témájára (Mūsų praeities beieškant, 1972. 2., javított kiadás. Kaunas, 2018). Ez utóbbi mű indokolatlanul etno-, lingvo- és vallásközpontú, a nyelvészet, a mitológia és a történelem kérdéseiben pedig gyakran dilettáns. A szerzőnek ebben a könyvben a hangszerek temperálásáról és a 20. századi zenéről kifejtett nézetei pedig még csak vitára sem érdemesek – a könyv harmadát hozzá nem értése, újabb harmadát rosszindulata miatt ki lehetne dobni. Mindazonáltal Septyniose vasaros giesmėse S. Geda idézi Č. Gedgaudast!

248

Acta Linguistica Lituanica LXXI

Kalba poezijoje: filologija vs. biofilija

És egyszer csak megvilágosodott előttem: lehet-e a pszeudolingvisztika jó költészet? Ritkán, de lehet! Hiszen Č. Gedgaudast nem tudományos módszereket követő kutatóként értékelik, hanem rendkívüli műveltségű emberként, aki mélyen érzi a nyelvet, képes improvizálni, és érzékeli a nyelv eleven formái és holt, már morfologizmusokká és mesterséges filologizmusokká vált alakjai közötti különbséget. Csak a könyv jó harmadát kell olvasni. És úgy kell olvasni, ahogyan olykor Tacitust, M. Pretorijust, E. Stėlát, M. Strijkovskit, A. Vijūkas-Kojelavičiust, sőt S. Daukantast vagy T. Narbutast olvassuk. Miért ne? Č. Gedgaudas szerintem a legjobb részeiben eredeti költő!

Kristupas Dovydas Vichas – Kaukėnai nemesi származású tanítója, L. Rėza rokona; 1785 és 1791 között befogadta az akkor gyermekkorában árván maradt Liudvikast.

Kails pokails ans par antars (Üdvözöllek, üdvözöljön egyik a másikon keresztül) – jotving köszönés (J. Meletius feljegyzéseiből), amelyet Bronius Kutavičius Iš jotvingių akmens (1983) című oratóriumában is felhasznált. A Litvániában maradt, mohos jotving kövek helynevekben élnek tovább: Kirsnà, Gáilintas, Léipalingis és mások (Sabaliauskas Algirdas 2002: Mes baltai. Javított és bővített kiadás. Vilnius, 84–85).

Jedminas – 1810-ben, amikor adatokat közölt a königsbergi egyetemmel, L. Rėza jelezte, hogy litván családból származik, és nevét kiegészítette a litván Gediminas (Jedminas) névvel. A szókezdő hang megváltozása nem meglepő. A porosz kiejtés miatt ugyanis egyes kelet-poroszországi litván szavakban a borostyán helyett jentaras alak jelent meg (Sabaliauskas Algirdas 1994: Iš kur jie? Pasakojimas apie žodžių kilmę. Vilnius: LKĮ, 101).

A poroszországi szudávok – a 13. században a keresztesek mintegy 1600 embert telepítettek át Suvalkiból a Sambiai-félszigetre. Ettől kezdve a dokumentumokban gyakran említett szudáv szeglet is megjelenik (Sabaliauskas Algirdas 2002: Mes baltai. Javított és bővített kiadás. Vilnius, 84).

Rėda – életmód, az idő körforgása, a világ rendje (Patackas Algirdas, Žarskus Aleksandras 2002: Virsmų knyga. Kaunas. Ebben is sok a tudománytalanság, de ez jó nyelvészeti költészet).

Martynas – L. Rėzos krikšto vardas. Jonas Šliūpas (Rinktiniai raštai, 1977, p. 60, perspausdinta iš 1890 m. leistos knygos) klaidingai nurodo krikšto vardą „Jonas“, o redaktorius K. Doeika taiso klaidą.

Skaldas – óészaki költő.

A weimari géniusz – J. W. Goethe, akinek L. Rėza legalább két levelet írt (Rėza Liudvikas 1965: Lietuvių liaudies dainos II, szerk. A. Jovaisas. Vilnius, 356–365).

Varūnė, Pakalnė – Maži kaimeliai prie Rusnės (Rėza Liudvikas 1958: Lietuvių liaudies dainos I, paruošė J. Jurginis ir B. Kmitas. Vilnius, 115).

Isten kutyácskái, naptestvérek – ritka csillagászati jelenség napnyugtakor: az égitest két oldalán megjelenő két fényvisszaverődés. A holdat is nevezik olykor naptestvérnek.

Įžvalgos / Insights

249

GIEDRIUS ALKAUSAS

A porosz törzsek és a litván nyelvecske – a nagy fájdalom miatti bánat: a litvánok a nagy porosz felkelés idején nem tudtak lelki és nyelvi testvéreik segítségére sietni.

Fon Štirlandas – stájer, Stájerországból való. Például Mindaugas megkoronázásáról (1253-ban) András von Stájerország gondoskodott.

Precentor – a protestáns egyházközség iskolájának gyermekeket tanító tanára. Az, aki a szertartásokon a többiek előtt énekel, kitágítja a teret, hogy mindenki éneke elférjen (lat. præcantor).

Kleintlav, Kis-Litvánia – egy kifejezés, amelyet feltehetően először Simon Grunau (Grūnavas) használt A porosz föld krónikájában 1517–1526 között.

1 gulden 15 garas – L. Rėza ezt az árat említi a litván irodalom barátaihoz intézett, 1817-12-23-án írt felhívásában Donelaitis Évszakok című művének előfizetésére (Rėza Ludvikas 1965: Litván népdalok II, szerk. A. Jovaišas. Vilnius, 34; Sprindis Adolfas 1951: Irodalom és művészet, augusztus 5.). Cím: Dr. L. Rėza, Königsberg, Monetų u. 6.

Beérkezett: 2019. október 18.

GIEDRIUS ALKAUSAS

Vilniaus universitetas

Informatikai Intézet

Naugarduko g. 24, LT-03225 Vilnius, Lietuva

giedrius.alkauskas@||||||||mf.vu.lt

250

Acta Linguistica Lithuanica LXXI