JURGITA VENCKIENĖ

Litván Nyelvi Intézet

doi.org/10.35321/bkalba.2022.95.02

A LITVÁN ÁLLAMNYELV: A JOGSZABÁLYOK RENDELKEZÉSEI A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT¹

KULCSSZAVAK: standard nyelv, államnyelv, jogszabályok, két világháború közötti időszak.

ANNOTÁCIÓ

A litván állam 1918-as újjáalakulása felgyorsította a litván standard nyelv fejlődését. A 19. század végén és a 20. század legelején a standard nyelv fejlődésének fontos, nyelvi formára irányuló aspektusait – a norma kiválasztását és a kodifikációt – a két világháború közötti időszakban a nyelvi funkcióra irányuló aspektusok, vagyis a funkciók fejlesztése és a társadalmi elfogadottság váltották fel. A standard nyelvet használni kezdték a kormányzati hivatalokban, a kiépülő oktatási rendszerben és a közéletben – olyan területeken, ahol korábban tiltották vagy korlátozták –, 1922-ben pedig államnyelvi státuszt kapott. A cikk a két világháború közötti Litvánia jogszabályainak a litván nyelv használatára, ismeretére, tanítására és funkcióinak fejlesztésére vonatkozó követelményeit tárgyalja; ezeket a standard nyelv fejlődésére hatást gyakorló elméleti előírásokként tekinti.

ABSZTRAKT

A litván állam 1918-as újjáalakulása felgyorsította a litván standard nyelv fejlődését. A standard nyelv fejlődésének a 19. század végén és a 20. század legelején meghatározó, formaközpontú aspektusait – a norma kiválasztását és a forma kodifikációját – a két világháború közötti időszakban funkcióközpontú aspektusok váltották fel: a funkció kidolgozása és a közösség általi elfogadás. A standard litván nyelvet használni kezdték a kormányzati hivatalokban, a kiépülő oktatási rendszerben és a közéletben, ahol korábban tiltották vagy korlátozták, 1922-ben pedig államnyelvi státuszt kapott. A cikk a két világháború közötti litván jogi dokumentumoknak a standard litván nyelv használatára, elsajátítására, tanítására és funkcióinak fejlesztésére vonatkozó követelményeit tárgyalja. Ezeket a dokumentumokat a standard nyelv fejlődését befolyásoló elméleti rendelkezésekként értelmezi.

¹A cikk a Milyen jelentősége volt az államnyelvi státusznak a standard litván nyelv számára című, 2022. szeptember 14-én a Litván Köztársaság Seimasában, az államnyelvi státusz 100. évfordulójára rendezett megemlékezésen elhangzott előadás alapján készült.

JURGITA VENCKIENĖ. Valstybinė lietuvių kalba: teisės aktų nuostatos tarpukariu

9

BEVEZETÉS

2022-ben ünneplik a litván államnyelv százéves évfordulóját. 1922. szeptember 1-jén a Litván Állam alkotmányában, amelyet a Vyriausybės Žiniose² című hivatalos közlönyben tettek közzé, a litván nyelv államnyelvi státuszt kapott: az 1. fejezet Általános rendelkezések című részének 6. cikke kimondta: „Az állam nyelve a litván nyelv” (LVK 1922: 1)³. Ugyanezt a rendelkezést megismételték az 1928-as litván állami alkotmány 7. cikkében, az Általános rendelkezések között (LVK 1928: 1). Az 1938-as alkotmány 7. cikkében is így szólt: „Az államnyelv a litván nyelv” (VK 1938: 1). Vladas Sirutavičius szerint az első világháború után kialakuló közép-európai államokban „az államnyelv eszméje a nemzeti politika fontos eszközévé vált, mind az államiság megszilárdításában, mind a nemzeti kultúra fejlődésének előmozdításában” (Sirutavičius 2010: 52). Így a nyelv az állami politika részévé vált.

Az államnyelvi státusz megadása jelentős hatással volt a köznyelv (a továbbiakban: bk) fejlődésére. Giedrius Subačius a két világháború közötti időszak bk-ját vulkánkitöréshez hasonlította: „Litvánia két függetlensége tulajdonképpen a litván nyelv vulkánjának nyelvészeti kitörései és robbanásai, tektonikus törések a nyelv fejlődésében” (Subačius 2018: 109). Aldonas Pupkis az 1918–1940 közötti éveket a litván bk felemelkedésének legkiemelkedőbb időszakaként jellemezte (Pupkis 2005: 44). Mindazonáltal kevés olyan részletes kutatás született, amely a bk államnyelvvé válását követő fejlődését vizsgálja. Ez a tanulmány az ilyen kutatások kezdeti szempontjára összpontosít: a két világháború közötti Litvánia jogszabályi követelményeire. Ezekre olyan elméleti rendelkezésekként tekint, amelyek hatással voltak a bk használatára, tanítására, funkcióinak fejlesztésére és társadalmi elterjedésére. A vizsgálat elsősorban az 1919–1938 között a Vyriausybės Žiniose közzétett, különböző területeket érintő dokumentumokra – alkotmányokra, törvényekre és azok módosításaira, szabályzatokra, statútumokra, rendeletekre, eljárásrendekre és utasításokra –, továbbá az 1919-es önkormányzati törvényre és az 1926-os országgyűlési választási törvényre támaszkodik.

A két világháború közötti bk történetének egyes aspektusai felkeltették a kutatók figyelmét. Aurelija Tamošiūnaitė a bk társadalmi elfogadását és személyes használatát elemezte (Tamošiūnaitė 2009, 2011); a litván nyelv hadseregbeli használatának kérdéseit Algirdas Ažubalis, Diana Builienė és Rolanda Kazlauskaitė-Markelienė vizsgálta (Ažubalis és mtsai. 2010); Antanas Smetona Litván Tanulmányok Intézetének megalapításáról Dangiras Mačiulis (2002) és Danguolė Mikulėnienė (2021) írt; a Terminológiai Bizottság tevékenységét Albina Auksoriūtė (2011, 2021) tárgyalta,

² E kiadvány említésekor a tanulmány megőrzi az adott korszak helyesírását.

³ Az 1920-ban elfogadott ideiglenes litván állami alkotmány nem említette az államnyelvet (lásd LLVK 1920: 1–2).

10

BENDRINĖ KALBA | 95

Mindaugas Maksimaitis (2007) és Alvydas Umbrasas (2001, 2021) munkái mellett a Vaida Buivydienė által végzett kutatások a litván nyelv általános iskolai tanterveit és tankönyveit vizsgálják (2012, 2013, 2015, 2017); a két világháború közötti litván nyelvről összefoglaló tanulmányt Aldonas Pupkis publikált (2019a, b).

1. KÖZNYELV ÉS ÁLLAMNYELV

A kutatók a köznyelvek fejlődésének négy legfontosabb aspektusát különböztetik meg: a nyelvi változat kiválasztását (angolul: selection of norm), a kodifikációt (angolul: codification), a funkciók fejlesztését (angolul: elaboration of function) és a társadalmi elfogadást (angolul: acceptance by the community) (Haugen 1972: 252; 1987: 59). Az első két aspektus a nyelv formájára, a második kettő pedig a funkciójára irányul (Haugen 1972: 252; Subačius 2004: 103). A litván bk kezdete az illegális sajtóhoz köthető: az Aušra (1883–1886), a Varpas (1889–1905) és más kiadványok szerkesztősége a nyugati aukštait nyelvjárást választotta saját nyelve alapjául; ezt a nyelvváltozatot a 19. század utolsó évtizedeiben értelmiségi körökben elfogadták. Jonas Jablonskis 1901-ben Petro Kriaušaitis álnéven megjelentetett Lietuviškos kalbos gramatika című műve a szimbolikus kodifikáció szerepét töltötte be: a bk szabályai hozzáférhetőbbé és könnyebben elsajátíthatóvá váltak.

A litván állam újjáalakítását követően a bk fejlődése felgyorsult. Funkciói gyorsan bővülni kezdtek; olyan területeken is használatba került, ahol korábban nem használták vagy korlátozták a használatát, nevezetesen a kormányzati hivatalokban, a hadseregben, az iskolákban és a közéletben. A Kaunasban alapított Litván Egyetemen a tudomány nyelvévé vált. A köznyelv társadalmi elfogadása összefügg annak presztízsével. A kutatások szerint a bk vonzereje a társadalomban a 19. század végétől növekedett⁴, de még inkább megerősödött a független állam újjáalakulása után, amikor a litván nyelv – G. Subačius szavaival – „az állami élet magától értetődő mindennapjává vált” (Subačius 2018: 109). A litván bk fejlődése, pontosabban funkcióinak fejlesztése és társadalmi elfogadása tehát közvetlenül összefügg az állam újjáalakításával, valamint azzal, hogy a bk államnyelvvé, törvény által hivatalossá tett, az állami közéletben használt nyelvvé vált.

A 20. században számos állam alkotmányában rögzítették az államnyelvet, vagy nyelvtörvényeket fogadtak el. Az államnyelvvé vált litván bk fejlődését (funkcióinak fejlesztését és társadalmi elfogadását) különbizottságok és tanácsok kezdték összehangolni; új jelenségként megjelent a nyelvpolitika (Smetonienė 2005:

⁴ Például a 20. század elején a bk felé forduló, erősödő orientációt a sírfeliratok nyelve is mutatja (bővebben lásd Venckienė 2017).

JURGITA VENCKIENĖ. Valstybinė lietuvių kalba: teisės aktų nuostatos tarpukariu

11

24; 2014: 101). A nyelvpolitika megvalósítása során a kormány szabályozza a nyilvános nyelvhasználatot, az állami prioritások teljesítéséhez szükséges nyelvtudás fejlesztését, valamint a saját nyelv tanulásához és használatához való jogokat és lehetőségeket (Kevalienė, Raipa 2007: 47).

2. A LITVÁN NYELV A JOGSZABÁLYOKBAN

Az 1922-es alkotmány a litván nyelvet de jure államnyelvi státusszal ruházta fel, és az állami politika részévé tette (Smetonienė 2014: 101), de de facto már korábban is államnyelvnek tekintették. Ezt számos dokumentum tanúsítja. Bár az alkotmány elfogadása előtt viták folytak arról, hogy Litvániában egy vagy több államnyelvet kellene-e elismerni (Kelmutis 1922: 2), a különböző szakterületek dokumentumaiban már 1919-től követelmény volt az államnyelv, a litván nyelv ismerete és használata.

2.1. Az államnyelv ismeretére és használatára vonatkozó követelmények

Az Államtanács Elnöksége által aláírt, 1919 januárjában közzétett Laikinajame Lietuvos teismų ir jų darbo sutvarkyme (A litvániai bíróságok és munkájuk ideiglenes szabályozásában) kimondták, hogy „[A] bírósági eljárás az államnyelven, litvánul folyik; ezen a nyelven készülnek a jegyzőkönyvek és a határozatok”⁵ (LS 1919: 7). Az ugyanabban az évben kiadott Savivaldybių įstatyme (Önkormányzati törvény) előírta: „Valamennyi önkormányzati hivatalban az írásbeli munka az államnyelven, litvánul folyik. Az államnyelv, a litván mellett más nyelvek használata is megengedett” (SĮ 1919: 2). A törvényhozó hatalom tehát más nyelvek használatának tiltása nélkül is arra törekedett, hogy a litván nyelvet használják a közigazgatási hivatalokban. Pranas Janauskas, aki a kaunasi önkormányzat nyelvhasználatát vizsgálta 1918 és 1928 között, megállapította, hogy ez a többnyelvű önkormányzat „hosszú időn keresztül, különböző szinteken sikeresen használta az orosz nyelvet, és makacsul ellenállt az államnyelv térnyerésének” (Janauskas 2003: 45). Az orosz nyelvről az államnyelvre való áttérés fordulópontját csak az 1920-as évek második felében jegyezték fel.

1922 után egyre több követelmény vonatkozott arra, hogy a kormányzati hivatalok képviselői, a tisztviselők, valamint a megyei és városi tanácsok tagjai szóban és írásban is tudjanak litvánul. Például az 1924. december 31-én közzétett Valsčiaus tarybos statute (Körzeti Tanács statútuma) előírta, hogy a körzet elöljárójának és az igazgatóság tagjainak tudniuk kell az államnyelven írni: „§ 8. A körzet elöljáróját és az igazgatóság tagjait (az elöljáró helyettesét és a pénztárost)

⁵ Ezenkívül hozzátették, hogy ha az ügy résztvevői nem tudnák az államnyelvet, „a bíráknak más helyi nyelveket (lengyelt és belaruszt) is ismerniük kell, és azokon is meg kell tudniuk értetni magukat” (LS 1919: 7).

12

BENDRINĖ KALBA | 95

helyettest és pénztárost) a körzeti tanács választja az államnyelven írni tudó személyek közül” (VTS 1924: 2). Az 1929-ben elfogadott Vietos savivaldybės įstatyme (Helyi önkormányzati törvény) előírta, hogy a körzeti elöljárót és a körzet képviselőjét a körzeti tanácsba a litvánul olvasni és írni tudók közül kell megválasztani; elöljáróvá szintén csak olyan lakos választható, aki szóban és írásban is tud litvánul (VSI 1929: 1–2). Az 1936-ban elfogadott Seimo rinkimų įstatymas (Seimas-választási törvény) szerint pedig azok, „akik szóban és írásban nem tudják az államnyelvet”, nem választhatók a nemzet képviselőivé (SRĮ 1936: 1)⁶.

A jogszabályok előírták, hogy nemcsak a kormányzati és közigazgatási hivatalokban dolgozóknak, hanem más területek munkavállalóinak is kötelező legyen tudniuk litvánul. Az 1925-ben közzétett Medicinos, veterinarijos, farmacijos ir odontologijos praktikos teisių įstatymas (Az orvosi, állatorvosi, gyógyszerészi és fogorvosi gyakorlat folytatásának jogáról szóló törvény) kimondta: „Annak a személynek, aki Litvániában orvosi, állatorvosi, gyógyszerészi vagy fogorvosi gyakorlat folytatására kíván jogosultságot szerezni[,] tudnia kell litvánul” (MVFOĮ 1925: 7). Az 1929-es Emigracijos įstatymas (Kivándorlási törvény) előírta, hogy „[A] kikötőkben a kivándorlókat fogadó, illetve a kivándorlók szállítmányait kísérő kivándorlási hivatali tisztviselőknek tudniuk kell litvánul”, a kivándorlási nyilvántartásokat pedig litvánul kell vezetni (EĮ 1929: 1). 1932-ben kiadták a Kinoteatrų įstatymas (Filmszínházi törvényt), amely szerint „[A] filmek címeihez és írott szövegeihez kizárólag a litván nyelvet kell használni” (KĮ 1932: 1). Az 1935-ös Spaudos įstatyme (Sajtótörvény) a sajtótermékek kiadóira vonatkozó követelményeket határoztak meg: „Újságot csak olyan litván állampolgár adhat ki, aki szóban és írásban tud litvánul, és Litvániában él” (SpĮ 1935: 2). Azt is előírták, hogy a nem litván nyelven megjelenő újságok címét litvánul is fel kell tüntetni (SpĮ 1935: 1).

1935-től a nyomdászoknak és a könyvesboltok vezetőinek is tudniuk kellett litvánul: a Spaustuvių ir spausdinimo reikmenų įstatyme (Nyomdákról és nyomdai kellékekről szóló törvény) kimondta, hogy „[N]yomdavezető csak olyan litván állampolgár lehet, aki betöltötte a 24. életévét, és szóban, valamint írásban tud litvánul” (SSRĮ 1935: 5); a Knygynų įstatyme (Könyvesbolti törvény) pedig az állt, hogy „[K]önyvesbolt-vezető csak olyan litván állampolgár lehet, aki betöltötte a 21. életévét, és szóban, valamint írásban tud litvánul” (KnĮ 1935: 6). Az 1936-ban közzétett Draugijų įstatyme (Egyesületi törvény) előírta, hogy a vezetőség litván állampolgár tagjainak szóban és írásban tudniuk kell litvánul, továbbá „[A] nyelvtudás ellenőrizhető” (DĮ 1936: 2). A törvény kimondta, hogy csak a litván nyelven írt egyesületi dokumentumoknak van jogi érvényük.

1940. április 8-án Kazys Skučas belügyminiszter jóváhagyta a Lietuvių kalbos mokėjimo programą ir jo tikrinimo tvarką (A litván nyelvtudás programját és ellenőrzési rendjét). A dokumentum szerint a szóbeli és írásbeli litván nyelvtudást legalább az alábbiak igazolják:

⁶ Az 1926-os Seimas-választási törvényben ez az előírás nem szerepelt (lásd: SRĮ 1926).

JURGITA VENCKIENĖ. Valstybinė lietuvių kalba: teisės aktų nuostatos tarpukariu

13

4. fejezet elején szerzett iskolai vagy más, a litván iskoláéval egyenértékű bizonyítvány. Más esetekben ellenőrzik a litván nyelv ismeretét. E célból „az illetékes miniszterek megállapodnak, és mindegyikük saját tárcájából egy-egy képviselőt jelöl ki” (LKP 1940: 2).

Mint látható, az államnyelv használatára vonatkozó rendelkezések már az 1922-es alkotmány elfogadása előtt, 1919-ben megjelentek a jogszabályokban. A nyelvtudást és a nyelvhasználatot a hatóságoknál és más intézményekben különféle dokumentumok szabályozták. Az ilyen követelmények az államnyelvvé vált standard nyelv elterjedését és presztízsét is befolyásolták: aki meghatározott tisztséget kívánt betölteni, annak tudnia kellett litvánul. A. Tamošiūnaitė kutatásai szerint a standard nyelv tekintélye fokozatosan, hozzávetőleg a 20. század harmadik évtizedétől kezdett növekedni (Tamošiūnaitė 2011: 505).

2.2. Oktatás

Dangiras Mačiulis szerint a létrehozás alatt álló nemzeti oktatási rendszernek a „litván kulturális-nyelvi környezetet” kellett megszilárdítania (Mačiulis 2015: 17). Elsősorban a lakosság írni-olvasni tudásának és műveltségének növelése érdekében a Seimas 1922. október 6-án elfogadta a Pradžios mokyklų įstatymą. Ez kötelező alapfokú oktatást írt elő: „Az alapiskolát minden 7–14 éves, bármely nemű gyermeknek látogatnia kell” (PMĮ 1922: 1). Emellett a törvény előírta, hogy az alapiskolában többek között „az anyanyelvet, az olvasást és az írást” is tanítani kell. Azokban az iskolákban, ahol nem litván nyelven folyt az oktatás, a litván nyelvet külön tantárgyként kellett tanítani „a második, harmadik és negyedik évfolyamon”, naponta legalább egy órában (PMĮ 1922: 1).

Három évvel később, 1925. augusztus 5-én kihirdették a Pradžios mokyklų įstatymo pakeitimą. A korábbi változatból megmaradt a nem litván nyelvű iskolákra vonatkozó rendelkezés: ezekben a litván nyelvet külön tantárgyként kellett tanítani a második–negyedik évfolyamon, naponta legalább egy órában (PMĮP 1925: 5). A törvénymódosítás nyelvtudási követelményeket is megállapított az alapiskolai tanárok számára: „Azoknak, akik szóban vagy írásban nem tudnak litvánul annyira, amennyire azt az oktatási miniszter által meghatározott tanterv megköveteli, a tanári képesítés csak az előírt litván nyelvi tanterv vizsgáinak letétele után ismerhető el” (PMĮP 1925: 6).

1919-ben az Oktatási Minisztérium arra utasította az iskolákat, hogy az abban az évben megjelent Jojo Jablonskio-féle litván nyelvtant használják: P. Kriaušaičio ir Rygiškių Jono Lietuvių kalbos gramatika. Etimologija. Pirmosioms mūsų aukštesniosioms mokslo įstaigoms (Vilnius, „Žaibo“ nyomda). A Vyriausybės Žinios című lapban közzétették az Alapfokú Oktatási Főosztály valamennyi elemi iskolai felügyelőhöz, tanítóhoz és tanítónőhöz intézett felhívását, amelyben arra kérték őket, hogy ezt a művet vegyék alapul:

14

BENDRINĖ KALBA | 95

A Főosztály tudomására jutott, hogy a litván elemi iskolákban nem kellően egységes a helyesírás, egyes iskolákban pedig a nyelvhasználat sem kellően szabályos. E oktatásunk [sic!] hibáinak kiküszöbölésére az Alapfokú Oktatási Főosztály arra kéri az elemi iskolák valamennyi tanítóját és tanítónőjét, hogy mind a hivatalos iratokban, mind az oktatással kapcsolatos ügyekben kövessék a P. Kriaušaitis és Rygiškių Jonas által összeállított litván nyelvtanban (Vilnius, 1919, a Litván Tudományos Társaság kiadványa) kifejtett nyelvtani szabályokat és helyesírást (Kreipimasis 1919: 8).

Ez a nyelvtan valamennyi litvániai iskolában a litván nyelv oktatásának alapvető eszközévé vált (Palionis 1957: 34). Az 1922-ben megjelent, kibővített nyelvtani kiadást, a Rygiškių Jono Lietuvių kalbos gramatika. Etimologija. Vidurinėms mokslo įstaigoms című művet (Kaunas, a „Švyturys” társaság kiadványa) az Oktatási Minisztérium a litvániai iskolákban normatív és kötelező műként hagyta jóvá (Zinkevičius 1992: 153).

Egy évtizeddel később, 1936. július 29-én a korábbi iskolai törvényeket hatályon kívül helyezték, és új Pradžios mokyklų įstatymą adtak ki. Ez egy korábban nem szereplő rendelkezést tartalmazott: „Az alapiskolák oktatási nyelve a litván nyelv” (PMĮ 1936: 1). Emellett kötelezővé tették, hogy azok a gyermekek, akiknek egyik szülője litván nemzetiségű, litván tannyelvű iskolába járjanak. A nem litván tannyelvű iskolákban a litván nyelvet kötelező tantárgyként a második tanévtől kellett oktatni. A harmadik évfolyamon hazaismeretet, történelmet és földrajzot kellett litvánul tanítani. Az ilyen iskolák igazgatására is követelményeket támasztottak: „az ügyvitelt litván nyelven kell folytatni” (PMĮ 1936: 2). Az Pradžios mokyklų įstatymu együtt a Vidurinių mokyklų įstatymą is kihirdették. Eszerint azokban az iskolákban, ahol nem litván volt az oktatás nyelve, litvánul kellett tanítani a litván nyelvet és irodalmat, a történelmet, Litvánia földrajzát, a testnevelést és a katonai előképzést. Az ilyen iskolákban az ügyvitelt szintén litván nyelven kellett folytatni (VMĮ 1936). Litván nyelvet más oktatási intézményekben is tanítottak, például a katonai iskolában (lásd KMĮ 1922: 2), valamint az Oktatási Minisztérium posta-, távíró- és telefonos tanfolyamain (lásd PTTĮ 1924: 1). Az ezeken a tanfolyamokon tanulni kívánók számára litván nyelvi vizsgákat is szervezhettek.

Az állami oktatási rendszer létrehozásához személyzetet kellett képezni. 1919-ben az Oktatási Minisztérium Marijampolėban, Kaunasban, Šiauliaiban, Panevėžysben, Jurbarke, Telšiaiban, Ukmergėben és Rokiškisben egyéves, az 1919–1920-as tanévre szóló tanfolyamokat szervezett az alapiskolai tanítók számára. A Vyriausybės Žiniosban közzétették a Metiniams pradedamųjų mokyklų mokytojų kursams įstatus. A dokumentum szerint a tanfolyamokon többek között „litván nyelvet” kellett oktatni,

JURGITA VENCKIENĖ. Valstybinė lietuvių kalba: teisės aktų nuostatos tarpukariu

15

jos metodika ir praktika“ (MĮ 1919: 5). Juos lankyti galėjo baigę bent tris gimnazijos klases ir turintys tai liudijančius pažymėjimus. Neturintiems tokio dokumento teko laikyti lietuvių kalbos, tikybos, aritmetikos ir pradedamojo geografijos kurso egzaminus. Lietuvių kalbos egzaminą sudarė etimologija⁷, diktantas ir atpasakojimas (MĮ 1919: 5).

1923-ban az Oktatási Minisztérium kétéves tanfolyamokat hozott létre tanítók számára, és a Vyriausybės Žiniose közzétette a Kezdő iskolai tanítók tanfolyamairól szóló törvényt (PMMĮ 1923: 1). A törvény 5. pontja előírta, hogy ha a tanfolyamokon nem litvánul folyik az oktatás, a litván nyelvet és irodalmat, a földrajzot és a történelmet litvánul kell tanítani: „Azokon a tanfolyamokon, ahol az oktatás nem litván nyelven folyik, a litván nyelv és irodalom, Litvánia földrajza és történelme kötelező tantárgyak; ezeket litván nyelven kell tanítani. A litván nyelvre minden osztályban naponta legalább egy órát kell fordítani” (PMMĮ 1923: 1).

Így a nemzeti oktatási rendszer kialakításakor szabályozták a litván nyelv iskolai használatát (előírták J. Jablonskis 1919-es és 1922-es nyelvtanainak használatát), jóváhagyták a tanárokkal szembeni nyelvtudási követelményeket, valamint meghatározták a litván nyelv oktatásának és használatának, továbbá az ügyvitelnek a rendjét azokban az iskolákban, ahol más nyelveken tanítottak vagy oktattak. Az 1919–1940 közötti időszakban iskolát végzett lakosoknak el kellett sajátítaniuk a köznyelvet.

2.3. A nyelvi funkciók fejlesztése

Einar Haugen a köznyelv funkcióinak fejlesztéséről szólva elsőként azt emelte ki, hogy a modern nyelvnek terminológiára van szüksége⁸. Miután a litván köznyelv az állam hivatalos nyelvévé vált, és használata egyre szélesebb körben terjedt, megkezdődött a terminusok megalkotásával való foglalkozás. 1921. március 29-én a Vyriausybės Žiniose közzétették a Terminológiai Bizottság létrehozásáról szóló rendeletet (TKĮ 1921: 4). Eszerint a Bizottságot az Oktatási Minisztérium mellett hozták létre „minden tudományterület, valamint a gyakorlati élet valamennyi szükségletének terminusai meghatározására és egységesítésére” (a Terminológiai Bizottság tevékenységéről bővebben lásd: Umbrasas 2001, 2021; Maksimaitis 2007; Auksoriūtė 2011, 2021). Jogszabályok rendezték a személy- és helynevek használatát és litvánosítását is, továbbá követelményeket állapítottak meg a sajtó nyelvére vonatkozóan. A nevek írásmódjának rendezése érdekében 1920 elején elfogadták az Az emberek keresztneveinek, vezetékneveinek és ragadványneveinek, valamint a helynevek írásáról szóló rendeletet (ĮVPP 1920: 5).

⁷ Etimologija az iskolai nyelvtan fonetikát és morfológiát magában foglaló fejezetét nevezték így (lásd: LKKŽ).

⁸ „A magas kultúrájú modern nyelvnek minden szellemi és humán tudományterülethez, köztük a természettudományokhoz is terminológiára van szüksége” (Haugen 1987: 61).

16

BENDRINĖ KALBA | 95

A rendelet előírta, hogy „[A] dokumentumokban és hivatalos [sic!] iratokban (amelyek litván nyelven íródnak) az emberek keresztneveit, vezetékneveit és ragadványneveit, valamint a helyek (falvak, tanyák, városok és kisvárosok) neveit a litván nyelv törvényeinek megsértése nélkül, pontosan úgy kell írni, ahogyan azokat litvánul kiejtik, a litván nyelv hangtani szabályai szerint” (ĮVPP 1920). Ezenkívül előírták, hogy ne használják a más hatalmak által megváltoztatott helyneveket: „Azoknak a helyeknek, amelyeket Litvánia idegen uralom alatt dokumentumokban és hivatalos iratokban más néven neveztek, mint ahogyan ugyanazon helyek lakói hívják őket, meg kell hagyni a lakosság által használt nevet, és ezt kell használni a hivatalos iratokban is” (ĮVVP 1920).

Egyelőre nem születtek részletes kutatások arról, hogyan érvényesült a törvény a gyakorlatban. Mindaugas Balkus 1918–1940 közötti kaunasi utcanevekről készített elemzéséből tudjuk, hogy 1919-ben a városi tanács úgy határozott, engedélyezi az utcanevek táblákon való feltüntetését három nyelven (litvánul, lengyelül és jiddisül); a városi képviselő-testület pedig csak 1923 júliusában fogadott el olyan határozatot, amely szerint az utcaneveket kizárólag litvánul kellett kiírni (Balkus 2020: 55).

A helynevek az 1928. június 28-án a Vyriausybės Žiniose közzétett Földrendezési munkák végrehajtásáról szóló utasításban is szerepelnek. Az utasítás 235. pontja kimondja: „A rendezési egységek nem litván, illetve eltorzított litván neveit tisztán litván nevekre kell cserélni” (ŽĮ 1928: 17).

1938-ban kihirdették a Vezetéknevekről szóló törvényt (PĮ 1938)⁹. Eszerint a litván vezetékneveket „a köznyelvi helyesírásnak és a Vezetéknevek szótárában szereplő alakoknak megfelelően” kellett írni¹⁰. A törvény a vezetéknevek kijavításának rendjét is meghatározta: a litván vezetéknevek „kijavíthatók”, ha „1) szláv képzőket tartalmaznak, 2) más nyelvekre fordították őket, vagy 3) idegen nyelvek hatására eltorzultak” (PĮ 1938: 2). Emellett előírták a „nyelvjárási” és a „köznyelvi szabályoktól eltérő” vezetéknevek kijavítását is.

Az 1919-es Sajtótörvény nem támasztott követelményeket a nyomtatványok nyelvével szemben, az 1935-ös Sajtótörvény azonban egy egész második fejezetet szentelt ennek: II. A nyomtatványok nyelvének felügyelete. A nyelv tisztaságát és helyességét követelték meg: „A litván nyelvű nyomtatványok nyelve tiszta és helyes legyen. A nyelv tisztaságát és helyességét az oktatási miniszter felügyeli. Ha az oktatási miniszter azt tapasztalja, hogy valamely nyomtatvány nyelve nem tiszta vagy nem helyes, erről értesíti a belügyminisztert” (SpĮ 1935: 2). A törvényben említett esetben – amikor a nyomtatvány nyelve nem megfelelő,

⁹ Ezzel egyidejűleg hatályon kívül helyezték a korábbi, 1922-ben elfogadott Vezetéknév-változtatási törvényt (PKĮ 1922).

¹⁰ Azt is előírták, hogy a nem litván vezetékneveket a litván nyelv és helyesírás szabályai szerint kell írni, de megengedett volt „úgy is írni őket, ahogyan viselőjük a saját nyelvén írja, ha ezt kívánja, és ha annak a nyelvnek az ábécéje latin betűs” (PĮ 1938: 2).

JURGITA VENCKIENĖ. Valstybinė lietuvių kalba: teisės aktų nuostatos tarpukariu

17

A belügyminiszter figyelmeztethette a nyomtatvány kiadóját és szerkesztőjét, három hónapra felfüggeszthette az újság megjelenését, ha a figyelmeztetés után a nyelv „továbbra is eltorzított” maradt, vagy teljesen betilthatta. Az a kiadvány, amelynek nyelve „különösen eltorzított”, elkobozható volt (SpĮ 1935: 2).

A két világháború közötti időszakban jogszabályok rendezték a nyelvhasználat és a nyelvművelés különféle kérdéseit, vagyis a hatalom hozzálátott a nyelvi funkciók fejlesztéséhez. Terminológiai Bizottságot hoztak létre, meghatározták a személynevek és helynevek használatának és megváltoztatásának rendjét, valamint a sajtó nyelvére vonatkozó követelményeket.

ÖSSZEGZÉS

A litván standard nyelv kezdete – a terminológiai alap kiválasztása a XIX. század utolsó évtizedeiben és kodifikálása 1901-ben – az értelmiség tevékenységéhez köthető. További fejlődése – funkcióinak fejlesztése és társadalmi elfogadása – közvetlenül összefügg az állam újjáalakulásával és azzal, hogy a standard nyelv államnyelvvé, vagyis törvényileg hivatalossá tett, az állam közéletében használt nyelvvé vált. Az állam szabályozni kezdte a nyelvhasználatot, a nyelvtudást és a nyelvoktatást, valamint a nyelv fejlesztését.

A jogi dokumentumokban az államnyelv kifejezést 1919 óta használták, míg a litván nyelv de jure államnyelvi státuszát 1922-ben, a Litván Állam alkotmányában rögzítették.

A litván standard nyelv társadalmi elfogadását nagyban befolyásolta annak oktatási rendszeren keresztüli terjedése. Jogszabályok rendezték a litván nyelv oktatásának különféle kérdéseit. Az Oktatási Minisztérium 1919-ben előírta, hogy az anyanyelv tanításakor az ugyanabban az évben megjelent J. Jablonskis-féle litván nyelvtanra kell támaszkodni; később e nyelvtan bővített kiadását (1922) nyilvánította normatívvá. Szabályozták a nyelv oktatását azokban az iskolákban, ahol nem litván nyelven folyt az oktatás, és meghatározták a tanárokkal szemben támasztott litvánnyelv-tudási követelményeket.

A standard nyelv terjedésére és presztízsére egyaránt hatással voltak a litván nyelv ismeretére és használatára vonatkozó követelmények a Seimben, a bíróságokon, az önkormányzati hivatalokban, a járási tanácsokban, valamint más hivatalokban és egyesületekben.

A standard nyelv használatának bővülésével és funkcióinak fejlesztésére irányuló törekvéssel a jogi dokumentumok szabályozták a tulajdonneveknek a litván nyelv szabályai szerinti írását és a családnevek litvánosítását, továbbá előírták a nem litván vagy „elkorcsosított” elnevezések mellőzését és „tisztán litván” elnevezésekkel való felváltását. A negyedik évtizedben a Sajtótörvény már a sajtó nyelvének tisztaságát és helyességét követelte meg.

A két világháború közötti Litvánia jogszabályainak elemzése megmutatja, miként változtak – váltak gyakoribbá és szigorúbbá – a litván nyelvvel kapcsolatos követelmények. Az időszak elején, 1919-ben előírták, hogy a bíróságokon, valamint az önkormányzati hivatalokban litvánul kell

18

BENDRINĖ KALBA | 95

a nyelvet, de mellette más nyelvek használatát is engedélyezték. Később a különböző területeken dolgozó tisztviselőktől és alkalmazottaktól megkövetelték, hogy szóban és írásban tudjanak litvánul. Az 1930-as évek közepén pedig a belügyminiszter elkobozhatta és „betilthatta” azt a kiadványt, amely nem felelt meg a nyelvi tisztaság és helyesség követelményeinek.

ŠALTINIAI

DĮ 1936: Draugijų įstatymas. – Vyriausybės Žinios 522, 1–4.

EĮ 1929: Emigracijos įstatymas. – Vyriausybės Žinios 310, 1–4.

ĮVPP 1920: Įsakymas dėl žmonių vardų, pavardžių ir pravardžių, taip pat ir vietų vardų rašymo. – Vyriausybės Žinios 19, 5.

KĮ 1932: Kinoteatrų įstatymas. – Vyriausybės Žinios 390, 1–2.

KMĮ 1922: Karo mokyklos įstatai. – Vyriausybės Žinios 103, 1–2.

KnĮ 1935: Knygynų įstatymas. – Vyriausybės Žinios 510, 6–7.

Kreipimasis 1919: Visiems pradedamųjų mokyklų instruktoriams, mokytojams ir mokytojoms. – Vyriausybės Žinios 8, 8.

LKP 1940: Lietuvių kalbos programa ir jo tikrinimo tvarka. – Vyriausybės Žinios 702, 2.

LLVK 1920: Laikinoji Lietuvos Valstybės Konstitucija. – Laikinosios Vyriausybės Žinios 37, 1–2.

LS 1919: Laikinasis Lietuvos teismų ir jų darbo sutvarkymas. – Vyriausybės Žinios 2–3, 6–7.

LVK 1922: Lietuvos Valstybės Konstitucija. – Vyriausybės Žinios 100, 1–8.

LVK 1928: Lietuvos Valstybės Konstitucija. – Vyriausybės Žinios 275, 1–6.

MĮ 1919: Metiniams pradedamųjų mokyklų mokytojų kursams įstatai. – Vyriausybės Žinios 13, 5.

MVFĮ 1925: Medicinos, veterinarijos, farmacijos ir odontologijos praktikos teisių įstatymas. – Vyriausybės Žinios 190, 7.

PĮ 1938: Pavardžių įstatymas. – Vyriausybės Žinios 629, 1–2.

PKĮ 1922: Pavardžių keitimo įstatymas. – Vyriausybės Žinios 79, 1.

PMĮ 1922: Pradžios mokyklų įstatymas. – Vyriausybės Žinios 117, 1–3.

PMĮ 1936: Pradžios mokyklų įstatymas. – Vyriausybės Žinios 541, 1–4.

PMĮP 1925: Pradžios mokyklų įstatymo pakeitimas. – Vyriausybės Žinios 200, 5–7.

PMMĮ 1923: Pradedamųjų mokyklų mokytojų kursų įstatymas. – Vyriausybės Žinios 129, 1–2.

PTTĮ 1924: Pašto, telegrafo ir telefono kursų įstatymas. – Vyriausybės Žinios 175, 1.

SĮ 1919: Savivaldybių įstatymas, Kaunas: Lietuvos Valstybės Spaustuvė.

SpĮ 1919: Spaudos įstatymas. – Vyriausybės Žinios 17, 5–6.

JURGITA VENCKIENĖ. Valstybinė lietuvių kalba: teisės aktų nuostatos tarpukariu

19

SpĮ 1935: Spaudos įstatymas. – Vyriausybės Žinios 510, 1–4.

SRĮ 1926: Seimo rinkimų įstatymas, Šiauliai: Savičo ir Šumkauskio spaustuvė.

SRĮ 1936: Seimo rinkimų įstatymas. – Vyriausybės Žinios 533, 1–6.

SSRĮ 1935: Spaustuvių ir spausdinimo reikmenų įstatymas. – Vyriausybės Žinios 510, 5–6.

TKĮ 1921: Terminologijos Komisijos sudarymo įsakymas. – Vyriausybės Žinios 60, 4.

VK 1938: Valstybės Konstitucija. – Vyriausybės Žinios, 608, 1–9.

VMĮ 1936: Vidurinių mokyklų įstatymas. – Vyriausybės Žinios 541, 4–8.

VSĮ 1929: Vietos savivaldybės įstatymas. – Vyriausybės Žinios 307, 1–2.

VTS 1924: Valsčiaus tarybos statutas. – Vyriausybės Žinios 177, 2–7.

ŽĮ 1928: Žemėtvarkos darbams vykdyti instrukcija. – Vyriausybės Žinios 279, 1–19.

LITERATŪRA

Auksoriūtė Albina 2011: Terminologijos komisijos (1921–1926) veiklos apžvalga. – Terminologija 18, 80–91.

Auksoriūtė Albina 2021: Terminologijos komisijos įkūrimo šimtmečiui. – Gimtoji kalba 3, 3–9.

Ažubalis Algirdas, Bulienė Diana, Kazlauskaitė-Markelienė Rolanda 2010: Valstybinė kalba kariuomenėje (1918–1940 m.), Vilnius: Generolo Jono Žemaičio Lietuvos karo akademija.

Balkus Mindaugas 2020: Kauno gatvėvardžiai 1918–1940. – Kauno istorijos metraštis 18, 47–62.

Buivydienė Vaida 2012: Lietuvių kalbos mokymas XX a. pradžioje: pirmosios lietuvių kalbos programos ir to laikotarpio vadovėliai. – Naujausi kalbų ir kultūrų tyrimai, sud. V. Meiliūnaitė, N. Morozova, Vilnius: Petro ofsetas.

Buivydienė Vaida 2013: XX amžiaus pirmosios pusės pradžios mokyklų gimtosios kalbos vadovėlių turinio ir kalbos norminimo bruožai: daktaro disertacija, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas.

Buivydienė Vaida 2015: Pradinių mokyklų lietuvių kalbos mokymo programos 1915–1939 metais. – Bendrinė kalba 88, 1–21.

Buivydienė Vaida 2017: XX a. pirmosios pusės lietuvių bendrinės kalbos formavimosi bruožai pradžios mokyklų lietuvių kalbos vadovėliuose. – Valoda 27, 71–76.

Haugen Einar 1972: The Ecology of Language, Stanford, California: Stanford University Press.

Haugen Einar 1987: Blessings of Babel. Bilingualism and Language Planning, Berlin, New York, Amsterdam: Mouton de Gruyter.

20

BENDRINĖ KALBA | 95

Janauskas Pranas 2003: „Lietuviškasis lūžis“ (Kalbų varžybos Kauno savivaldybėje 1918–1928 metais). – Darbai ir dienos 34, 33–47.

Kelmutis A. [Klimas Adolfas] 1922: Valstybinė kalba. – Lietuva 68, 2.

Kėvalienė Dalia, Raipa Alvydas 2007: Pagrindiniai valstybinės kalbos politikos bruožai ir tendencijos. – Viešoji politika ir administravimas 19, 46–53.

LKŽe – Lietuvių kalbos žodynas, t. 1–20, 1941–2002 (elektroninis variantas), vyr. red. G. Naktinienė, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 2005. Prieiga internete: www.lkz.lt.

Mačiulis Dangiras 2002: Antano Smetonos lituanistikos instituto įkūrimas. – Lituanistica 2, 19–38.

Mačiulis Dangiras 2015: Nacionalinė švietimo sistema ir valdžia. – Lietuvos istorija 10(2), Vilnius: LII leidykla, 17–41.

Maksimaitis Mindaugas 2007: Prie lietuviškos teisės kalbos ištakų. – Jurisprudencija 5(95), 7–13.

Mikulėnienė Danguolė 2021: Lietuvių kalbos instituto istorija: lietuvių kalbos ir kalbotyros institucionalizacija, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas.

Palionis Jonas 1957: J. Jablonskis ir jo lietuvių kalbos vadovėliai. – Jonas Jablonskis. Rinktiniai raštai 1, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 7–61.

Pupkis Aldonas 2005: Kalbos kultūros studijos, Vilnius: Gimtasis žodis.

Pupkis Aldonas 2019a: Lietuvių kalba valstybėje. Iš tarpukario patirties. – Gimtoji kalba 1, 4–13.

Pupkis Aldonas 2019b: Lietuvių kalba valstybėje. Iš tarpukario patirties. – Gimtoji kalba 2, 7–15.

Sirutavičius Vladas 2010: „Kova už lietuvių kalbos teises“, arba dar kartą apie „murzinotojų“ bylą (antisemitizmas ir jo raiška Lietuvos viešajame gyvenime 1922–1924 m.). – Lietuvos istorijos metraštis 2, 51–76.

Smetonienė Irena 2005: Lietuvių kalbos politika Europos kalbų politikos kontekste. – Kalbos kultūra 78, 23–31.

Smetonienė Irena 2014: Kalbos vieta valstybių politikoje: standartinių kalbų susikūrimas. – Parlamento studijos 16, 82–103.

Subačius Giedrius 2004: Standartinių (bendrinių) kalbų istorijos chronologija. – Metmenys 84, 97–115.

Subačius Giedrius 2018: Lietuvių kalba: nepatogus unikalumas (The Lithuanian Language: Inconvenient Uniqueness). – Passport 2: Lietuvos tapatybė vakar, šiandien, rytoj, 96–109.

Tamošiūnaitė Aurelija 2009: Tarmė, bendrinė kalba ir raštingumas: trys asmeniniai laiškai. – Archivum Lithuanicum 11, 325–358.

Tamošiūnaitė Aurelija 2011: Lietuvių bendrinės kalbos priėmimo pradžia: tarmės ir bendrinės kalbos santykis asmeniniuose laiškuose: daktaro disertacija, University of Illinois at Chicago.

JURGITA VENCKIENĖ. Valstybinė lietuvių kalba: teisės aktų nuostatos tarpukariu

21

Umbrasas Alvydas 2001: Teisės terminijos padėtis Lietuvoje 1918–1940 metais. – Terminologija 8, 76–94.

Umbrasas Alvydas 2021: Teisės terminijos tvarkyba Terminologijos komisijoje (1921–1926): Terminologijos komisijos 100-mečiui. – Terminologija 28, 225–238.

Venckienė Jurgita 2017: Lietuviški XIX a. pabaigos ir XX a. pradžios antkapių užrašai: santykis su bendrine kalba. – Archivum Lithuanicum 19, 9–38.

Zinkevičius Zigmas 1992: Lietuvių kalbos istorija. T. 5. Bendrinės kalbos iškilimas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

Gauta 2022 12 21

Priimta 2022 12 29

JURGITA VENCKIENĖ

STATE LITHUANIAN LANGUAGE:

PROVISIONS OF LAWS DURING THE INTERWAR

Summary

The restoration of the Lithuanian state in 1918 accelerated the development of the standard Lithuanian language. The selection of norm and codification of form, which were important aspects of the development of the standard language at the end of the 19th century and at the very beginning of the 20th century, during the interwar period were replaced by the aspects oriented to the function of the language – that is, to the elaboration of function and acceptance by the community. The selection of norm and codification of form is linked to the activities of the intelligentsia, and its further development, the elaboration of functions and acceptance by the community, was directly related to the restoration of the state and the granting of the status of state language to the standard Lithuanian in 1922. The government began to regulate the use, learning and teaching, elaboration of standard Lithuanian.

The article discusses the provisions of interwar Lithuanian legal documents related to the use, proficiency, education, and improvement of functions of Lithuanian standard language.

The acceptance of the standard Lithuanian language by the community was greatly influenced by its dissemination through the education system. Various issues of education of Lithuanian language were regulated by legal documents. Ministry of Education in 1919 instructed to use Jonas Jablonskis’ Lithuanian grammar P. Kriaušaičio ir Rygiškių Jono Lietuvių kalbos gramatika. Etimologija. PirmosIoms mūsų aukštesniosioms mokslo įstaigoms (Vilnius, 1919). Later the sup-

22

BENDRINĖ KALBA | 95

plemented edition of this grammar Rygiškių Jono Lietuvių kalbos gramatika. Eti-mologija. Vidurinėms mokslo įstaigoms (Kaunas, 1922) was declared as the normative grammar. The teaching of Lithuanian language in schools with not Lithuanian main teaching language have been regulated as well as Lithuanian language proficiency requirements for teachers have been set.

The spread of the standard language and its prestige was also influenced by the requirements to know and use the Lithuanian language in government and other institutions and societies. As the use of the standard language expanded, the use and change of proper names was regulated, as well as the requirements for the press language were set up in order to improve standard language functions.

KEYWORDS: standard language, state language, laws, interwar.

JURGITA VENCKIENĖ Lietuvių kalbos institutas Petro Vileišio g. 5, LT-10308 Vilnius [email protected]

JURGITA VENCKIENĖ

VALSTYBINĖ LIETUVIŲ KALBA:

TEISĖS AKTŲ NUOSTATOS TARPUKARIU

S a n t r a u k a

Lietuvos valstybės atkūrimas 1918-aisiais paspartino lietuvių bendrinės kalbos raidą. XIX a. pabaigoje ir pačioje XX a. pradžioje buvusius svarbius į kalbos formą nukreiptus bendrinės kalbos raidos aspektus – normos pasirinkimą ir kodifikaciją – tarpukariu pakeitė aspektai, nukreipti į kalbos funkciją: funkcijų tobulinimas ir visuomenės priėmimas. Terminio pagrindo pasirinkimas ir kodifikacija sietina su inteligentijos veikla, o tolesnė bendrinės kalbos raida – funkcijų tobulinimas ir priėmimas visuomenėje – buvo tiesiogiai susijusi su valstybės atkūrimu ir bendrinės kalbos tapimu valstybine, t. y. įstatymų įteisinta oficialia viešojo valstybės gyvenimo kalba. Valstybė ėmėsi reguliuoti tos kalbos vartojimą, mokėjimą ir mokymą, tobulinimą.

Straipsnyje aptariami tarpukario Lietuvos teisės aktų reikalavimai, susiję su lietuvių kalbos vartosena, mokėjimu, mokymu, funkcijų tobulinimu.

Lietuvių bendrinės kalbos priėmimui visuomenėje didelės įtakos turėjo jos sklaida per švietimo sistemą. Teisiniais dokumentais reglamentuoti įvairūs lietuvių kalbos mokymo klausimai. Švietimo ministerija 1919 m. nurodė mokant gimtosios kalbos remtis Jono Jablonskio lietuvių kalbos gramatika P. Kriaušaičio ir Rygiškių Jono Lie-

JURGITA VENCKIENĖ. Valstybinė lietuvių kalba: teisės aktų nuostatos tarpukariu

23

tuvių kalbos gramatika. Etimologija. Pirmosioms mūsų aukštesniosiosoms mokslo įstaigoms (Vilnius, 1919), vėliau norminiu paskelbė papildytą šios gramatikos leidimą Rygiškių Jono Lietuvių kalbos gramatika. Etimologija. Vidurinėms mokslo įstaigoms (Kaunas, 1922). Reglamentuotas kalbos mokymas mokyklose, kuriose mokoma ne lietuvių kalba, nustatyti lietuvių kalbos mokėjimo reikalavimai mokytojams.

Bendrinės kalbos sklaidai ir prestižui įtakos turėjo ir reikalavimai mokėti ir vartoti lietuvių kalbą valdžios ir kitose įstaigose, draugijose. Plečiantis bendrinės kalbos vartosenai ir rūpinantis jos funkcijų tobulinimu, teisės aktais reglamentuotas tikrinių vardų vartojimas ir keitimas, nustatyti reikalavimai, taikytini spaudos kalbai.

ESMINIAI ŽODŽIAI: bendrinė kalba, valstybinė kalba, teisės aktai, tarpukaris.

JURGITA VENCKIENĖ

Lietuvių kalbos institutas

Petro Vileišio g. 5, LT-10308 Vilnius

[email protected]

24

BENDRINĖ KALBA | 95