LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, III

LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA

A LITVÁN PREDIKATÍVUM

P. TROST

I. Még nincs kielégítő magyarázatunk a semlegesnem kihalására a balti nyelvekben. Endzelin¹ nyomán például Vaillant² azt tanítja: a semlegesnem kihalásának össze kell függnie a balti nyelvekre jellemző vonással, az igék egyes és többes szám harmadik személyének teljes összemosódásával; ennek a többes számú alanyesetből kellett kiindulnia. Egy olyan mondatban, mint a lit. vartā ar-siverē, ma vartai atsiverē, nem lehetett megállapítani, hogy a vartā semlegesnemű többes szám vagy nőnemű egyes szám volt-e; a semlegesnemű többes szám egyes számú nőnemű gyűjtőnév alakját öltötte, de a ferde esetekben többes számú hímnemű ragozással. Ebből kettős normalizálódás következett: a semlegesnemű többes számot egyes számú nőnemű alak váltotta fel, óporosz warto, wartin, vagy többes számú hímnemű alak, lit. vartai. Eddig Vaillant. Kétségtelenül normalizálódásról van szó, de miért éppen itt és az adott időben ment végbe? Hogy egy alanyeseti alak egyes számú nőnem vagy többes számú semlegesnem volt-e, az az adott szó paradigmájából derült ki. Az alak semlegesnemű többes szám volt, ha a szó semlegesnemű egyes számmal rendelkezett.

A semlegesnem kihalása több indoeurópai nyelvben történelmi időkben következett be, sok más nyelv azonban mindmáig megőrizte a semlegesnemet³. A végződések homonímiája ezért nem tekinthető a semlegesnem kihalásának kielégítő magyarázatául, mivel semmiképpen sem eredményezett a szó szintjén homonímiát.

II. Miután a semlegesnem a főnévnél megszűnt, a litván nyelvben — a mutató névmástól eltekintve — megmaradt az egyes számú semlegesnemű alak a mellékneveknél és minden olyan igenévnél, amely állítmányi szerepben használható. Ezt az alakot ma kizárólag állítmányi funkcióban használják, ezért itt predikatívumnak nevezzük. A melléknévi

J. Rozwadowski, Symbolae grammaticae, 1, S. 11 f., Warszawa, 1928.¹

A. Vaillant, Grammaire comparée des langues slaves, 2, S. 15 f., Lyon, 1958.²

Az úgynevezett litván jiddisben tapasztalható semlegesnem-kihalásról csak annyit mondhatunk, hogy kétséges a litván nyelvi hatással való magyarázata, tekintettel a kultúrtörténeti előfeltételekre és arra, hogy a litván nyelvnek a jiddisre gyakorolt egyéb, bizonyított hatásai hiányoznak.³

219

és a participiális predikatívum egyaránt előfordul egyszemélyes mondatokban, azaz nominativusi alany nélküli mondatokban, valamint kéttagú mondatokban, azaz nominativusi alannyal rendelkező mondatokban.

A litvánban a véges igei mondatok — legalábbis valamennyi kéttagú — elvileg participiális mondatokká alakíthatók át, mégpedig egyaránt aktív és passzív mondatokká. Passzívnak az m- és t-participiumot tartalmazó mondatok, illetve maguk a participiumok számítanak. A passzív participiumok tranzitív és intranzitív igékből egyaránt képezhetők, és a véges igei mondat participiális mondattá alakítása mindkét esetben azonos módon történik. Vagyis tranzitív ige esetén az átalakításkor a nominativus genitivusszá, az accusativus pedig nominativusszá válik; intranzitív ige esetén szintén a nominativus válik genitivusszá, miközben accusativus nincs. Az aktív participiumok egyeztetődnek, a passzívak azonban nominativusi alany jelenlétében inkongruens predikatív formát is mutathatnak. Felmerül a kérdés, milyen célt szolgálnak a kettős participiális mondatok és az inkongruens predikatív formák a kéttagú mondatokban.

Nem kétséges, hogy az aktív participiumok a modus relativus, a tranzitív igék m- és t-participiumai pedig a passivum szerepét töltik be. Problematikusak viszont az intranzitív igék m- és t-participiumai, amelyek szemantikailag nem tekinthetők passzívnak, valamint ugyanazon participiumok tranzitív igékből képzett inkongruens alakjai, amelyeket szemantikailag passzívnak kell tekintenünk. Jablonskis az m- és t-participiumok inkongruenciáját a függő beszéd jelölésének eszközeként, továbbá „nem csupán egy tény, hanem egy tény felfedezésének” kifejezéseként is bemutatta⁴. Magyarázata azonban nem volt kellően világos, végül pedig el kellett ismernie, hogy az inkongruencia egyenes beszédben is előfordul, sőt olyan helyeken is, ahol nem volna szabad előfordulnia.

Ha egy nyelvnek van aktívuma és passzívuma, akkor az egyik vagy a másik használata egyedi esetekben nem indokolható. A passivum használati köre a litvánban szélesebb, mint más nyelvekben, mivel az intranzitív igék is képeznek passzív participiumokat. Ezek szemantikáját kell tisztázni. Az intranzitív igék m- és t-participiumával alkotott mondatok legalább részben személytelen jellegűek. Hogyan viszonyul egymáshoz a személytelen és a passzív jelleg? A passivum azt jelzi, hogy az adott mondatban a nominativusi alany egy cselekvés passzív pólusa, vagyis célpontja, nem pedig kiindulópontja. Szemantikailag csak nominativusi alany jelenlétében beszélhetünk passivumról. A passzív és a személytelen jelleg akkor jelenik meg együtt, ha a passivum mellett nincs megnevezve az agens. Ám ahogyan más nyelvekben, úgy a litvánban is megnevezhető az agens a passivum mellett; megnevezése azonban genitivusban, nem pedig nominativusban történik, vagyis nem a mondat középpontjában, hanem peremhelyzetben. Ez viszonylag személytelen jellegű mondatokat eredményez. Valamennyi m- és t-participiumos mondat — akár passzív jellegű, akár nem — személytelen vagy viszonylag személytelen jellegű.

⁴ J. Jablonskis, Rinktiniai raštai, 1, S. 465 f., Vilnius, 1957.

220

A litván az intranzitív igék passzívumát ugyanúgy használja, mint más nyelvek, például a lat. ivur és az agitur, a német es wird aufgestanden, ahogyan a Sache wird gemacht; sajátos azonban a viszonylag személytelen, nem passzív jellegű mondattípus általánosítása, éppúgy, mint a passzív jellegű mondatok inkongruenciái. Amott a mondat sajátosságát az agens peremhelyzete adja, emitt pedig a predikátum formai függetlensége. Mindkét típus ellentétes a „normális” mondatmodellel, amelyet a nominativusi alany és a predikátum együttes uralma jellemez⁵. Az inkongruencia a kifejezésnek cselekvésjelleget kölcsönöz, szemben a tulajdonság- és állapotjelleggel. Ezzel összhangban az inkongruencia többnyire az agens megnevezésével együtt fordul elő.

III. Nem minden melléknevet használnak predikatív formában, hanem formai és szemantikai korlátozások mellett csak meglehetősen keveset. Olyan melléknevekről van szó, amelyek nem a tárgyak tulajdonságait fejezik ki, hanem állásfoglalást; ezek megengedik az úgynevezett dativusi alanyt. A predikatív formájú melléknevek egyszemélyes és kéttagú mondatokban egyaránt előfordulnak; önmagukban infinitivusszal, valamint az infinitivushoz járuló nominativusszal együtt is állhatnak. Például sunku pasakyti és šienas sunku piauti. — Itt ugyanaz az inkongruencia érvényesül, mint az m- és t-participiumok esetében a szemantikailag passzív mondatokban. Az érzések és az értékelések így különülnek el a tulajdonságok megállapításától.

IV. Vajon a litván sajátos mondattípusainak kialakulása a predikatív forma meglétére vezethető vissza? Vagy fordítva: a predikatív forma e mondattípusok miatt van jelen? Ezek a mondattípusok korábbi időkből öröklődtek át, vagy a litván nyelv különleges típusához kötődnek?

A litván sajátossága nem csupán az egyszemélyes mondatok kiépülésében rejlik, hanem abban is, hogy létezik egy típus az egyszemélyes és a kéttagú mondat között. A részletekben és egészében ezekről a típusokról van szó: 1. Alus gardu. 2. Šienas sunku piauti. 3. Mūsų šalyje žmonių dirbama ir norima dirbti. 4. Kieno čia būtų? 5. Senų miškai mylėta.

E típusok némelyike más nyelvekben is megtalálható; ezekben a litván predikatív formának a szinguláris neutrum alak felel meg, amelyből a predikatívum kialakult: 1. gör. (hom.) οὐκ ἀγαθὸν πολυκοιρανίη; orosz (17. sz.) ерѣхъ сладко и человѣкъ падко. 2. óír uisse in boill do ass on chiunn „helyes, hogy a tagok a fejen nőnek”; ⁶ lengy. poloneza czas zaczac. 3. ófelnémet iz ist geschrieben fona thir. A 4. és 5. típus aligha mutatható ki más indoeurópai nyelvekből, a 3.-hoz kapcsolódnak. A 3–5. típus közös alapja egy olyan személytelen igealak, amely minden igéből képezhető, és passzív, valamint nem passzív értelemben egyaránt használható. Annyiban személytelen alakról van szó, hogy az agens a mondatban — ha egyáltalán megnevezik — peremhelyzetben jelenik meg. A középpontban egyedül a folyamat áll.

⁵ Vgl. A. Ozols, Zinātniskie raksti, Latvijas Valsts Universitāte, XVI sēj., scr. II, S. 17 f., 1957.

⁶ H. Lewis – H. Pedersen, A Concise Comparative Celtic Grammar, § 457,2, Göttingen, 1957.

221

Az 1–3. típusok szolgáltak a többi kialakulásának előfeltételéül. A kongruenciától és a névszói karaktertől megfosztott predikatív forma személytelen, paradigmatikus igei alakká értékelődött át. A személytelen kifejezésmód összeolvadt a passzívval. A személyes és a személytelen kifejezésmód között nincs stilisztikain kívüli különbség; az egyik vagy a másik használata nem indokolható minden egyes esetben. Nyilvánvaló, hogy a személytelen kifejezésmód kibontakozását nem a gondolkodás fejlődése idézte elő valamely meghatározott szakaszban.