LIETUVIŲ AREALINĖS LINGVISTIKOS KLAUSIMAI LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA

K. GARŠVA

A hangsúlyozás és a magánhangzórendszer kapcsolata az északnyugat-panevėžysi nyelvjárásban

A legtöbb nyelvben a szótag magját magánhangzók alkotják, ezeket pedig nem lehet helyesen leírni a hangsúly előzetes tárgyalása nélkül, mivel a beszéd bizonyos fonetikai sajátosságai „rákerülnek” a szótagra, a morfémára vagy az egész szóra (pl. a hangsúly), mások pedig a legrövidebb önálló hangzóegységekhez (a fonémákhoz és változataikhoz) tartoznak. A cikk négy fejezete (1. Szóhangsúly, 2. Magánhangzók időtartama, 3. Hanglejtéstípusok, 4. Magánhangzó-fonémák és változataik) azt kísérli meg, hogy szinkrón módon elkülönítse az egyik kelet-aukštaitiai nyelvjárás — az északnyugat-panevežysiek — szupersegmentális (szegmentumok feletti, prozódiai¹) és szegmentális jelenségeit, és meghatározza azok nyelvi funkcióit². Hasonlóképpen kellene értelmezni a litván nyelv más nyelvjárásainak (és az irodalmi nyelvnek) megfelelő kifejezőeszközeit is. A tanulmány a fonológia összetettebb elméleti problémáit is érinti; némelyikükről a nyelvészek véleménye jelentősen eltér, és következtetéseink közül sem mind tekinthető még véglegesnek.

A szomszédos nyelvjárásoktól az északnyugat-panevežysiek három legfontosabb fonetikai sajátosságuk alapján különülnek el³:

1. Az i, u magánhangzók jellegzetes nyíltabbá válása legalább 3 helyzetben (lásd alább), továbbá a köznyelvi ę, ą magánhangzók és a cirkumflexes ēm, ēn, ām, ān diftongusok ė, o, illetve ēm, ēn, ōm, ōn hangokkal való helyettesítése⁴;

2. Az úgynevezett általános hangsúly-visszahúzás;

3. Az egykori rövid szóvégi magánhangzók redukciója.

Ez a terület sokkal inkább egybeesik A. Baranauskas „második keletieivel” és a Mūša vízgyűjtőjének hagyományos nyelvjárásaival, mint az északi panevežysiekkel (alapján

A litván nyelvészetben ugyanebben az értelemben a terminus két változatát használják: prozódia és proszódia, vö.: Tarptautinių žodžių žodynas, Vilnius, 1969, p. 628, 624 és másutt. Ezek közül a másodiknak kellene előnyt adni, mivel a szó az eredeti forrásban — a görög nyelvben — ebben a formában szerepelt (a görögből származó újabb jövevényszavakban az s mássalhangzó többnyire már nem változik meg, pl. Odisėjas, Poseidonas stb.).¹

Hasonló elemzéshez lásd: Вопросы теории лингвистической географии, под. ред. Р. И. Аванесова, Москва, 1962, p. 28—63; T. Hill, Phonemic and Prosodic Analysis in Linguistic Geography, „Orbis“, XII, Nr. 2, 1963, p. 449—455. — Újraközölve: Readings in American Dialectology, New York, 1971 stb.²

Mivel a nyomdában nem áll rendelkezésre minden szükséges jel, a cikkben nem fonetikai, hanem csaknem fonológiai átírást használnak. (A fonetikai átírás jeleit csak ott próbálják alkalmazni, ahol kifejezetten a fonetikáról van szó.) Következetes fonetikai átírást, valamint a hangok akusztikai és artikulációs tulajdonságait lásd: K. Garšva, Šiaurės vakarų panevėžiškių prozodija ir vokalizmas, Dipl. darbo santrauka (mašinr., VVU lietuvių kalbos katedra), 1973, p. 24—25 (VVU lituanistų skaitykla, D 434).³

A visszahúzott hangsúllyal hangsúlyos diftongusok ugyanolyanok, mint a főhangsúllyal hangsúlyosak, vö.: rɔ̀nkos „kezek” — rɔ̀nkos „kezek”, de a pantininkai nyelvjárásban lāngs „ablak (ablakok)” — lāngė „ablakot” (nem lɔ̀ngė), rānds — rāndė, žānds — žāndė stb.⁴

76

a Girdenis–Zinkevičius-féle osztályozást). Ezért az észak-panevėžiškiai nyelvjárást még északnyugati és északkeleti panevėžiškiai (biržai) nyelvjárásra kell felosztani. Az északnyugati panevėžiškiai nyelvjárás keleti határa nagyjából egybeesne a „Litván nyelvatlasz” pontininkų–puntininkų határával, azzal a különbséggel, hogy a puntininkų nyelvjárásba átmenő peremvidéknek még a Mūšáig kellene húzódnia (Namajūnai, Saločiai, Pasvalys). A szótagkezdeti hangsúlyos ám, án diftongusok a pontininkų nyelvjárásban óm, ón alakra változnak, és ritkán fordulnak elő a beszédben (ráadásul talán több mint a felük kivétel⁵); az északi, úgynevezett pantininkų és pontininkų nyelvjárások (az északnyugati panevėžiškiai nyelvjárás) között más jelentősebb fonetikai különbséget nem figyeltek meg.

1. A SZÓHANGSÚLY

A hangsúlyt rendszerint egy szó valamelyik (hangsúlyos) szótagjának kiemeléseként és a többi (hangsúlytalan) szótaggal való szembeállításaként határozzák meg. De hangsúlyosak lehetnek az önálló vagy egymást követő egyszótagú szavak is⁶, ezért a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok közötti kontraszt nem szükséges a hangsúly érzékeléséhez (ahogyan a magánhangzó mennyiségét sem pusztán a szomszédos magánhangzókkal összehasonlítva állapítjuk meg). Egy hosszú magánhangzót (diftongust) tartalmazó, önálló egyszótagú szót lehetetlen hangsúlyjelölés, következésképpen hangsúly nélkül kiejteni, mivel sok nyelvész véleménye szerint a litván nyelv intonációs kontúrjai csak hangsúlyos hosszú szótagokban különülnek el világosan⁷ (véleményünk szerint ez az intonációs kontúrok erős pozíciója).

A màm kù.l’ grù.ds laũk’ „anya a mezőn csépeli a gabonát” mondatból látható, hogy az egyszótagú szavak is lehetnek hangsúlyosak, és különböző mennyiségű (hosszúságú) magánhangzókból (rövid, félhosszú, hosszú) és diftongusokból állhatnak. A litván nyelvben tehát a magánhangzó időtartama (mennyisége), alapfrekvenciája (hangmagassága), valamint a panevėžiškiai és širvintiškiai nyelvjárásban a hangsúlytalan magánhangzók mennyiségi, illetve egyes kettőshangzók minőségi redukciója csupán kiegészítő eszközei a hangsúlynak; elsődleges eszköze a hang intenzitása (hangerőssége). A hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok magánhangzói képzésük helyében, s így akusztikai minőségükben is kissé eltérnek.

A litván nyelvészeti munkákban a nyomatékos és az ereszkedő intonáció mellett mindmáig gyakran említik a „középső” és a „törésszerű” intonációt is, amelyek a hosszú mellett félhosszú hangsúlyos szótagokban is előfordulhatnak, valamint a „rövid intonációt”, amely csak rövid szótagokban jelenik meg. A rövidnek nevezett (valamint a középső és a törésszerű) „intonáció” esetében azonban gyakran nem intonációról – a szótag kezdetének vagy végének kiemeléséről, illetve az intenzitás hirtelen vagy lassú változásáról – van szó, hanem csupán a szótag rövid vagy félhosszú voltáról, ezért az intonáció fogalma itt fölöslegessé válik—

⁵ Žr. Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, Vilnius, 1966, p. 97—98. Dar plg. pastabą p. 16 (5 išnaša).

⁶ Az orosz nyelvben ezt az álláspontot L. Ščerba és L. Zinder képviselte; lásd Л. Р. Зиндер, Общая фонетика, Ленинград, 1960, p. 298—300. A kísérlet bírálatához lásd А. А. Реформатский, Фонологические этюды, Москва, 1975, p. 39—41, 63—64. Vö. még Р. Якобсон и М. Халле, Фонология и её отношение к фонетике, — Новое в лингвистике, вып. 2, Москва, 1962, p. 250 и др.

⁷ Н. С. Трубецкой, Основы фонологии, Москва, 1960, p. 223; P. Garde, L’accent, Paris, 1968, p. 161; tą patį žr. P. Garde’as, Lietuvių kalbos kirčiavimo sistema (išvertė ir komentavo A. Girdenis), „Kalbotyra“, XXII(1), 1971, p. 94—96; J. Kazlauskas, Lietuvių kalbos istorinė gramatika, Vilnius, 1968, p. 5; M. J. Kenstowicz, Lithuanian Phonology, University of Illinois, 1969 (daktaro disertacija, rotaprintas), p. 84; О. С. Степанов, Основы общего языкознания, Москва, 1975, p. 99 ir kt.

77

az intonáció fogalma itt már nem szükséges⁸. Azokat a hangsúlyos rövid és félhosszú szótagokat, amelyekben nincs intonációs kontúr, a hangsúly (gravis) jelével jelöljük.

A „rövid intonáció” létezését a litvánban kizárólag kísérleti alapon R. Ekblom kezdte bizonyítani (1917-ben és később), majd N. van Wijk, J. Gerulis, A. Laigonaitė és V. Vaitkevičiūtė⁹. A rövid magánhangzókat eltérő fonetikai környezetben vizsgálták, matematikai statisztikát nem alkalmaztak; ezért egyes kutatók úgy vélik, hogy a hangsúlyos szótagok „rövid intonációja” a nyomatékos és az ereszkedő intonációhoz egyaránt hasonlít (különböző szótagokban)¹⁰, mások szerint csak az ereszkedő intonációhoz¹¹. Nyelvi jelentősége csak annak van, ami normál hallással érzékelhető; a műszerek csupán a hang objektív fizikai adatait mutatják, és ezek alapján lehetetlen megállapítani, hogy a fül miként szintetizálja az összes ilyen sajátosságot¹².

Azok a nyelvészek, akik a litvánt moranyelvnek tartják, szintén tagadják a rövid magánhangzók intonációs kontúrjait, és úgy vélik, hogy ezek csak hangsúlyosak vagy hangsúlytalanok lehetnek¹³. „Rövid intonáció” a rokon lett nyelvben sincs.

Aukštaitija valamennyi nyelvjárásában a hangsúly bármely pozícióban állhat: bizonyos mértékig független a szótag szóbeli helyétől és nyíltságától vagy zártságától, valamint a szótagot alkotó magánhangzó (diftongus) minőségétől, mennyiségétől és intonációjától. A kétszótagú szavakban a rövid, félhosszú és hosszú szótagok kontrasztjának mind a kilenc lehetséges kombinációjában állhat hangsúly: I 1) sàk’əs „mondanám” — sak’əs „mondanék”, 2) továbbá sàːk’əs — sak’əːs; II 3) továbbá sàk’əs — sak’əːs, 4) i.šnėːs „kiviszi” — išnėːs „kivitte”; III 5) egyes szám alanyeset žãbos „zsábó” (nyj. žabõs) — jövő idő, III. személy žabòːs „zsabós” (žabóti), 6) vėːžam „szállítunk” — vežàm „szállítva”, 7) rù.do „rozsdát” — rudóː „barnás”, 8) továbbá vėːžam — vežàːm; IV 9) žãːbos „zsábók” — žabòːs „zsabós”.

Amint ezekből a példákból látható, a hangsúly helye alapján négy oppozíciótípus különíthető el a nyelvjárásban: I. a szavak csak a hangsúly helyében különböznek (ha mindkét szótag rövid vagy mindkettő félhosszú); II. a szavak nemcsak a hangsúly helyében, hanem a hangsúlyos magánhangzók hosszúságában is különböznek (ha az egyik szótag rövid, a másik félhosszú); III. a szavak nemcsak a hangsúly helyében és a magánhangzók hosszúságában, hanem abban is különböznek, hogy a hangsúlyos szótagokban van-e intonációs kontúr (ha az egyik szótag hosszú, a másik rövid vagy félhosszú); IV. a szavak nemcsak a hangsúly helyében, hanem a hangsúlyos magánhangzók intonációjában is különböznek (ha mindkét szótag hosszú).

Az egyszótagú szavakban (gyenge pozícióban) nincs a hangsúly helye szerinti kontraszt (fonológiai eszköz); itt a hangsúly csak fonetikailag létezik, a több szótagú szavakban (a szintagmában) viszont a hangsúly jelentésmegkülönböztető funkciót tölthet be (distinktív—

⁸ Plg. K. Būga, Kirčio ir priegaidės mokslas (1924), — Rinktiniai raštai, III, Vilnius, 1961, p. 21; J. Kazlauskas, min. veik., p. 5; A. Girdenis, V. Žulys, „Trumpinė priegaidė“, „Kalbotyra“, XV, 1967, p. 113—116; A. Pakerys, Apie kirtį, „Kalbotyra“, XVII, 1967, p. 131 ir kt.

⁹Az első négy szerzőt lásd: A. Laigonaitė, Literatūrinės lietuvių kalbos kirčiavimas, Vilnius, 1959, p. 8, 10; Lietuvių kalbos gramatika, I, Vilnius, 1965, p. 128 és másutt.

¹⁰A. Laigonaitė, i. m., p. 10.

¹¹ V. Grinaveckis, Žemaičių tarmių istorija, Vilnius, 1973, p. 98.

¹²Vö. I. Lehiste, Suprasegmentals, Cambridge, Massachusetts and London (M. I. T.), 1970, p. 5 és másutt. E. Fischer-Jørgensen és mások szerint az akusztikai technikára elsősorban azért van szükség, hogy fonetikailag pontosítsuk azokat a nyelvi sajátosságokat, amelyeket már hallás alapján megállapítottunk: E. Fischer—Jørgensen, What can the new techniques of acoustic phonetics contribute to linguistics?—Reports for the VIII International congress of linguists, I, Oslo, 1957, p. 88; Ю. С. Степанов, О зависимости понятия фонемы от понятия слога при синхронном описании и исторической реконструкции, „Вопросы языкознания“, 1974, № 5, p. 98; vö. még A. Girdenis, V. Žulys, i. m., p. 115.

¹³H. C. Трубецкой, i. m., p. 232; M. J. Kenstowicz, i. m., p. 84.

78

(szavak) funkcióit¹⁴. Önálló szó nem létezik sem fonémák, sem hangsúly nélkül – ezek a szó külső önállóságának ismérvei. Funkcióikat sem a hangsúly nélküli fonémák, sem a fonémák nélküli hangsúly nem tölti be, noha mindkét esetben a fonémáké a fő szerep.

A jelentésmegkülönböztető funkciót a fonológiában tágabban kell értelmezni. A fonéma vagy a hangsúly helyének, illetve a hanglejtésnek a megváltoztatásával a szó jelentése többnyire nem változik meg, de a szó a felismerhetetlenségig eltorzulhat. Például a mesterséges „samānos” szót kontextus nélkül hallva nem értenénk, mit akartak mondani: sąmanos vagy sama- nos. Azokban a szavakban, amelyek kétféleképpen hangsúlyozhatók, a hangsúly megkülönböztető funkciója semlegesítődik, például: főnév pāk̃rate – főnév és ige pakratė „pakratai”, többes szám helyhatározórag laukùos’ / laũkās’ „a mezőkön”, többes szám részes eset vaikám / vaikam „gyerekeknek” stb.

Ugyanazok a hangsúlyos és hangsúlytalan magánhangzók (kettőshangzók) nem külön fonémák (így vélték a Prágai Nyelvészeti Kör nyelvészei), mert mindig eltérő pozícióban fordulnak elő, és a megfelelő homonimákat (a szegmentális szinten) nem a fonéma megváltoztatása, hanem a hangsúly helye különbözteti meg¹⁵. A hangsúly a fonémánál hosszabb egységhez – a szótaghoz – tartozik, tehát nem a szegmentális, hanem a szegmentumfeletti szinthez. Ha ugyanabban a kontextusban a fonémák száma jelentős lehet (például: sàk’ǫs „sakiaũs”, sòk’ǫs „sukiaũs”, sù.k’ǫs „sūkinsi”, siek’ǫs „siekiaũs”), akkor a hangsúlyprozódémák száma nem lehet több, mint ahány szótag van a szóban (a felvidéki nyelvjárásokban azonban a jelentéses hangsúly a több szótagú szavakban is általában legfeljebb két szótagban fordul elő). A prozodéma-leltárban szerepelhetne „hangsúly a szó első szótagján”, „hangsúly a második szótagon”, „hangsúly a harmadik szótagon” stb. Mivel a nyelvben túlnyomórészt két- és háromszótagú szavak vannak, az északnyugat-panevėžysi nyelvjárásban pedig a hangsúly többnyire a szóvégi szótagról az első vagy a második szótagra húzódott vissza, e nyelvjárásban a hangsúly helye szerint leggyakrabban az első és a második szótag áll szemben egymással, ritkábban az egyikük a harmadik szótaggal. (A szó első szótagjainak prozodémái a nyelvjárásban a második, harmadik stb. szótag hangsúlyprozodémáinak rovására gyarapodtak.) A névszókban, ahol a hangsúly rendszerint ugyanarra a szótagra húzódik vissza, amelyen a főhangsúly áll, a hangsúly csak néhány különböző szó homofon alakját különbözteti meg, ugyanazon szó alakjait azonban már nem, például: dar̃žinės „daržinės” – dar̃žinės’ „daržinės”.

¹⁴ Egyes nyelvészek szerint a szabad hangsúlyú nyelvekben a hangsúly fő funkciója a megkülönböztetés (1), mások szerint a kulminatív funkció (2), megint mások szerint csupán a kontrasztív (vagy kulminatív) funkció (3), például: 1) П. С. Кузнецов, К вопросу о фонологии ударения (1948), — А. А. Реформатский, Из истории отечественной фонологии, Москва, 1970, p. 360, 366; Л. Р. Зиндер, min. veik., p. 299, 302–304; Р. И. Аванесов, Русская литературная и диалектная фонетика, Москва, 1974, p. 85, 100; А. А. Реформатский, min. veik., p. 31; P. Kratochvil, Tone in Chinese (1968), — ed. E. C. Fudge, Phonology, Penguin Books, 1973, p. 347, 348; I. Lehiste, min. veik., p. 147, 148; 2) С. К. Шаумян, Проблемы теоретической фонологии, Москва, 1962, p. 59; H. Pilch, Phonemtheorie, I, Basel–New–York, 1964, p. 101–102; részben lásd még Н. С. Трубецкой, min. veik., p. 38, 230–231, 238; 3) A. Martinet, Accent et tons, Miscellanea Phonetica, II, London, 1954, p. 13–24; P. Garde, Principles of the Synchronic Description of Stress (1967), — ed. E. C. Fudge, Phonology, 1973, p. 310–311.

¹⁵ R. Avanesov, V. Vaitkevičiūtė és mások másképpen bizonyítják ugyanezt. Szerintük például a sàk’ǫs és a sak’ǫs szavak, amelyek csak a hangsúly helyében különböznek, szegmentálisan egyszerre nem egy, hanem két jegyben térnek el: nemcsak abban, hogy az első szó a magánhangzója hangsúlyos, a másodiké pedig hangsúlytalan, hanem abban is, hogy az első szó ǫ hangja hangsúlytalan, a másodiké pedig hangsúlyos; lásd: Р. И. Аванесов, min. veik., p. 101–102; V. Vaitkevičiūtė, Lietuvių literatūrinės kalbos balsinės ir dvibalsinės fonemos, LKK, IV, 1961, p. 21. Ezt azonban csak akkor lehet így elemezni, ha a hangsúlyt az egyes magánhangzó-fonémák jegyének tekintjük, vö.: П. С. Кузнецов, min. str., p. 361-362.

79

2. A MAGÁNHANGZÓK IDŐTARTAMA

A nyelvjárásban világosan elkülönülnek a hosszú, félhosszú és rövid magánhangzók (három időtartamfokozatú rendszer van), de egy-egy magánhangzónak legfeljebb két fonológiai időtartamfokozata lehet. Hangsúlyos (erős) helyzetben a felső és alsó nyelvállású magánhangzók mennyiség szerint oppozíciót alkotnak (I), a középső nyelvállású magánhangzók viszont nem alkotnak oppozíciót (II):

I 1. Az iˑ, iˑ, uˑ, u. magánhangzók hosszúak és félhosszúak lehetnek (a példákat lásd alább);

2. Az eˑ, e, (æˑ, æ), aˑ, a magánhangzók hosszúak és rövidek lehetnek;

II 3. Az eˑ (ɛˑ), oˑ magánhangzók hangsúlyosan csak hosszúak lehetnek;

4. Az ɛ (ə), ɔ magánhangzók csak rövidek lehetnek.

A rövid ɛ, e, ɔ, a magánhangzók helye a magánhangzórendszerben kétféleképpen, sőt akár háromféleképpen is magyarázható: 1) minőségi hasonlóságuk alapján az eˑ, e, oˑ, aˑ hosszú magánhangzókhoz lehetne őket kapcsolni; 2) ugyanazon morfémán belüli váltakozásuk alapján az iˑ, eˑ, uˑ, aˑ magánhangzókkal az ɛ, e, ɔ, a hangokat e magánhangzók pozicionális (visszahúzódó hangsúlyú) változatainak lehetne tekinteni; 3) vagy a rövid ɛ, ɔ hangokat egyik csoporthoz sem sorolva önálló fonémáknak lehetne tekinteni.

Az ɛ, ɔ magánhangzók ugyanazon morfémán belül nem az eˑ, oˑ magánhangzókkal (mint a hosszú és rövid e, a egymással), hanem az iˑ, uˑ magánhangzókkal váltakoznak, vö.: s’kėˑr’ „skiriù, skiri” – s’kiˑr’ „skiria”, s’kėˑr’ „skėri”; kòˑr’ „kuriù, kuri” – kùˑr’ „kūria”, kõˑr’ „kõri”; ezért csak az e, a magánhangzók kapcsolhatók a hosszú magánhangzókhoz.

Az ɛ, e, ɔ, a rövid magánhangzókat csak akkor lehetne az iˑ, eˑ, uˑ, aˑ magánhangzók pozicionális változatainak tekinteni, ha a nyelvjárásban bevezetnénk a kétféle hangsúly kategóriáját¹⁶, amely nagyrészt megfelelne a diakronikus kategóriának – a főhangsúlynak és a visszahúzódó hangsúlynak. Szinchronikus szemlélettel azonban „nem tudjuk”, melyik hangsúly a főhangsúly, melyik a visszahúzódó; hallás alapján pedig – amint azt a hallásvizsgálati kísérletek mutatják – ezek a hangsúlyok ma már alig különböztethetők meg, az észlelt különbségeket csupán hanglejtésekkel lehet jelölni. Ráadásul nemcsak a hosszú, hanem a rövid (félhosszú) magánhangzók is állhatnak főhangsúly, illetve visszahúzódó hangsúly alatt. A főhangsúlyos helyzetű félhosszú iˑ, uˑ a szó bármelyik szótagjában előfordulhat, az e, e, o, a magánhangzók pedig hangsúlyosan többnyire csak a szóvégi szótagban maradnak rövidek¹⁷, de a szó végétől távolabb eső szótagokban is előfordulnak (nemcsak hangutánzó szavakból eredő igékben, vö. trėp’telėje „treptelėjo”, más nyelvekből átvett szavakban, vö. làt’vej „Latvija”, hanem a nyelvjárás egyes területein a mellékfokú melléknévképző -ėsnis, -ė alakjában is stb.). Ha a főhangsúlyos rövid magánhangzók többnyire csak a szóvégi szótagban maradnak rövidek, akkor a visszahúzódó hangsúly alatt álló rövid magánhangzók nemcsak a szóvégi, hanem az utolsó előtti szótagban is előfordulnak, az ennél korábbi szótagokban pedig gyakran szintén elveszítik rövidségüket.

Az ɛ, ɔ magánhangzók besorolására végső választ az ad, hogy a hangsúlytalan i – e, u – ɔ magánhangzók szabad variánsok¹⁸, ezért a hangsúlyos helyzetben is (amelyben

¹⁶ A. Girdenis, V. Žulys, rec. J. Kazlauskas, Lietuvių kalbos istorinė gramatika, Vilnius, 1968, 414 p., „Baltistica“, VIII(2), 1972, p. 199.

¹⁷ További példákat lásd: E. Grinaveckienė, Kai kurios lietuvių kalbos tarmių ypatybės, LKK, V, p. 148–150.

¹⁸ Az i, u magánhangzók bármely hangsúly előtti és a hangsúlyt követő, nem szóvégi szótagban (zártban és nyíltban egyaránt), bármely magánhangzó előtt (a szó abszolút és nem abszolút kezdetén egyaránt) a nyelvjárás nagy részében, akár ugyanazon szóban (és ugyanazon személy kiejtésében) is lehetnek egyaránt tágabbak és nem tágabbak.

80

E magánhangzók oppozíciója már nem neutralizálódik); az e, o magánhangzókat az i, u magánhangzók rövid változatainak kell tekinteni. Az e, a magánhangzók, akárcsak a hosszú e˙, a˙ magánhangzók, önálló fonémák.

A nyelvjárásban ugyanabban a hangsúlyos pozícióban fennáll a hosszú — félig hosszú, illetve hosszú — rövid magánhangzók oppozíciója (csak a szóvégi nyílt szótagban neutralizálódik), így a magánhangzók mennyisége a fonémákhoz tartozó megkülönböztető jegy lenne¹⁹. Azok a magánhangzók, amelyek hangsúlyosan csak hosszúak (e˙, o˙), illetve csak rövidek (e, o) lehetnek, nem alkotnak hosszúság—rövidség szerinti korrelációt. (Ha csak az e˙, o˙ magánhangzókból indulunk ki, amelyek hangsúlytalan szótagban megrövidülnek, a mennyiség szuperszegmentális szintre is sorolható lenne.)

A hosszú — félig hosszú i˙, i., u˙, u. szembeállításakor minimális párokban csak eltérő jelentésű szavak különülnek el, például: ski˙la „lyuk” — ski.la „szétrepedt”, mu˙š „Mūša” — mu.š „üt” stb.; tehát ezek a magánhangzók hangsúlyos helyzetben megőrzik ugyanazt a mennyiséget. Az e˙, e, a˙, a hosszú és rövid fonémák ezzel szemben leggyakrabban ugyanannak a szónak az alakjait különböztetik meg (amelyekből a nyelvben van a legtöbb), és jóval ritkábban eltérő szavakat, például: kė˙l’ „kėlia, keli, kelią” — kėl’ „keliù, kelì”.

Hangsúlyosan valamennyi rövid magánhangzó ugyanabban a pozícióban alkalmanként majdnem félig hosszúvá nyújtható (különösen a szótag intonációs kiemelésekor), de a szó jelentése ettől nem változik meg. Az ilyen megnyúlt magánhangzók a rövid fonémák fakultatív változatainak tekinthetők, amelyeknek olykor stilisztikai jelentésük is van. (Hasonlóképpen a korábban hosszú i˙, e˙, u˙, o˙ magánhangzók, amelyeket hangsúlytalan szótagban nagyon ritkán nem röviden, hanem félig hosszan ejtenek, a rövid pozicionális változatok fakultatív változatai, például: gi.vy˙bės „életek”, bu˙vo.m „voltunk” stb.)

A hangsúlytalan szótagokban a nyelvjárás valamennyi magánhangzója rendszerint csak rövid: a mennyiség szerinti oppozíció neutralizálódik.

A litván nyelv hosszú és rövid magánhangzóit a nyelvtudomány mindmáig kétféleképpen magyarázza: egyes nyelvészek külön fonémáknak tekintik őket, mások pedig úgy vélik, hogy a hosszú magánhangzók két azonos rövid fonéma (móra) kettős kapcsolatai, és ily módon a mennyiségi különbségeket nem a magánhangzókhoz, hanem a szótaghoz rendelik (többnyire prozódiai jegyeknek tekintik). Az első nézet szinte minden Litvániában írott nyelvészeti munkában megjelenik (bár szerzőik — V. Vaitkevičiūtė, A. Girdenis, A. Pakerys és mások kivételével — még nem beszélnek fonémákról); a második nézetet a nyugati strukturalisták vallják N. Trubeckoj kora óta²⁰.

Azt, hogy a hosszú magánhangzóknak két részből kell állniuk, azzal bizonyítják, hogy a litván nyelvben nemcsak a kettőshangzókban és a vegyes kettőshangzókban, hanem a hosszú magánhangzókban is két hangsúlytípust (intonációt) különböztetnek meg minőség szerint: a szótagalkotó hosszú hang kezdetének és végének fonológiailag releváns eltérése van. Ezért a hosszú magánhangzók, akárcsak a dif-

¹⁹ Egyesek azt javasolják, hogy a feszültség fogalma foglalja magában a magánhangzók minőségi és mennyiségi különbségeit is, lásd: A. Pakerys, Lietuvių bendrinės kalbos ilgųjų ir trumpųjų balsių opozicijos fonetinis pagrindas, — III sąjunginė baltų kalbotyros konferencija, 1975 m. rugsėjo 25—27 d., Pranešimų tezės, Vilnius, p. 42 és köv.

A litván köznyelvben a mennyiség bizonyos morfémákhoz tartozik, lásd P. Garde, min. veik., p. 160, vagy P. Garde’as, min. vertimas, p. 94.

²⁰ Н. С. Трубецкой (1939), min. veik., p. 213, 214, 223, 224, 240; G. L. Trager, The Theory of Accentual Systems, — L. Spier, A. I. Hallowell, and S. S. Newman (Eds.), Language, Culture, and Personality, Menasha, 1941, p. 139, 140; C. F. E. Heeschen, Einführung in die Grundprobleme der generativen Phonologie mit besonderer Berücksichtigung der litauischen Phonologie (daktaro disertacija), Bonn, 1968, p. 234, 252; M. J. Kenstowicz, min. veik., p. 84, 85, 107, 132 ir kt.

6. Užš. Nr. 1026

81

A diftongusoknak két részből (mórából) kell állniuk. De ma éppen kevésbé ismert a külföldiek számára, hogy a litván nyelv keleti aukštaitis nyelvjárásaiban (hasonlóan az irodalmi nyelvhez²¹) a hosszú magánhangzók hanglejtésének nincs olyan fonológiai jelentősége, mint a diftongusokban, ezért a hosszú magánhangzókat nem lehet teljesen a diftongusokkal azonosítani. A nyelvjárásban hangsúlyos helyzetben nincs rövid i, ė, u, o (ė és o csak jövevényszavakban fordul elő), és nem magyarázható meg, hogy a hosszú iː, eː, uː, oː milyen két komponensből áll. Nyelvjárásainkban „az összetett és előtaggal ellátott szavakban, továbbá ha a szó belsejében eltűnik egy mássalhangzó, az egymás mellé kerülő magánhangzók megőrződhetnek egészükben”²², vagyis nem olvadnak össze egyetlen magánhangzóvá (inkább hosszúvá, mint röviddé); P. Kuznyecov szerint ez teljesen bizonyítja, hogy a hosszú magánhangzók önálló fonémák lehetnek²³.

3. HANGLEJTÉSEK

A litván nyelv hangsúlya nem tonális (zenei), mint például a kínaié, hanem dinamikus (a mennyiség másodlagos szerepet játszik). Sok nyelvjárásban a hangsúlyos cirkumflex diftongusok első eleme, a cirkumflexeké pedig a második elem hosszabbodik megközelítőleg félhosszúvá, míg a másik elem rövid; még az irodalmi nyelvben is „a hangsúlytalan szótagok alkotó hangjai valamivel rövidebbek, mint a hangsúlyos szótagok alkotó hangjai”²⁴. A magánhangzók minőségileg és mennyiségileg (különösen hangsúlytalan helyzetben) csak a dinamikus, nem pedig a tonális hangsúly miatt változhatnak meg²⁵. Hallás után az északnyugat-panevėžysiek (saját közlésük szerint) főként a hang hosszúsága és erőssége alapján különböztetik meg a hanglejtéseket. A politonális nyelvekben a hanglejtések nemcsak hangmagassági, hanem intenzitásbeli prozódiák is lehetnek; ilyenkor megkülönböztető jegyük az intenzitás gyors vagy lassú változása stb.²⁶. A legújabb műszeres kísérletek bizonyították, hogy az alaphang (a hangmagasság és az intenzitás szótagbeli esése-emelkedése) nem megkülönböztető jegye a litván nyelvi hanglejtéseknek²⁷.

²¹ A. Laigonaitė, min. veik., p. 20; Lietuvių kalbos gramatika, I, p. 128.

²² Z. Zinkevičius, min. veik., p. 124 ir kt.

²³ П. С. Кузнецов, О фонологической системе сербохорватского языка (1948), — А. А. Реформатский, Из истории отечественной фонологии, p. 344. — Bet tai dabar, gal būt, būtų galima aiškinti sujungimu (juncture). Lietuvių kalbą ne morine, bet skiemenine laiko A. Martinė, P. Gardas, žr.: A. Martinet, min. veik., p. 13; P. Garde, min. veik., p. 165, arba P. Garde’as, min. vertimas, p. 96.

²⁴ A litván nyelv grammatikája, I, 129—137. o.; А. Пакерис, Т. Плакунова, Я. Урбелене, A litván nyelv diftongusainak relatív időtartama, — Hangok, hangsúly és intonáció, Vilnius, 1972, 14—17., 36. o.; J. Kazlauskas, i. m., 8—9. o.; Н. С. Трубецкой, i. m., 240. o. stb.

²⁵ А. Мейе, Введение в сравнительное изучение индоевропейских языков, Москва—Ленинград, 1938, p. 164.

²⁶ А. С. Либерман, Слоговая акцентуация кетского языка, — Лингвистические исследования, Ленинград, 1970, p. 378.

²⁷ A. Laigonaitė, A litván nyelvi hangsúly és hanglejtés értelmezéséről, „Kalbotyra”, I, 1958, 71—100. o.; A. Pakerys, A mai litván irodalmi nyelv diftongusai alaphangjának (F₀) modulációja, „Kalbotyra”, XVII, 1967, 15. o.; A. Girdenis, A. Pupkis, A délnyugati aukštaitiai nyelvjárás hanglejtései (prozódiai jellemzők), — Kísérleti és gyakorlati fonetika, Vilnius, 1974, 125. o. (ugyanott lásd a K. Jauniustól és F. Kuršaitistól kezdődő, a hanglejtés kettős értelmezéséről szóló áttekintést, 107—108. o.); A. Girdenis, Az észak-zemaitiai nyelvjárás hanglejtéseinek prozódiai jellemzői (időtartam, alaphang, intenzitás), ugyanott, 198. o.

82

Az északnyugat-panevėžysi nyelvjárásban hallás alapján, úgy tűnik, akár hat szótagdallamot is megkülönböztetnek; ezeket a hangok csökkenő időtartama és látszólag a kiejtési erőfeszítés növekedése szerint körülbelül így lehetne felsorolni: cirkumflex (~), másodlagos középső (ˈ), középső (˙), akut (´), másodlagos metsző (ˋ), metsző (ˆ)²⁸. Az akut, a cirkumflex, a másodlagos metsző és a másodlagos középső a főhangsúly szótagdallamai, a metsző és a középső pedig a visszahúzott hangsúly szótagdallamai.

Mindkét metsző szótagdallam olyan szótagban fordul elő, amelynek korábban akut szótagdallama volt, mindkét középső szótagdallam pedig olyan szótagban, amelynek korábban cirkumflex szótagdallama volt. A másodlagos szótagdallamok csak diakronikusan szóvégi szótagban jelennek meg (vö.: v’ɔlkdava „húzta”, v’ɔlka „húzta”, v’ɔlks „húz”); ezért a cirkumflex szótagdallam változatai (allofónjai). A főhangsúly és a visszahúzott hangsúly szótagdallamai, valamint egyes, eltérő időtartamú magánhangzók diakronikusan komplementer eloszlásban lehetnek.

A kettőshangzókban a szótagdallam mind az első, mind a második összetevőt kiemelheti: az első tagban csak az akut szótagdallam (akút) fordul elő, a többi szótagdallam viszont inkább a második tagot hangsúlyozza — ezek a cirkumflex változatai. A szótagdallamok erős pozíciója a hangsúlyos, eltérő minőségű hangokban van (kettőshangzókban, kivéve ie, uo), gyenge pozíciója pedig a hangsúlyos, azonos minőségű hangokban (magánhangzókban, beleértve a kettőshangzók második összetevőjét is), valamint minden hosszú, hangsúlytalan szótagban található: itt a szótagdallamok közötti kontraszt potenciálisan eltérhet (és további fonológiai jelentéssel bírhat), de akár teljesen meg is szűnhet. A litván nyelvben mindössze két erős szótagdallam van — az akút és a cirkumflex²⁹.

Az egyes szótagdallamokkal alkotott minimális párok száma nagyon egyenetlen. A nyelvjárásban a legtöbb homonim a cirkumflex és a középső szótagdallam szembenállásával fordul elő (körülbelül 1200 pár, a II. és IV. hangsúlyozási osztályba tartozó névszók), például: egyes szám alanyeset p’ɔršts „ujj” — többes szám tárgyeset p’ɔršts „ujjakat”. Az akut és a metsző szótagdallam közötti minimális párok száma körülbelül 500 (a III. hangsúlyozási osztályba tartozó névszók), például: pẽšč’os „mezítlábosak” — pėš’č’os „mezítlábosak”. Tehát a szótagdallamok leginkább ugyanazon szó alakjait különböztethetik meg.

Az összes többi, azonos kontextusban megjelenő szótagdallam-oppozíció ritka, mivel csak különálló, eltérő jelentésű szavakat különböztet meg. Az akut és a cirkumflex szótagdallamot szembeállító párok száma körülbelül 60, a többi lehetséges szótagdallam-oppozícióhoz pedig mindössze körülbelül 10 homonima tartozik (többségük kettőshangzóval), vö.: nekáltos — nėkal-tos — nėkaltos „nem-kal-tos” — nekaltos „ne-kaĩ-tos”; láuks „földeket” — laũks „föld” — laũks „földeket” — láuks „földeket” stb.

A litván vagy szerb-horvát nyelv szótagdallamait egyes nyelvészek fonémáknak tekintik (J. Dambrauskaitė; N. Trubeckoj, A. Isačenko, Dž. Treigeris), mások hajlamosak őket

^Ne A Litvániában élő nyelvészek mindmáig többnyire úgy vélik, hogy a mai nyelv hangsúlya megőrizte az indoeurópai tónust, például: P. Garde, i. m., 160–165. o.; P. Skardžius, Lietuvių kalbos kirčiavimas, Chicago, 1968, 11–12. o.; C. F. E. Heeschen, i. m., 190–283. o.; M. J. Kenstowicz, i. m., 82. skk.; T. M. Lightner, Problemes in the theory of Phonology, I, Edmonton, 1972, 390–391. o.; П. И. Абаев, i. m., 83. o.; А. А. Реформатский, i. m., 43. o.; Ю. С. Степанов, i. m., 99. o. stb.

²⁸ A jelölések hiányában itt a metsző szótagdallam más fonetikai tartalmat kap. A szótagdallamokról lásd még: A. Girdenis, A. Rosinas, rec. V. Grinaveckis, Žemaičių tarmių istorija (Fonetika), Vilnius, 1973, 370 p., „Baltistica“, X(2), 1974, 192. o.; G. Gerullis, Litauische Dialektstudien, Leipzig, 1930, XLVII. o., 55. skk.; К. Гаршва, Восприятие слоговых акцентов литовского языка в поднаречии северо-западных паневежцев, „Lietuvos TSR Mokslų akademijos darbai“, A serija, 2(59), Vilnius, 1977, 119–128. o.

²⁹ A. Girdenis, Prozodinės priegaidžių ypatybės šiaurės žemaičių tarmėje (Trukmė, pagrindinis tonas, intensyvumas), ugyanott, 160. o.; J. Kazlauskas, i. m., 6. o.

6*

83

a morféma vagy a szó sajátosságának tekinteni (L. Jelmslevas, V. Vaitkevičiūtė, P. Gardas; P. Kuznecovas, A. Reformatskis³⁰. A hanglejtési oppozíciók, akárcsak a hangsúly, többnyire az egész szóhoz rendelhetők, mert úgy vélik, hogy a hanglejtési oppozíció csak a szó egyetlen (hangsúlyos) szótagjában őrződik meg. Egyrészt azonban a hangsúlytalan szótagok a hanglejtések (éppúgy, mint a magánhangzó-mennyiség) szempontjából gyenge pozíciót jelenthetnek; másrészt a mai litván nyelvjárásokban a hangsúlytalan szótagok is mutatnak bizonyos hanglejtési különbséget³¹. A litván nyelv hanglejtési oppozíciójának fennállásához nem a hangsúly, hanem a hosszú szótag szükséges, ezért a magánhangzók mennyiségi oppozícióit és az azoktól függő hanglejtési oppozíciókat ugyanahhoz — a szegmentális vagy szuperszegmentális — szinthez lehetne sorolni. Ha a mennyiséget szuperszegmentális fonémának tekintenénk (a szokásos amerikai elemzés szerint), vagy az egy szótag alapját alkotó diftongusokat és hosszú magánhangzókat két rövid magánhangzóra bontanánk (ahogyan az Új Prágai Iskola és a gloszematikusok teszik), akkor ezzel együtt a hanglejtéseket is a szuperszegmentális szinthez kellene rendelni³².

A hanglejtések szótaghoz tartozását különösen az támasztaná alá, hogy feltehetőleg minden politonális nyelvben a szótagot lezáró mássalhangzóra is átterjednek³³ (a kettőshangzóban). Emellett a litván nyelv hanglejtései nemcsak a szótag hosszától, hanem annak nyíltságától vagy zártságától is függenek (a szó prozódiai sajátosságai). Például a szókezdő hangsúlyos szótagban az északnyugat-panevėžiškiai nyelvjárásban az i., u. magánhangzóknak egyáltalán nincs hanglejtésük (A. Baranauskas és mások ezeken a magánhangzókon cirkumflex hanglejtést jelöltek), míg az e˙, a˙ magánhangzóknak csak kísérő cirkumflex hanglejtésük van. A hanglejtési oppozíció csak akkor jelenik meg, ha ezek a magánhangzók egy másik magánhangzóval (diftongust alkotva), vagy az l, r, m, n mássalhangzókkal (vegyes kettőshangzót alkotva) kapcsolódnak össze. Mennyiségük és hanglejtésük alapján a kettőshangzók más hangok, mint az őket alkotó komponensek, ezért mind a diftongusok, mind a vegyes kettőshangzók fonémikus elemzése azonos módon történhetne, noha az utóbbiak, akárcsak az ui, ai, abi diftongusok, összetevőik nemcsak más hangokkal helyettesíthetők (vö. lk kilti, kūlti, kélti, kálti — kūrti, kárti stb.), hanem különböző szótagokban is állhatnak (magánhangzó előtt a kettőshangzó fonetikai összetevőire esik szét).

4. MAGÁNHANGZÓ-FONÉMÁK ÉS VÁLTOZATAIK

A hangsúlyos szótagban valamennyi kettőshangzó és a következő magánhangzók fordulhatnak elő: i˙, i., e˙, ẹ, e˙, e, ę˙, ę, u˙, u., ų˙, o˙, o, ø˙, ø, a˙, a. Az æ˙, æ magánhangzók csak lágy és kemény mássalhangzó között fordulnak elő

³⁰ P. Garde’as, idézett fordítás, 94. o.; V. Vaitkevičiūtė, idézett tanulmány, 22. o.; П. С. Кузнецов, О фонологической системе сербохорватского языка, — ugyanott, 338—342. o.; А. А. Реформатский, idézett mű, 43—46. o. (az említett munkák más szerzőket is áttekintenek). A második nézethez lásd még K. L. Pike, Tone languages, Ann Arbor, 1957, 3—5. o. és másutt.

³¹ Plg. A. Pakerys, Apie kirtį, „Kalbotyra“, XVII, 1967, p. 133; А. Гирденис, Западнолитовские и древнепрусские слоговые акценты, — Балтийские языки и их взаимосвязи со славянскими, финно-угорскими и германскими языками. Тезисы докладов научной конференции, Рига, 1973, p. 71—75. — Didesnė kalbininkų dalis mano, kad nekirčiuoti aukštaičių tarmės skiemenys dažniausiai turi tik tvirtagalę priegaidę, žr.: A. Pakerys, Tvirtapradžių ir tvirtagalių dvigarsių spektras, — ten pat, p. 149 (8 išnaša).

³² A diftongusok, a mennyiség és a hanglejtések fonémikus problémáinak áttekintését lásd: K. Togeby, Phonotactics (1971), — ed. E. C. Fudge, Phonology, 1973, 291—296. o.; I. Lehiste, idézett mű, 43—53., 84—95. o. Vö. még W. Smoczyński, Some Problems of Lithuanian Phonology, — III. össz-szövetségi balti nyelvészeti konferencia, Vilnius, 1975, 58—60. o.

³³ Л. Р. Зиндер, idézett mű, 304. o.; így vélekedik doc. A. Girdenis is.

84

mássalhangzó után, az εː magánhangzó csak kemény mássalhangzó után, az ə magánhangzó pedig csak kemény mássalhangzó előtt fordul elő³⁴. Ezek az e (a), ė, ę magánhangzók pozicionális változatai, vö.: gėr’ „gerį” — gèr „gerą”, rėːk „rėk” — l’ėːk „lėk”, k’ėːt’s’ „kìr̃s” — k’òr’s „kìrš”.

A hangsúlytalan szótagban valamennyi kettőshangzó előfordul (az ie és uo kivételével; a szóvégi diftongusok monoftongizálódnak), továbbá a következő magánhangzók: 1) i, ė, e, e, a, u, ė, o, ə, ɑ; 2) i₁, ē₁, ē₂, u₁, u₂, ε₁, ε₂³⁵. A rövid magánhangzók első csoportja a megfelelő hosszú, félhosszú és rövid magánhangzók hangsúlytalan helyzetben megjelenő változataiból áll. A magánhangzók második csoportja csak hangsúlytalan szótagban fordul elő, és minőségi hasonlóságuk alapján az i, ē, u magánhangzók változatainak kell tekinteni őket.

Így az északnyugat-panevėžiškiai nyelvjárás magánhangzórendszere 10 fonémából áll: |iː|, |iː.|, |eː|, |eː.|, |e|, |uː|, |uː.|, |oː|, |aː|, |a|. Ezenkívül a nyelvjárásban két hangból álló kapcsolatok is vannak: a) egybeeső diftongusok: ie, uo (változataik — ˈie, ˈuo); b) összetett diftongusok: eĩ (e₁ĩ), uĩ (õĩ), aĩ (ε₂ĩ), aũ (æu, əu); és c) vegyes kettőshangzók: i (ε, j), e (e), u(ə), a+ł, r, m, n. A kettőshangzók első komponensének változatai hangsúlytalan helyzetben (valamint cirkumflex hangsúlyú kettőshangzóban, az ie és uo kivételével) jelennek meg.

A hangsúlytalan szótagban semlegesítődik a magánhangzók mennyisége és intenzitása, minőségük azonban többnyire megmarad, például: vi(e)ri.ms „virimas” — vi₁(ē)ri.ms „vėrimas”, aŭses’ „ausis” — aŭses’ „ausės” (ausiēs), šo(u)nėł’ „šunelį” — šo(u₁)nėł’ „šonelį”, gražō „gražų” — gražo „gražą”, klaũsos „klausau” — klaũsos „klausos”, o(u)s’óks „ūsiukus” — (u)₁(u₂)s’óks „uosiukus” stb. (hallás után a tanulatlan iskolások 54—90%-a különbözteti meg az ilyen párokat). A minimális párokban nemcsak a vizsgált magánhangzót tartalmazó szótag, hanem a szomszédos szótag is különbözik. Minél alacsonyabb nyelvállású egy magánhangzó, annál valamivel hosszabb lesz nemcsak maga a magánhangzó, hanem a mellette (előtte és utána) álló szótag is. Feltételezésünk szerint a szomszédos szótagok (a szó) prozódiai különbségei az eltérő magánhangzók hatására alakulnak ki.

A hangok további rövidülése során³⁶ az elsődleges hangsúly előtti és a szóvégi utóhangsúlyos szótagban (vö. a fennmaradó i, u magánhangzókkal) az ē, ʼe(ē₁), ε, valamint az o, ʼuo (ɔ) hangokat már A. Baranauskas múlt századi szövegei olykor i₁, (i₂), bi, illetve u₁ hangokra redukálják,

³⁴ A palatalizációs és velarizációs korrelációs jegyeket, amelyek túlterjednek egyetlen fonémán, a litván nyelvben célszerűbb nem a magánhangzókhoz, sőt nem is a mássalhangzókhoz, hanem a szuperszegmentális szinthez sorolni. Vö. még: A. Girdenis, Mažeikių tarmės fonologinės sistemos apžvalga, „Baltistica“, VII (1), 1971, 28. o.; Ю. С. Степанов, idézett tanulmány, 98—103. o. (a litván nyelvről lásd a 100—101. o.-t); de W. Smoczyński, idézett tézisek, 58—61. o. — Az északnyugat-panevėžiškiai nyelvjárásban nem lehet kemény és lágy mássalhangzó-fonémákat felvenni, mert a mássalhangzók inkább függnek a magánhangzóktól: szóvégen a mássalhangzók nemcsak az elülső nyelvállású magánhangzók előtt, hanem azok után is palatalizálódnak (néhány alak kivételével), például: kárves’.

³⁵ A köznyelvi litván hangsúlytalan iː, i, ie, ē, valamint uː, u, uo, oː hangok nyelvjárási megfelelőiről eddig háromféle vélemény létezett (a forrásokat lásd K. Garšva, idézett diplomamunka-összefoglaló, 26—27. o.). Hagyományosan leggyakrabban azt állítják (vagy így értelmezik), hogy a nyelvjárásban a felsorolt elülső magánhangzók hangsúlytalan helyzetben egyetlen ε magánhangzóvá olvadnak össze, a hátul képzettek pedig ə-vá (ahogyan a szóvégi ei, ai és au diftongusok is). A nyelvészek egy másik csoportja szerint a hangsúlytalan szótagban csak a köznyelvi ie, ē, valamint uo, oː hangok válnak ε, illetve ə hanggá, míg a felső nyelvállású i, u magánhangzók időnként, számos helyen vagy mindig megőrződnek, anélkül hogy nyíltabbá válnának. Végül 1965 táján egy további, az elsővel ellentétes nézet is megjelent: a szóvégi utóhangsúlyos szótag kivételével a nyelvjárás minden más hangsúlytalan helyzetében az említett köznyelvi magánhangzók helyén állítólag csak i és u magánhangzó fordul elő.

(A cikk szerzője a magánhangzók különbségeit nem csupán hagyományos módon — többnyire néhány példa és önmegfigyelés alapján — ellenőrizte. A nyelvjárási területről készült, mintegy 8 km hosszúságú magnetofonszalag-felvételekre, 22 adatközlő (egyetemi hallgatók) közléseire, Linkuvõs, Pȧkrūjo, Pāsvālio, Salõčių és Vaškų középiskoláiban végzett hallásvizsgálatokra, nyomtatásban megjelent nyelvjárási szövegekre stb. támaszkodik.)

³⁶ Vö. A. Mežė, idézett mű, 164. o.

85

(u₂) (erre talán a déli panevėžiškiekiek is hatással voltak). A fonémát a szó kontextusában vizsgálva (a leningrádi fonológiai iskola szerint) az új hangokat minőségi hasonlóságuk alapján az /i/, /u/ fonémákhoz kell sorolni, mivel ha a morfémát tekintjük alapegységnek (a moszkvai fonológiai iskola szerint), a csaknem megkülönböztethetetlen hangokat, például az i, i₁ (i₂) hangokat, három különböző fonéma, az /i/, /ie/, /ė/ változatainak kellene tekinteni³⁷, vö.: li(ė)pi.ms „felmászás” — li₁ (i₂, ė)pi.ms „parancsolás” — li₁(iė)pi.ms „leplezés”.

Az ē₁, ē₂, ε₁, ε₂ magánhangzók nemcsak hogy nem fordulhatnak elő ugyanabban a hangsúlyos morfémában, hanem eltérő fonetikai környezetben is állnak (emellett az ē₁, ē₂ magánhangzók lágy mássalhangzók után, az ε₁, ε₂ magánhangzók pedig kemény mássalhangzók után állnak), ezért mindegyikük az ė magánhangzó pozicionális változatának tekintendő, jóllehet a hangok fonetikailag kissé különböznek, vö.: lápės — šlàpė₁s „nedvesekkel” — š’vėpe₂l’s „selyp, selypek” — šlápės’ „nedvesíteni fogsz”; kaũles „disznók” — kaũle₁s „csontot” — ar’kėl’s „ló”. Az ē₂, ε₂ magánhangzók a szóvégi hangsúly utáni szótagban jelennek meg egyes zárhangok és réshangok (z, s, š) és az őket követő l, r, m, n, v mássalhangzók között; egyes Pašvitinys, Vaškai és Saločiai környéki helyeken főként kemény mássalhangzók között egy ǝ-hez hasonló magánhangzó szúródik be.

A nyelvjárás magánhangzóinak fonetikai osztályozását a 1. táblázat mutatja³⁸ (zárójelben ugyanazon magánhangzó ritkább és újabb változata szerepel).

Elülső | Középső | Hátulsó Felső | iː, i., (i₁), i, i₁ | ʊ | uː, u., (u₁), u, u₁ Középső | ēː, ē, ē₁, ē₂, (e.), ę | εː, ε, ε₁, ε₂ | oː, o, (ɔ.), ɔ, (ɔ.), ǝ Alsó | eː, æː, (e.), (æ.), e, æ | — | aː, (a.), a

Egyes nyelvészek K. Jauniust (részben J. Gerulist is) követve azt állítják, hogy az északnyugat-panevėžiškiai nyelvjárásban a korábbi rövid szóvégi i, e, æ, u, a magánhangzók redukálódott megfelelőinek helyén ma is mormogó magánhangzók vannak³⁹ (pontosabban — egyetlen, meghatározatlan...

³⁷ Vö. még M. Hale bírálatát: O. Akhmanova, rec. T. A. Sebeok (ed), Current Trends in Linguistics, t. 1, The Hague-Mouton, 1963, — Word, t. 21, Nr. 1, 1965, p. 168.

³⁸ A magánhangzók osztályozása hozzávetőleges, mivel a hangsúlytalan rövid magánhangzókat nem lehet „megnyújtani” (és artikulációjukat pontosítani), a hangok akusztikai benyomását pedig a különböző szomszédos mássalhangzók befolyásolják. Az ė (ė̇) magánhangzót hasonló jelentésben még E. Grinaveckienė és J. Šliavas, az ε₁ magánhangzót E. Grinaveckienė és I. Jašinskaitė, az ɔ (ɔ) magánhangzót pedig K. Jaunius, J. Gerulis, E. Grinaveckienė, J. Šukys és mások is megkülönböztették, lásd: E. Grinaveckienė, Priebalsių minkštėjimo ryšys su galūnių trumpėjimu Stegvilų tarmėje, LKK IV 174—175, 180; J. Šliavas, Žeimelis (VVU MB rankraštis), 1972, p. 406; E. Grinaveckienė, Kai kurios lie tuvių kalbos tarmių ypatybės, LKK V 147; I. Jašinskaitė, Kirtis, priegaidė ir jų poveikis vokalizmui Biržų tarmėje, LKK I 190; K. Jaunius, Panevėžiškių tarmė, — V. Drotvinas, V. Grinaveckis, Kalbininkas Kazimieras Jaunius, Vilnius, 1970, p. 136; G. Gerullis, min. veik., p. 60; J. Šukys, Rytų aukštaičių pontininkų ir vakarinių puntininkų tarmių būdingosios fonetinės ypatybės, LKK V 178—179; LKT 14,237 és másutt.

³⁹ Z. Zinkevičius, min. veik., p. 119; A. Girdenis, rec. Lietuvių kalbos tarmės (Chrestomatija), Vilnius, 1970, 518 p. +1 žemėlapis, „Baltistica“, VII(2), 1971, p. 207. — Az ellentétes véleményt képviselő szerzők áttekintését lásd: Z. Zinkevičius, Smulkmenos (XII), — „Baltistica“, XI(1), 1975, p. 85—86; vö. még K. Būga, Lietuvių kalbos žodynas (1924), — Rinktiniai raštai, III, Vilnius,

86

minőségű mormogó hang, lágy mássalhangzó után elülső, kemény mássalhangzó után hátsó sorbeli). Az ún. mormogó magánhangzó „gyakran egyáltalán nem hallható”, jelenlétét azonban „jelzi” a szóvégi hangok néhány más tulajdonsága: 1) az -s előtti zöngés mássalhangzók többnyire nem zöngétlenednek, vö. blõgs „blõgas” (– blõks „blõks”), 2) az s, š, ž mássalhangzók nem olvadnak össze az -s-szel, vö. saũss „saũsas” (– saũs „saũsa”), 3) a d, t + s mássalhangzó-kapcsolatok „nincsenek zöngésség szerint hasonítva” (mėds „medus” – mėts „metus”), 4) ha magánhangzó kerül szembe az l, m, n, r, v, j mássalhangzókkal, nem alakul ki másodlagos kettőshangzó (vėj „vėja”, mąl „malù”) stb. A felsorolt példák (1, részben 2, 3) a mássalhangzók zöngésségében–zöngétlenségében térnek el (ez az oppozíció a szótag végén nem semlegesül a lett nyelv lívjárta és középső nyelvjárásának déli, szomszédos részén sem, abszolút szóvégi helyzetben pedig a szerbhorvát, angol, svéd, francia, mordvin (erzja), oszét stb. nyelvekben), a mássalhangzók mennyiségében⁴⁰ (2, talán 4 is); másodlagos kettőshangzók kialakulását (4) a rövid hangsúly és a cirkumflex intonáció akadályozza, így nincs szükség az ún. mormogó magánhangzók bevezetésére⁴¹: ezeknek nemcsak hogy nincs semmiféle nyelvi jelentőségük, hanem fonetikailag többnyire ki sem ejtik őket⁴².

К. К. ГАРШВА

Az akcentuáció és a vokalizmus kölcsönös összefüggése az északnyugat-panevėžysi nyelvjárásban

Összefoglalás

A jelen tanulmány arra tesz kísérletet, hogy következetesen szinkrón megközelítésben meghatározza a litván nyelv egyik (kelet-aukštaitėi) nyelvjárásában a kifejezés alábbi négy eszközének funkcióit: 1) a szóhangsúly, 2) a magánhangzók mennyisége, 3) a szótagi intonációk, 4) a magánhangzó-fonémák és változataik.

1961, p. 82—83; P. Būtėnas, Aukštaičių tarmės okuojančiosios pašnektės sienos, APh III 169, 174; Ž. Urbonavičiūtė, Priebalsiai l, r, s, z prieš žodžio galo e aukštaičių tarmėse, „Kalbotyra“, XXV(1), 1974, p. 73, 74, legalább néhány egyetemi diplomamunka stb.

⁴⁰ M. I. Lekomceva, A lett nyelvjárások fonológiai rendszereinek tipológiai jellemzéséhez, — Balto-szláv tanulmányok, Moszkva, 1974, p. 231—241.

⁴¹ Másképp kellene írni őket a d aug, kà(d), sù.lig, tis’òg, ù.ž stb. szavakban is (hiszen itt sem zöngétlenedik a mássalhangzó), valamint betoldott magánhangzók után is, noha egy szótagon belül nem állhat mássalhangzó által elválasztva két magánhangzó. Ha nem ismernénk az irodalmi nyelvet, nem tudnánk, hogy például a lèp’s’ „lipės” („farkak”) szóban a mormogó magánhangzót az -s mássalhangzó elé „kell” írni, homonimájában, a lèp’s’ „lipšiu, lipsi” alakban pedig az s mássalhangzó után (a zöngétlen mássalhangzók után a mormogó hangok jelenlétét semmiféle „szintagmatikus érv” nem jelzi). Az 1975-ös akusztikai kísérletek során az említett iskolákban 173 hallgatóból 90, vagyis 52% különböztette meg helyesen a kas(.) „ásom” — kas „ki” párt (a beszélők helybeliek voltak); ugyanannál a beszélőnél (egy linkuvainál), aki a jelen idejű alakok a magánhangzóját valamivel hosszabban ejtette, 177 hallgatóból 77, vagyis mindössze 43% különböztette meg helyesen (ez csupán a találgatást bizonyítja). G. Ručinskaitė egyetemen készített spektrogramjain nem maga a mormogó hang látható, csupán az, hogy a „kas” típusú párok rövid, elvont hangsúlyú magánhangzói kissé feszültebbek lehetnek (és hosszabbnak érzékelhetők).

Az említett mássalhangzó-tulajdonságok azért maradtak fenn, mert a 19. században a nyelvjárásban még sok rövid végződésbeli magánhangzó-rövidülés volt (vö. K. Jaunius, i. m., p. 127, lásd még A. Baranauskas szövegeit). A magánhangzó-redukció átmeneti időszakában a mormogó magánhangzó ilyen lehetett: különösen a nyelvjárás peremvidékein még a rövid magánhangzók különböző maradványait is hallani lehet; Kriku környékén az elülső és hátsó sorbeli magánhangzók helyett egyesek ezek megfelelőit ejtik, amelyek az i(e) hangokra, illetve (kemény mássalhangzó után) a bl (ɛ) hangra hasonlítanak.

⁴²Tanácsaikért és megjegyzéseikért köszönettel tartozom fonológia- és kísérleti fonetikatanáraimnak, J. S. Stepanov professzornak és A. Girdenis docensnek.

87

A szavak lehetnek egy szótagúak, és hangsúlyuk is lehet: bennük még a szótagakcentusok is különböznek, akárcsak a hangsúlyos helyzetben. A hangsúlyleltárba sorolható az első szótagra eső hangsúly, a második szótagra eső hangsúly és így tovább. A nyelvjárásban a hangsúly helye szerint négy kontraszttípus különíthető el: a hangsúlyos szótagokban a magánhangzók időtartama és a szótagakcentusok is különbözhetnek.

A nyelvjárás magánhangzóinak fonológiai rendszere 10 monoftongusból áll (ha a két hangból álló kapcsolatoktól eltekintünk): /iː/, /i/, /ɪː/, /ɪ/, /eː/, /e/, /uː/, /u/, /oː/, /aː/, /a/. Az i, u magánhangzók lehetnek hosszúak és félhosszúak (rövid változataik: e, ə), az e, a magánhangzók hosszúak és rövidek is lehetnek, az ē, ō magánhangzók pedig csak hosszúak lehetnek. A felső és alsó nyelvállású magánhangzók időtartambeli különbségei, valamint a szótagakcentusok ugyanabban az erős (hangsúlyos) pozícióban állnak szemben egymással, ezért az időtartam a szegmentális szint eszköze; a szótagakcentusok mind a magánhangzó és mássalhangzó bifonematikus kapcsolataiban, mind önállóan előfordulnak, és csak ezért tekinthetők szupraszegmentális tulajdonságnak.

A szótagakcentusok csak hosszú szótagokban különböznek. A litván nyelv rövid és félhosszú magánhangzói nem állnak szemben egymással sem a szótaghordozó kezdetének és végének kontrasztja, sem az intenzitás lefolyásának módja szerint, ezért bennük rövid (ˈ), közepes (ˌ) és közepes-megszakított (ˇ) szótagakcentus nem létezik: csak dinamikus (nem zenei) hangsúly van. A szótagakcentusok erős pozíciója a hangsúlyos diftongusok különböző összetevőin található, gyenge pozíciója pedig a hosszú hangsúlyos monoftongusokon, a diftongus ugyanazon (második) összetevőjén és valamennyi hosszú hangsúlytalan (diftongikus) szótagon. Gyenge pozícióban a szótagakcentusok (az akut és a cirkumflex öt változata) a szótag potenciális kiemelését jelentik, amely kiegészítő, ritkábban pedig kísérő eszköz (utóbbi csak az /eː/, /aː/ magánhangzókon fordul elő).

A hangsúlytalan szótagokban a magánhangzók időtartambeli különbségei semlegesítődnek, minőségi különbségeik azonban többnyire megmaradnak. Az elöl hangsúlyos és a szóvégi előtti hangsúlytalan szótagok bármely helyzetében a magánhangzók rövid változatai, az i, e, u, o megmaradnak, vagy az ę, į, ǫ, ų magánhangzókká alakulnak. A végződésekben a korábban rövid i, e, a, u, a magánhangzók nemcsak időtartamuk, hanem minőségük szerint is redukálódnak: ekkor a szavakat csak a mássalhangzók zöngésségük és hosszúságuk szerint különböztetik meg.