LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXXI (1994)

KALBOS NORMALIZACIJOS KLAUSIMAI

ALBINA AUKSORĖTĖ

R. BYTAUTAS ÉS S. ŠALKAUSKIS FILOZÓFUSOK ÉS A LITVÁN NYELV NORMALIZÁLÁSA

Ez a tanulmány kísérletet tesz a litván nyelv fejlődésének elméleti-filozófiai előfeltevéseit áttekinteni, pontosabban azt, hogyan kezdett kialakulni Litvániában a filozófiai szemlélet a litván nyelv, mindenekelőtt terminológiájának normázásáról. Ehhez R. Bytautas és S. Šalkauskis litván filozófusok munkáira támaszkodunk, akik az elsők között érdeklődtek a litván nyelv kérdései iránt. Célunk feltárni e filozófusoknak a litván nyelvről és annak fejlesztéséről alkotott nézeteit, valamint bemutatni filozófusként a litván nyelv normázásához és ápolásához való hozzájárulásukat. R. Bytautas és S. Šalkauskis filozófiai nézeteiről A. Sverdiolas, A. Šliogeris, R. Plečkaitis, V. Bagdonavičius, B. Genzelis és mások írtak. E filozófusoknak a litván nyelv kérdéseit tárgyaló munkáit is megvizsgálták; erről K. Gaivenis írt¹.

A XIX. század végén kibontakozott a litván nemzeti felszabadító mozgalom, megindult a közoktatás fejlődése, és megerősödött a falusi származású nemzeti értelmiség. Bár az 1863-as felkelés után a cári hatalom betiltotta a litván sajtót, a század végén mégis megkezdődött az illegális litván időszaki sajtó nagy példányszámú kiadása és terjesztése. 1883—1886-ban Kelet-Poroszországban adták ki az újjászülető litvánok újságját, az „Aušra”-t, amelyet titokban juttattak el Litvániába. Az „Aušra” ébresztette a nemzeti öntudatot, felvetette a nemzeti mozgalom célkitűzéseit, és bizonyos szervezettséget adott a mozgalomnak. Az „Aušra” után más újságok folytatták ezt a munkát, mindenekelőtt a „Varpas”, továbbá a „Šviesa”, a „Tėvynės sargas” stb.

1904-ben megszüntették a litván sajtó tilalmát. Megkezdték az iskolarendszer bővítését, bevezették az anyanyelvi oktatást a litvániai iskolákban, és gyarapodott a periodikus és nem periodikus sajtó. Litvánia kulturális életének fellendülésével figyelem fordult a litván nyelv felé, és intenzívebbé vált a litván nyelv kutatása. A litván nyelv fejlődése számára különösen kedvező feltételek teremtődtek a független litván állam létrehozásával, mert ekkor a litván államnyelvvé vált, és használni kezdték a kormányzati intézményekben, a hadseregben, valamint olyan más területeken, ahová a cárizmus idején egyáltalán nem engedték be.

A XX. század elején nemcsak a nyelvészek, hanem az értelmiség más képviselői is szívükön viselték a litván nyelv ápolását. A filozófusok érdeklődését is felkeltették a litván nyelv kérdései. Az első litván filozófusok egyike, aki felfigyelt a litván nyelvre, Romanas Bytautas volt (1886—1915).

¹ Gaivenis K. Ramūnas Bytautas ir kalbos kultūra // Kalbos kultūra. 1987. Sąs. 53. P. 77—79; taip pat jo. Šalkauskio terminologijos teorija // Lietuvių kalbos specialioji leksika: Lietuvių kalbotyros klausimai. V., 1983. T. 22. P. 128—136.

96

R. Bytautas Drobūkščiai faluban, Telšiai járásban született. Az elemi iskolát Kražiai városában végezte, Permében tanult, majd 1897-től a vilniusi első gimnáziumba járt. 1905-ben R. Bytautas beiratkozott a Moszkvai Egyetem Fizikai és Matematikai Karára, de néhány hónap múlva átment a Jogi Karra, 1907-ben pedig a Történeti és Filozófiai Karra, amelyet 1912-ben aranyéremmel végzett. Az érmet az „V. Vunto [W. Wundt] lélekszubsztancia-fogalomról szóló tanának kritikája” című, 1911-ben írt munkájáért kapta. R. Bytautast a filozófiai tanszéken tartották, hogy doktori fokozatára készüljön. 1912—1913-ban egy moszkvai gimnáziumban dolgozott, ahol logikát, pszichológiát, latin és orosz nyelvet tanított, ám egészségi állapotának romlása miatt otthagyta a gimnáziumot, és Olaszországba utazott gyógykezelésre, majd Svájcba, Lausanne-ba költözött, ahol meg is halt.

R. Bytautas közreműködött az „Aušrinė” folyóirat megalapításában, és a „Draugija” folyóiratban is publikált. Filozófiai nézeteire hatással voltak a XIX. század végi és a XX. század eleji orosz és német idealista filozófusok. R. Bytautas a materializmus teleologizmussal és panteizmussal való kiegészítését javasolta, és a pszichofizikai párhuzamosság elvét követve igyekezett összeegyeztetni a materializmust az idealizmussal. R. Bytautas szerint a világegyetem elsődleges elemei anyagiak és szellemiek is, a lét lényege pedig szellemi. A szubjektum ezt belső tapasztalatára támaszkodva ismerheti meg, mert a lét lényege a lélek monádjában rejlik.

A filozófus a nemzet lényegének, a nemzet kialakulásának és a nyelvnek a kérdéseivel foglalkozott. A nemzet fennmaradásának és egységének legfontosabb célja a szellemi alkotás, amelynek alanya az aktív önkifejezésre törekvő személyiség. A személyiség és a társadalom, valamint az emberek közötti kapcsolatok elidegenedését a személyiségnek a nemzethez fűződő viszonya enyhíti.

R. Bytautas „A nemzet és a nemzeti öntudat” című munkájában, a nemzetről és annak sajátosságairól szólva, jelentős figyelmet szentel a nyelvnek is mint a nemzeti sajátosság alapjának. A nemzetet meghatározva ezt írja: „A nemzet olyan emberek közössége, akiket a szellemi alkotás érdekei egyesítenek, amelyek a közös nyelv alapjára épülnek, mint a kollektív A.A. (közösségi) szellemi tevékenység eszközére”². R. Bytautas szerint a nyelv az emberiség szellemi tevékenységének alapja, amelyen a társadalom szervezete felépül, és amelyen keresztül az emberek szellemi együttműködése megvalósul. A nyelv az egész nemzeti kultúra alapja. A filozófus úgy vélte, hogy a nyelv történeti fejlődése összefügg a nemzeti kultúra fejlődésével, és tükrözi annak sajátosságait. A nyelvben megláthatjuk a nemzet világhoz való viszonyát és gondolkodásmódját, hiszen „a szavak és kapcsolataik jelentései tükrözik a nemzetnek a dolgokról, azok tulajdonságairól és viszonyairól alkotott nézeteit A.A.”³. R. Bytautas szerint a nyelv őrzi a nemzet történelmi emlékezetét; minden nemzetnek megvan a maga sajátos történelmi tapasztalata, amelyet nyelvében testesít meg.

Meg kell jegyezni, hogy R. Bytautas nem tekintette a nyelvet a nemzeti identitás egyetlen alapjának. Úgy vélte, hogy a nemzet sajátosságait a tudomány, a filozófia, a művészet és a kultúra valamennyi területe határozza meg. A filozófus azonban hangsúlyozta, hogy a nyelv különösen fontos a litván kultúra számára. R. Bytautas a nemzeti mozgalomban a nyelv iránti figyelem fontosságát is felismerte, mert „az embereknek az anyanyelv felé fordulása a szellemi rabságból való felszabadulást [felszabadulás — A.A.] jelenti, azt a vágyat, hogy az ember önmaga legyen és a maga módján alkosson”⁴. Értékelte

² Bytautas R. Tauta ir tautiška sąmonė // Aušrinė. 1912. Nr. 17. P. 112.

³Ugyanott. 114. o.

⁴Ugyanott. 1912. 20. sz. 239. o.

7. Lietuvių kalbotyros klausimai, XXXI

97

az, hogy a litván értelmiségiek a litván nyelvben nem csupán a művelődés eszközét látják, hanem önálló szellemi értékként tekintenek rá, amely sajátos jellegében önmagáért fejlesztendő.

R. Bytautas megértette, milyen fontos és nehéz feladat a nyelvjárást az írott nyelv színvonalára emelni. E feladat megvalósításához ő maga is igyekezett hozzájárulni — egyes munkáiban a filozófus a köznyelv kialakulásának aktuális kérdéseit vizsgálja. „Šis tas iš lietuvių kalbos filosofijos” című munkájában a nyelvet filozófusi nézőpontból próbálja szemlélni. Szerinte a nyelv a gondolatok különleges világa, ezért a nyelv elválaszthatatlan a gondolkodástól, azon keresztül pedig az emberek minden gyakorlati tevékenységétől is. R. Bytautas nyelvről alkotott filozófiai nézőpontja fontos és érdekes volt.

A filozófus a litván nyelvről szóló fejtegetéseit a litvánok és más népek történelmi helyzetének összehasonlításával kezdi. R. Bytautas véleménye szerint a művelt népek írott nyelvüket évszázadokon át alakították. Fejlődött a tudomány, vele együtt az írásbeliség is; új fogalmak jelentek meg, megnevezésükre pedig új szavakat alkottak. Szerinte e népek kultúrája fokozatosan fejlődött, és vele együtt a nyelv is fokozatosan fejlődött. Így gyűltek össze lassan a művelt népek nyelvének kincsei.

Nálunk más volt a helyzet. Az emberiség kultúrája előrehaladt, a litvánok azonban nem vettek részt annak fejlődésében. A nemesség beolvadt a lengyel kultúrába, ezért R. Bytautas szerint nem volt olyan társadalmi réteg, amelyben a nemzet szellemi kultúrája összpontosulhatott volna. A litván műveltségűek idegen nyelveken tanultak és írtak, a litván nép pedig a legrégibb időktől az elmúlt századig „ugyanazzal az értelemkerékkel rendelkezett. Ezért a nyelv is csak keveset fejlődött. Talán sokat változott nyelvjárási szempontból, de filozófiai szempontból, a szavak mennyiségét és jelentését tekintve szinte egy helyben állt, mert az emberek gondolkodása mindig ugyanazokkal a fogalmakkal foglalkozott”⁵.

A helyzet ilyetén jellemzésekor R. Bytautas nem mindent értett helyesen. Tévedett, amikor tagadta a litvánok részvételét az emberi kultúra fejlődésében, és azt állította, hogy nem alakult ki a nemzet szellemi kultúrája. A nyelv fejlődésének tagadásával R. Bytautas szintén tévedett. Ebben az esetben azt kell kiemelni, hogy csak a tudomány nyelve fejlődött keveset.

Miután tisztázta, miért nem változott filozófiai szempontból a litván nyelv, R. Bytautas értékeli a korabeli helyzetet, a megváltozott körülményeket és a megindult nemzeti mozgalmat, amely az ő véleménye szerint végső soron kulturális mozgalom. A nemzeti mozgalmat jellemezve megjegyzi, hogy a litván nemzet elhatározta: utoléri a többi népet, és átveszi az emberiség által évezredek alatt felhalmozott teljes anyagi és szellemi kincset. Ebből adódik a nyelvre háruló hatalmas feladat is: úgy kell fejleszteni, hogy elérje a többi művelt nép színvonalát. Ahhoz, hogy a nyelv „evolúciós folyamata” gyorsan végbemenjen, nem elegendő csupán a nyelv nyelvtani rendszerét megvizsgálni. R. Bytautas szerint „nekünk [mi — A.A.] mindenekelőtt a litván nyelvet nemcsak a felszíne felől kell feltárnunk — nyelvtanilag —, hanem a belseje felől is — filozófiailag —, a különféle szavak és kifejezésmódok jelentése szempontjából”⁶. R. Bytautas állítja, hogy a nyelv nem érheti el a szükséges színvonalat, amíg az emberek nyelvét filozófiai szempontból meg nem ismerik. A filozófus pedig felveti az akkori idők legfontosabb feladatát — „mindazok”

⁵ Bytautas R. Šis tas iš lietuvių kalbos filosofijos. K., 1908. P. 4.

⁶ Ugyanott. 4—5. o.

98

legfontosabb mai feladatunk az írott nyelv dolgában — az emberek nyelvének feltárása annak belső tartalma szempontjából; számunkra pedig a legszükségesebb könyv [könyv — A.A.] — a litván nyelv filozófiája⁷. Egyetlen célja éppen az, hogy felhívja a nyelvészek figyelmét a litván nyelv filozófiai tartalmára. A litván nyelvben a gondolatok kifejezésének kimeríthetetlen kincsei rejtőznek, ismeretlenül heverve.

R. Bytautas arra buzdított, hogy a nyelv filozófiai tartalmát ne csak új fogalmak elnevezésekor vegyék figyelembe, hanem a nyelv fejlesztése és normázása során is. Úgy vélte, hogy a nyelv fejlesztésekor különösen fontos törekedni a nyelv és a gondolkodás egységére. R. Bytautas filozófiai érvekkel próbálta alátámasztani a litván köznyelv fejlesztésének és normázásának szükségességét és fontosságát. Nemcsak elméletben foglalkozott a litván nyelv normázásának szükségességével, hanem a már említett munkáiban, valamint a „Lietuvių raštakalbės reikalai” (1908) és „Kaip tarti ir rašyti svetimžodžius” (1912) című cikkeiben maga is megpróbálta ezt gyakorlati úton megvalósítani.

R. Bytautas fiatalon halt meg, így nem volt ideje sok mindent elvégezni, munkáját azonban filozófuskollégája, S. Šalkauskis folytatta, akinek R. Bytautas felkeltette az érdeklődését a litván nyelv, különösen a terminológia iránt. Ahogyan S. Šalkauskis maga írta, R. Bytautas „a terminológia kérdése iránti forró szeretetével”⁸ ragadta magával, és R. Bytautast közvetlen ihletőjének nevezte.

S. Šalkauskis (1886—1941) — a független Litvánia kiemelkedő közéleti személyisége, filozófusa és pedagógusa volt. Ariogalában, a Raseiniai járásban született. 1905-ben S. Šalkauskis elvégezte a Šiauliai gimnáziumot, majd Moszkvai Egyetemre ment jogot tanulni. A jogi tanulmányok befejezése után Turkestánba utazott, és Szamarkandban telepedett le, ahol banki jogtanácsosként dolgozott. A jogászi munka nem elégítette ki, ezért egyre inkább a filozófiának szentelte magát. 1915-ben S. Šalkauskis Svájcba utazott, és megkezdte filozófiai tanulmányait a Fribourgi Egyetemen. 1920-ban megszerezte a Fribourgi Egyetem filozófiai doktori fokozatát. Ugyanebben az évben Litvániába visszatérve bekapcsolódott az akadémiai munkába: a Felsőfokú Tanfolyamokon tanított, a Vytautas Magnus Egyetem Teológiai-filozófiai Karának Filozófia Tanszékén pedig adjunktus volt. 1922-ben S. Šalkauskis már professzori címet kapott, és a pedagógia, valamint annak története tanszékének vezetőjeként dolgozott. 1939-ben S. Šalkauskist a VDU rektorává választották. Miután a szovjet hadsereg megszállta Litvániát, a professzort felmentették rektori tisztségéből, a Teológiai-filozófiai Kar bezárását követően pedig megfosztották professzori állásától. S. Šalkauskis Vilniusba költözött. 1941-ben Litvánia ideiglenes kormánya a Vilniusi Egyetem professzorává nevezte ki, ám dolgozni már nem volt alkalma. Megromlott egészségi állapota miatt S. Šalkauskis Šiauliaiba utazott, ahol 1941 telén meghalt.

S. Šalkauskis, a neoskolasztikus filozófia legkiemelkedőbb litvániai képviselője, V. Solovyov elméleteinek hatása alatt állt, később tomistává vált. A filozófia általános kérdéseivel foglalkozó munkáiban azt állította, hogy a filozófia „királyi tudomány”, amely független a szaktudományoktól; a hit és a tudás harmóniájának elvét hirdette. S. Šalkauskis a szellemi kultúrát és az emberek nézeteit a társadalmi élet meghatározó tényezőjének tartotta. A litván nemzeti kultúra sajátosságát a keleti és nyugati népek

⁷ Ugyanott. 5. o.

⁸ Šalkauskis S. A terminológia elmélete és a litván filozófiai terminológia // Logos. 1927. 1. sz. 1. o.

7a

99

kultúrák szintézisével. S. Šalkauskis saját hivatását azzal a szándékkal fejezte ki, hogy „a nemzeti nevelést a filozófia révén valósítsa meg”. Egész életében hűségesen szolgálta ezt a hivatást.

Svarbesnieji S. Šalkauskio darbai yra „Kultūros filosofijos metmens“ (1926), „Filosofijos įvadas“ (1928), „Visuomeninis auklėjimas“ (1932), „Ateitininkų ideologija“ (1933), „Lietuvių tauta ir jos ugdymas“ (1933), „Bendrieji pedagogikos pagrindai“ (1936) ir kt. Kaip jau buvo minėta, S. Šalkauskis buvo ir vienas lietuvių filosofijos terminijos kūrėjų.

Abban az időben a litván terminológia megteremtésének problémája nem csupán nyelvészeti és logikai kérdésként, hanem a társadalmi haladás problémájaként is jelentkezett. „A XX. század elején a litván nemzet, miután a cári elnyomás súlyos, 40 évig tartó időszaka (a litván írásbeliség és kulturális élet betiltása) után ismét a tudomány és az oktatás felé fordult, számos új dologgal és fogalommal találkozott a legkülönbözőbb tudományok, a gazdaság, a kultúra és a politika területéről; másfelől viszont a litván nyelv terminológiája kevéssé volt fejlett, és addig főként művészeti és mindennapi fogalmak kifejezésére szolgált. A litván nyelvre nehéz feladat hárult: terminológiai eszközökkel átvenni az emberiség sokrétű történelmi tapasztalatát⁹. A terminusok alkotásába különböző tudományágak képviselői kezdtek. Kezdetben azonban a terminusalkotás egyéni jellegű volt, világos rendszer és előre lefektetett elméleti alapok nélkül. A litván terminológia megteremtése csak a független litván állam megalakulása után vált rendszeresebbé és szervezettebbé. Ekkor törekedtek arra, hogy a terminológia létrehozása elméleti alapot kapjon.

1921-ben megalakult az akkori Oktatási Minisztérium Terminológiai Bizottsága. Elnökévé J. Jablonskist nevezték ki. A bizottságban K. Būga, A. Dambrauskas, P. Mašiotas, J. Tumas, A. Varnas, A. Vireliūnas, később J. Balčikonis, A. Salys, P. Skardžius, S. Šalkauskis és mások dolgoztak. A Terminológiai Bizottság öt évig működött. A bizottság munkájával hivatalosan is megkezdődött a litván terminológia szervezett megteremtése.

A terminológia területén jelentős munkát végzett a kor két legjobb nyelvésze, K. Būga és J. Jablonskis. K. Būga sokat tett a nyelvtudományi terminusok megalkotásáért, számos terminust maga is javasolt, részt vett a Terminológiai Bizottság 1921 és 1924 közötti munkájában, és cikkeiben különféle terminológiai kérdéseket tárgyalt. J. Jablonskis megalkotta a litván nyelvtan terminológiáját, maga is alkotott litván terminusokat más tudományok számára, és aktívan részt vett azok megalkotásában, amelyekre az iskolának szüksége volt. Ő vezette a Terminológiai Bizottságot, és azon fáradozott, hogyan lehetne jobban megszervezni a terminológiai munkát. J. Jablonskis terminológiai nézetei elméleti alapot teremtettek a litván terminológia megalkotásához.

K. Būga és J. Jablonskis halála után a „Gimtoji kalba” folyóirat (1933–1941) segített meghatározni a tevékenység elméleti alapelveit, rögzíteni a terminológiával szemben támasztott követelményeket, valamint a terminológia gyakorlati rendezését. S. Šalkauskis ebben a folyóiratban tette közzé „A terminusalkotás főbb alapelvei” című elméleti munkáját, amelyben megkísérelte megfogalmazni a terminológiai munka szabályait. A Litván Nyelvi Társaságban Terminológiai Szekció alakult, amely a terminológiai ügyekkel foglalkozott. Így elmondható, „hogy

⁹ Vaišvila A. Logikos mokslas Lietuvoje. V., 1980. P. 11—12.

100

„A XX. század első évtizedeiben nemzeti terminológiai iskola alakult ki, amely egyrészt magának a litván irodalmi nyelvnek a megteremtésére és normáinak kialakítására épített, másrészt a litván és más nyelvek terminológiai tapasztalataira”¹⁰.

A többi tudományterület terminológiája mellett különös figyelmet fordítottak a filozófia terminológiájára. S. Šalkauskis szerint a filozófiai terminológia „jelentősége azért is növekszik, mert csaknem valamennyi általános tartalmú absztrakt terminust magában foglalja, amelyek az egész szellemi élet és többek között a szaktudományok számára is nagy jelentőséggel bírnak”¹¹.

S. Šalkauskis terminológiai hagyatéka két részből áll: 1) a terminológiaelmélet vizsgálatából, amely „Terminológiaelmélet és litván filozófiai terminológia” címmel jelent meg a „Logos” folyóiratban, valamint 2) a „Bendroji filosofijos terminija” (1938) című filozófiai terminusszótárból. A szótár mintegy 1600 litván filozófiai terminust tartalmazott francia, német és orosz megfelelőikkel, valamint használati körülményeik magyarázatával. S. Šalkauskis már azelőtt érdeklődni kezdett a terminológia elméleti kérdései iránt, hogy hozzáfogott volna a litván filozófiai terminológia normáinak kialakításához. „Terminológiaelmélet és litván filozófiai terminológia” című munkájában fejtette ki a terminusalkotás és -normálás elméletét.

S. Šalkauskis elméletének ismertetését azzal kezdi, hogy hangsúlyozza: a terminológiában a nyelvtudomány szorosan összekapcsolódik a filozófiával, ezért ezen a területen sem kizárólag a filozófusok, sem kizárólag a nyelvészek nem teljesen illetékesek. Tudományos terminológia csak nyelvészek, filozófusok vagy más érdeklődő tudósok közös erőfeszítésével hozható létre¹². S. Šalkauskis a terminus meghatározásával magyarázza e kapcsolat fontosságát. A terminus szóként a nyelvtan tárgykörébe tartozik, fogalomként a logika tárgykörébe, meghatározott speciális tartalommal bíró fogalomként pedig ahhoz a tudományhoz, amelynek tárgykörébe ez a fogalom beletartozik. A terminológia általános kérdése tehát egyszerre érinti a logika és a nyelvtan területét, ezért a nyelvtudományhoz és a filozófiához is kapcsolódik.

S. Šalkauskis szerint a terminológiának sajátos diszciplínára van szüksége, amely egyesíti a nyelvtudomány és a filozófia adatait¹³. S. Šalkauskis kételkedik abban, hogy R. Bytautas által javasolt nyelvfilozófia önálló filozófiai diszciplínaként elismerhető-e, mivel nem minden olyan tárgykör tartozik a filozófiához, amely érintkezik vele. Szerinte a nyelvfilozófia tárgyát, amennyiben a filozófia területére esik, különböző szempontokból a logika, a pszichológia és a kultúrfilozófia vizsgálhatja.

S. Šalkauskis hangsúlyozza, hogy a terminológia nem önálló tudományág, hanem a szemantika sajátos része. A terminológia ilyen értelmezéséből arra a következtetésre jutott, hogy a terminus elválaszthatatlan a jeltől és a fogalom értelmezésétől. A filozófus kiemeli, hogy „a terminológiaelméletnek figyelembe kell vennie azt is, amit a logika, a pszichológia és a kultúrfilozófia a nyelvi tények és megnyilvánulások általános

¹⁰ Keinys S. Mokslo ir technikos revoliucija ir lietuvių terminologijos raida // Mokslo kalbos kultūros ir terminologijos raida: Lietuvių kalbotyros klausimai. V., 1985. T. 24. P. 182.

¹¹ Šalkauskis S. Min. veik. 1925. Nr. 1. P. 4.

¹² Žr. Ten pat. P. 2.

¹³ Ten pat.

101

„alapjait”¹⁴. Ez különösen fontos, amikor a filozófiai terminológiáról van szó. S. Šalkauskis hangsúlyozza, hogy a litván filozófiai terminológia kialakításakor figyelembe kell venni az általa megfogalmazott követelményeket, és ő maga is nagy figyelmet szentel ennek.

A terminus lényegének és sajátosságainak tárgyalását S. Šalkauskis magának a terminas szónak az eredetével és eredeti jelentésével kezdi. Megemlíti, hogy ez a latin terminus szó, amely végső határt jelentett, azt a pontot, ahol valami véget ér. Amikor a terminas szót átvitték a filozófia területére, és eredeti jelentését analóg módon alkalmazták rá, új jelentést kapott: a terminust egyfajta végső elemként vagy alapelvként kezdték értelmezni, amelyhez valamely dolog elemzése során jutunk el. S. Šalkauskis az eredeti jelentést analógiával átvitte a logika, a grammatika és az írás területére is, és a terminust háromféleképpen jellemzi: mint felfogott, kimondott és leírt terminust.

A filozófus igen következetesen mutatja be a terminus felfogásának fejlődését. Tegyük fel, hogy egy tárgyat kell megismernünk. A tárgy lényegének megismerése a fogalom megalkotásával zárul, az elmében rejlő fogalmat pedig kimondott vagy leírt szó fejezi ki, a szó pedig már „valódi terminus, vagyis vég, illetőleg határ, amelyhez a külső módon kifejezett megismerés eljut”¹⁵. S. Šalkauskis tehát először a terminusnak azt az oldalát tárgyalja, amely a filozófiához kapcsolja, és felfogott terminusként jellemzi.

S. Šalkauskis szerint az újkorban, amikor a szaktudományok nagymértékben kibontakoztak, a terminus fogalma leszűkült; a terminus szűkebb fogalom, mint általában a szó. A filozófus hangsúlyozza, hogy a terminus fogalmat kifejező szó, de nem akármilyen fogalomé, hanem olyané, amely valamely tudományterület számára sajátos jelentéssel bír.

A jeleket magyarázva S. Šalkauskis több csoportjukat különbözteti meg: természetes és konvencionális jeleket, formális és instrumentális jeleket, valamint kinyilatkoztató és helyettesítő jeleket. A szó többnyire konvencionális jel, mivel S. Šalkauskis szerint a jelként szolgáló szó és az általa jelölt dolog közötti kapcsolat nem természetes, hanem önkényesen megállapított vagy megegyezésen alapul. A filozófus a szót instrumentális jelként is jellemzi, mert a szó eszköz, a dolog és a hozzá kapcsolódó fogalom kifejezésére szolgáló instrumentum. A szó legmélyebb jelentésének megértéséhez pedig véleménye szerint annak a kijelentésnek a révén jutunk el, hogy a szavak „a fogalmak kinyilatkoztató jelei és a dolgok helyettesítő jelei”¹⁶.

A jel, a szó és a fogalom sajátosságainak kifejtése után S. Šalkauskis visszatér a terminus meghatározásához: „a terminus mindig olyan szóbeli jel, amely a dolgot helyettesíti, és a fogalmat kinyilatkoztatja”¹⁷. Azonban nem minden ilyen szó terminus. Ahhoz, hogy egy ilyen szóbeli jel terminussá váljon, be kell kerülnie valamely tudományterületre, és tudományos feldolgozásban kell részesülnie. A filozófus bemutatja a szó jelentése és értelme közötti különbséget, és a szó értelme és jelentése közötti kapcsolatot is bevonja a terminus jellemzésébe. Szerinte a szó jelentése attól a dologtól függ, amelyet kifejez, a szó értelme pedig attól a fogalomtól, amely megfelel a jelölt dolognak. A szó értelmének megállapítása nem más, mint annak pontos megjelölése, hogy milyen fogalom rejlik a szó alapjában. A tudományos terminus meghatározása tehát annak a kapcsolatnak a meghatározását jelenti, amely a terminus jelentése és értelme, valamint az alapjául szolgáló fogalom között fennáll. S. Šalkaus-

¹⁴ Ten pat. P. 5.

¹⁵ Ten pat.

¹⁶ Ten pat. P. 9.

¹⁷ Ten pat. 1927. Nr. 1. P. 9.

102

Kis hangsúlyozza, hogy a terminus tárgyalásának mindig együtt kell járnia az általa jelölt fogalom tárgyalásával¹⁸. Ezért ott, ahol a tudományterület nincs kellően kidolgozva, a terminológia sem fejlődhet ki megfelelően; másfelől viszont a tudományterület fejlődése csak a megfelelő terminológia tökéletesítésével együtt mehet végbe.

S. Šalkauskis elsőként vállalkozott a terminológiai kategóriák és kifejezési módjaik vizsgálatára. Megjegyzi, hogy a terminusok kifejezési módjait a logika és az ontológia szempontjából kellett tárgyalnia, ami idegen a nyelvészek számára. Ez az álláspont jelentős nehézségeket okozott, mivel az ontológia kategóriái igen tág határokat szabnak, és maguk is többféleképpen érthetők, illetve értelmezhetők. A filozófus az ontológia két alapvető kategóriáját, a szubsztanciát és az akcidenciát tárgyalja, és a következő meghatározásukat adja: „a szubsztancia önmagában való létező, vagyis az, aminek önmagában kell lennie, míg az akcidencia az, aminek valami másban, nevezetesen a szubsztanciában kell lennie”¹⁹.

A filozófus kifejti, hogy a terminológia a gondolkodás tényeit vizsgálja, figyelembe véve a nyelvvel, vagyis az azoknak megfelelő kifejezőeszközökkel való kapcsolatukat. Egyrészt a létmódok vagy állapotok alapján alakulnak ki a megismerés módjai, illetve a gondolkodás kategóriái, másrészt pedig a megismerés módjai alapján formálódnak a kifejezési módok, illetve a terminológiai kategóriák. Szerinte a terminuskategória olyan terminuscsoport, amely alakját – leggyakrabban képzőjét – tekintve jellegzetes, és a bizonyos közös vonással rendelkező fogalmak egy csoportjának felel meg.

Arisztotelészt és a középkori logikusokat követve S. Šalkauskis megkülönbözteti az alany-szubsztanciát és a tárgy-szubsztanciát. Az alany-szubsztancia élőlény, mindenekelőtt pedig az ember; ennélfogva cselekszik, történik vele valami, állást foglal, tudatosan lép kapcsolatba másokkal, és aktívan fejezi ki a minőséget. Ennek alapján S. Šalkauskis e kategória további négy típusát különíti el: a cselekvés alanyát, a történés és az állásfoglalás alanyát, a minőség alanyát és a viszony alanyát.

A tárgy-szubsztancia többnyire élettelen dolog, ritkábban élőlény, és legritkábban ember. A tárgy-szubsztanciára hatnak, másodlagos anyagként vagy eszközként, segédeszközként használják, végül pedig olyan dologként, amely valamiféle tartalmat foglal magába. A filozófus e kategória négy típusát is megadja: a cselekvés tárgyát, a másodlagos anyagot, az eszközt vagy segédeszközt és a befogadó tárgyat. S. Šalkauskis nagy részletességgel írta le e terminológiai kategóriák képzési eszközeinek készletét, és táblázatokat is közölt, amelyekben megjelölte, hogy mely képzők vagy végződések jellemzők egyik vagy másik terminológiai kategóriára.

S. Šalkauskis terminológiai elméletében bemutatja a terminusalkotás forrásait, és jellemzi a terminusok használatát. Három alapvető terminusforrást különít el és tárgyal. Egyes terminusokat az emberek élő nyelvéből vesznek át, majd a tudományos nyelv sajátos igényeihez igazítanak; másokat a nyelv törvényei és jellegzetes megnyilvánulásainak analógiája alapján alkotnak meg; a terminusok harmadik csoportját pedig egyszerűen más nyelvekből kölcsönzik. Az S. Šalkauskis által tárgyalt terminológiai források a mai terminológia fejlődése szempontjából is fontosak, de nem említette a köznyelvet, amely a modern terminológiaalkotás egyik legfontosabb forrása.

¹⁸ Lásd ugyanott. 10. o.

¹⁹ Ugyanott. 1934. 1. sz. 7. o.

103

S. Šalkauskis szerint négy fő módja van annak, ahogyan a tájnyelvi szavak bekerülnek a tudományos terminológiába. Ezek a szavak értelmének és jelentésének pontosítása, a jelentés kiterjesztése, a jelentés szűkítése, valamint az értelem analógia alapján történő átvitele. A terminológia második forrásáról szólva a filozófus megjegyzi, hogy az új szavak kétféleképpen alkothatók: új szavak levezetésével és szavak összetételével. Az utóbbi módon összetett szavak jönnek létre, az új szavak levezetésén pedig elő- és utótagok, valamint végződések segítségével történő szóalkotást ért. S. Šalkauskis hangsúlyozza, hogy az új szónak alakját tekintve tipikusnak kell lennie, ezért az új szavakat az egyes fogalmi kategóriák szerint kell megalkotni.

Fontosak azok a követelmények, amelyeket S. Šalkauskis a más nyelvekből átvett terminusokra vonatkozóan fogalmazott meg. Véleménye szerint az idegen szavak kölcsönzése csak akkor indokolt, ha „a szükséges terminus nem nyerhető sem a köznyelv egyik szavának alkalmazásával, sem új terminus összetétellel vagy levezetéssel történő megalkotásával”²⁰.

S. Šalkauskis tett elsőként kísérletet a terminusképzés alapelveinek megfogalmazására. Már 1927-ben ismertette őket a „Logos” folyóirat második számában, 1935-ben pedig a „Gimtoji kalba” című folyóiratban is közzétette őket, „A terminusképzés alapelvei” című cikkében. A szerző abban bízott, hogy a „Gimtoji kalbát” sok, a terminológia iránt érdeklődő ember olvassa, akik számára fontos lesz megismerni gondolatait.

S. Šalkauskis megkísérelte a tudományágak terminusképzésére vonatkozó általános alapelvek kidolgozását, három csoportra osztva azokat: az ókor alapelveire, az újdonság alapelveire és az evolúció alapelveire. Az ókor alapelvei közé tartozik a legnagyobb fokú felhasználás elve („nem helyes sem idegen terminust kölcsönözni, sem új, saját terminust alkotni, ha a tudományos célra kielégítően alkalmazható a köznyelv egyik szava”²¹), valamint a hagyományos meghonosodás elve (a nyelvben meggyökeresedett szót nem lehet nyomós indok nélkül eltávolítani a tudományos használatból). Ezek az alapelvek a mai terminológiában is érvényesek. Fontosak az újdonság általa megfogalmazott alapelvei is – a tipikusság, a legnagyobb hasznosság és az esztétikum elve –, mivel a jelenlegi terminológiában is elvárás, hogy az újonnan alkotott terminus tipikus legyen, és képzésmódja kedvező feltételeket teremtsen új származékok alkotásához. S. Šalkauskis az evolúció alapelveiből mindössze kettőt adott meg: a kategóriák szerinti végződésképzés elvét („a tipikus végződések terminusalkotásra való felhasználását a megfelelő fogalmi kategóriák szerint életben kell tartani a nyelvhasználatban, és következetesen ki kell fejleszteni a maga jogos határáig”²²), valamint a szavak értelmének és jelentésének megváltoztatását (szükség esetén a szavak értelmét és jelentését olyan módokon kell megváltoztatni, amelyeket a nyelv- és logikatudomány törvényei igazolhatnak). S. Šalkauskis terminusalkotási alapelvei akkoriban jelentősek voltak, mivel az új litván terminusok többségét ezek figyelembevételével alkották meg.

S. Šalkauskis terminológiai elméletét a gyakorlatban is alkalmazta, amikor a filozófiai terminológiát szabályozta. A már említett, S. Šalkauskis által összeállított filozófiai terminusszótár

²⁰ Ugyanott. 1927. 1. sz. 24. o.

²¹ Šalkauskis S. Pagrindiniai terminų darybos principai // Gimtoji kalba. 1935. Nr. 4. P. 49—50.

²² Ugyanott. 51. o.

104

1937-ben jelent meg a „Logos” második számában, 1938-ban pedig külön füzetként adták ki. Emellett a szótár német nyelvű változata is megjelent a „Logos” folyóirat 1938-as számában. A filozófiai terminusszótárat a Litván Nyelvi Társaság Terminológiai Szekciója vitatta meg. A szótár két részből áll. Az első rész a litván terminusokat, azok francia, német és orosz megfelelőit, valamint rövid litván magyarázataikat tartalmazza, a második rész pedig tárgyalja a terminusokat és példákat közöl. Az első rész terminusai hangsúlyjelekkel vannak ellátva. S. Šalkauskis nemcsak főneveket, hanem igéket is terminusnak tekint, és felveszi őket a szótárba.

S. Šalkauskis gyakorlati munkája nem mindig felelt meg elméleti terminológiai alapelveinek. A szótárban a terminusokat különálló, rokon terminusokból álló csoportokba rendezve tárgyalja, amelyeket szemantikai csoportoknak nevez, nem pedig a terminológiai kategóriák szerint, ahogyan elméletében kifejtette. A S. Šalkauskis által kiadott filozófiai terminusszótár rendszerezte szinte mindazt a pozitív eredményt, amelyet addig a litván filozófiai terminológia megalkotásában elértek. Bár a szótár nem foglalja magában az adott kor összes filozófiai terminusát, S. Šalkauskis szótára és terminológiai kutatásai jelentősen hozzájárultak a filozófia, illetve általában a litván tudományos terminológia további szabályozásához, rendszerezéséhez és megalkotásához, és magának a filozófiatudománynak a fejlődésére is hatással voltak.

STANDARDIZATION OF THE LITHUANIAN LANGUAGE, AND LITHUANIAN PHILOSOPHERS ROMANAS BYTAUTAS AND STASYS ŠALKAUSKIS

Summary

A 20. század elején a litván nyelv fejlődése nemcsak a nyelvészeket, hanem a filozófusokat is érdekelte. Romanas Bytautas volt az első a litván filozófusok között, aki figyelmét a litván nyelvre és annak filozófiai tartalmára fordította. Kísérletet tett arra, hogy a köznyelv egységesítésének problémáit filozófiai nézőpontból vizsgálja.

Stasys Šalkauskis litván filozófus eredményesen tanulmányozta a terminológia problémáit. Szabályokat javasolt a terminológiai munka leírására, amely A terminológia elmélete és a litván filozófiai terminológia címmel jelent meg. Šalkauskis filozófiai szakkifejezésekből összeállított szótára és terminológiai tanulmányai fontos szerepet játszottak a filozófiai szakkifejezések, valamint általában a tudományos terminológia további egységesítésében és rendszerezésében.