(Probleme und Perspektiven, 409–416. o.) áttekinti a balti mitológia kutatásának jelenlegi helyzetét, és megkísérli felvázolni a kutatás legfontosabb irányait.

Magdalene Huelmann, aki nemrég értékes monográfiát jelentetett meg a litván és lett munkadalokról (Die litauischen und lettischen Arbeitslieder. Ein Vergleich, München, 1996)², kutatásának eredményeit az általunk tárgyalt könyvben is összefoglalja (Aspekte des litauischen und lettischen Arbeitslieds, 417–426. o.).

A könyvet a neves német balti nyelvész, Rainer Eckert tanulmánya zárja (Brauchtum und Folklore im Ostbaltischen: Zum Johannisfest (lett. Jāņi: lit. Joninės, und zu den Johannisliedern, 427–455. o.), amely a balti népek folklórkutatásának legfontosabb problémáit röviden áttekintve a Szent János-napi ünnep lett népdalokban megjelenő visszatükröződését elemzi. Valójában talán egyetlen más nép népköltészetében sem találunk ennyi szép strófát, amely ezt az ünnepet köszönti.

Ezt az értékes kiadványt csak örömmel üdvözölhetjük. Őszinte köszönet illeti a konferencia szervezőjét és a kötet szerkesztőjét, Alfred Bammesberger professzort, a Katolikus Eichstätti Egyetem oktatóját, aki többek között a könyv előszavában litván szavakkal emlékeztetett városának Litvániához fűződő bizonyos kapcsolataira is: „A háború után egy csoport litván telepedett le a környékünkön. Most is szeretnénk folytatni a kapcsolatokat Eichstätt és Litvánia között, ám ezúttal kizárólag békés kapcsolatokat.”³

Mint említettük, a művet a híres Carlo Winter kiadó jelentette meg. Érdemes megjegyezni, hogy ez a kiadó 1879-ben kezdett litván tárgyú könyveket kiadni és terjeszteni. Ezen a téren tehát nincs párja.

Algirdas Sabaliauskas

PIETRO DINI. A BALTI NYELVEK

Pietro Dini litván és balti tárgyú könyveinek polcára pillantva az az érzésünk, mintha a könyvek híresztelések nyomán jutnának el hozzá. A L’anello baltico (Genova, 1991), a H. J. Lysius, Katekizmas (Vilnius, 1993), a L’inno di Sant’Ambrogio di Martynas Mažvydas (Roma, 1994) és a Repubbliche baltiche mellett a földrajzi-

² Vö. Kudirkienė L. Lituanistica, 1997, 3 (31), 141–143. o.

³1945–1949 között Eichstättben litván gimnázium működött. A. Bammesberger professzor a gimnázium jubileuma alkalmából az Egyesült Államok és Kanada litván sajtójában felhívással fordult az iskola egykori diákjaihoz és tanáraihoz. A felhívást követően „nagyon jó visszajelzések érkeztek: egykori tanárok és diákok egyaránt elmesélték élményeiket és emlékeiket” (Darbininkas, 1998. V. 28.). Megemlítendő, hogy az eichstätti litván gimnáziumban ismert litván nyelvészek, Stasys Barzdukas, Izabelė Matusevičiūtė és Sergejus Treigys tanítottak. A művészeti nevelést a híres építészünk, Vytautas Žemkalnis (Landsbergis) oktatta. Az 55 első évfolyamos végzős között, 1946. május 14-én, itt kapta meg bizonyítványát a Litván Köztársaság jelenlegi elnöke, Valdas Adamkus is; vö. Rudys S. Eichstaeto lietuvių gimnazija, Lietuvių švietimas Vokietijoje. Szerk. V. Liulevičius, Chicago, 1969, 322–341. o.

253

A költészet és más, olasz nyelvre készült irodalmi fordítások mellett ma egy újabb eredeti mű is ott fekszik a polcon: Le Lingue Baltiche (A balti nyelvek), Firenze: La Nuova Italia Editrice, 1997, XXII + 531 oldallal. Ha megszámolnánk az 1994-ben megjelent utolsó Dini-könyv óta eltelt napokat, az jönne ki, hogy csaknem négy éven át naponta legalább fél oldalt kellett írnia. Persze, ha tartott szüneteket, akkor naponta ennél is többet írt.

A Le Lingue Baltiche Emanuele Banfi által szerkesztett, az európai nyelvekről szóló könyvsorozat egyik köteteként készült, és a sorozat ötödik könyveként jelent meg (az előző, általában számos nyelvnek, illetve az angolnak vagy az orosznak szentelt kötetek után). Dini balti nyelvekről szóló könyve tehát előbb jelent meg, mint mondjuk egy, a neolatin nyelvekről vagy általában az úgynevezett nagy nyelvekről – a németről, a franciáról, a lengyelről stb. – szóló munka. A mai baltiak önérzetét hízelegve érintheti ez, hiszen azt szeretnék, hogy ne merüljenek feledésbe az európai kultúra forgatagában.

Az előszóban a szerző azt írja, hogy „mindeddig hiányoztak az általánosabb, a balti filológiáról és nyelvekről olasz nyelven írt munkák” (XVII. o.). Rögtön hozzá kell azonban tenni, hogy ilyen részletességű munka nemcsak olaszul, hanem semmilyen más nyelven – még maguknak a baltiaknak a nyelvén sem – létezik.

Először is a könyv felépítéséről. Tíz részből áll, amelyek mindegyike átlagosan mintegy 50 oldalnyi szöveget foglal magában, így mindegyiknek számos alfejezete van. A részek a következők: 1) „A Baltikum és a nyelvtudomány előtörténete”, 2) „A balti alapnyelv körvonalai”, 3) „Nyelvészeti kontextus”, 4) „A balti terület a pogányság és a kereszténység között”, 5) „A balti nyelvek »kisebb« nyelvei”, 6) „A porosz nyelv és a poroszok”, 7) „A balti nyelvek a katolicizmus és a reformáció között”, 8) „Nemzeti újjászületés, függetlenség és a baltiak szovjetizálása”, 9) „A balti nyelvek és az új függetlenség az őslakosok és a bevándorlók között”, 10) „Szövegek”. Ezenkívül különösen részletes bibliográfia is járul hozzá, amely több mint hatvan oldalt tesz ki (445–515. o.), és önmagában is könyv a könyvben. E fejezetek némelyike egy-egy korszak szinkrón metszete. Az egyik metszet, amelyet Dini rekonstruál, a balti alapnyelv közös korszaka (a második fejezet). Itt bemutatja a balti alapnyelv magánhangzórendszerét, mássalhangzórendszerét, prozódiáját, a névszók és az igék közötti különbségeket, a szintaktikai jellemzőket, a szókincset, a frazeológiát és az onomasztikát. A hetedik fejezet hasonlóképpen mutatja be a litván és a lett nyelv jellemzőit. Csak az tűnik fel, hogy a balti alapnyelv sokkal nagyobb figyelmet kap. Ez teljesen érthető – a hetedik fejezet bővítése már a litván és a lett nyelv nyelvtanainak megírását jelentené, a szerzőnek pedig egészen mások a céljai. E választásból az is világosan látszik, hogy a szerző kétségtelenül elsőbbséget ad a történelemnek.

Dini könyve részben emlékeztet Zigmas Zinkevičius hétkötetes Lietuvių kalbos istoriją című művére. Bár mindkét munka értékeli a balti nyelvek más nyelvekkel való kapcsolatairól szóló elméleteket, és mindkét szerző tárgyalja az írásbeliség fejlődését, a hangsúlyok máshová kerülnek: Zinkevičius kizárólag a litván nyelv történetét írja meg, és inkább magának a nyelvnek a fejlődésére, nem pedig a kutatásának történetére figyel. Dini ezzel szemben mindhárom nagyobb (és a többi kisebb) balti nyelvet párhuzamosan mutatja be; a nyelvek fejlődése mellett különösen fontos számára a kutatásuk, illetve a kutatók nézeteinek változása.

254

Sokkal tágabban foglalkozik a kutatástörténettel, mint amennyit egy balti nyelvekbe bevezető kis könyv megkövetelne. Dini például legalább három szerző Baltijos (Baltikum) szónak adott etimológiáját ismerteti (Giuliano Bonfante, Gertrud Bense és Vladimir Toporov; 7–8. o.). Nem elégszik meg azzal, amelyik közülük számára a legmeggyőzőbb, hanem igyekszik feltárni valamennyi etimológia erényeit, és nem akar egyetlen véleményt sem ráerőltetni az olvasóra. Dini mégis finoman jelzi, hogy Toporov hipotézise a legígéretesebb: eszerint Toporov Bonfante és Bense korábbi gondolataira támaszkodva „azt a hipotézist fejtette ki, hogy az ősbalti *balt- alapszignifikátuma »zárt tenger vidéke« volt, és a »fehér«, illetve a »mocsaras, lápvidéki« jelentéssel is összefüggésbe hozható”. A problémák ilyen bemutatása nem véletlen, hanem a könyv egyik alapelve. Amikor például a balti alapnyelv magánhangzó- és mássalhangzórendszerének rekonstrukciójáról beszél, Dini megemlíti a hagyományos hipotéziseket, táblázatokat és ábrákat közöl, de a nem hagyományos nézeteket is ismerteti (55–72. o.). Már az is, hogy csak a hipotezė (hipotézis) szót használja, jelzi Dini álláspontját: nem akar szigorú bíráló lenni, csupán a kutatás mai állását kívánja bemutatni. Maga a válogatás azonban szintén értékelés. A hagyományos elképzeléseket az újabbaktól megkülönböztető, hierarchikus bemutatás nemcsak történeti dimenzióval ruházza fel a munkát, hanem a baltisztika kezdő kutatóit is jól eligazítja.

Azt mondják, hogy egy etimológiai szótár jó szerzője a szótári szócikk írásakor nem engedheti meg magának az etimologizálást. Különben túlságosan nagy lehet a kísértés, hogy elhamarkodott következtetéseket vonjon le, és nehéz ellenállni neki. Amint látható, Dini kellően óvatos, és tisztában van ezzel a veszéllyel. Óvatosságra vallhat az is, hogy Dini a Vincentas Drotvinas által kiadott, XVI. századi kéziratot, a Clavis Germanico-Lithvana című művet továbbra is névtelen szerzőjűnek nevezi, noha Litvániában már kezd meghonosodni Drotvinas azon véleménye, hogy a szerző Friedrich Pretorius volt. Dini óvatosságát bizonyítja az is, ahogyan a 301–303. oldalon ismerteti Zigmas Zinkevičius és Jonas Palionis vitáját a Vilnius és Kėdainiai városában a XVI. században, interdialektális alapon kialakult beszélt koiné létezéséről. Miután ismerteti a két eltérő álláspontot – Zinkevičiusét, amely szerint létezett, és Palionisét, amely szerint nem –, Dini csupán annyit mond, hogy „a jövő kutatásai lehetővé teszik majd a különböző szempontok pontosítását, amelyek viszont megerősíthetik az interdialektális hipotézist, vagy új magyarázó modellek felvázolásához vezethetnek” (303. o.).

Dinit általában nagyon érdekli a nyelvkutatás paleokomparatív korszakának historiográfiája. Tanulmányokat publikált arról, hogyan vélekedtek egyes európai szerzők a balti nyelvekről: Konrad Gesner, P. F. Giambullari, Angelo Rocca és mások nézeteiről. Ezek Dini új felfedezései, amelyeknek ezentúl helyet kell kapniuk a baltisztikai bevezető munkákban. Természetes tehát, hogy e teóriák bemutatásakor eltűnik a szövegből a hipotezė (hipotézis) szó: Dini ilyenkor már saját gondolatait fogalmazza meg. Egyike azoknak, akik komolyan elemzik az egykor széles körben elterjedt elméletet, amely szerint a litvánok a rómaiaktól származnak. Dini szerint az elméletet fontos vizsgálni, nem pedig áltudományosnak bélyegezve kinevetni (legutóbb dr. Jurgis Gerulaitist hallottam rajta gúnyolódni 1997. október 25-én, az egyesült államokbeli Chicagóban, a Newberry Könyvtárban, amikor ünnepi előadást tartott az első litván könyvről). Dini szerint a római eredet elméletének a következő vonatkozásai vannak: a) valamennyi ismert

255

a forrásokban a római eredetet a litvánok esetében más érvek mellett nyelvészeti érvekkel támasztják alá; b) a nyelvészeti érvek elsőbbséget kapnak (legjobb esetben párhuzamos értékelésben) a többi érvvel szemben; c) a latin és a litván nyelv közötti különbségeket nemcsak rokon, hanem azonos nyelvekként igyekeznek magyarázni (309. o.). Ez tehát mindenekelőtt nyelvészeti elmélet, ráadásul leginkább csak Közép-Európában és a keleti szlávok között terjedt el. Dini azonban megállapította, hogy az olasz Rocca, aki a balti nyelvekről alkotott számos gondolatát Motiejus Miechovita krónikájából merítette, semmit sem írt a litvánok római eredetéről, noha Miechovita beszélt erről. Úgy tűnik, a litván eredetnek ez az elmélete Rocca számára túlságosan drasztikus, meggyőzőtlen, sőt talán merész volt ahhoz, hogy hinni akarjon benne. Dini más jellegű eredetelméleteket is tárgyal (312–314. o.). Megkülönbözteti a félig latin Mykolas Lietuvis (sajnálatos, hogy nem adja meg a valódi szerzőként általánosan elismert Vaclovas Mikolaitis nevét) elméletét a félig latin litván nyelvről; ennek az elméletnek bizonyos, meg nem nevezett visszhangjait Theodor Bibliander szövegeiben is felfedezi. A harmadik a Dini által négynyelvű (linguarium quadripartitum) elméletnek nevezett felfogás. A Miechovita-krónika 277–278. oldali részletéből kitűnik, hogy a balti nyelvek négyességét négy része jelképezi: a jatving, a litván a žemaityval, a porosz és a lett. Az elmélet Miechovita, Bibliander, Gesner és Rocca műveiből ismert. Összességében fontos betekintést nyújt a balti vidékekre nemcsak belülről, hanem kívülről is, megmutatva, hogyan képzelték el a balti nyelveket a reneszánsz idején idegen országokban. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ezek az elméletek többnyire Közép-Európában, a keleti szláv területeken születtek – Nyugat-Európában nem voltak eredetiek.

Némelyütt hiányolható a pontosabb megfogalmazás; például a 273. oldalon a Litván Nagyfejedelemség teljes, 1236-tól 1795-ig tartó fennállásáról esik szó. Elméletileg azonban a Nagyfejedelemség a 19. század elején is létezett, hiszen I. Sándor orosz császár egyéb címei mellett továbbra is Litvánia nagyfejedelmének titulálta magát. Hasonlóképpen a Vilniusi Egyetemet nem 1865-ben II. Sándor zárta be, ahogyan a könyvben olvasható (347. o.), hanem 1832-ben I. Miklós. A Mūsų kalba folyóiratot úgy tüntetik fel, mintha még megjelenne, holott 1990-ben már Gimtąja kalba néven folytatódott. A žemait nyelvjárás főbb jellemzőinek bemutatásakor a 289. oldalon azt írják, hogy a žemaityk a köznyelvi č, dž helyett d, t hangokat használnak, ez azonban nagyon hozzávetőleges leírás, hiszen korántsem minden helyzetben, és nem minden žemait használja egyformán a t, d hangokat a č, dž helyett (elsősorban a szóvégeken; a tengerparti žemaityk a legszélesebb körben, a középső és keleti žemaityk pedig csak néhol). Egy ilyen jellegű műben elegendő lett volna azt mondani, hogy bizonyos vagy egyes helyzetekben a žemaityk nem használják a köznyelvi č, dž.

A könyv nagyon szépen mutatja be a térképeket, ábrákat és egyéb szemléltető anyagokat. Ilyenek például a balti népek szlávokkal való genetikai kapcsolatáról szóló, egyes szerzők felfogását bemutató egyszerű és kifejező ábrák (128., 130. o.). A litván nyelvjárások 290. oldali térképe azonban valamivel következetesebb is lehetett volna: ha már feltüntették Litvánia határain kívül, Gudijában a litván nyelvjárásokat (Rodūnia, Ramaškonys), akkor teljesen logikus lett volna más litván nyelvjárásokat is berajzolni Gudijában és Lengyelországban,

256

Lettországban. Annál is inkább, mert maga a szerző egy egész alfejezetet szentelt a Litván nyelvszigeteknek és nyomoknak Gudijában és Lengyelországban (386–388. o.), és ott megemlítette a térképről hiányzó nyelvjárásokat.

A kisebb megjegyzések között említhető, hogy a 420. oldalon nem tartották meg Daukantas Būdas című művének pontos helyesírását: Daukantas ī betűje helyett (az ékezet a cirkumflexushoz hasonlít), amely egy sajátos, elterjedt žemait hangot jelöl, [ę], mindenütt į szerepel (pirm gimimo). Úgy tűnik, nem mertek cirkumflexust használni, megfelelő diakritikus jel pedig nem állt rendelkezésre. Az olasz olvasó számára azonban ez a jelölés egyáltalán nem különbözik a szomszédos oldalon (421. o.) olvasható Mėnuo saulužę vedė című dal anksti, pirmą szavaitól, amelyeket balra dőlő ékezet (gravis) jelöl. A žemait szöveg aukštait nyelvjárás szerinti visszaadásakor a jau szó is kimaradt (421. o., 1. sor). Kevés a sajtóhiba, bár előfordul néhány (a 296. oldalon Drotvinas helyett Drotivinas áll, a 440. oldalon Ramonienė helyett Ramonienė, az 511. oldalon pedig Vanagieni szerepel Vanagienė helyett).

A megjegyzések egyike sem kisebbítheti a mű értékét; a jövőbeli kiadások elkészítésekor fontos lesz figyelembe venni őket. Egyébként a balti nyelvekkel foglalkozó nyelvészek körében már közhelyszámba megy annak hangoztatása, hogy Dini művét le kellene fordítani. A balti filológia bevezetőit Ernst Fraenkel írta (németül; Simas Karaliūnas litvánra is lefordította), valamint Jonas Kabelka. Dini könyve azonban sokkal átfogóbb és részletesebb munka. Már az eddigiekből is látszik, hogy Dini számára nem idegen a szociolingvisztikai megközelítés; ezt még egyes alfejezetek címei is jelzik: „Korlátozott nyelvi purizmus” (365. o.), „Interferencia az orosz nyelvvel” (369. o.), „Nyelvi kontaktusok” (381. o.). A könyv kultúraelméleti nézetek bemutatásától sem tekint el (Vytautas Kavolis, Tomas Venclova, 298–300. o.), és régészeti adatokra is támaszkodik (Marija Gimbutienė, Rimutė Rimantienė, G. Česnys, V. Šimėnas, 12–16., 188–190. o.). Mivel ma nem állnak rendelkezésünkre a balti nyelvekről szóló enciklopédiák, Dini Le Lingue Baltiche című művét kézikönyvként is használhatnánk. A szerző adottságainak megfelelően a munka enciklopédikus vállalkozás. Ahogyan egy enciklopédia recenziójában sem lehet mindent áttekinteni, úgy Dini Le Lingue Baltiche című könyvének recenziói is szükségszerűen hiányosak maradnak. A balti nyelvekről ilyen színvonalú könyv más nyelven még nem jelent meg. Ezért – azzal a kockázattal, hogy közhelyesnek tűnünk – késztetést érzünk arra, hogy elmondjuk: fontos lenne legalább azokra a nyelvekre lefordítani, amelyeken leggyakrabban publikálnak balti nyelvészeti kutatásokat: litvánra, lettre, oroszra, lengyelre, németre és angolra. Ez a balti filológiai tanulmányok reprezentatív könyve.

Giedrius Subačius

Chicagói Illinoisi Egyetem

RŪDOL FUI GRABIUI EMLÉKÉRE

A lett nyelvészek szépen tisztelegtek idősebb kollégájuk, Rū dol fas Grabja előtt kilencvenedik születésnapja alkalmából, amikor kiadták a „Savajai” című érdekes tanulmánygyűjteményt

257