Pietro Dini. „Le Lingue Baltiche“

bleme und Perspektiven, p. 409-416) áttekinti a jelenlegi balti mitológiai kutatási helyzetet, és megkísérli kialakítani kutatásának legfontosabb irányait. Magdalene Huelmann, aki nemrégiben értékes monográfiát adott ki a litván és lett munkadalokról ir (Die litauischen und lettischen Arbeitslieder. Ein Vergleich, München, 1996)? kutatási eredményeit az általunk tárgyalt ir könyvben foglalja össze (Aspekte des litauischen und lettischen Arbeitslieds, p. 417—426). A könyvet a neves német baltista, Rainer Eckert tanulmánya zárja (Brauchtum und Folklore im Ostbaltischen: Zum Johannisfest (lett. Jani: lit. Joninės, und den zu Johannisliedern, p. 427-455), amelyben a balti népek folklórkutatásának legfontosabb problémáit röviden áttekintve elemzik a Szent Iván-éj ünnepének visszatükröződését a lett népdalokban. Iš Valójában aligha találunk egy-egy nė nép népköltészetében is ennyi szép, ennek az ünnepnek szentelt versszakot. Nem lehet nem örülni ennek az értékes kiadványnak. Nem marad más, mint őszintén megköszönni a konferencia szervezőjének, a kiadvány szerkesztőjének, a Katolikus Eichstätt–Ingolstadti Egyetem professzorának, Alfred Bammesbergernek, aki többek ir között a könyv előszavában litván szóval emlékeztetett városának bizonyos kapcsolataira be ir su Litvánia: „A háború után litvánok egy csoportja telepedett le a környékünkön. Ir most pedig szeretnénk folytatni a kapcsolatokat Eichstätt ir Litvánia, de egyszer šį csak abszolút békéseket- ®.’ Amint említettük, a művet a híres Carlo Winter kiadója adta ki. Érdemes emlékeztetni arra, hogy ez a kiadó 1879-ben kezdett litvanisztikai könyveket kiadni és terjeszteni. Így ezen a területen nincs ji párja. Algirdas Sabaliauskas PIETRO DINI. LE LINGUE BALTICHE Pietro Dini litvanisztikai és baltisztikai könyveinek polcára tekintve úgy tűnik, mintha ezeket a könyveket gólyák hoznák neki. Greta L'anello baltico (Genova, 1991), H. J. Lysius, Katekizmas (Vilnius, 1993), L'inno di Sant’Ambrogio di Martynas Mažvydas (Roma, 1994), Repubbliche baltiche (Milano, 1994), greta žeminin2 Vö. Kudirkienė L. Lituanistica, 1997, 3 (31), p. 141–143. 31945–1949 között Eichstattban litván gimnázium működött. A. Bammesberger professzor a gimnázium jubileumának megünneplése céljából az Amerikai Egyesült Államok és Kanada litván sajtójában felhívással fordult e gimnázium egykori tanulóihoz és tanáraihoz. E felhívást követően „nagyon jó visszajelzések kezdtek érkezni: mind az egykori tanárok, mind az egykori tanulók elmesélték benyomásaikat és emlékeiket” (Darbininkas, 1998. V. 28.) Megemlítendő, hogy az eichstatti litván gimnáziumban ismert lituanisták, Stasys Barzdukas, Izabelė Matusevičiūtė és Sergejus Treigys dolgoztak. A művészeti nevelést neves építészünk, Vytautas Žemkalnis (Landsbergis) oktatta. Az első évfolyam 55 végzőse közül 1946. május 14-én itt kapta meg érettségi bizonyítványát a jelenlegi Litván Köztársaság elnöke, Valdas Adamkus is, vö. Rudys S. Eichstatti litván gimnázium, Lietuvių švietimas Vokietijoje. Hrsg. V. Liulevičius, Chicago, 1969, S. 322–341. 253 kų a költészet ir és más irodalmi művek olasz į nyelvű fordításai mellett ma egy újabb eredeti mű kerül a polcra: Le Lingue Baltiche (Balti nyelvek), Firenze: La Nuova Italia Editrice, 1997, amely XXII ir 531 oldalt. Ha a napokat Dini könyvének 1994-es megjelenésétől számolnánk, kiderülne, hogy közel négy éven át naponta legalább fél oldalt kellett írnia. Természetesen, ha tartott szüneteket, akkor naponta többet írt. po A Lingue ir Le Baltiche egyetlen Emanueleként volt elgondolva.urn? no. iš Emanuele A Banfi által szerkesztett, az európai nyelvekről szóló könyvsorozat ötödik köteteként jelent meg (a korábbi, ir általában több nyelvnek, illetve az angol és az orosz nyelvnek szentelt kötetek után). Így ar ir Dini könyve a balti nyelvekről hamarabb jelent meg, mint például valakinek a román nyelvekről általában, illetve az úgynevezett nagy nyelvekről, a németről, franciáról, lengyelről stb. szóló műve. Azok önbecsülését, akik nem akarnak feledésbe merülni Európa kulturális örvényeiben, a mai baltiakét, ez ma hízeleghet. ar — ir Az előszóban a szerző azt írja, hogy „mindeddig hiányoztak az olasz nyelvű, átfogóbb munkák a balti filológiáról nyelvekről“}]}- ng аҩны彩大发快三 博牛oresponder codeахеит (json}>==? Wait malformed due quote? Need exact valid JSON. Must provide only structured. Ensure final. “ syntax. Need translations. array last string contains closing Hungarian quote. Let's ir output. (p. XVII). Azonban iš mindjárt le kell szögezni, hogy ilyen részletességű mű nemcsak olasz, ne hanem semmilyen más ir nyelven, még maguknak a baltiaknak a nyelvén sem létezik. Először is a könyv felépítéséről. Ji tíz részből iš áll, amelyek mindegyike átlagosan oldalnyi szöveget foglal magában, po 50 így mindegyik számos alfejezetet ir tartalmaz. A részek a következők: 1) „A balti nyelvek ir nyelvészetének előtörténete”, 2) „A balti alapnyelv körvonalai”, „Nyelvészeti 3) kontextus”, „A balti terület a 4) pogányság és a kereszténység között”, 5) „’Kisebb’ balti ir nyelvek”, „A porosz nyelv és a poroszok”, „A balti nyelvek a 6) katolicizmus és a reformáció ir között”, 7) „Nemzeti újjászületés, függetlenség és a baltiak ir szovjetizálása8) ”, 9) „A balti nyelvek és az új függetlenség az autochtonok és a bevándorlók között”, 10) „Szövegek”. Ezenkívül különösen részletes bibliográfia is csatolva van, amely több mint hatvan oldalt foglal magában (445–515. o.), és önmagában is könyv a könyvben. E fejezetek közül néhány egyszerűen egy adott időszak szinkrón metszetét mutatja be. Az egyik metszet, amelyet Dini rekonstruál, a balti alapnyelv közös korszaka (a második fejezet). Itt a balti alapnyelv vokalizmusát, konsonantizmusát, prozódiáját, a névszók és igék különbségeit, a szintaxis sajátosságait, a lexikát, a frazeológiát és az onomasztikát írja le. Nagyon hasonló módon mutatja be a hetedik fejezetben a litván és a lett nyelv sajátosságait is. Csak az tűnik szembe, hogy a balti alapnyelvnek sokkal több figyelmet szentel. Ez teljesen érthető — a hetedik fejezet kibővítése azt jelentené, hogy el kellene kezdeni a litván és a lett nyelv grammatikájának megírását, 0 a szerző céljai egészen mások. Ebből a választásból az is látható, hogy a szerző kétségtelen prioritást biztosít a történelemnek. Dini könyve részben kissé emlékeztet Zigmas Zinkevičius 7 kötetes A litván nyelv története című művére. Azonban bár mindkét mű értékeli a balti nyelvek más nyelvekkel való kapcsolatairól szóló elméleteket, és bár mindkét szerző tárgyalja az írásbeliség fejlődését, a hangsúlyok másképpen oszlanak meg: Zinkevičius csak a litván nyelv történetét írja meg, és inkább magának a nyelvnek, nem pedig a kutatásának fejlődésére fordít figyelmet. Dini ezzel szemben mindhárom nagy (és a többi kisebb) balti nyelvet párhuzamosan mutatja be; a nyelvek fejlődése mellett különösen fontos számára a nyelvek kutatásának, valamint a kutatók nézeteinek változása. 254 tų A kutatás į történetébe sokkal szélesebb körben bevonódik, mint ahogyan azt a balti į nyelvekről szóló bevezető mű követelné. Dini például legalább három szerző a Balti név etimológiáit (Giuliano Bonfante, Gertrudos Bense ir Vladimiro Toporov, p. 7-8), nem elégszik meg csupán azzal az egyetlen magyarázattal, amely számára meggyőzőbb, hanem igyekszik felismerni valamennyi etimológia jó oldalait, és nem akar egyetlen véleményt sem ráerőltetni másokra. Mindazonáltal Dini finoman rámutat arra, hogy Toporov hipotézise a legígéretesebb, állítólag t. y. Bonfante és Bense korábbi gondolataira támaszkodva Toporov „azt a hipotézist fejtette ki, hogy to az eredeti pamapr. *baltsignifikatas yra buvęs ‘uzdaros jūros zona’, taip pat suprantamas kaip ‘baltas’ ar "pelkėtas, balotas'.“ Toks problemų pateikimas yra ne atsitiktinumas, Oo knygos principas. Štai dar, kalbėdamas apie baltų prokalbės vokalizmo, konsonantizmo rekonstrukciją, Dini mini tradicines hipotezes, pateikia lentelių schemų, tačiau nurodo netradicinius požiūrius ar ir (p. 55—72). Jau vien tai, kad vartojamas tik žodis hipotezė, rodo Dini nem akar szigorú — bíráló lenni, csupán a kutatások mai állapotát kívánja bemutatni. Maga a válogatás azonban szintén értékelés. Ez a hierarchikus bemutatás, amely elválasztja a hagyományos fogalmakat az újítóktól, csupán történeti dimenziót ne kölcsönöz a munkának, ugyanakkor jól orientálja ir a kezdő baltistát. Azt mondják, hogy egy etimológiai szótár jó szerzője a szótár címszavainak megírásakor nem engedheti meg magának, hogy etimologizáljon. Ellenkező esetben a túlságosan elhamarkodott következtetések levonásának kísértése túl nagy lehet ahhoz, hogy ellen lehessen állni neki. Amint látható, Dini kellően óvatos, és megérti az ilyen veszélyt. Az óvatosság jele lehet az is, hogy Dini a Vincentas Drotvinas által közreadott XVI. századi kéziratot, a Clavis Germanico-Lithvana címűt, továbbra is anonimnak nevezi, noha Litvániában már kezd meghonosodni Drotvinas véleménye, miszerint szerzője Frydrichas Pretorijus volt. Dini óvatosságáról tanúskodik továbbá a 301–303. oldalon leírt vita Zigmas Zinkevičius és Jonas Palionis között a Vilnius és Kėdainiai városok beszélt koinéjának XVI. századi létezéséről; ez a koiné interdialektális alapon alakult ki. Két különböző vélemény ismertetése után Dini csupán azt mondja – a Zinkevičius által állított és Palionis által tagadott nézetekre utalva –, hogy „a jövőbeli kutatások lehetővé teszik majd különféle szempontok pontosítását, amelyek viszont megerősíthetik az interdialektális hipotézist, vagy új magyarázó modelleket vázolhatnak fel” (303. o.). Dini magát általában véve nagyon érdeklik a nyelvkutatás paleokomparativista korszakának historiográfiai kérdései. Tanulmányokat tett közzé az európai szerzők egyes balti nyelvfelfogásairól: Konrad Gesner, P. F. Giambullari, Angelo Rocca és mások nézeteiről. Ezek Dini új felfedezései, amelyeket ezentúl be kell majd illeszteni a baltisztikai filológia bevezetéseibe. Ezért természetes, hogy amikor ezeket az elméleteket kezdik bemutatni, a szövegből eltűnik a hipotézis szó; Dini ekkor már saját gondolatait jellemzi. Egyike azoknak, akik komolyan elemzik a valaha virágzó, a litvánok rómaiaktól való származásáról szóló elméletet. Dini számára nem kétséges, hogy fontos vizsgálni ezt az elméletet, 0 nem pedig áltudományosként kinevetni (utoljára dr. Jurgis Gerulaitįtól hallottam, amint gúnyolódik rajta, az Egyesült Államokban, a chicagói Newberry Könyvtárban, 1997. október 25-én, a legelső litván könyvről tartott ünnepi előadása során). Dini szerint a római származás elméletének a következő szempontjai vannak: a) minden ismert forrásban a litvánok római eredetét más érvek mellett nyelvészeti érvek is alátámasztják, a nyelvészeti érveknek elsőbbséget biztosítanak (legjobb esetben a többi érvvel párhuzamos értékelést) a többi érvvel szemben, a latin és a litván nyelv közötti különbségeket pedig kizárólag rokon, ám nem azonos nyelvek különbségeiként igyekeznek magyarázni 235 b) — c) ir ne ir (p. 309). Tehát ez elsősorban nyelvelmélet, amely a leginkább nė Középbe ji Európábir an, a keleti szlávok között terjedt el. Amint azonban megállapította Dini, az olasz Rocca, aki a balti nyelvekről szóló számos gondolatot iš Motiejus Miechovita krónikájából vett át, semmit sem írt a litvánok római iš eredetéről, noha Miechovita beszélt erről. Úgy tűnik, a litvánok eredetének ilyen elmélete Rocca számára túl drasztikus, meggyőződéshiányos, ir sőt talán még arcátlan is volt ahhoz, hogy hinni akarjon ja benne. Dini más jellegű ir eredetelméleteket vitat meg (p. 312314). A félig latin nyelvű Mykolas Lietuvis elméletét különbözteti meg a litván nyelv félig latin eredetéről (kár, hogy nem tünteti fel a valódi szerzőként általánosan elismert Vaclovas Mikalojaitis vezetéknevét), és ennek az elméletnek bizonyos, meg nem nevezett visszfényeit Teodor Bibliander szövegeiben is megtalálja. A harmadik Dini által a négyszeres nyelv (linguarium guadripartitum) elméletének nevezett elmélet. A Miechovita krónikájának a 277—278. oldalon található részletéből kitűnik, hogy a balti nyelvek négyszerességét annak négy része jelképezi: a jatving, a litván a žemaitisszel, a porosz és a lett. A tétel Miechovita, Bibliander, Gesner és Rocca műveiből ismert. Általában véve ez fontos betekintés a balti területekre nemcsak belülről, hanem kívülről is, megmutatva, hogyan képzelték el a balti nyelveket a reneszánsz idején idegen országokban. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ezek az elméletek főként Közép-Európában, a keleti szláv területeken keletkeztek — Nyugat-- Európában nem voltak eredetiek. Egyes helyeken pontosabb megfogalmazás hiányát lehetne kifogásolni, például a 273. oldalon a Litván Nagyfejedelemség teljes fennállási idejéről, az 1236— 1795 közötti évekről esik szó. Elméletileg azonban a nagyfejedelemség a XIX. század elején is tovább létezett, hiszen I. Sándor orosz császár valamennyi egyéb címe mellett továbbra is a Litván Nagyfejedelemség nagyfejedelmének címezte magát. Ugyancsak nem 1865-ben zárták be a Vilniusi Egyetemet, ahogyan a könyvben (347. o.) szerepel, II. Sándor idején, hanem 1832-ben, I. Miklós idején. A Mūsų kalba folyóirat mellett az van feltüntetve, mintha még mindig megjelenne, holott már 1990-ben Gimtąja kalba lett belőle. A 289. oldalon a žemaitis nyelvjárás főbb vonásainak bemutatásakor az áll, hogy a žemaitis beszélők a köznyelvi č, dž helyett d, ¢ hangokat használnak, ez azonban nagyon hozzávetőleges megfogalmazás, mert korántsem minden helyzetben, és nem minden žemaitis beszélő használja egyformán a £, d hangokat a ¢, dž helyett (elsősorban a szóvégi toldalékokban; a tengerparti žemaitis beszélők a legszélesebb körben, a középső és keleti žemaitis beszélők —csak bizonyos esetekben). Egy ilyen jellegű műben elég lett volna azt mondani, hogy bizonyos vagy egyes helyzetekben a žemaitiszeknek nincs a köznyelvi č, dž hangjuk. A könyvben nagyon szépen vannak bemutatva a térképek, sémák és egyéb illusztrációs anyagok. Íme például a baltiak szlávokkal való genetikai kapcsolatáról alkotott egyes szerzői koncepciók nagyon egyszerű és szemléletes sémái (128., 130. o.). A litván nyelvjárások 290. oldalon található térképe azonban lehetett volna valamivel következetesebb: ha már fel vannak tüntetve a Litvánia határain kívüli, Gudijában található litván nyelvjárások (Rodūnia, Ramaškonys), akkor teljesen logikus lett volna elvárni, hogy a többi litván nyelvjárást is berajzolják: Gudijában, Lengyelországban, 256 Lettországban. Annál is inkább, mivel maga a szerző egy egész alfejezetet szentelt a gudijai és lengyelországi litván nyelvi szigetek és nyomok leírásának (386–388. o.), és ott megemlítette a fel nem tüntetett nyelvjárásokat is. A megjegyzések közé be lehet illeszteni, hogy a 420. oldalon nem őrizték meg Daukantas Būdo című művének pontos helyesírását: Daukantas i betűje helyett (a diakritikus jel a cirkumflexhez hasonló), amely egy sajátos žemaitisz, megnyúlt i hangot jelöl [e], mindenütt i van jelölve (pirm gimimo). Úgy látszik, nem mertek cirkumflexet használni, a megfelelő diakritikus jel pedig nem állt rendelkezésre. Mindazonáltal az olasz olvasó számára ez a jelölés egyáltalán nem fog különbözni a szomszédos oldalon (421. o.) található Mėnuo saulužę vedė című dal anksti, pirmą szavainak bal oldali ékezetjellel (gravis) jelölt hangsúlyozásától. Ugyanígy a žemaitė szöveg aukštaitė nyelvjárás szerinti visszaadásakor kimaradt a jau szó (421. o., 1. bek.). Nagyon kevés sajtóhiba akad, bár előfordul néhány (a 296. oldalon Drotvinas helyett Drotivinas, p. 440 Ramoniėnė helyett Ramonienė, p. 511 Vanagieni helyett Vanagienė). Mindezek a megjegyzések nem csökkenthetik a mű értékét; a jövőbeli kiadások megjelentetésekor fontos lesz figyelembe venni őket. Egyébként a balti nyelvészek körében már közhelynek számít azt mondani, hogy Dini műve szinte könyörög azért, hogy lefordítsák. A balti filológia bevezetőit Ernst Fraenkel (németül, Simas Karaliūnas pedig litvánra is lefordította) és Jonas Kabelka írták. Dini könyve azonban sokkal átfogóbb és részletesebb mű. Már az eddig elmondottakból is látható, hogy Dini számára nem idegen a szociolingvisztikai szemlélet; ezt még egyes alfejezetek címei is mutatják: „Korlátozott nyelvi purizmus- ”, p. 365, „Interferencia az orosz nyelvvel”, p. 369, „Nyelvi kontaktusok”, p. 381. A könyvben a kultúraelméletek bemutatása sem marad el (Vytautas Kavolisé, Tomas Venclováé, p. 298—300), ahogyan a régészeti adatoké sem (Marija Gimbutasé, Rimutė Rimantienėé, G. Cesnyisé, V. Šimėnasé, p. 12-16, 188-190). Ma, amikor nem rendelkezünk a balti nyelvek enciklopédiáival, Dini Le Lingue Baltiche című művét kézikönyvként is használhatnánk. A szerző alkatából adódóan a mű enciklopédikus igényű. Ezért ahogyan bármely enciklopédia recenziójának megírásakor lehetetlen mindent áttekinteni, úgy Dini egész Le Lingue Baltiche című könyvének recenziói is szükségképpen hiányosak maradnak. Ilyen szintű, a balti nyelvekről szóló könyv egyetlen más nyelven sem jelent meg. Ezért, annak kockáztatásával, hogy közhelyesnek tűnünk, kedvünk támad kijelenteni, hogy fontos lenne legalább azokra a nyelvekre lefordítani, amelyeken leggyakrabban tesznek közzé baltisztikai kutatásokat: litvánra, lettre, oroszra, lengyelre, németre és angolra. Ez a balti filológiai tanulmányok reprezentatív könyve. Giedrius Subačius Chicagói Illinoisi Egyetem RŪDOLFS GRABIS EMLÉKÉRE A lett nyelvészek szépen tisztelegtek idősebb kollégájuk, Rūdolf Grabis előtt kilencvenedik születésnapja alkalmából, amikor kiadták érdekes tanulmánykötetüket „Savajai 257