ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LI (2004), 15–27

Lit. barzdà ‘szakáll’: az -zd- hangkapcsolat eredetének kérdéséhez

ROLANDAS KREGŽDYS

Vilniaus universitetas

A cikk a litván barzdà ‘szakáll, áll’ szó mássalhangzó-kapcsolatának eredetével foglalkozik. Míg Būga örököltnek tartotta a hangkapcsolatot, Endzelins szláv hatásnak tulajdonította. Otrębski szerint eredete nem tisztázott. A finn nyelvekbe kölcsönzött alakok -d- hangra, nem pedig -zd- kapcsolatra utalnak, de származhatnak a germán barda ‘szakáll; securis’ szóból csakúgy, mint balti szavakból. A cikk amellett érvel, hogy a litván barzdà örökölt szó, és egy indoeurópai nyelvjárási képződményt tükröz. Az elemzés megerősíti Būga feltevéseit a szó eredeti morfológiai szerkezetéről. Ebből az következik, hogy a litván barzdà és a lett nyj. bàrzda régebbi, mint a lett bārda.

1. BEVEZETÉS

A -zd- hangkapcsolat eredetét a litván névszói szerkezetben Kazimieras Būga már régen tárgyalta. Számos példát hozott fel -zd-: -z- váltakozással, és feltételezte a mássalhangzós -zd- történeti eredetét, vagyis nem kételkedett e hangkapcsolat ősiségében: lit. liždas ‘a tojások lerakására, kiköltésére és a fiókák felnevelésére szolgáló (madarakról, rovarokról) hely; fészek’ (DLKŽ⁵ s.v.) – nyj. lizàs ‘ua.’¹, lit. blauszdà ‘a lábnak a bokától a térdig terjedő része’ – nyj. blauzà ‘ua.’, lit. lazda ‘megmunkált bot, amelyre járás közben támaszkodnak; valakit megütni stb.’ – nyj. lazà ‘ua.’, lit. barzdà ‘az arc alsó részének szőrzete’ – nyj. baržà ‘ua.’ (Būga 1958: 273). Zigmas Zinkevičius szerint „a múltban a litván zd hangkapcsolat sporadikusan z-vé vált” (1980: 129. o.), vagyis e hangkapcsolatot igen réginek tartja.

A -zd- (-d-) hangkapcsolat funkcionalitását a litván igerendszerben Erdvilas Jakulis röviden tárgyalta. Megfigyelése szerint a frikatív /z/ többnyire megmarad, bár nem mindig etimologikus (Jakulis 2002: 35, 62): bėzda – bėza ‘szellent; bűzlik, büdös, rontja a levegőt’, lett bezdēt, -u, -ēju ‘ua.’; lit. kūza, -ėti, -ėjo – kūzda, -ėti, -ėjo ‘suttog; remeg, reszket’; lit. splàzda – splàza ‘csapkod’ stb. A frikatív mássalhangzó megőrzésére irányuló hasonló tendencia a lett nyelvjárásokban is nyomon követhető: lett nyj. brāzēt, -u, -ēju – brāzdēt ‘recseg’ (Jakulis 2002: 92, 108); vö. továbbá a -z(ž)g- kapcsolattal: lett nyj. blīzgēt ‘csillog, ragyog’ = lett nyj. blizēt (Jakulis 2002: 87).

A lett és az óporosz nyelvi adatok alapján Endzelynas megpróbálta bizonyítani, hogy a litván -zd- hangkapcsolatú szakállmegnevezés késői eredetű (Endzelin 1902a).

¹ Vö. még PEŽ III 54. skk.

16 |

ROLANDAS KREGŽDYS

A tanulmány célja: 1. a -zd-, -z-, -d- elemeket tartalmazó litván és lett nyelvi alakok areális határainak meghatározása; 2. a finn jövevényszavak jelentőségének újraértelmezése a protobalti barzdos megnevezés alakjának meghatározásában; 3. azon okok megállapítása, amelyek a -zd-, -z-, -d- elemeket tartalmazó különböző morfonológiai változatok kialakulásához vezethettek.

2. AZ ANYAG ELEMZÉSE

Viena iki šiol neišaiškinta baltų kalbų barzdos pavadinimų problema – šaknies struktūrinio modelio neatitikimas lietuvių ir atitinkamai latvių bei prūsų kalbose, mat rytų baltų dialektuose vartojamos formos su šakniniu junginiu -zd- (latvių kalboje ir -d-), o prūsų kalboje – tik forma su -d-: liet. barzdà resp. lat. dial. bàrzda – lat. bārda resp. pr. bordus E 101. Yra dvi tokio neatitikimo aiškinimo hipotezės: 1. Formos su samplaika -zd- yra senos, paveldėtos iš ide. prokalbės, todėl traktuotinos kaip reliktinės, lygintinos su s. i. bhr̥stís ‘ašmenys, kraštas’, s. isl. ir s. v. a. burst ‘šeria’, s. ang. byrst ‘šeria’ ir kt. (Būga 1958: 273; ME 273; LEW 36; Kurylowicz 1935: 118; Vasmer I 196) – rekonstruotina prablt. *barzdā ‘t. p.’ (LEV 108). Tokios formos rekonstrukcija suponuoja ir ide. prolyties korekciją: vietoj iki šiol visuotinai pripažįstamos ide. *bhar-dhā² rekonstruotina *bhars-dhā (ME ibd.), iš kurios iki šiol buvo vedami slavų „vagą“ reiškiantys žodžiai (ESSJ II 220); 2. Lytys su -zd- yra vėlyvos, paveiktos panašių žodžių į sl. *borzda³ ‘vaga’ > rus. borozda ‘t. p.’ ir kt. (Endzelin 1902; ESSJ II 198; Varbot 1984: 216; PEŽ I 151), arba kildintinos iš bl. *bard- + *-da > *barzda (Skardžius 1943: 99; Endzelynas 1957: 100) – rekonstruotina prablt. *bardā ‘barzda’ (fem.) (Trautmann 1923: 27). Tokiai rekonstrukcijai pritaria Toporovas (PJA 241), Mažiulis (PEŽ I 151; dar plg. ESSJ II 198, 220), nors kai kurie lingvistai -zd-/-z- kaitą tiesiog įvardija kaip neaiškią (Otrębski 1958: 334 t.).

² Pagal Marki hipotezę, ide. *bhardhā yra inovacinis barzdos reikšmę, pakeitęs ide. *smonkru ‘barzdą’. Ši lytis savo morfologine struktūra artima s. i. bhr̥stís ‘ašmenys’ (fem.), lot. far ‘duona, miltai’, got. barizeis ‘miežis; Hordeum sativum’, s. isl. bar ‘grūdai; miežiai’ ir kt. Spėjama, kad šis žemdirbystės terminas buvo pasiskolintas vakarų ide. dialektinės zonos gyventojų iš semitų dar iki kraustymosi į Europą. Tokios hipotezės šalinin kai ide. *bhardhā aiškina kaip dirbinį: pirmasis dėmuo *bhar- interpretuojamas kaip senas indoeuropiečių miežio pavadinimas (Hordeum sativum – Marki hipotezė), kilęs iš s. hebr. bar ‘beicuotas grūdas’, arab. bur ‘javai’, pietų arab. bor, barr ‘grūdai, javai’ (Otkupščikov 1963: 89). Taip pat manoma, kad šis grūdų pavadinimas galėjo būti pasiskolintas vėlyvuoju ide. prokalbės laikotarpiu (skilimo į dialektus pradžia), o ne suskilus jai į dialektus (Ivanov 1985: 162 t.). Skolinimosi iš arabų hipotezę anksčiau yra pasiūlęs Meillet (1914: 143). Borealinės lingvistikos atstovai teigia, kad ide. *bhardhā sememos barzda vėlyvumą vietoj senesnės „augalinės“ patvirtina rekonstruojama borealinė lytis *bard- „krūmynas“ ~ gruz. bard- ‘t. p.’ ir kt. (Klimov 1988: 153). Pasak Porcigo, ide. *bhardhā iš pat pradžių reiškė ‘šeriais apaugusi veido dalis (kūno dalis [gyvulių]); šeriai’, prokalbėje funkcionavęs kaip nomen collectivum, vėliau pakeitęs ide. *smek- (Porcig 1964: 302). Jis remiasi hipoteze, kad ide. *bhar- rekonstruotina semema ‘aštrus’ (plg. Otkupščikov 1963: 89). Tradiciškai rekonstruojama proly tė *bhardhā traktuojama kaip indoeuropiečių veldinys < ide. *bhār- ‘išsikės į priekį; šerys; smailuma; akuotas’ (Pokorny 110; Fraenkel 36) < verb. ide. *bher- ‘trinti; pjauti; rėžti; mušti, smogti; skelti, skaldyti’ (LEV 108) > verb. ide. *bhar- ‘kyšoti, būti išsikišusiam’ (Pokorny 110; ESSJ II 197) → ‘šeriai’ (Porcig ibd.; Gamkrelidze, Ivanov 1984: 69).

³ Az orosz nyj. borozdavka ‘szemölcs’, a kšb. barzovka ‘ua.’ alakkal is megpróbálták összekapcsolni (Nepokupnas 1983: 20, 47; Endzelin 1902b/1971: 221).

LIET. barzdà SAMPLAIKOS -zd- KILMĖ

17

A második hipotézis bizonyítása kétségeket vet fel, mivel nem mindig értenek egyet a porosz szakáll megnevezés gyökének strukturális CVRC-rekonstrukciójával kapcsolatban. A porosz névanyag alapján a *barsd- gyök rekonstruálható, vagyis a porosz CVRCC- szakáll strukturális modell feltételezhető, amelyre V. Toporov⁴ (PJA₁ 197. sk.) és A. Kaukienė⁵ (1999: 21) is utal; vö. porosz Barsde (istenségnév), porosz Claus Barsde (tulajdonnév – Trautmann 1925: 17), kursenieki Barsdemin (tulajdonnév) (Toporov PJA₁ 199), valamint talán a porosz tulajdonnév: Borssythe – Herman Borssythe 5a, 51 = 5b, 62 Schalwe – Trautmann 1925: 20 (e személynév eredetéről bővebben lásd Kregždys 2004: 35).

Mielőtt részletesen megvizsgálnánk a -zd-/-d- váltakozó elemek balti nyelvekben való kialakulásának okait és az alapnyelvi alak rekonstrukciójának lehetőségeit, először meg kell határozni azokat a területi határokat, ahol az egyik vagy a másik forma használatos.

A régi litván írásos emlékekben a barzdà ‘az arc alsó részének szőrzete; a ló csüdjének szőrpamacsai; sm.žras’ (LKŽ₁ 673t.) szó kizárólag -zd- kapcsolattal fordul elő: barłdą (acc.sg.) BB Ez 5,1; Barzdà, -õs f. ‘szakáll’ R₁ 13, R₁₁ 52, R₂₁₉; Gaidžio Barzdà ‘taréj’ MŽ₂ 281 = R₁₁ 211; Barždà, -õs f. MŽ₂ 27; Barzda SD⁵ 19; barzdà ‘a kasza éle, amelyet a fű kaszálásának megkezdése előtt fordítanak ki’ MŽ² 292; Strėlà su Barzdà ‘nyílhegy’ R₁₁ 276 = Strėlõs barzdà K₁₁ 107; barzdà BzF 99; barzdà K₁ 167, 675; bárzdà M 28; barzdà Leskien B 214; Barzda, bardzėlė ISPL 84; barzda ‘szakáll’ ZCh 183₉, 184₇...; barzd’õs (gen. sg.) P 230, bard’õms (instr. pl.) V 444 (Buch 1961: 41); vagy -z- elemmel: barze MPDP 149; barza SG II 59; barzā, -ās Jrk 62; barza BsP I 99.

Az LKŽŽK, LKŽŽKP és TA adatai alapján megállapítható, hogy a -zd- kapcsolatos forma jóval nagyobb areában használatos: barzdà – a nyugati žemaitiai (SG), az északi žemaitiai kretingai nyelvjárásában (bazdà PLT, bárzda PLN, barzdà ŽEM, MS), a telšiai nyelvjárásban (ŠARK [bárzda EIG, LK; barzda VGR, SKD, TRŠ]), a déli žemaitiai varniai és raseiniai nyelvjárásában (bárzda ŠLL, RDN, KRKL), a nyugati aukštaitiai šiauliai nyelvjárásában (bárzda Sk, Škt; barzda Sk, Kdn), a kaunasi nyelvjárásban (ZP, JRB [bazdà BLB]), a keleti aukštaitiai panevėžysi nyelvjárásában (RD, MLN [bárzda SLC; barzda KRIAUŠ, GĖL, ANG, PS, NMR]), a kupiškėnai nyelvjárásban (KP [barzda PD, DRŠ]), az anykščiai nyelvjárásban (SV [barzda AND, LDK]), az utenai nyelvjárásban (LLN [barzda UŽB, ŠPL]), a vilniusi nyelvjárásban (DKŠT), a déli aukštaitiai nyelvjárásban (VS, AUK, DRSK, DG, VRN [bazdà VLKN, MCL]), valamint a peremvidéki nyelvjárásokban (LZ, PLS).

A gyökérben -z- elemet tartalmazó alakok jóval kisebb területen használatosak: ERŽ, VDŽ, ŠAUK, KRŽ – barzà, VLKŠ, VDK, J-E; PGR⁶) (TA), GRV (Kardelytė 1975: 114), vö. még LKT 102, 442. Az LKŽK szerint ilyen alakok a jurbarkasi környéken használatosak (GRDŽ –

⁴ Porosz bordus ‘szakállat’ E 101 alakjában a -z- hiányát Toporov azzal magyarázza, hogy más, indoeurópai szakáll jelentésű szavakat is használnak frikatív prebal nélkül: óegyházi szláv brada, ófelnémet bart stb. (PJI 241). A porosz Barsde (istenségnév), porosz Claus Barsde (tulajdonnév – Trautmann 1925: 17; PJI 199), kursenieki Barsdemin (tulajdonnév), valamint a Felső-Dnyeper vidékének Borzna helyneve < *Borz(d)na (?) [eredete és képzése nem világos] alapján Toporov óvatosan a porosz *barsd-/barzd- alakot rekonstruálja (PJI 197).

⁵ Kaukienė az óporosz bordus alakot a *bārdzā alakból származtatja, és a PEŽ₁ 150-re hivatkozik, Mažiulis azonban nem állít ilyet. Épp ellenkezőleg: a -z- másodlagos megjelenését a szláv *borzda hatásával magyarázza.

⁶ Jonikas megjegyzi, hogy a Pagramantis nyelvjárásban a zd mássalhangzó-kapcsolat minden szóban z-vé válik, nem csupán a vizsgált baržà alakban (Jonikas 1939: 28).

18

ROLANDAS KREGŽDYS

Zinkevičius 1966: 179) ir Skirsnemunėje. Zinkevičius taip pat užsimena, kad barzdą vartojama ir rytiniame lietuvių kalbos ploto pakraštyje – Lazūnuose (Zinkevičius 1966: 180). Vadinasi, forma be -d- vartojama ne tik pakraštinėse pietryčių žemaičių šnektose, bet ir pietų žemaičių raseiniškių šnektoje bei su ja besiribojančiame vakarų aukštaičių pakraštyje, taip pat vakarų aukštaičių kauniškių, rytų aukštaičių vilniškių paribio Lazūnų šnektoje. Fonetškai toks reiškinys, matyt, apibūdinamas kaip progresyvinės asimiliacijos nulemtas kitimas, plg. liet. dial. lazã = liet. b. k. lazdà ir kt. (plg. Zinkevičius 1966: 180).

1. TÉRKÉP: A FEKETE HÁROMSZÖGEK A -zd- MÁSSALHANGZÓ-KAPCSOLATOT TARTALMAZÓ ALAKOK HASZNÁLATÁT, A FEHÉREK A -z- T TARTALMAZÓ ALAKOKÉT JELÖLIK.

Egyes lett nyelvészek a litván és a lett nyelv morfológiai barzdos eltéréseit a litván nyelvjárásoknak a lett határ menti nyelvjárásokra gyakorolt hatásaként értelmezik. Ezzel a gyökérbeli -z- t tartalmazó alakok késői voltát feltételezik (Staltmane 1981: 65; Steinbergs 1996–1997: 24), a lett nyelv első bārd- elemét tartalmazó személynevek eredetét pedig az appellativizáció folyamatával hozzák kapcsolatba, mivel ezeknek nincs meg az érintett litván példákra jellemző pejoratív árnyalatuk: lett bārda ‘szakáll’ → bārdiņa ‘kis szakáll’ → Bārdiņš (családnév), Bārdainis ← bārdainis ‘szakállas’ (a -zd- nyelvjárási jelenségként van magyarázva). Megjegyzendő, hogy Staltmane állítása, miszerint a -zd- t tartalmazó családnévváltozatok okozhatták a lett nyelvjárási bārzda megjelenését, nehezen bizonyítható (vö. Staltmane, ibd.). Ez a lexikai változat párhuzamosan is használatban lehetett a lett bārda alak mellett, vagy archaizmusként értelmezhető (vö. Nilsson 1998: 124).

Természetesen ez a problémamegoldás meggyőzőbb volna, ha ezek az alakok a lett nyelvben csak a határ menti nyelvjárásokban fordulnának elő (pl. Bsk (235)), ilyen alakokat azonban Litvánia határától távol is használnak: bārzda² – KND (84), VNP, ARLV (65),

LIET. barzdà SAMPLAIKOS -zd- KILMĖ

19

b'ʒrda² – PRE (439), KRTP (357), barzdə² DND (63), VND (75) (vö. még a lett nyelvjárási būorzda ‘szakáll’ alakot (lívek nyelvjárása) – példa a www.ailab.lv oldalon, lásd alább), vagy két-három nyelvjárási területnyire: b'ʒrda² – SNK (353) (ME, 273), továbbá vö. a lett nyelvjárási būorzda ‘szakáll; hosszú lószőrcsomó a lábaknál; hosszú szőrcsomó az állat testének alsó részén’ alakot (KV, 167 sk.), a lett folklórból származó példákat: Borzda izauga, a gudreibys nav 527 33449; Boarzda koa krīvam 1268 793 (szelón nyelvjárási területről származó példa, ahol ā (-'r- < -ār – LEV₁ 108) > oa (Rudzīte 1993: 237).

2. TÉRKÉP: A MEGJELÖLT HELYSZÍNEKEN -zd- MÁSSALHANGZÓ-KAPCSOLATOT TARTALMAZÓ ALAKOKAT HASZNÁLNAK; A HÁROMSZÖGEK AZT A HELYSZÍNT JELÖLIK, AHOL AZ ILYEN ALAKOKAT HASZNÁLHATTÁK (A LETT NÉPKÖLTÉSZETI GYŰJTEMÉNYEK ALAPJÁN).

A -zd- gyökmássalhangzó-kapcsolatot tartalmazó alak a lett és a litván helynévanyagban is előfordul: lett Bārdzaini, Bārdzēni < nom. prop. lett Bārzda ~ lit. Barzdai, Barzdinė (Endzelīns 1956: 93).

Ezzel a problémamegoldással Toporovnak a kettős szóalakok kialakulásáról szóló elmélete is ellentétes, amely szerint a gyökérbeli -d- (nem pedig -zd-) nyomait mutató alakoknak a litván nyelvjárásokban is elő kellene fordulniuk (a lett határvidéken) – Litvánia és Lettország határán nem adatolt *barda alak (-z- nélkül). A barzda gyökkel kapcsolatba hozható litván tulajdonnevek közül csak a Bardišius, Bardyšius családnevek (Litvánia különböző vidékein használatosak – Maciejauskienė 1991: 98) tükrözhetnék a *bard- gyököt, ám ezeket a szavakat a szláv nyelvekből való átvételként értelmezik, vagyis a lengyel Bardyszewski ~ leng. bardysz → lit. bardišius ‘hosszú nyelű, ellenségvágó fejsze; életlen szerszám; nagy termetű ember; hitvány állat’ (LPŽ₁ 194; LKŽ₁ 657) alakból vezetik le; vö. még a -z- gyökhang nélküli litván helyneveket: Bardiškėliai (UKM), Bardiškiai (PKR, RS), Bardžiai (ŠLL) és mások (LAŽ 27), amelyek lehetnek

20 |

ROLANDAS KREGŽDYS

személynévi eredetűek, és kapcsolatba hozhatók a már említett lengyel szubsztrátummal, mint például a Barzdūnai helynév (falu, ŠLU), amely a litván Barzdūnas személynévvel függ össze (Razmukaitė 1993: 154). Hasonlóképpen magyarázható talán a litván Bardžius családnév eredete is (ALVT), amely a Barzdžius mellett használatos (vö. Bardzis Ukм) (LPŽ 195), bár a litván nyelvterületen a -z- egyetlen eltűnési eseteként is értelmezhető.

A Barzdos morfonológiai változatainak kialakulását Būga úgy magyarázza, hogy a délkelet-zsémati nyelvjárásokban a szó szerkezetét aszerint egyszerűsítették, hogy a hangkapcsolat morfológiailag fontos volt-e: „zd sokratilos’ v z vo vsech tech formach, v kotorych d ne imelo morfologičeskoj cennosti“ (ibid.). Būga szerint a más nyelvjárásokban megfigyelhető hasonló változások példáit, amikor a várt -zd- helyett a réshangú -z- szerepel, szórványos előfordulásként kell magyarázni. Mindezen szavak -zd- kapcsolata a balti alapnyelvi *-zd- alakból vezethető le (Būga 1958: 273). Mažiulis (PEŽIII 55) és Derksen (2003: 12) egyetért ezzel a megoldással. A kapcsolat régi használatáról Endzelīns is ír (1974: 267–268). Zinkevičius egyszerűen megállapítja, hogy „a déli zsématiak egy része és hozzájuk közelebb eső aukštaitiai szomszédaik nem ejtik a d-t a z és a magánhangzó között”, továbbá hogy „a mássalhangzó d kiesését z és magánhangzó között a litván nyelvterület keleti peremén is megfigyelték” (1966: 179 sk.).

A balti alapnyelvi *-sd- kapcsolat eredetét alátámasztó egyik érv lehetne a helynévi példaanyag, amely azt mutatja, hogy éppen a -zd- kapcsolatot tartalmazó alakok régebbiek: lazda – Lazdėnai, lett lazda ‘mogyoró’ – Lazduone (lásd még Gerullis 1922: 254). A litván *Lazėnai alak nem létezik.

Zinkevičius is hasonlóan érvel – e hangváltozás szemléltetésére a litván nyelvjárási barzyla ‘szakállas’ melléknevet (JRB), valamint a litván nyelvjárási barzuoti < litván barzdūoti ‘valamit a szakállával dörzsöl’ igét idézi (Zinkevičius, ibid.).

E probléma összetettségének szemléltetésére jó példa lehet a litván bėžda – bėža igepár, amelyben a -zd- etimológiai (vö. Jakulis 2002: 87, 107, 109), ezért nem megbízható valamiféle fonológiai-morfológiai vagy szemantikai fejlődés okozta újítást feltételezni. Jakulis e hangmegfelelések kialakulását az -d- bővítőelemnek az indoeurópai *pes- vagy *bes- gyökhöz való kapcsolásával próbálja magyarázni (Jakulis op. cit., 109), bár pusztán a litván pėža, -ėti, -ėjo alapján aligha megbízható ilyen állítást megfogalmazni, különösen az indoeurópai alapnyelvi alak rekonstruálásakor – más nyelvek példái arra utalnak, hogy ez az infixum már az indoeurópai alapnyelvben is megvolt (LEW 42; Vasmer I 163).

Ritkábban találni olyan példákat, amelyekben a zárhang megmarad, a /z/ réshang pedig nyilvánvalóan paratétikus mássalhangzó: spùrzda – spùrda ‘spūrda’.

Jakulis egyébként nem tárgyalja részletesebben e jelenség okait, de rámutat, hogy a -zd- típusú mássalhangzó-kapcsolatok használatát a -z- mellett szemantikai tényező is meghatározhatja – ikonikus funkciót feltételez (Jakulis 2002: 42).

Összefoglalva megállapítható, hogy a litván nyelvjárásokban a -zd- kapcsolat -z- vé válhat. A névszórendszerben ez a változás a „könnyebb kiejtés” fonetikai elvével hozható összefüggésbe, feltéve persze, hogy nem sérti a litván morfológia szabályait; vö. barskutis ‘borotva’ DP 563₆ < *barzd-skutis (Otrębski 1958: 367).

A lett nyelvben a -z- nélküli alak létrejöttét ugyanazok az okok idézhették elő, mint amelyekkel a litván barzdà alak -z- jének megjelenését próbálják megindokolni. Feltehető, hogy a szomszédságban élő szlávok és finnek által használt, -zd- kapcsolat nélküli alakok vezethettek a lett bārda létrejöttéhez és elterjedéséhez, a régi, -zd- kapcsolatot tartalmazó alak pedig kiszorult a használatból

LIET. barždà SAMPLAIKOS -zd- KILMĖ

21

alakokat. Ezt a feltevést nemcsak a -zd- alakok livóniai nyelvjárási beszédben való használata teszi lehetővé, hanem az is, hogy a régi lett folklórgyűjteményekben különösen gyakran fordulnak elő; ezek a www.ailab.lv internetes oldalon érhetők el. A -zd- és -d- hangkapcsolatot tartalmazó alakok aránya 2,3/1-re tehető – jóval gyakrabban használatos a -zd- hangkapcsolatú forma⁷.

A litván -zd- > -z-, illetve a lett -zd- > -d- változásokat tehát óvatosan össze lehet kapcsolni a nyelvi „kényelem” és „takarékosság” elvével, valamint más nyelvek hatásával. Mindezek a tényezők meghatározhatták a vizsgált változatok kialakulását és elterjedését ugyanazon nyelv különböző nyelvjárási övezeteiben. Ezért ezek a fonetikai változatok nem lehetnek régiek, és nem hozhatók közvetlen összefüggésbe más indoeurópai nyelvek hasonló, szakállat jelentő szavaival; ezek kialakulására egészen más tényezők hathattak. Vö. Fraenkel kísérletét arra, hogy a vizsgált problémát indoeuropeisztikai kérdésként archaizálja: ófelnémet bart ‘szakáll’: burst ‘sörte’, óangol beard ‘szakáll’: byrst ‘sörte’; képzésük eltérő lehet (verbális eredetű -st-?) (LEW 36).

A szomszédos szláv és finn nyelvek hatását a balti szakáll megnevezésének változására külön és alaposan kell tárgyalni, mivel e nyelvek adatai alapján próbálnak bizonyítékot találni a szláv -zd- hangkapcsolat eredetére.

Mindenekelőtt arra kell felhívni a figyelmet, hogy a litván barždà -zd- hangkapcsolatának szláv eredetét valló hipotézis hívei kizárólag a morfológiai tényező fontosságát hangsúlyozzák; ez azonban véletlen egybeesés példája is lehet – e főnevek lexikai-szemantikai paradigmája nem egyezik, vö. óegyházi szláv brazda ‘barázda’, bolgár бразда ‘uo.’, szerb-horvát brázda ‘uo.’, nyj. ‘vízzel teli árok’, szlovén brázda ‘barázda, ránc’, lengyel brózda ‘barázda’,

⁷ [patarlės]: Bārzda aug, bet pats neaug 1225 12801; 699 191; Strīdās kā gar ķeizara bārdu 382 39; [dainos]: <… Piecī gadi bārzdu dzina …> (14999); <… Ka žīdam liela bārzda…> (34300); [pasakos]: <…tāds bārdainis, tik liels muļķis; <… vecis ar sirumu bārzdu …> (Zvēri iet grēkus sudzēt un iekrīt bedrē. 1. A. 1. 47. 20. 31. R. K. Porietis Šelpis Aizupēs, Zin. Kom. kr. LP, VI, 43, 1. AŠ, II, 3c.); <… Tev neva bārdas, es tev nevaru ielaist …> (Kaza un vilks. 123. L. Ivanovskis Daugavpils apriņķa Kapiņos, N. Rancāna krājumā); <… vecs vīriņš ar sirumu bārzdu …> (Vilki saplēš noveleto cilvēku. 1. LP, V, 83, 1. AŠ, II, 41c.); <… ienācis Spičbārdīs …> (Varonis izgābj trīs nolaupītas princeses. 9. A. 301 A. A. Māturs Grāvendālē. I.P, VI, 115, 15 d. piez. AŠ, II, 86 f.); <… mazs vīrelis ar tik garu misina bārzdu …> (Varonis izgābj trīs nolaupītas princeses. 10. A. 301 A. P. Lielupis Vec-Piebalgā, Brīvzemnieka kr. LP, VI, 115, 16. AŠ, II, 86 h.); <… Trešo dienu palicis tas stiprākais vīrs un tas vecītim bārzdu …> (Zemgales ķēniņa meita Skaistīte. 5. A. 301A. J. Ozols Saukā, Brīvzemnieka kr. LP, VI, 115, 24. Turp. AŠ, II 86 b); <… mazs vecītis ar garu, garu bārzdu …> (Stiprinieks ar saviem biedriem. 3. A. 301B. J. Ozols Secē, Brīvzemnieka Sborņik, 99 piez. LP, VII, II, 18, 6.); <… mač vīres ar tik garu bārzdu …> (Stiprinieks ar saviem biedriem. 4. A. 301 B. (650 A.) J. Bergmanis Bārtā, Magazin der Lett.-Lit. Gesellschaft, XVIII, 1887, 17.); <… vīrs ar garu, garu bārzdu …> (Stiprinieks ar saviem biedriem. 12. A. 301B. T. Štaūeris Iecavā. LP, IV, Iv, 5. AŠ II, 87e.); <… lien mazs vīrelis ar garu garu bārzdu …> (Stiprinieks ar saviem biedriem. 13. A. 650 A. 30t B. J. Gobziņš Durupē. LP, IV, 1, 4 v. AŠ, II, 8i f.); <… puisis sagrābis sprīdi uniedzīs viņa bārzdu ar vadzi kokā …> (Stiprinieks ar saviem biedriem. 16. A. 301B. L. Makevica Nogalē. LP, VI, 115, 24 turp. AŠ, II, 87 d.); <…mazs vīriņš ar garu, baltu bārzdu …> (Kalēja dēls. 6. A. 301B. Nameitu Juris, Franka-Sesavā. Jkr. II, 2. LP, VII, II, 18, 4, 3. AŠ, II, 92 a.); <… tāds vīriņš kā biete, ar garāku bārzdu par zirga asti …> (Dzelzs dēls. 2. B. 301A. Dzirciemā, LP, VI, 115, 19 piez.); <… garš vīriņš ar olekti garu bārzdiņu …> (Dzelzs dēls. 5. A. 30113. J. Saržants Garlenē. LP, VII, II, 18, III, l.); <… vīriņš īkša lielumā un asi garu bārzdu …> (Lāča dēls. 4. A. 301B. M. Šimiņš (Pērkons) Kurzemes Bruknā. Jkr. II, 1. LP, VII, II, 18, 5. AŠ, II, 90d.); <… ar olekti garu bārzdu un līdzes maizes …> (Lāča dēls. 8. A. 301B. Pogu Jānis, Bechmanis, I879. Brambergā un Ezerē, Brīvzemnieka Kr. LP, VI, 115, 10a. AŠ. II, 90h.); <… mazs vīriņš ar garu bārzdu …> (Ķēves dēls. 3. A. 303. 300. 30IA. 513A. Lauris Bikstos. LP, VI, 115, 2b. AŠ, II, 92c.) ir vēl vairāki simti citu piemēru, kurus to lielā skaita dēļ šeit nav iespējams uzskaitīt.

22 |

ROLANDAS KREGŽDYS

rus. borozda ‘arklio išvagota eilė’ < prasl. *borzda (Brückner 1957: 42). Toks spėjimas būtų kur kas patikimesnis, jei šis slavų vardažodis kuriame nors dialekte reikštų „barzdą“ ar kokį nors kūno organą. Deja, tokių duomenų nėra (plg. ESSJ₂ 220). Suponuoti, kad semema „vaga“ kažkaip susijusi su nagrinėjamos kūno dalies išvaizda taip pat negalima, kadangi slavų kalbose iš šios šaknies pasidaryti kūno dalių pavadinimai išlaiko savo denotatinę vertę: s.-ch. (čak.) brazgotina ‘randas’, slov. brazgotina ‘t. p.’ < s. sl. brazda < prasl. borzda (fonetinė kaita -zd- > -zg-) (Kurkina 1982: 182). Vadinasi, slavų kalbose išlaikomas denotatinis dėmuo „tai, kad įrėžta; išvagota“, kuris visiškai nesusijęs su liet. barzdà denotatu „apatinės veido dalies plaukai“.

A szláv nyelvek hatásának hívei gyakran az e nyelvekben tükröződő „növény” protoszemémára hivatkoznak; vö. az orosz boroda ‘szakáll’ az orosz nyelvjárásokban a következőket is jelentheti:

1. „aratáskor vagy rozs (és más gabonafélék) kaszálásakor hagyott tarlósáv” (Pszkovi terület);

2. „a keleti szlávok „szakáll”-rituáléjának kelléke, amely a gabona aratásához kapcsolódik – mesterséges, szalmából készített szakáll”;

3. „az utolsó gabona- vagy rozs kéve” (Ternovskaja 1977: 80tt).

Feltételezik, hogy ez kapcsolatban állhat azzal a mitológiai szakállal, amelyet az utolsó gabona- vagy rozskévéből készítettek az aratóünnep alkalmával. Ez a rítus különösen a szláv népekre volt jellemző; vö. az orosz zavit’ Velesu borodu és zavit’ borodu kifejezéseket: ‘befejezni a gabona (rozs) aratását’ (Dal’ I 116). Feltételezik, hogy a szakrális szertartások során szakállt illesztettek az emberre (feltehetően a papra) – a rítus egy antropomorfizált istenséget jelképezett (bővebben lásd Ivanov 1985: 163tt). Állítólag hasonló rítus a balti szertartásokban is létezett (Greimas 1990: 479, 484t), hatása azonban a szó morfológiai szerkezetének változására nem bizonyított.

Nehéz elhinni, hogy a mitológiai szakállal kapcsolatos, hasonló névadási folyamat a germán nyelvjárásokban is végbement volna – az ófelnémet burst ‘sörte’ szemantikai értéke sokkal közelebb áll a szakállt jelentő kelet-balti példákhoz, mint az eltérő jelentésű paradigmába tartozó szláv szavakhoz.

A szláv szubsztrátum morfonológiai hipotézise sem különösebben megbízható, mivel nem veszi figyelembe más indoeurópai nyelvek szavainak szerkezetét és eredetét: óind bhrṣṭís ‘penge, él’, óizlandi és ófelnémet burst ‘sörte’, óangol byrst ‘uo.’. Ezért nehéz elvetni az indoeurópai *bhars-dhā létezésének lehetőségét. Igaz, a germán szóbelseji -s- elemét mindmáig figyelmen kívül hagyják a protogermán *barda- rekonstruálásakor (Kluge 1975: 54).

Karulis Endzelins (DI₁ 251) és Vasmer feltevésére támaszkodva, akik a -zd- hangkapcsolat ősi voltát feltételezték, rámutat arra, hogy eredete az -s- feloldásával az indoeurópai előalakra vezethető vissza (LEV ibd.). Ez a nézet sokkal megbízhatóbb, mivel a litvánban nem használatosak gyökeri -z- nélküli alakok; ellenkezőleg, egyes nyelvjárásokban a gyökeri -d- és -r- eltűnése előfordul, a -z- eltűnése azonban soha (lásd a korábban tárgyalt litván nyelvjárási alakokat: baržà, bazdà). Következésképpen nincs alapja a korai litván *bardā rekonstruálásának (Trautmann 1923: 27; Mažiulis I 151). Azt sem lehet kizárni, hogy a -z- hangkapcsolatú alak a poroszban is létezett (lásd a 4. lábjegyzetet).

Az itt ismertetett nyelvi tények alapján arra lehet következtetni, hogy éppen a litván szakállat jelentő főnevek őrizték meg a régebbi morfológiai szerkezetet, ezért a szláv-

LIET. barzdà SAMPLAIKOS -zd- KILMĖ

23

A hangtörténeti analógia tényezője a lett nyelvi példákra alkalmazható, az utóbbi nyelv -z- hangot tartalmazó dialektizmusait pedig archaizmusokként kell kezelni.

Egy másik fontos probléma a balti jövevényszavak finn nyelvekben való kezelése, mivel feltételezik, hogy a barzdos megnevezést a finnek a balti nyelvekből kölcsönözték: suo. parta ‘szakáll’, észt pard ‘ua.’, vep. bard ‘ua.’ (Sabaliauskas 1966: 6; 1990, 9; PJĄ₁ 242, irodalommal).

A -d- hangot tartalmazó alakok hitelességének, illetve a -zd- másodlagos eredetének alátámasztására a finn parta ‘szakáll’ alakra hivatkoznak, amelynek balti nyelvekből való kölcsönzését látszólag senki sem vonja kétségbe. Ez azonban nem az egyetlen barzdos megnevezés a finn nyelvekben. A karjalai nyelv ludik nyelvjárásában a barde ‘szakáll’ alakot használják (Barancev 1967: 8).

Liudikų tarmė lokalizuojama Onegos ežero baseino ribose (Bubrich 1971: 4), t. y. ribojasi su rusų kalbos šiaurinėmis šnektomis, kurių įtaka ypač ryški šios tarmės leksikos darybos kaitai. Labai svarbi aplinkybė fonetiniam skolinio interpretavimui yra tai, kad šioje tarmėje nėra priešbalsių duslusis ↔ skardusis kaitos (konsonantinis sinharmonizmas) (Bubrich op. cit., 5). Todėl kaip tik šioje srityje galima lokalizuoti senesnės formos vartojimo pavyzdžius nei Pabaltijo finų, kuriems ši kaita būdinga.

Vagyis azt kellene megállapítanunk, hogy a finn nyelvek csoportjában két különböző, ugyanazon tárgyat megnevező jövevényszó létezik. Ezt nehéz volna elhinni. Mivel e jövevényszó adaptációja nem teljesen világos, feltételezhetnénk, hogy a ludik barde ‘szakáll’ nem a balti nyelvekből, hanem más, a szomszédságban élő népektől származik. Több kölcsönzési forrás is szóba jöhet: az északi szláv, valamint az északi és nyugati germán nyelvjárások. Ezek a jövevényszavak a vepszén keresztül kerülhettek a ludik nyelvjárásba, amelyből eredeztetik őket (Salo 1971: 57; Serebrennikov 1971: 25, 30).

A Barzdos jövevényszavainak elemzése nem történt meg – A. Sabaliauskas nagyon óvatosan suo. parta, észt pard, vepsze bard szavakat baltizmusoknak tekinti (1963: 124), talán ezért később már meg sem említi őket (1966: 65). Íme az okok, amelyek miatt érdemes a lehető legalaposabban tárgyalni őket, mivel ettől függ, hogy baltizmusokként kezelhetők-e. Lehetnek germanizmusok: német Bart ‘szakáll’ (< ógermán *barda- ‘ua.’, Kluge 1975: 54)⁸. Az itt említett lív példa kétségessé teszi a baltizmus hipotézisét, mivel az észt pard, (birt.) parra ‘szakáll’ biztosan nem a lívek által használt forma. Hogyan magyarázzuk akkor a lív nyelvjárásban használt szó megjelenésének okait? Nehéz volna elhinni, hogy ez a szó eredményezhette volna az orosz borodá ‘szakállat’, vagyis a barde morfológiailag nagyon különbözik ettől a szótól, a -oro-> *-or- morfonológiai váltakozás⁹, amely később -ar- formában rögzült, nem jellemző a finn kölcsönszavakra; vö. a CVRC szerkezetű példát: a balti finn laudus ‘fa hálóúszó’ < orosz nyj. lovdus, lovdas, lovda, lovtus ‘ua.’ (Matveev 1959: 14).

Ha feltételeznénk, hogy a vep. bard ‘szakáll’ alak, amely fonetikailag a legközelebb áll a ludik barde alakhoz, okozhatta a barzdos megnevezés megjelenését a ludik nyelvjárásban, először is meg kellene magyaráz-

⁸ Vö. továbbá norvég–dán Bart, úfném. Bart (korábbi úfném. bart) =, korai úfném. bart, angolszász beard, óskandináv barð (semleges nemű) ‘szakáll, szegély, perem, határ, él’ (NDW 52).

⁹ A finn nyelvek jövevényszavaiban igen gyakori a tőmagánhangzók váltakozása – az /o/ nemcsak /a/-vá, hanem /e/-vé is változhat (vö. Kregždys 2003: 34). Bármi legyen is e váltakozás oka, az adott nyelvjárás morfonológiai szerkezetének szabályszerűségei ismeretében meg lehetne indokolni. Endzelin megállapította, hogy a szláv eredetű finn jövevényszavakban a szláv alapnyelvi /o/ helyén /a/ áll (Endzelin 1911: 106t).

24 |

ROLANDAS KREGŽDYS

kiegyenlíteni a flektív eltérést¹⁰ -V: -ع¹. Vagyis óvatosan feltételezhető, hogy éppen a liu. bardė az elsődleges jövevényszó, amely a legjobban őrizte meg a kölcsönszó fonetikai szerkezetét. Az is feltehető, hogy nagyon régen kölcsönözték, és a germán *bardą régi alakját tükrözi. Természetesen ezt nem könnyű bizonyítani, hiszen A. Sabaliauskas is rámutat arra, hogy „az egyik vagy másik kölcsönszó valódiságának pontos megállapítása azért a legnehezebb, mert itt igen nagy időtávokkal számolunk”, továbbá arra, hogy „a balti finn nyelvek szerkezetük tekintetében nagyon távol állnak egymástól, és az egyik nyelvből a másikba átkerült szó ilyen hosszú idő alatt az új nyelv törvényszerűségeinek hatására annyira megváltozik, hogy egyszerűen lehetetlenné válik a felismerése” (1963: 130; 1966: 67). Mindazonáltal az itt bemutatott változat bizonyító erejét erősíti a liu. nyelvjárásban a jövevényszavak adaptációjának az az elve, hogy a szó morfológiai (és fonetikai) szerkezetét a lehető leghitelesebben őrizzék meg.

Ezért sokkal megbízhatóbb az a feltevés, hogy ezek a jövevényszavak nem balti, hanem germán eredetűek. Ez megmagyarázná az itt részletesebben tárgyalt liu. bardė vokalizmusát, bár a szókezdő mássalhangzó-torlódás (vö. vep. bard) még külön magyarázatra szorul. Valószínűleg fel kell tételezni, hogy a finn parta a mássalhangzó-harmónia kettős folyamatán ment keresztül: először a germán bart(a)¹² (< germ. *barda, Pokorny 110) *para alakra változott (ezt az alakot vették át tőlük az észtek), majd később az említett mássalhangzó-harmónia következtében part alakra módosult.

Így tehát óvatosan feltételezhető, hogy a karéliai nyelvjárási bardė bizonyosan nem a lett vagy litván nyelvi areából származó jövevényszó, ahol az -zd- kapcsolatot tükröző példák dominálnak.

A finn jövevényszavak adaptációjának kérdését időbeli szempontból is vizsgálni kellene, ehhez azonban a finn nyelvjárások részletes belső fonológiai elemzésére lenne szükség, amely hiányzik az említett nyelvjárási (liu.) leírásokból. K. Būga megad néhány, ugyanazon jövevényszóra jellemző fonetikai eltérést, amelyek abból adódnak, hogy azt különböző időszakokban kezdték használni (1959: 233t), ezek azonban a vizsgált problémánk szempontjából nem informatívak.

Ez a probléma a keletbalti példákhoz hasonlóan is megközelíthető: ezek a különböző nyelvjárási övezetekben használt, kettős -z-:-zd- alakulatokat tükrözik. E változatok kialakulásának okait valóban más nyelvek szókincsében lehet keresni, bár először számba kellene venni azokat az okokat, amelyek létrejöttükhöz vezethettek: a már említett szemantikai tényezőt, a nyelvi gazdaságosság elvét és a nehezen ejthető -zd- kapcsolat egyszerűsítésének lehetőségét (ezt a litván nyelvjárásokban használt szavak fonetikai szerkezetének változatosságáról mondták).

Végezetül megállapítható, hogy a gyöki -zd-/-z-/-d- elemet tartalmazó névszói alternánsok kialakulásának okait és használatát még alig kutatták. Egyes szavak morfológiai szerkezetének magyarázata sok kétséget vet fel; vö. lit. skruzdìs, -ìės ‘hangya’ – lit. nyj. (kelet-aukštaitiai) skrudė ‘uo.’, skrud-ėlė (Ds, LNKM), ahol a különböző szerzők eltérően értelmezik az -zd- elemet: Būga egyértelműen azt állítja, hogy volt egy őslitván *skrus, gen.

¹⁰ A liu. bardė flektív -ę eleme elöl képzett, középső állású, nem labializált, az /e/-nél nyíltabb vokoid, amelyet olykor grafikusan ä-ként is jelölnek (Barancev op. cit., 16).

¹¹ Ez a liu. flektív -ę nagyfokú archaizmust tükrözhet, vagyis a szó sokkal archaikusabb alakot őrizhetett meg, mint a többi finn példa, vö. germ. *barda, ‘szakáll’. Vagyis semmi szükség arra, hogy a jövevényszavakat balti flektív példákhoz kapcsoljuk (a balti jövevényszavak szóvégi hangjainak adaptációjáról bővebben lásd Dolja, Suchanova 1971: 53).

¹² Vö. a példákat: óizl. barða ‘fejsze’ és ófelnémet barda ‘szakáll’ (Pokorny uo.).

LIET. barzdà SAMPLAIKOS -zd- KILMĖ

25

*skruzdės (1959: 368), ezért a -zd- alakot tekinti alapvetőnek (1958: 289), noha a -z- nélküli változatok gyakoriak a régi írásos emlékekben (vö. LEW 819; Ambrazas 2000: 54). Fraenkel is ezt a gondolatmenetet követi („Im Ostlit. kommen z-lose Formen vor...”), Karulis azonban ellentmond neki (LEV₂ 208t). Lehetséges, hogy e mássalhangzó-kapcsolat értelmezésétől a szó eredetének magyarázata is függhet.

3. KÖVETKEZTETÉSEK

1. A barzdos megnevezés morfonológiai változatainak (-zd-: -z-) kialakulása nemcsak egyes nyelvjárások azon sajátosságával magyarázható, hogy a szó szerkezetét aszerint egyszerűsítik, lényeges-e morfológiailag a mássalhangzó-kapcsolat, hanem a nyelvi takarékosság és a kényelmes kiejtés elvével is.

2. A lett szakáll megnevezések elterjedtsége és használata a régi írásos emlékekben, valamint a folklórban arra enged következtetni, hogy a korábbi forma -zd- hangkapcsolatot tartalmazott, nem pedig – az eddigi feltevésekkel ellentétben – -d-.

3. A litván barzdà szó -zd- hangkapcsolatának másodlagos eredetét azzal érvelve magyarázni, hogy a szó finn jövevényszó, nagyon kétséges, mivel a balti finn nyelvek szakállat jelentő szavai germán eredetűek lehetnek.

RÖVIDÍTÉSEK

ARLV – Ārlava (65)

BSK – Bauska (235)

DND – Dundaga (63)

KND – Kandava (84)

KRTP – Krustpils (357)

PRE – Preiļi (439)

SNK – Sunākste (353)

VND – Vandzene (75)

VNP – Ventspils

FORRÁSOK RÖVIDÍTÉSEI

DLKŽ⁵ – S. KEINYS, szerk., Dabartinės lietuvių kalbos žodynas (számítógépes változat).

ESSJ – O. N. TRUBAČEV, szerk. Etimologičeskij slovar’ slavjanskich jazykov. Moszkva: Nauka, 1974–.

KV – A. REKĒNA. Kalupes izloksnes vārdnīca 1–2, Riga: Lett Nyelvi Intézet, 1998.

LAŽ – A Litván SZSZK közigazgatási-területi felosztásának kézikönyve 2, Vilnius, 1976.

LEV – K. KARULIS. Latviešu etimoloģijas vārdnīca 1–2, Riga: Avots, 1992.

LEW – E. FRAENKEL. Lituanisches etymologisches Wörterbuch 1–2, Heidelberg, 1962–1965.

LKŽ – A litván nyelv szótára, Vilnius, 1941–2002.

LKŽK – a Litván Nyelvi Intézet Lietuvių kalbos žodyno cédulakatalógusa.

LKŽKP – a Litván Nyelvi Intézet Lietuvių kalbos žodyno cédulakatalógusának kiegészítései.

LPŽ – A litván családnevek szótára 1–2, Vilnius, 1985–1989.

ME – K. MŪLENBACHS. Latviešu valodas vārdnīca 1–4. Szerkesztette, kiegészítette és folytatta J. Endzelīns. Riga, 1923–1932.

26 |

ROLANDAS KREGŽDYS

PEŽ – V. MAŽIULIS. A porosz nyelv etimológiai szótára 1–4, Vilnius, 1988–1997

NDW – H. S. FALK, A. TORP. Norvég–dán etimológiai szótár 1, Oslo–Bergen: Universitetsforlaget, 1960.

PJa – V. N. TOPOROV. Porosz nyelv: szótár 1–5. Moszkva: Nauka, 1975–1998.

TA – A Litván Nyelvi Intézet nyelvjárási archívumának kartotéka.

LITERATŪRA

AMBRAZAS, S. 2000: Daiktavardžių darybos raida 2, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

BARANCEV, A. P. 1967: Fonematika ljudikovskogo dialekta karel’skogo jazyka. Pribaltijsko-finskoe jazykoznanie, 3–19.

BREJDAK, A. B. 1970: Vlijanie pribaltijsko-finskich jazykov na latgal’skije govory Ludženskogo rajona Latvijskoj SSR. Vzaimosviazi baltov i pribaltijskich finnov, Riga: Zinātne, 157–164.

BRÜCKNER, A. 1957: Słownik etymologiczny języka polskiego, Warszawa: Wiedza Powszechna.

BUBRICH, D. V. 1971: Russkoe gosudarstvo i sformirovanie karel’skogo naroda. Pribaltijsko-finskoe jazykoznanie, 3–22.

BUCH, T. 1961: Die Akzentuierung des Christian Donelaitis, Wrocław–Warszawa–Kraków: Ossolineum.

BŪGA, K. 1958, 1959, 1961: Rinktiniai raštai 1–3. Sudarė Z. Zinkevičius, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla.

DAL’, V. 1989: Tolkovyj slovar’ živogo velikorusskogo jazyka 1, Moskva: Russkij jazyk.

DERKSEN, R. 2003: On the reception of Winter’s law. Baltistica 37 (1), 5–13.

DOLJA, T. G., SUCHANOVA, V. S. 1971: Struktura pribaltijsko-finskich zaimstvovannych slov v russkich dialektach Karelii (imena suščestvitel’nye). Pribaltijsko-finskoe jazykoznanie, 52–56.

ENDZELIN, J. 1902a/1971: Lettische Etymologien. Bezzenbergers Beiträge 27, 329–331. Cituojama pagal: id., Darbu izlase 1, Rīga: Zinātne, 251–252.

ENDZELIN, J. 1902b/1971: Issledovanija v oblasti kašubskogo jazyka. Sbornik statej, posvjaščennych.... Fortunatovu, Varšava, 535–572. Cituojama pagal: id., Darbu izlase 1, Rīga: Zinātne, 214–242.

ENDZELIN, J. 1911/1974: Slavjano-baltijskie etjudy, Char’kov. Cituojama pagal: id., Darbu izlase 2, Rīga: Zinātne, 167–354.

ENDZELINS, J. 1956: Latvijas PSR vietvārdi 1, Rīga.

ENDZELY̌NAS, J. 1957: Baltų kalbų garsai ir formos, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla.

GAMKRELIDZE, T. V., IVANOV V. V. 1984: Indoevropeiskij jazyk i indoevropejcy 1–2, Tbilisi: Universiteta.

GERULLIS, G. 1922: Die altpreußischen Ortsnamen, Berlin–Leipzig: Walter de Gruyter.

GREIMAS, A. J. 1990: Tautos praeities beieškant. Apie dievus ir žmones, Vilnius-Chicago: Mokslas.

IVANOV, V. V. 1985: Indoevropejskie etimologiji. Etimologija, 160–166.

JAKULIS, E. 2002: Lietuvių kalbos tekėti, teka tipo veiksmažodžiai ir jų istorija. Dakтaro disertacija, Vilnius.

JONIKAS, P. 1939: Pagramančio tarmė, Kaunas: Švietimo ministerijos leidybos komisijos leidykla.

KARDELYTĖ, J. 1975: Gervėčių tarmė, Vilnius: Mintis.

KAUKIENĖ, A. 1999: Prūsų kalbos u-kamienas. Vakarų baltų kalbos ir kultūros reliktai 3, Klaipėda: Universiteto leidykla, 20–30.

KLIMOV, G. A. 1988: Dopolnenija k etimologičeskomu slovarju kartvel’skich jazykov 3, Etimologija, 151–165.

KLUGE, Fr. 1975: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache, Berlin–New York: De Gruyter.

KREGŽDYS, R. 2003: Dėl liet. sparnas ir Pabaltijo finų perna ‘bluźnis’. Baltistica 37 (1), 34.

KREGŽDYS, R. 2004: Prūsų nom. prop. Borssythe. Tarptautinė Aleksandro Vanago konferencija: Baltų onomastikos tyrimai. Pranešimų tezės, Vilnius, 35.

LIET. barzdà SAMPLAIKOS -zd- KILMĖ | 27

KURYŁOWICZ, J. 1935: Études indoeuropéennes 1, Kraków: Drukarnia Uniwersytetu Jagiellońskiego.

KURKINA, L. V. 1982: [rec.] Blaž Jurišić, Rječnik govora otoka Vrgade. Etimologija, 1980, 16–30.

MACIEJAUSKIENĖ, V. 1991: Lietuvių pavardžių susidarymas, Vilnius: Mokslas.

MATVEEV, A. K. 1959: Finno-ugorskie zaimstvovanija v russkikh govorach severnogo Urala, Sverdlovsk: Tipolaboratorija UrGu.

MEILLET [MEJE], A. G. 1914: Grammatika indo-evropejskich jazykov, Jur’ev: Tipografija K. Mattisena.

NEPOKUPNAS, A. 1983: Baltai slavų giminaičiai, Vilnius: Mokslas.

NILSSON, T. K. 1998: Baltische Sprache mit deutscher Feder. Smoczyński, W., ed., Colloquium Pruthenicum Secundum, Kraków: Universitas, 120–131.

OTKUPŠČIKOV, Ju. V. 1963: Ob etimologii russkich slov borona i boroda. Etimologičeskie issledovanija po russkomu jazyku 4, Moskva: Izdatel’stvo MGU, 87–95.

OTRĘBSKI, J. 1958: Gramatyka języka litewskiego 1, Warszawa: Państwowe Wydawnictwo Naukowe.

POKORNY, J. 1959–1969: Indogermanisches etymologisches Wörterbuch 1–2, Bern–München: Franke.

PORZIG [PORCIG], V. 1964: Členenie indoevropejskoj jazykovoj oblasti, Moskva: Progress.

RAZUKAITĖ, M. 1993: Oikonimų, atsiradusių iš asmenvardžių su patroniminėmis priesagomis, paplitimas Lietuvoje. Lietuvių kalbotyros klausimai 32, 133–165.

RUDZĪTE, M. 1993: Latviešu valodas vēsturiskā fonētika, Rīga: Zvaigzne.

SABALIAUSKAS, A. 1963: Baltų ir Pabaltijo suomių kalbų santykiai. Lietuvių kalbotyros klausimai 6, 109–136.

SABALIAUSKAS, A. 1966: Lietuvių kalbos leksikos raida. Lietuvių kalbotyros klausimai 8, 7–142.

SABALIAUSKAS, A. 1990: Lietuvių kalbos leksika, Vilnius: Mokslas.

SALO, I. V. 1971: Iz istorii vzaimootnošenij vepsov, karel i russkich Karel’skogo Belomor’ja. Pribal’tijsko-finskoe jazykoznanie, 57–62.

SEREBRENNIKOV, B. K. 1971: K probleme smešenija dialektov. Pribal’tijsko-finskoe jazykoznanie, 23–32.

SKARDŽIUS, P. 1943: Lietuvių kalbos žodžių daryba, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas. (= id., Rinktiniai raštai 1, parengė A. Rosinas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1996.)

STALTMANE, V. Ē. 1981: Latyšskaja antroponimija. Familii, Moskva: Nauka.

STEINBERGS, A. 1996–1997: The reconstruction of Proto–Baltic body parts. Linguistica Baltica 5–6, 21–31.

TERNOVSKAJA, O. S. 1977: Leksika, svjazannaja s obrjadami žatvennogo cikla. T. M. Sudnik, T. V. Civ’jan, red., Slavjanskoe i balkanskoe jazykoznanie, Moskva: Nauka, 77–130.

TRAUTMANN, R. 1923: Baltisch-slavisches Wörterbuch, Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht.

TRAUTMANN, R. 1925: Die altpreußischen Personennamen, Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht.

VARBOT, Ž. Ž. 1984: Praslavjanskaja morfonologija. Slovoobrazovanie i ètimologija, Moskva: Nauka.

VASMER [FASMER], M. 1986–1987: Ètimologičeskij slovar’ russkogo jazyka 1–4, Moskva: Progress.

ZINKEVIČIUS, Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis.

ZINKEVIČIUS, Z. 1980: Lietuvių kalbos istorinė gramatika 1, Vilnius: Mokslas.

Rolandas Kregždys

Gauta 2004 12 21

Vilniaus universitetas

Kauno humanitarinis fakultetas

Lietuvių filologijos katedra

Muitinės g. 8, 44280 Kaunas, Lietuva