SOKFÉLESÉGEK

Skirmantas VALENTAS

NYELVÉSZETI TERMINUSOK A KÖLTÉSZETBEN

Az eső fonetikája az ajkadon (BE 227)

A. Nyka-Niliūnas

A nyelvészeti terminusok (állítmány, tárgy, főnév, eset, betű stb.), amikor költészetben szerepelnek, meglepetést keltenek az olvasókban. Az ilyen használat magyarázatára azokat a verseket, amelyekben ezek a terminusok előfordulnak, néha n y e l v é s z e t i k ö l t é s z e t n e k nevezik. „Az úgynevezett nyelvészeti költészet létrehozására tett kísérletekről tanúskodnak (V. Rubavičius – S. V.) verseiben található nyelvészeti terminusok, amelyeket mesterségesen más szavakhoz ragasztottak: már a betűn át szúr; a születések habzó mondatai között...¹. A nyelvészeti költészetet azonban nem szabad különféle terminusok összeillesztésével (barba non facit philosophum!) azonosítani, legalább két okból. Először is, e logika szerint azokat a verseket, amelyekben matematikai vagy kémiai terminusok szerepelnek (példákat találnánk – még ha nem is a litván költészetben), „matematikai költészetnek” vagy „kémiai költészetnek” kellene neveznünk. Ez pedig már abszurdum. Másodszor, a nyelvészeti költészet meglehetősen szigorú szerkezetű jelenség. Ide tartoznak az egyértelmű etimológiák is (lásd a jotvingok, poroszok, Dubysa stb. eredetmagyarázatait S. Geda „Zöld borostyán nyakláncaiban”), valamint a hasonló formák ismétlődése ugyanabban vagy szomszédos sorokban (vö. A. Žukauskas Hány apró kő, kövecske, kövecskényi, kő című versét). Ez sajátos, bár naiv g r a m m a t i k a k ö l t é s z e t b e n létrehozására tett kísérletekre emlékeztet. A költészet és a grammatika közötti szoros kapcsolatot akkor is látjuk, amikor a szövegben semmilyen terminus nincs, amikor rejtett nyelvi elemzés rejlik benne – alliterációk, anagrammák, álcázott etimológia. Az utóbbi jelenségeket a k ö l t é s z e t n y e l v é s z e t i j e l l e g é n e k nevezhetjük; a nyelvészeti terminusok csak akkor tartoznának ide, ha sikerülne használatuk logikáját megtalálni.

Harminc évvel ezelőtt R. Jakobson híres tanulmányát, amelyben részletesen tárgyalta a költészet és a nyelvészet kapcsolatait, O. Mandelstam soraival kezdte: И глагольных окончаний колокол / Мне в дали указывает

¹ Kniūkšta P. Rasytojas ir žodis. V., 1981. P. 35.

78

„Az igevégződések harangja / A távolban mutatja az utat nekem.” Hasonló sorokat találunk mind O. Mandelstam költészetében (említés történik a görög ige aorisztoszáról, augmentumáról stb.), mind pedig a litván költők (S. Gedos, Just. Marcinkevičius, V. Rubavičius és mások) verseiben. Egyes költők műveiben a nyelvészeti szakkifejezések ritkák, szinte véletlenszerűek, másokéban gyakoriak, a gondolat magját alkotják.

Miért éppen nyelvészeti, és nem mondjuk természettudományos szakkifejezések fordulnak elő leggyakrabban a költészetben? Talán azért, mert a nyelv az ember számára mindig egyszerre tűnt közelinek és titokzatos lénynek. Erről már Homérosz műveiben is szó esik, amelyekben az istenek és az emberek nyelvének szavait említik (Iliász XX 72–74, Odüsszeia X 305–306).

A nyelvészeti szakkifejezések használata sok esetben könnyen érthető módon magyarázható a nyelv és a világ izomorfizmusával, vagyis szerkezeti azonosságával. A nyelv olyan struktúra, amelyet az ember az evolúció folyamán hozott létre. Ugyanakkor más képződményeket is létrehozott, például településeket. Vannak olyan struktúrák is, amelyeket az ember csak részben hozott létre, ilyen például a táj. Érthető, hogy sem a település, sem a táj nem kapcsolható közvetlenül a nyelvhez. Csak a struktúráik hasonlíthatók össze. Ez nem fantazmagória: a koppenhágai nyelvészeti iskolában kidolgozott módszer (a glosszematika) a nyelv vizsgálatára szolgál, de másfajta objektumok – például városok – struktúrájának feltárására is alkalmas. Ezt az egyetemességet könnyű megmagyarázni: miért kellett volna az embernek minden képződményhez különböző struktúrákat kitalálnia? Ezért beszélhetünk a város vagy a táj grammatikájáról:

városunkat az ősz személytelen grammatikája képzelte el az utcák reklámokkal és női mosolyokkal tetováltak ó, drágám, szívünkben az idő csupán bővítmény és könnyeid hibásan hangsúlyozottak (EI 29)

Elveszem a fenyvesek, folyók, tavak grammatikáját (BM 182)

Úgy tűnik, hogy a nyelvészeti szakkifejezések költészeti használata nem alkot érzékelhető rendszert, ezért minden szerző művét külön-külön kell szemügyre vennünk. Talán a legkorábbi példákat J. Žlabys-Žengė 1927-ben írt „A tavasz grammatikája” című versében találjuk:

Lehullott, lehullottak a fejemről a főnevek.

79

Elég! A tavasz ragozza a virágokat: – virágok, virágok, virágoknak,

/.../

Neki, amikor szerteszét hullottak a szőke hajú főnevek...

/.../

Lehullott a nagy Ó, a nagy főnév, átölelve a nyugati égbolt felét.

/.../

Emlékszel-e még, hogy egyszer a főnévben csillagok voltak? (PG 89--91)

Ennek a „négy szél” mozgalomhoz tartozó költőnek a poézisére kétségtelenül hatott a „Négy szél” lázadóinak azon nézete, hogy a költészet és a nyelvészet elválaszthatatlanok egymástól (ezt az állítást az említett kiadvány minden számában újra és újra megismétlik). Mintha e nézetet igazolnák A. Nyka-Niliūnas néhány évtizeddel később írt sorai, amelyek látható párhuzamot vonnak a grammatika és a világ között:

Hatalmas Grammatika, a szótár Birodalma, ahol a Nemes Ige uralkodik, a kövér Melléknév és a mezítelen Főnév, ahol elfér minden Fájdalmunk <...> <...> az áprilisi Eső fonetikája ajkadon, a szél Szintaxisa és a hó ábécéje, -- az egyetlen lét az idő Áradatával szemben <...> (BE 227)

80

A. Nyka-Niliūnas által leírt világ és grammatika közötti kapcsolatok gyakran olyan szorosak, hogy a versben megkezdődik a szavak költői szófajok szerinti felosztása. Különleges esetként Just. Marcinkevičius „A nyelv házai” című versét említhetjük. Emeljük ki csupán ezeket a sorokat:

A főnevek teteje, az igék ajtaja, a melléknevek ablakai. (BP 43)

Csupán metaforák ezek? És ha metaforák is (hiszen a metafora a megismerési folyamat egyik eleme), rejlik-e mögöttük valamiféle valóság?

Az főnév = tető, az ige = ajtó, a melléknév = ablak egyenlőségeiből felállítható a következő korreláció: főnév: tető = ige: ajtó = melléknév: ablak. Közelebbről megvizsgálva látjuk, hogy ezek az egyenlőségek megalapozottak: a tető (főnév) az, ami szilárd és mozdulatlan; az ajtó (ige) az, ami állandóan mozog (mert nyitják-csukják); az ablak megmutatja, milyen a világ, ezért melléknév. Ezzel az értelmezéssel feltehetően könnyen egyetértenének azok az irodalomkutatók, akik szerint „a kifejezett világmodell a nyelvtől függ” (V. Daujotytė). Ez az értelmezés széles körben Sapiro–Whorf-hipotézisként ismert, noha már a XVII. században B. Spinoza is megfogalmazott hasonló gondolatokat, és a grammatikában egy sajátos világ tükröződését vélte felfedezni. Ezért az a gondolat sem tekinthető pusztán költői leleménynek, hogy a „ajtó” fogalmát igével kellene kifejezni. Néhány évtizeddel ezelőtt B. Lee Whorf merész kérdést tett fel az európai nyelvek szófaji osztályozásának tökéletlenségéről: miért főnév a „villám” szó, ha folyamatot, nem pedig tárgyat jelent?

Just. Marcinkevičius osztályozását alátámasztja e cikk szerzőjének pszicholingvisztikai kísérlete is. Ennek során 100 diáknak (csak azoknak, akik soha nem olvasták vagy hallották ezt a verset) azt kellett meghatároznia, hogy a következő szavak melyik szófajhoz tartoznak (főnév, melléknév vagy ige): tető, ajtó, ablak. A kísérlet résztvevői két feltételt kaptak: a szavak osztályozásakor kizárólag a dolgok jelentésére kellett figyelniük (nem a grammatikai jegyekre vagy a szintaktikai pozíciókra), egy-egy szófajhoz azonban csak egyetlen szó tartozhatott. Az eredmények összesítésekor kiderült, hogy a kísérleti résztvevők több mint kétharmada úgy vélte, hogy a tető főnév, az ablak melléknév, az ajtó pedig ige. Vagyis a kísérleti alanyok ugyanazt a szöveget alkották meg, mint amelyet a szóban forgó versben találunk. Ebben az esetben a költői lelemény egybeesik a szemantikai elemzéssel.

6—880

81

A világ és a grammatika hasonló párhuzamba állításával J. Erlickas humoros költészetében is találkozunk:

S a hold — félmelléknévként — felkel, És beszélgetnek a csillagpontok, Hogy a jó természetű körülmények Örökre magamra hagytak. /…/ Csak a kis ostoba partikula Énekel a participiumok lakomáján... (R 152)

A költészeti terminusok bősége V. Rubavičius költészetében egy ideig nemcsak az olvasók, hanem az irodalomkritikusok és nyelvészek figyelmét is felkeltette. P. Žemgulytė így jellemzi a költői alkotás e vonását: „V. Rubavičius költészetében a betű, a mondat, a grammatika, a metafora és más fogalmak gyakran használatosak, és tudatunkban nagyon világos határaik vannak. A költő igyekszik kitágítani ezeket, azáltal, hogy a szót új formában vagy szokatlan szókapcsolatban használja („saját betűtlen szemével” és hasonlók).”² A kritikus egy érdekes kérdést is felvet, és megpróbál válaszolni rá: „Miért kapaszkodik V. Rubavičius ennyire a nyelvi dolgokba? Talán azért, mert nem bölcsész, és csak most találkozik azzal, amit mi már a felsőoktatásban tanultunk?”³ Ellenvetést tennénk: V. Rubavičius műveiben nem találkozunk olyan nyelvészeti terminusokkal, amelyek ne lennének ismertek a középiskolai tananyagból, és ezért mindenki számára érthetők. A terminushasználat tehát valószínűleg abból a költői törekvésből ered, hogy a nyelv világát ábrázolja, nem pedig abból a vágyból, hogy a költészetet „tudományosítsa”. Mi a terminushasználat logikája? Próbáljunk választ adni erre a kérdésre a „Laiko įtampa” (1981) és az „Eilinė istorija” (1985) című kötetek alapján.

A leggyakoribb és legsikeresebb kísérletek akkor születnek, amikor a nyelv grammatikáját a látható világ szerkezetével próbálják összekapcsolni, vagyis azt igyekeznek sugallni, hogy a világnak is van grammatikája:

Ez az óra — az örökkévalóság fecskéje, a város csendben rágja a hold altatótábláját, és nem alszik el — utcáinak szétszórt csapatai megszegve a grammatikai normákat a szerető agyba törnek, mint elkésett képek (LĮ 61)

² Žemgulytė P. Ant sėkmės — nesėkmės svarstyklių // Literatūra ir menas. 1986 spalio 11. P. 6—7.

³ Ten pat.

82

A nyelvtani egységek közül V. Rubavičius költészetében a legnagyobb hangsúly a r a g o z á s r a esik:

Eljutott Hozzá, egészen az ürességig ragozva a sorsodat (LĮ 20)

fájdalmas életed az én foglyul ejtett álmom légy erős átkozd meg a mondatok mesteri kidolgozottságát és ritmusát a hétköznapok sorát, amely úgy ragozza a szenvedést, mint egy pohár bort (LĮ 46)

a nap a vérig megtanít a felsorakozás szabályaira a világ megold és ragoz minket (EI 28)

A linksnis terminus itt feltehetően „valamely objektum összes lehetséges formája” értelemben szerepel. Érdekes, hogy az antik hagyományban ezt a terminust (gör. ptōsis = lat. casus „esés”) nagyon tág értelemben használták: például a jelen időn kívüli összes időt is r a g o k n a k nevezték.

V. Rubavičius nagy figyelmet szentel a nyelv grafikai (látható) aspektusának:

madárpontok és vesszők választanak el minket a távoli, kékes sirály felkiáltójelként fúródik nyitott ajkaidba (EI 32)

az utcák éles felkiáltójelei békén hagyják testünket (LĮ 90)

a tavaszi esőtől megperzselt dombok — ironikusan fájdalmas központozási hiba (LĮ 52)

Azokban a példákban, amelyek a nyelv grafikai aspektusáról szólnak, leginkább a raidė „betű” terminus tűnik szembe:

a szél körös-körül komoran és olvashatatlanul betűzött (EI 49)

haláluk a betűért való (LĮ 70)

83

mint a pókok, amelyek az ég és a zene között hálót szőnek – bele hull az üresség – magánhangzók és mássalhangzók születnek (LĮ 69)

A betű terminus használata igen tág. Az egyértelmű metaforától terjed

néhány madárbetű a hóban (LĮ 107)

levágjuk magunkat amikor elfelejtenek minket amint elfelejtenek minket betű szerint elporladunk (LĮ 78)

a teljes abszurditásig a kutya hamarosan és csendben elszalad, betűktől megszállottan (LĮ 75)

A betű terminus (megfelelői: betű szerint, magánhangzó, mássalhangzó) tűnt a legéletképesebbnek. Az idő múlásával a költő nyelvészet iránti figyelme lassan elhalványult. A „Ég és más természeti erők” című könyvben csak ezt találjuk:

és a nyomot betű visszahozza hogy az emlékezetnek könnyebb és biztonságosabb legyen (D 14)

betűtlen mosoly kortya (D 41)

a konzervdoboz betű szerint elgurult (D 48)

váratlanul a torkából gyökerestül tépi ki az első magánhangzót (D 58)

Arra lehet következtetni, hogy a nyelvészeti terminusokkal végzett, az olvasót sokkoló kísérletet a költő feltehetően befejezte. A próbálkozás érdekes volt,

84

azonban sikertelen. A kudarc oka egyszerű: a terminusok a tudományos stílushoz tartoznak (metanyelvi funkció), míg a vers a poétikai funkcióra épül. A metanyelvi és a poétikai funkció ellentétes pólusok: ezért legalábbis napjainkban nem írnak nyelvtanokat verssorokban, a versekben pedig ritkán találunk tudományos terminusokat.

Végezetül érdemes megállnunk S. Geda két versénél. Ennek a költőnek a műveiben a nyelvészeti gondolat gyakran nagyon világosan fejeződik ki, a nyelvi elemzés pedig – bár költői lelemény és képzelet szövi át – érdekes, és könnyen „adja magát” a strukturális általánosításnak. Ilyen a „Simonas Daukantas, aki a „Būdą senovės lietuvių ir žemaičių” című művet írja:

Daukantas leginkább azon kesergett, hogy tudomása szerint a žemaitiai, amikor meglátták a Balti-tengert, mindig elámultak és kővé kezdtek válni

az emanáció láttán egyetlen kiútjuk az volt, hogy megdermedjenek, főnévvé váljanak; a melléknév semmit sem mond, valahol a menni és a menendő között gyötrődik (ŽGV 42)

és az „1985-ös megjegyzés”:

Vytautas Bložė elfelejtette: Skomanto ősi jotving államában

egyetlen főnév sem volt, csak igék (ŽGV 43)

A két verset összevetve világosan megfogalmazott ellentétet látunk: főnévvé váló žemaitiai és jotvingok, akiknek nincs

85

főnevek. Ez az ellentét még jobban érthetővé válik, ha felidézzük, hogy a žemaitiaiak keleti balták, a jotvingok pedig nyugati balták. Tehát, akárcsak Just. Marcinkevičius „A nyelv házaiban” című művében, költői osztályozással van dolgunk. Az utóbbi esetben azonban ezt már semmiféle nyelvi anyaggal nem lehet alátámasztani — ez csupán bájos költői fantázia.

Ez a néhány megjegyzés arra enged következtetni, hogy a versekben a nyelvészeti terminusok, bár önmagukban nem teremtenek nyelvészeti költészetet, gyakran lehetővé teszik az embert körülvevő nyelvi tér átgondolását.

R ö v i d í t é s e k

BE — Nyka-Niliūnas A. Būties erozija. V., 1989.

BM — Žukauskas A. Benamė meilė. V., 1983.

BP — Marcinkevičius Just. Būk ir palaimink. V., 1980.

D — Rubavičius V. Dangus ir kitos gamtos jėgos. V., 1988.

EI — Rubavičius V. Eilinė istorija. V., 1985.

LĮ — Rubavičius V. Laiko įtampa. V., 1981.

PG — Žlabys-Žengė J. Pavasarių gramatikos. V., 1992.

R — Erlickas J. Raštai ir kt. V., 1987.

ŽGV — S. Geda. Žalio gintaro vėriniai. V., 1988.

A rövidítés után álló számok azt az oldalt jelölik, ahonnan az idézet származik.

86