LAIMA NEVINSKAITĖ

Litván Nyelvi Intézet

A NYELVET FENYEGETŐ VESZÉLYEK ÉS A NYELV GONDOZÁSA: AZ ÚJSÁGÍRÓK NÉZŐPONTJA

A tanulmány egy nyelvhasználói csoport, az újságírók nyelvet fenyegető veszélyekkel és a nyelv gondozásának szükségességével kapcsolatos nézeteit elemzi. Azért választottuk a nyelvhasználók attitűdjeinek ezt a tárgyát, mert a nyelvet fenyegető veszélyeket gyakran a nyelvgondozás szükségességét alátámasztó indokként említik. E kutatás célja annak feltárása, hogy a nyelvhasználók szerint azért van szükség a nyelv gondozására, mert érzékelik a nyelvet fenyegető veszélyeket. A kitűzött célt a nyelvpolitika indítékainak elemzésével, valamint a litván nyelvpolitika ebből a szempontból történő tárgyalásával kívánjuk elérni.

Az újságírók értékes nyelvhasználói csoportot jelentenek a kutatás számára, mivel számukra a nyelv nemcsak a mindennapi kommunikáció, hanem a munka eszköze is. A nyelvpolitika fontos célcsoportját is alkotják, hiszen az újságírói tapasztalat lehetővé teszi számukra, hogy mérlegeljék a nyelvpolitika szükségességét és megvalósításának módjait.

A tanulmány a „Baltikumi szociolingvisztika (BalSoc): a társadalom nyelvi önismerete Litvániában és Lettországban”¹ című projekt keretében gyűjtött kvalitatív interjúk adatait vizsgálja. A kutatás során 32–42 éves férfi rádió- és televíziós műsorvezetőket, valamint újságírókat kérdeztek meg; összesen 24 válaszadó vett részt. Bár az ilyen mintavétel korlátozza az eredmények valamennyi médiamunkásra, sőt még inkább a társadalom egészére való általánosíthatóságát, a homogén minta lehetővé teszi, hogy az életkortól és nemtől függetlenül feltárjuk egy csoport véleményeinek lehető legnagyobb változatosságát. A mintába került rádiós és televíziós dolgozók többségének van tapasztalata a rádióban vagy televízióban élőben, spontán módon történő beszédben.

A kutatási mintát két kritérium alapján állították össze. Az első a válaszadó nyelvi képzettsége volt. Ennek alapján különítették el a „szakembereket” – azokat a válaszadókat, akiket tanulmányaik során nyelvre és beszédre oktattak – és a „nem szakembereket” –

¹ A projektet 2009-ben a Litván Nyelvi Intézet valósította meg. A felmérést július és szeptember között végezték. A projektet az Állami Tudományos és Tanulmányi Alap támogatta.

L. NEVINSKAITĖ. Grėsmės kalbai ir kalbos priežiūra: žurnalistų požiūris

173

ilyen végzettséget tanulmányaik során nem szereztek. A szakmai csoportba azok az újságírók és műsorvezetők kerültek, akik újságírói vagy színészi végzettséggel rendelkeztek. A második kritérium a műsor (vagy műsorok) közönsége volt, amelyben a válaszadó dolgozott. Ennek alapján a népszerű műsorok, illetve az ifjúsági műsorok vezetőit, valamint a közéleti műsorok és az idősebb korosztálynak szóló műsorok vezetőit különítettük el. E két kritérium alapján négy csoportból álló mintát alakítottunk ki, és mindegyik csoportból hat válaszadót választottunk ki. Ebben a tanulmányban a válaszadók idézésekor nem tüntetjük fel műsoruk jellegét és végzettségüket, mivel az e kategóriák szerinti elemzés nem mutatott lényeges különbségeket az álláspontok között.

A NYELVET FENYEGETŐ VESZÉLYEK MINT A NYELVPOLITIKA MOTÍVUMA

A nyelvpolitika legegyszerűbben úgy határozható meg, mint valakinek arra irányuló erőfeszítése, hogy valamilyen okból megváltoztassa valamely közösség nyelvi viselkedését. Ezek az okok sokfélék lehetnek – attól a banális felismeréstől, hogy valakinek nem tetszik, ahogyan egy csoport beszél, egészen addig az összetett gondolatig, hogy a közösség nyelve megőrzésével kultúráját is fenntarthatja (Kaplan, Baldauf 1997: 3–4).

Žinome ir dažnai cituojame R. Cooperio (1989) kalbos politikos modelyje priežastys galėtų būti nurodomos kaip tikslai: „Kokie veikėjai siekia paveikti kokią elgseną, kokių žmonių, kokiais tikslais, kokiomis sąlygomis, kokiomis priemonėmis, kaip priimdami sprendimus ir kokių pasiekdami rezultatų?“ Tikslai apibūdina, kokio kalbinio elgesio pokyčio siekiama, tačiau nepaaiškina pasirinkimo priežasčių. Pavyzdžiui, įvairių autorių minimi kalbos politikos tikslai yra kalbos norminimas, rašybos standartizavimas, modernizavimas, kalbos gryninimas, atgaivinimas, kalbos išlaikymas ir kt. (Kaplan, Baldauf 1997; Hornberger 2006). Ir šie, ir kitų autorių įvardijami tikslai nurodo siekiamą kalbos politikos rezultatą, tačiau nepaaiškina, dėl kokių priežasčių apskritai imamasi kalbos politikos, kodėl iškeliami vienokie ar kitokie tikslai. Būtent tai atskleidžia kalbos politikos motyvai: kodėl ir dėl ko siekiama tų pokyčių.

A nyelvpolitika indítékait az elméleti nyelvtervezési szakirodalom jóval kevésbé tárgyalja, mint a nyelvpolitika céljait. R. Cooper említett modellje szerint a célok lehetnek nyíltak (amikor a nyelvvel kapcsolatos viselkedés megváltoztatására törekednek) és rejtettek (amikor nem a nyelvvel kapcsolatos változásokat kívánnak elérni, vagyis bizonyos érdekeket – például a kiváltságok és a hatalom megőrzését – szolgálják), de ezeket részletesebben nem vizsgálja (Cooper 1989).

174

KALBOS KULTŪRA | 82

Vieną išsamiausių kalbos politikos motyvų analizų yra pateikęs D. Ageris (2001). Autoriaus teigimu, kalbos politikos motyvaciją (stimulą) sudaro trys elementai: motyvai, susiję su konkrečiu planu ar politika apskritai; politikos veikėjų nuostatos dėl tam tikros kalbos ar jos variantų; konkretesni tikslai, kurių jie nori pasiekti. Taigi D. Ageris atskiria kalbos politikos tikslus ir motyvus: motyvai paaiškina, kokios priežastys lemia kalbos politikos pastangas, tikslai – kokių konkrečių rezultatų siekiama. Pats autorius pateikia tokius apibendrintus galimus kalbos politikos motyvus (Ager 2001):

1. Identitás. Hagyományosan a nemzeti és etnikai identitás meghatározásának egyik legfontosabb ismérve a nyelv, a nyelvpolitika indítékaként pedig gyakran említik a nemzeti identitás kialakítását, megerősítését és megőrzését, valamint a saját nyelvre való büszkeséget. Ez az indíték például igen fontos a franciaországi nyelvpolitika szempontjából.

2. Ideológia. Ebben az esetben a nyelvpolitikát az országban uralkodó, a standard nyelvvel és annak más nyelvváltozatokhoz való viszonyával kapcsolatos ideológia határozza meg. Ezt az indítékot például Nagy-Britanniában alkalmazták a standard nyelv oktatásának erősítésére (a nyelvjárások rovására) az iskolákban.

3. Imázs. Ez az indíték fontos szerepet játszik azokban a nyelvpolitikai intézkedésekben, amelyek célja az ország nyelvének népszerűsítése a világban, például a British Council kirendeltségeinek, a francia kulturális központoknak és más országok kulturális központjainak a világ különböző országaiban végzett tevékenységében.

4. Bizonytalanság. Olyan helyzet, amikor a nyelvpolitikai intézkedésekkel egy nép vagy etnikai csoport nyelvét igyekeznek megőrizni, mert más nyelvek hatását a kialakult identitást vagy általában a kultúrát fenyegető veszélynek tekintik. A nyelvi globalizáció egész diskurzusa erre az indítékra épül (lásd Phillipson, Skutnabb-Kangas 1996). Az ilyen nyelvpolitika egyik példája, amelyben ez az indíték jól látható, Franciaország: attól tartanak, hogy az angolból átvett új terminusok elpusztíthatják „a francia kultúrát, a francia életmódot, a francia tudományt, sőt magát Franciaországot” (Ager 2001: 77). A bizonytalanság indítéka abban a követelésben is megmutatkozik, hogy a francia nyelvet (az akkori francia kulturális minisztert idézve) ne „használják másodlagos célokra” – az angolhoz viszonyítva (Ager 1999: 8).

A nyelvpolitika e motívuma szorosan kapcsolódik az elsőhöz – a nemzeti vagy etnikai identitás kialakításához és megőrzéséhez –, de különbségek is vannak közöttük. D. Ager magyarázataiból és példáiból arra lehet következtetni, hogy az identitás

L. NEVINSKAITĖ. Grėsmės kalbai ir kalbos priežiūra: žurnalistų požiūris 175

az indíték nem mindig kapcsolódik a nyelvet fenyegető külső veszélyekhez, noha az identitás kialakítása magában foglalja a más csoportoktól való elhatárolódás igényét is. A bizonytalanság indítéka megmagyarázza azokat a helyzeteket, amikor a kívülről érkező nyelvi fenyegetések gyakran újak vagy erősödőben vannak.

5. Egyenlőtlenség. Olyan helyzetekről van szó, amikor a nyelvpolitikai intézkedések célja a társadalmi kirekesztés és az egyenlőtlenség csökkentése, amelyek különböző alapokon állnak fenn: etnikai hovatartozás, nem, a formális hatalom hiánya. Különböző országokban olyan nyelvpolitikát folytatnak, amely a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelveinek jogállását kívánja elismerni (az őslakos nyelvek státuszának megerősítése Ausztráliában, az EU regionális és kisebbségi nyelvekre vonatkozó politikája); a nyugati országokban a nemek szempontjából semleges nyelvhasználat ösztönzésére irányuló intézkedéseket alkalmaznak.

6. Integráció és a nyelv instrumentális funkciója. Ez az indíték gyakrabban hat a kisebbségi, etnikai és nyelvi közösségek intézkedéseire, mint az állam által folytatott politikára. Olyan helyzetről van szó, amikor ezek a közösségek változtatni kívánnak nyelvi viselkedésükön, vagy befolyásolni akarják a nyelvpolitikát gazdasági, pragmatikus célok (például jobb munkalehetőségek) elérése, illetve bizonyos csoportokba való integrálódás érdekében.

Ezek az indítékok kellően átfogóak ahhoz, hogy a kutatásban alkalmazhatók legyenek. Alapjukon a litván nyelvpolitika, valamint a nyelvhasználók ahhoz való viszonya is elemezhető.

A litván nyelvpolitika motivációja az Állami Nyelvpolitikai Irányelvek (az érvényben lévő irányelvek a 2003–2008-as időszakra vonatkoztak; a 2009–2013-as irányelvek tervezete már elkészült, de a Seimas még nem hagyta jóvá) és a nyilvános viták alapján vizsgálható. Az irányelvek nem nevezik meg közvetlenül a nyelvpolitika indítékait, de más rendelkezésekből feltárhatók (VKPG 2003; VKPG 2008). A két dokumentum összehasonlításakor nem észlelhetők lényeges különbségek a nyelvpolitika indítékai tekintetében, a cikk azonban részletesebben a 2003-ban jóváhagyott dokumentumot elemzi.

Az irányelvek elemzéséből kitűnik, hogy a nyelvpolitika mindenekelőtt a nemzeti identitással kapcsolódik össze, mivel az irányelvek első mondata rámutat a nyelv és az identitás kapcsolatára: „A litván nyelv Litvánia nemzeti és kulturális sajátosságának alapja”. A nyelvpolitika fő céljának megfogalmazásában („a nyelvi örökség megőrzése és fejlődésének ösztönzése annak érdekében, hogy biztosítsák a litván nyelv funkcionalitását a közélet minden területén”) részben felismerhető az instrumentális indíték – a nyelvpolitika célja, hogy a nyelv betölthesse funkcióit –, részben pedig a biztonsági indíték – hogy a litván nyelv fő nyelvként működjön

176

KALBOS KULTŪRA | 82

a közéletben, és ne szorítsák ki más nyelvek. A nyelvpolitika legfontosabb feladatának megfogalmazása („hogy a társadalom felismerje saját nyelvének értékét, és ne veszítse el a belé vetett bizalmát annak lehetséges…”) szintén nehezen értelmezhető egyértelműen: itt a nemzeti identitás és az ideológiai (a nyelv értékessége), valamint az instrumentális (a nyelv funkcionalitása) indíték is felismerhető.

Az irányelvekben bemutatott jelenlegi helyzet áttekintésében azonban nagyon világosan megjelenik a D. Ager által megnevezett bizonytalanság indítéka, mivel itt nagy teret szentelnek a nyelvet fenyegető veszélyek leírásának. Három bekezdés is a globalizációval és az angol nyelvvel foglalkozik, a litván nyelv globalizációtól való megóvásának indítéka pedig ismét összekapcsolódik a nemzeti identitás indítékával: „Az állami nyelvpolitikának ellensúlyt kell teremtenie a globalizáció által előidézett új értékorientációkkal szemben, különben a jövő tudástársadalma elveszítheti nyelvét, sőt általában véve nemzeti identitását is.” Egyébként a globalizáció tárgyalásakor a célok között szereplő funkcionalitási kritériumot negatívan értékelik, mivel ez „elválasztja a nyelvet a kultúrától, valamint az azt használó és létrehozó emberektől”.

Ezután ismét előtérbe kerül a bizonytalanság, vagyis az angol nyelv jelentette fenyegetéssel kapcsolatos indíték: azt állítják, hogy „nem garantált a litván állampolgárok joga arra, hogy munkaviszonyukat az államnyelven tartsák fenn, és szakmai képesítésüket azon fejlesszék”; ezt azzal indokolják, hogy a normatív és műszaki dokumentációt nem kötelező lefordítani az államnyelvre, és a felsőoktatási intézményekben egyre több angol nyelvű kurzus indul. Az áttekintés egy további, a bizonytalanság indítékával összefüggő külső nyelvi fenyegetést is említ: az információs technológiák fejlődését, amely „sokkal gyorsabb, mint az elektronikus környezet litvánosítására irányuló munka”.

Összefoglalásképpen elmondható, hogy az irányelvekben a nyelvpolitika több indítéka is felismerhető: a nyelv kapcsolata a nemzeti identitással, a bizonytalanság, valamint részben az instrumentális indíték. Bemutatásuk módját tekintve azonban nagyobb hangsúlyt kap a nemzeti identitás megerősítése és a nyelv védelme.

A nyelvet fenyegető veszélyek és a nemzeti identitás diskurzusa a nyilvános vitákban is meglehetősen jól látható, bár megítélése itt eltérő. A témával kapcsolatos valamennyi nyilvános vita részletes elemzésének igénye nélkül csupán néhány jellegzetes véleményt ismertetünk. A nyelvet fenyegető veszélyekről például egy parlamenti képviselő szájából is hallhatunk: „Világosan érzékelhető, hogy a litván nyelvet veszély fenyegeti. A régi, gyönyörű nyelv a kihalás szélén áll.” A veszélyt mindenekelőtt az angol nyelvvel hozzák összefüggésbe, a korai idegennyelv-oktatást pedig negatívan értékelik (az idézett parlamenti képviselő Dalia Teišerskytė; Kalbos išlikimas, 2008). Egy másik cikkben szintén az angol nyelvvel kapcsolják össze a litván nyelvet fenyegető veszélyt, az idézett szereplő beszédében pedig nyilvánvaló védekező metaforák szerepelnek: „A Seimas […] át

L. NEVINSKAITĖ. Grėsmės kalbai ir kalbos priežiūra: žurnalistų požiūris

177

a visszaállított függetlenség valamennyi évében sem tudott elfogadni egy szigorú törvényt, amely védené a litván nyelvet, és megbízható fegyver lenne az anyanyelv őrzői számára, akik a divatos idegen szavakkal harcolnak” (Gliožerienė 2004). Az ilyen véleményekben gyakran megjelenik a nyelv mint a nemzeti identitás alapvető összetevőjének motívuma is: például a korábban idézett politikusnő véleménye szerint a politikusoknak nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk a litván nyelvre, mert „ha az meggörnyed és megbetegszik, olyan lesz Litvánia is, annál is inkább, mivel a litván nyelv egy kis ország nagy nyelve” (Kalbos išlikimas, 2008).

Mások vitatják az ilyen véleményeket. Egyes közéleti vagy politikai szereplők szerint más nyelvek elemei nem jelentenek fenyegetést a nyelvre, és a nyelv ereje attól függ, mennyire képes tükrözni a valóságot: „Meg vagyok győződve arról, hogy sem a tudósokkal szemben támasztott követelmény, hogy angolul publikálják cikkeiket, sem a Laisvės sugárúton vagy a Gediminas sugárúton látható ostoba feliratok nem kapcsolódnak a nyelvünk jövőjéhez. [...] Szerintem nem ezért kerül veszélybe a nyelv... Általában mindig akkor kerül veszélybe, amikor megszűnik spontán módon fejlődni, amikor már nem a legjobb eszköz önmagunk kifejezésére [...]” (Egidijus Aleksandravičius; Lietuvių kalba Lietuvoje, 2004). Nerija Putinaitė tudományos és oktatási miniszterhelyettes sem lát fenyegetést (Čyvas 2009). Talán a legmarkánsabban a diaszpórában élő újságíró és blogger, Andrius Užkalnis fogalmazta meg ezt az álláspontot: „a litván nyelvet fenyegető veszély önző fundamentalisták kitalációja” (Užkalnis 2008). Irena Smetonienė, a Litván Nyelvi Bizottság elnöke, az egyik interjúban mérsékelt álláspontot képvisel, és azt állítja, hogy a litván nyelvet fenyegeti az angol nyelv, de nem jobban, mint más nyelveket: „ma a mi nyelvünk, akárcsak minden más nyelv, szembesül az úgynevezett lingua francával – az angol nyelvvel és annak hatásával. Ezt azonban minden nyelv tapasztalja” (Žiugždienė 2008).

AZ ÚJSÁGÍRÓK VÉLEMÉNYE A LITVÁN NYELVET FENYEGETŐ VESZÉLYEKRŐL

A litván nyelvet fenyegető veszélyekről az említett kutatás során megkérdezett újságírókat kérdeztük. A cikkben 23 (a 24 megkérdezett közül) válaszadó interjúanyagát használtuk fel (az egyik interjúban semmi nem hangzott el a veszélyekről és a nyelv ápolásáról). A válaszok nyelvezete csak minimális javításon esett át.

A beszélgetések során az újságíróknak sok más kérdés mellett a litván nyelvet és annak minőségét fenyegető veszélyekről is feltettük a következő kérdést: „Ön szerint jelenleg

178 KALBOS KULTŪRA | 82

fenyegeti-e veszély a litván nyelvet, annak fennmaradását és minőségét? Ha igen, milyen veszélyek ezek, és honnan erednek?”

A nyelvet fenyegető veszélyekre vonatkozó kérdésre adott válaszokat összefoglalva nyolc újságíró nevezett meg egy vagy másik veszélyforrást, a többiek (15-en) pedig azt állították, hogy nem látnak semmilyen veszélyt a litván nyelvre nézve. Fontos megjegyezni, hogy ezek a számok a kérdésre adott spontán válaszokat mutatják. Amikor a válaszadókat tovább kérdeztük a nyelvet fenyegető konkrét veszélyekről (globalizáció és angol nyelv, információs technológiák, többnyelvűség), azok közül is néhányan, akik kezdetben nem említettek ilyen veszélyeket, egyetértettek azzal, hogy a felsorolt tényezők részben veszélyt jelenthetnek a litván nyelvre. Itt azonban a spontán válaszokat tekintjük hitelesebbnek, mivel ekkor a válaszadóknak még nem adtunk támpontokat a lehetséges válaszokhoz.

A nyelvet fenyegető veszélyeket spontán módon megnevező újságírók különféle forrásokhoz kötötték azokat. A vélemények többsége az angol nyelv hatásán alapult; a veszélyeket az információs technológiákkal, az emigrációval, a társadalmi (kulturális) változás általános tendenciáival és a nyelv leértékelődésével is összefüggésbe hozták. Így a válaszadók többsége úgy vélte, hogy az angol nyelv veszélyt jelent a litván nyelvre:

Talán én is csak ezt az egyetlen veszélyt látom – lehet, hogy idővel a mi nyelvünk túlságosan telítődik az angol nyelv különféle kifejezéseivel.

A válaszadók megjegyezték, hogy az angol nyelv nemcsak a litvánra, hanem más nyelvekre is hatással van. E veszély elhárításának kiindulópontjául a régebbi korok nyelvét tekintik:

Maga az angol nyelv nagyon nagy veszély. És nemcsak a litván nyelvre, hanem sok más nyelvre is. [...] Valóban nagy veszély, ha – mondjuk – nem őrizzük meg nyelvi identitásunkat, azt, hogy hogyan kellene beszélnünk, és hogyan beszéltek, mondjuk, az őseink; akkor... bármi megtörténhet, és idővel a nyelvünk mindenféle nemzetközi szóval telik majd meg, míg végül valamilyen nyelvi keverékké válunk, amelyet már litván nyelvnek sem lehet nevezni.

A veszély egyik forrásának, különösen az írott nyelv esetében, az információs technológiákat tekintik:

Rossz példa erre, hogy például az internetes kommentelők, akik a nyilvános térben írnak hozzászólásokat, még a litván betűket sem használják. Csak azt használják, ami mondjuk a billentyűzeten van, és ennyi. Nem törekednek arra, hogy helyesen írjanak. Ez idővel igen komoly veszélyt jelenthet írott nyelvünkre – arra, ahogyan írunk.

L. NEVINSKAITĖ. Grėsmės kalbai ir kalbos priežiūra: žurnalistų požiūris 179

Egyesek a fenyegetést általános kulturális változásokkal hozzák összefüggésbe, megjegyezve, hogy a mai fiatalok jóval kevesebb könyvet olvasnak, ami elszegényíti a nyelvet:

Az interneten is csak felületesen fogyasztják az információt – röviden, világosan elrendezve. [...] A fiatalok kevesebb könyvet olvasnak, talán a szókincsük is fogy, vagy talán nem is ilyen, nem is fogy, hanem a legfontosabb, hogy ha [az] korábban sem volt meg. A tudás nem bővül. A gyors információ kora van, amikor megkapod, eldobod, megkapod, eldobod, és nem fejlődsz.

A fenyegetést a kivándorlással is összefüggésbe hozzák: a külföldre távozó litvánok már nem őrzik meg a nyelvüket:

[A fenyegetés elsősorban] a migrációból ered, azt hiszem. Ritkán találkoztam olyan tehetséges néppel, amely elfelejtené a rendes litván beszédét. És nagyon haragszom az ilyen emberekre. Londonban is vannak bizonyos érdekeltségeim, ezért időről időre oda kell utaznom, és ilyenkor találkozom az összes kivándorolt litvánnal. Amerikában is sok ilyet láttam, akik tanulni mentek ki, fél évet éltek egy másik országban, és máris akcentussal beszélnek litvánul.

Érdekes egy újságíró megjegyzése arról, hogyan függ össze a nyelv az identitással – nem a nyelv megőrzésének következményeként, hanem annak okaként. Szerinte a nemzet bezárkózása a nyelv leértékeléséhez vezet, ami nem segíti a nyelvet, hiszen azt nem lehet kizárólag nyelvészek erőfeszítéseivel fenntartani:

A legnagyobb fenyegetést az jelenti, hogy a litván nemzet bezárkózott és homofób. A litván nyelvet ugyanis éppen akkor kezdik majd értékelni, amikor szélesítik a látókörüket. [...] Az embereknek maguknak kell akarniuk tiszta, helyes litván nyelven beszélni, nem pedig úgy, hogy valaki korbáccsal áll mellettük, és beszédre kényszeríti őket. Az emberek úgy beszéltek, ahogy akartak, és úgy is fognak beszélni, ahogy akarnak. Senki sem kényszerítheti őket.

Azok a válaszadók, akik szerint a litván nyelvet nem fenyegeti veszély, többféleképpen indokolták véleményüket: sokan a nyelvi változást természetes átalakulásként értékelik, és egyáltalán nem kívánnak fenyegetésekről beszélni; mások a nyelv fennmaradását a nemzet fennmaradásához kötik, és magát a nyelvet nem látják veszélyben; a nyelv „hibáit” átmeneti vagy elszigetelt jelenségeknek tartják, amelyek nem gyakorolnak alapvető hatást a nyelvre, illetve a fenyegetést kizárólag a túl szigorú nyelvi felügyelettel hozzák összefüggésbe.

Mindenekelőtt az foglalható össze érvként, hogy ami jelenleg történik, az a nyelv természetes változása, ezért nincs ok fenyegetésekről beszélni:

Itt megint attól függ, mit tekintünk normának, mert ha mondjuk a Jablonski-féle nyelvet, akkor valószínűleg vannak fenyegetések, de ha a nyelv élő organizmus, akkor utána

180

KALBOS KULTŪRA | 82

ötven év múlva valószínűleg mindenki valahogy másképp fog beszélni, és vajon ez a kihalás veszélyét jelenti-e, és minek a kihalását...

Tegyük fel, [a fenyegetés] ugyanúgy fennáll, mint a litván nemzet számára. Vagyis a világ részévé válunk, és... Na jó, beszélhetünk az anglicizmusokról és így tovább. És mondjuk a kommunikációs eszközök még inkább felgyorsítják az egész folyamatot. De nem gondolom, hogy a litván nyelvnek olyannak kell maradnia, amilyenné ott, nem is tudom, a 19. század végére formálódott, és hogy ne változhatna [...].

Néhány másik újságíró úgy véli, hogy a nyelv fennmaradása a nemzet fennmaradásával függ össze, magát a nyelvet pedig nem fenyegeti veszély. Itt is a kivándorlók példájára hivatkoznak:

Úgy gondolom, hogy ezek a fenyegetések elválaszthatatlanok azoktól a fenyegetésektől, amelyek általában minket, mint Lit[vániát] érnek... Ha létezik olyasmi, mint a litván mivolt, akkor ez ugyanaz, összefügg, ugyanaz. Amíg lesznek litvánok, lesz litván nyelv is. Amíg lesznek olyanok, akik litvánként tekintenek magukra, addig lesz litván nyelv is. Hiszen a Dalfesztiválra odajönnek az amerikaiak, már régóta nem beszélnek [litvánul], de valamilyen igényt azért éreznek. Optimistán [állok hozzá]...

A nyelvi problémákat múló jelenségnek is tekintik, vagy azt állítják, hogy az egyes nyelvi normáktól való eltérések alapvetően nem károsítják a nyelvet:

Vannak bizonyos hullámok: most elterjedt ez a fajta angolos beszéd, de... Az ember elér egy bizonyos életszakaszt, amikor egyszerűen szégyell olyan nyelven beszélni, amely tele van mindenféle ostobasággal. A fiataloknak viszont ez jó móka.

Igen, a szovjet időkben az orosz nyelv jelentett nagyon komoly fenyegetést, és így tovább. Most – semmi, most teljesen szabadok vagyunk. A litván nyelvet most pontosan ugyanaz fenyegeti, mint a francia, a német vagy mondjuk az angol nyelvet. De hogy mi [fenyegeti], azt nem tudom, talán az internet... De ezek az általános jelenségek [amelyek az angol nyelvből erednek], [...] akarjuk vagy sem, biztosan nem falják fel, nem emésztik fel a nyelvet. A világban nincs olyan tendencia, hogy valamiféle közös nyelv alakuljon ki, [az angol nyelv] nem fogja felfalni a nemzeti közösségek összes nemzeti nyelvét.

Végül néhány válaszadó véleménye szerint a nyelvet legfeljebb a túl szigorú nyelvi felügyelet fenyegeti:

Úgy gondolom, hogy éppen a nyelv túl szigorú felügyelete, szigorú kontrollja [jelenti a fenyegetést]. Néha elriasztja az embereket; ahogy említettem, az ember már egy kicsit félni kezd megszólalni, összébb húzza magát, mert nagyon gyengének érzi magát a Nyelvi Felügyelet nevű nagy szörnyeteggel szemben [...].

L. NEVINSKAITĖ. Grėsmės kalbai ir kalbos priežiūra: žurnalistų požiūris 181

AZ ÚJSÁGÍRÓK VÉLEMÉNYE A NYELVÁPOLÁS SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL

E kérdés kapcsán azt kívánták feltárni, hogyan vélekednek az újságírók a nyelvpolitika szükségességéről. Bár a nyelvpolitika és a nyelvápolás fogalma nem azonosítható, a felmérésben a szűkebb, de feltehetően a válaszadók számára egyértelműbb nyelvápolás fogalmát használták. Néhány válaszadó azonban a tágabban értelmezett nyelvpolitikáról beszélt, amely többet foglal magában, mint a nyelvápolás. A kérdés így szólt: „A társadalomban kétféle vélemény létezik: az egyik szerint a nyelvet ápolni kell, a másik szerint pedig hagyni kell, hogy saját útján fejlődjön. Ön melyik vélemény híve?”

A válaszok a következőképpen oszlottak meg: öt válaszadó szerint ápolni kell a nyelvet; négy válaszadó úgy vélte, jobb hagyni, hogy saját útján fejlődjön; a legnagyobb csoport (14 válaszadó) szerint a nyelvet ápolni kell, vagy legalábbis részben ápolni kell, de ezt a mostanitól eltérő módon kellene tenni.

A nyelvápolás támogatása a nyelvet fenyegető veszélyek felismerésén alapul (azok, akik teljes mértékben támogatták a nyelvápolást, a nyelvet fenyegető veszélyeket is megnevezték). Egy válaszadó szerint az eddigi nyelvápolásból még hiány is volt:

Ápolni, szabályozni – ez egyértelmű. [...] Eléggé ellenségesen viszonyulok ahhoz, amikor már átlépnek egy bizonyos határt, amikor már szinte három vagy akár négy nyelven beszélnek egyszerre, és akkor már nem érted, mi ez. [...] És akkor valami olyasmi lesz belőle, mint egy összevisszaság.

Én igen, én úgy gondolom, hogy ápolni kell. [...] Azért kell ápolni, mert véleményem szerint eddig nem ápolták megfelelően.

Akik nem támogatták a nyelvápolást, különféleképpen indokolták véleményüket: vagy vitatták a nyelvápolás hatékonyságát és ideológiáját, vagy azt állították, hogy a nyelv fejlődését más eszközöknek kellene szabályozniuk, nem pedig a nyelvápolásnak. Amint később látni fogjuk, sok válaszadó úgy vélte, hogy a jelenlegi nyelvpolitikát nem megfelelően folytatják, mégis támogatta, hogy szükség van rá; néhány újságíró pedig egyáltalán kétségbe vonta a nyelvápolás célszerűségét.

Így például az egyik válaszadó szerint hagyni kellene, hogy a nyelv saját útján fejlődjön, mert nem világos, hogy hatékony-e a nyelvápolás:

Úgy gondolom, hogy [a nyelv fejlődését] hagyni kellene, hogy a maga útján haladjon, mert alapvetően minden erőfeszítés... [...] Úgy gondolom, hogy a nyelvészek erőfeszítései, hogy alapvetően úgy tűnik, ők már itt megmentették a litván nyelvet... Nagy kérdőjelet tennék afölé, hogy valóban sikerült-e nekik itt megmenteniük azt a litván nyelvet. Mert az a kérdésem, mi történt volna, ha nem lettek volna a nyelvészek erőfeszítései. Talán semmi szörnyűség nem történt volna. Nem tudom.

182

KALBOS KULTŪRA | 82

Egy másik (filológiai végzettségű) újságíró elméleti nyelvpolitikai fogalmakkal támasztja alá véleményét, és kifejti az azokhoz való viszonyát:

[...] a nyelvtudományban ez így van: létezik preskriptív grammatika és deskriptív grammatika. Olyan, mint a litván, hány országban van egyáltalán, nagyon kevésben. Egyébként világszerte mindenütt deskriptív grammatika van. Én a deskriptív mellett vagyok, nem kell felügyelni, ha módszertanilag meg kellene [magyarázni].

Mások szerint a nyelv megfelelő fejlődését más okoknak kellene meghatározniuk, nem pedig a fenntartására irányuló erőfeszítéseknek. Ilyen ok lehet a társadalom egyes rétegeiben megőrzött presztízsnyelv, amely példát mutat a társadalomnak, vagy valamiféle „természetes kiválasztódás”, amikor a nyelvben maguktól megmaradnak a szükséges, legjobb dolgok:

Úgy képzelem, hogy a társadalom, [...] a presztízsnormák vagy, mondjuk, bizonyos mércék és fokozatok természetes módon rendeznek el bizonyos dolgokat. És ez ugyanaz, mint amikor [...] valakinek lehetősége van jobb minőségű ruhákat hordani, viselni – így aztán a nyelv is természetes módon kiszelektálódik, mondjuk. És a társadalom egy bizonyos rétege mindig ápolni fogja azokat az értékeket, amelyeket fontosnak tart. Ezért nem gondolom, hogy valamilyen mesterséges módon, úgymond, vissza kellene fognunk magunkat.

[A nyelv fejlődését hagyni kell] a maga útján haladni, kétségtelenül, mert az élő próba mégiscsak a leghatékonyabb. Vagy ki kellene hullania annak, ami szükségtelen vagy ráerőltetett, vagy... És valahogyan természetes módon meg kellene honosodnia.

Végül a legnagyobb részük (15 válaszadó) úgy vélte, hogy szükség van a nyelv felügyeletére, de másképpen kellene végezni, mint most: vagy csak részben van rá szükség, és nem olyan szigorúan, mint jelenleg; vagy más eszközökkel kellene folytatni, jobban figyelembe véve a nyelvhasználatot, rugalmasabban.

Tehát voltak olyanok, akik csak részben támogatták a nyelv felügyeletét. Valamiféle „arany középutat” vagy „liberális diktatórikusságot” szeretnének látni. Az egyik válaszadó szerint a felügyelet azért szükséges, hogy az ideális nyelv bizonyos terekben összehasonlítási standardként fennmaradjon:

Úgy gondolom, hagyni kellene, hogy a maga útján haladjon, és egy kicsit felügyelni [nevet]. Csak egy kicsit. Hogy legyen valamilyen viszonyítási pont, mondjuk, hogy valahol az emberek ne tűnjenek el, a szép nyelv, a hangsúlyozás, amelyhez már hozzászoktunk. Hogy amikor bekapcsolod a tévét, bizonyos műsorokat nézve, mondjuk nem valamilyen vígjátékot vagy más effélét, hanem bizonyos komoly, rendes műsorokat, hallhasd, hogyan hangzik a köznyelvi normatív litván nyelv.

L. NEVINSKAITĖ. Grėsmės kalbai ir kalbos priežiūra: žurnalistų požiūris

183

A nyelvi felügyeletet támogatók, de azt bíráló újságírók leggyakrabban a nyelvpolitikai intézkedéseket említették negatívan. Véleményük szerint a nyelvpolitika nem korlátozódhat nyelvi felügyeletre; nem ellenőrző, hanem fejlesztő jellegűnek kellene lennie – a társadalom számára vonzó terjesztési eszközöket kellene használni, és el kellene kerülni az „elutasító” reakció kiváltását. Az ilyen intézkedések pozitív példájaként az országos helyesírási versenyt említik:

Ezt [a felügyeletet] nagyon-nagyon átgondoltan és sokkal-sokkal ügyesebben kell végezni, felhasználva a PR legújabb technológiáit, valamint minden elérhető reklámeszközt. De azt hiszem, a mi vezetésünk a legegyszerűbb utat választotta: létrehozott egy felügyeleti szolgálatot, amely egyszerűen bírságokat szab ki. Ez, úgymond, szovjetes, ostoba gondolkodás, amely sehová sem vezet.

Azt hiszem, mindent be lehet engedni. Ez ismét az örök litván mentalitás problémájának egyfajta jele: azt gondoljuk, hogy védeni, korlátozni, tiltani, elzárkózni kell, ahelyett hogy azon gondolkodnánk, hogyan keltsük fel az érdeklődést, lelkesítsünk és inspiráljunk. Én ezt tartom a járható útnak. [...] Azt mondanám, természetes módon kell felkelteni az emberek érdeklődését. Például az országos helyesírási verseny az én megítélésem szerint az egyik legcsodálatosabb ötlet az elmúlt, nem is tudom, hány évtizedben. [...] [Mert] mi van a kosárlabdán kívül? Semmi. A kosárlabdát, a sportot viszont jól értjük. Nos, rendeztünk egy versenyt, hogy ki a jobb. Litván nyelvi tollbamondó versenyt, hogy ki a jobb. És rendben van, ha a nemzet csak ilyen módon érti meg, [...] hát legyen. Legyen ez is egy út, de ez már pozitív, alkotó hozzáállás az ügyhöz, és lám, milyen népszerű.

A felügyeletnek nem moralizálónak, hanem inkább ajánló jellegűnek kellene lennie:

Mondjuk, én a magam részéről kész vagyok észrevételeket kapni, ha valóban valami nagyon rosszat csinálok. Tényleg kész vagyok rá. De mondjuk, ennek nem valamilyen kioktató, tanáros hangnemben kellene történnie. Lényegében egyszerűen ajánlásként, minden kétséget kizáróan.

A felügyelet kívánatos módjára vonatkozó javaslatokból az is kiderül, hogy jobban kellene figyelembe venni a nyelvhasználatot és a nyelv rugalmasságát:

Az arany középút híve lennék a nyelvi felügyelet és a nyelv magára hagyása között, mert egyrészt a nyelv élő organizmus, amelynek úgy kell fejlődnie, ahogyan fejlődik, másrészt persze kell lennie valaminek, ami valamelyest szabályozza ezt a folyamatot, de... de nem húzza magára a takarót, a saját oldalára, úgymond... A nyelvésznek, Isten ments, semmiképpen sem szabad olyan szabályt meghatároznia vagy kitalálnia, amely nem igazolódott be; hiszen ha például senki sem hangsúlyoz így egy szót, miért kellene elkezdeni így hangsúlyozni?

184 KALBOS KULTŪRA | 82

A mérsékelt felügyeletet támogató másik válaszadó egy további okot is megnevez, amely a nyelv legáltalánosabb funkcióihoz, vagyis a kommunikáció hatékonyságához kapcsolódik:

Azt hiszem... Létezhet köztes megoldás? Nos, én a köztes megoldás mellett vagyok. Kétségkívül úgy gondolom, hogy a standardnak, akár akarjuk, akár nem, léteznie kell, mert hogyan beszélgetnénk máskülönben? Ha már mindenféleképpen lehet beszélni, akkor... nos, egyszerűen nem fogjuk megérteni egymást. De ez a standard lehetne változó, vagy... Valahogy azt szeretném, ha mégis nyitottabb lenne, mert a nyelv élő organizmus [...].

ÖSSZEFOGLALÓ KÖVETKEZTETÉSEK

A nyelvpolitika elemzésekor megkülönböztetjük annak indítékait (azokat az okokat, amelyek a nyelvpolitika végrehajtására ösztönöznek, és meghatározzák annak jellegét) és céljait (az elérni kívánt eredményeket). Az elméleti szakirodalomban bemutatott legrészletesebb modell a nyelvpolitika következő indítékait különbözteti meg: a nyelv és a nemzeti (etnikai) identitás kapcsolata; a nyelvi ideológia, amely bizonyos nyelvváltozatok tanulását másokkal szemben ösztönzi; az ország külső imázsának javítása nyelve nemzetközi elterjedésének és tanulásának előmozdításával; a bizonytalanság érzése, amely a nyelv külső fenyegetésekkel szembeni védelmére ösztönöz; az egyenlőtlenség csökkentése a nyelv vagy nyelvek státuszának megváltoztatásával; valamint a nyelv mint a bizonyos közösségekbe való integráció és a gazdasági célok elérésének eszköze.

E motivációs osztályozás alapján Litvánia egyik fő nyelvpolitikai dokumentumát, az Állami Nyelvpolitikai Irányelveket elemezve megállapítható, hogy a nyelvpolitika legerősebb indítékai a bizonytalanság és a nyelv nemzeti identitással való kapcsolata. Ezeket az indítékokat a nyelvpolitikáról a nyilvánosságban megfogalmazott vélemények is tükrözik, bár itt eltérően értékelik őket.

A cikkben bemutatott rádió- és televíziós újságírói kutatás adatainak vizsgálatakor arra kerestük a választ, hogy az újságírók látnak-e fenyegetéseket a litván nyelvre nézve, illetve hogyan függ össze a fenyegetésekről alkotott véleményük a nyelvművelés támogatásával. Ezzel az volt a célunk, hogy megállapítsuk a véleményüket a Litvániában uralkodó nyelvpolitikai indítékok egyikéről. Az interjúk a nyelvet érintő fenyegetésekről és a nyelvművelésről alkotott különféle nézeteket tártak fel: a megkérdezett újságírók nagyobb része nem látott fenyegetést a nyelvre nézve, a többségük azonban legalább részben támogatta a nyelvművelést. Az újságírói profilok (az általuk kiszolgált nézői vagy hallgatói közönség, valamint végzettségük) szerinti elemzés nem tárt fel lényeges különbségeket.

L. NEVINSKAITĖ. Grėsmės kalbai ir kalbos priežiūra: žurnalistų požiūris

185

A válaszadók vizsgált kérdésekkel kapcsolatos véleményét összefoglalva az álláspontok következetessége figyelhető meg: akik fenyegetést látnak a nyelvre nézve, azok legalább részben a nyelvművelést is támogatják (8 válaszadó); akik ellenzik a nyelvművelést, azok nem látnak fenyegetést sem (5 válaszadó). A legérdekesebb az, hogy volt egy olyan válaszadói csoport (10 fő), amely legalább részben támogatta a nyelvművelést, noha nem jelezte, hogy fenyegetést látna a nyelvre nézve. Ez azt jelenti, hogy a nyelvet fenyegető veszélyek érzékelése a nyelvművelés egyik indítékaként működik, a nyelvművelés támogatása azonban nem csupán az észlelt fenyegetéseken alapul.

Az ilyen következtetések fontosak a nyelvpolitika célcsoportok általi elfogadásáról szóló megfontolások szempontjából. Arra utalnak, hogy ha a nyelvhasználókat arra szeretnénk ösztönözni, hogy jobban támogassák a nyelvpolitikát, nem elegendő (önmagában) a fenyegetésekre mint a nyelvvédelem indítékára hivatkozni. Sajnos ez a kutatás nem vizsgálta részletesebben, hogy valójában mely indítékok alapozzák meg a válaszadók szerint a nyelvművelés szükségességét. Az itt feltett és más kérdésekre adott válaszok utalásaiból azonban arra lehet következtetni, hogy megfelelőbbek lennének a pozitív indítékok (milyen célból történik a nyelvművelés, mit nyújt; átfogó nyelvpolitika, amely nem korlátozódik a nyelvművelésre), szemben a negatív, bizonytalanságból fakadó indítékokkal (nyelvművelés valamitől való megóvás céljából). Hasonlóképpen értékelik a nyelvpolitikai intézkedéseket is: a kreatív, aktivitásra ösztönző, fejlesztő intézkedéseket (például az országos tollbamondást) kedvezően ítélik meg, a konzervatív, ellenőrző és szabályozó intézkedéseket viszont nem.

Másrészt az interjúk adatai egy másik lehetséges alternatívára is rámutatnak. Ha a nyelvpolitika alakítói mégis úgy vélik, hogy a nyelvet fenyegető veszélyek igen nagyok, a társadalom pedig nincs kellően tudatában ezeknek, akkor az erről folytatott vitáknak részletesebb érveket kellene felvetniük (például bizonyos jelenségek vagy nyelvi divatok nyelvi rendszerre gyakorolt káros hatásáról), ahelyett, hogy magától értetődőnek vennék ezeket. Fontos, hogy a kutatás eredményei kedvezőek voltak a nyelvpolitika szempontjából: a nyelvpolitikát támogatják. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy már nem az első nyelvhasználói kutatás mutat rá a nyelvpolitikai intézkedésekkel kapcsolatos kritikára (vö. Nevinskaitė 2008).

A bemutatott adatok jelentőségének értékelésekor fontos megérteni, hogy itt csupán egyetlen nyelv használóinak véleményét vizsgáltuk. A kutatások folytathatók hasonló kérdések más mintákban történő felvetésével, valamint a társadalom nyelvpolitika iránti támogatásának indítékait mélyebben feltárva.

186

KALBOS KULTŪRA | 82

ŠALTINIAI

Čyvas T. Švietimo viceministrė: lietuvių kalbai grėsmės nėra. 2009 m. birželio 2 d. – Balsas.lt. Prieiga per internetą: http://www.balsas.lt/naujiena/294125/svietimo-viceministre-lietuviu-kalbai-gresmes-nera-video/rubrika:naujienos-lietuva-politika

Gliožerienė A. Perspėja apie pavojų kalbai. 2004 m. balandžio 28 d. – Klaipėda.lt. Prieiga per internetą: http://klaipeda.diena.lt/dienrastis/lietuva/perspeja-apie-pavoju-kalbai-175467

Kalbos išlikimas – ne grėsmė, o realybė. 2008 m. rugsėjo 20 d. – Balsas.lt. Prieiga per internetą: http://www.balsas.lt/naujiena/214654/kalbos-islikimas-ne-gresme-o-realybe/rubrika:naujienos-kultura-literaturairmenas

Lietuvių kalba Lietuvoje: dukra ar podukra [apie diskusiją VDU]. – Universitas Vytauti Magni, 2004, nr. 5. Prieiga per internetą: http://uvm.vdu.lt/Universitas%20Vytauti%20Magni/2004%20m.%20Nr.5/FOV4-0003DE24/

Užkalnis A. Gresme lietuvių kalbai – savanaudžių fundamentalistų prasimanymas. 2008 m. gegužės 17 d. – Lrytas.lt. Prieiga per internetą: http://www.lrytas.lt/-12109570541210756175-p1-Komentarai-Gr%C4%97sm%C4%97-lietuv%C5%B3-kalbai-savanaud%C5%BEi%C5%B3-fundamentalist%C5%B3-prasimanymas.htm

Žiugždienė J. Irena Smetonienė. Jaunimas nori taisyklingos lietuvių kalbos. 2008 m. vasario 21 d. – Bernardinai.lt. Prieiga per internetą: http://www.bernardinai.lt/straipsnis/2008-02-21-irena-smetoniene-jaunimas-nori-taisyklingos-lietuviu-kalbos/29498

LITERATŪRA

Ager D. E. 1999: Identity, insecurity and image: France and language, Clevedon, UK: Multilingual Matters Ltd.

Ager D. E. 2001: Motivation in language planning and language policy, Tonawanda, NY: Multilingual Matters Ltd.

Cooper R. L. 1989: Language planning and social change, New York: Cambridge University Press.

Hornberger N. 2006: Frameworks and models in language policy and planning. – T. Ricento (ed.). An introduction to language policy: Theory and method, Malden, USA: Blackwell Publishing, 24–41.

Kaplan R. B., Baldauf R. B. Jr. 1997: Language planning: from practice to theory, Clevedon-Philadelphia et. al: Multilingual Matters Ltd.

Nevinskaitė L. 2008: Kalbos politikos vertinimas interneto komentaruose. – Kalbos kultūra 81, 245–265.

L. NEVINSKAITĖ. Grėsmės kalbai ir kalbos priežiūra: žurnalistų požiūris 187

Phillipson R., Skutnabb-Kangas T. 1996: English Only Worldwide or Language Ecology? – TESOL Quarterly 30, 429–452. Prieiga per internetą: https://www.twu.ca/Library/tqd_2008/VOL_30_3.PDF#page=36

VKPG 2003: Valstybinės kalbos politikos 2003–2008 m. gairės. – Valstybės žinios, 2003 06 13, 57–2537.

VKPG 2008: Valstybinės kalbos politikos 2009–2013 m. gairės [projektas]. Paskelbta 2008 06 09. Prieiga per internetą: http://www.vlkk.lt/lit/10110

Gauta 2009 11 27

THREATS TO LANGUAGE AND LANGUAGE SUPERVISION: A JOURNALISTIC APPROACH

Summary

The paper analyses the attitude of journalists as a group of language users towards threats to language and a need to supervise it. The object of investigation has been chosen due to the fact that threats to language are often given as grounds for language policy. The analysis of the guidelines of the state language policy in Lithuania has shown that insecurity about the preservation of language and identity is given as an important aspect of the situation in language policy.

Within the project Baltic Sociolinguistics (BalSoc): Linguistic Awareness and Orientation in Lithuania and Latvia (Institute of the Lithuanian Language, supported by the Lithuanian State Science and Studies Foundation) there were 23 interviews with journalists collected. Most journalists are of an opinion that language is not exposed to any threats since the present situation has resulted from the natural language development, any evils are a matter of fashion and tend to pass, the preservation of language is more related to the preservation of the nation rather than language change; some consider tough language regulation as a major threat.

Some journalists tend to partially support language supervision; however, the majority of them are in favour of a different approach to it. Current language policy is mostly criticised for inappropriate measures: the respondents would prefer an educational approach, more attractive forms to the existing control. The language policy, according to them, should be more flexible and more usage-oriented.

Summarising the approaches of the respondents to the above issues, there has been a remarkable consistency noticed: those who see threats to language also, at least partially, approve of its supervision; those who disprove of its supervision do not see any threats. A large group of the respondents in favour of the language supervision have pointed out that they do not see threats. Therefore, the awareness

188

KALBOS KULTŪRA | 82

of language threats works as a factor for language supervision; on the other hand, the approval of language supervision is not necessarily based solely on the threats. Such conclusions might be relevant for discussing language policy in target groups. The conclusions are indicative that to encourage language users to support the currently implemented language policy, the (sole) factor of threats and language security is insufficient.

LAIMA NEVINSKAITĖ

Lietuvių kalbos institutas

P. Vileišio g. 5, LT-10308 Vilnius

[email protected]

L. NEVINSKAITĖ. Grėsmės kalbai ir kalbos priežiūra: žurnalistų požiūris 189