LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, II

LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA

A BALTI NYOMOK AZ OROSZ TERÜLETEK HELYNÉVANYAGÁBAN

В. Н. ТОПОРОВ

Mintegy hatvan évvel ezelőtt jelent meg A. A. Kocsubinszkij „Az őskori Litvánia területe” című tanulmánya (A Közoktatási Minisztérium folyóirata, 309. rész, 1897, 1. szám, 60–94. o.), amely elsőként tett komoly kísérletet arra, hogy azonosítsa a balti elemeket a mai Litvániától keletre és délkeletre fekvő területek helyneveiben. A. A. Kocsubinszkijnek sikerült jelentős balti réteget kimutatnia Minszk, Vityebszk, Mogiljov és — csupán kivételes esetekben — Szmolenszk kormányzóságának helyneveiben. Ez a tanulmány egész sor további kísérletet indított el a balti helynevek keleti irányú feltárására.

Mindenekelőtt meg kell említeni K. Būga litván nyelvész rendkívül értékes, balti eredetű keleti szláv helynévanyagnak szentelt kutatásait¹. Több mint 150 ilyen példát sikerült összegyűjtenie, ami jóval meghaladja elődeinek anyagát. E példák nyelvészeti értelmezése és bizonyító ereje is meggyőzőbb, mint A. A. Kocsubinszkijé, noha K. Būga munkáiban is akad sok kétes vagy egyenesen téves példa (Гривка, Клѣтка, Метелка, Неропля, Нератовка, Перелом, Переволока, Полова, Струпица stb.), és a balti helyneveknek a régi szlávoktól való megkülönböztetésére szolgáló kritériumok kérdése nem mindig kap kellő figyelmet. Ez különösen meglepő, ha felidézzük, hogy éppen K. Būga határozta meg igen sikeresen a szláv beszéd alapvető elemeit abból az időszakból, amikor a szlávok kapcsolatba kerültek a baltiakkal, a finnekkel, valamint a Balkán és az Alpok előterének őslakosságával. Fontos megjegyezni, hogy a litván tudós kutatási területe alapvetően ugyanazokra a vidékekre korlátozódott, amelyeket A. A. Kocsubinszkij is vizsgált; a különbség az volt, hogy a szmolenszki kormányzóság helynévi adatait valamivel teljesebben használta fel.

A balti helynévanyag nyomait még keletebbre is keresték: A. L. Po-

¹ Lásd K. Būga, Aistiškos kilmės Gudijos vietovardžiai, „Tauta ir Žodis“ 1, Kaunas, 1923, 20–44. o.; ugyanő, Upių vardų studijos ir aisčių bei slavėnų senovė, Uo., 1, 1–20. o.; ugyanő, Die Vorgeschichte der Aistischen (Baltischen) Stämme im Lichte der Ortsnamenforschung, Streitberg-Festgabe, Leipzig, 1924, 22–35. o. (litván változata — Aisčių praeitis vietų vardų šviesoje) stb.

55

годин, aki úgy vélte, hogy a balti elem elterjedésének keleti határa Tambov és Penzai kormányzóságában húzódott, ahol az finnugor, s úgy tűnik, még iráni elemekkel is keveredett; A. I. Szobolevszkij, aki ugyan nem közölt új helynévi anyagot; M. Vasmer, aki a Szmolenszk, Tver, Kaluga, Moszkva, Csernyigov és Orjol kormányzóságok helynévanyagára vonatkozó legmegbízhatóbb, bár kis terjedelmű anyagot gyűjtötte össze.

Az elmúlt negyedszázadban e probléma iránti érdeklődés egyértelműen csökkent; új munkák csak elvétve jelennek meg, és rendszerint részletkérdésekkel foglalkoznak. A tudósok figyelme nyugatabbra terelődött: Lengyelország területén keresik a balti helynévanyag nyomait, vagy a balti víznevek „közép-európai” víznévanyaggal való kapcsolatait állapítják meg. Elismerve az ilyen kutatások elsőrendű jelentőségét, mégsem fogadhatjuk el

^² См. А. Л. Погодин, Из истории славянских передвижений, СПб, 1901, стр. 92-93.

^³ См. А. И. Соболевский, Где жила Литва?,—Известия Императорской Академии Наук за 1911 год, стр. 1051-1054.

^⁴ См. M. Vasmer, Beiträge zur historischen Völkerkunde Osteuropas, 1. — Die Ostgrenze der baltischen Stämme, SPAW, Phil.-hist. Klasse, XXIV, Berlin, 1932.

^⁵ Lásd E. Blesse, Beiträge zur Namenforschung, 4, 1953, 289–291. o. (a Gžat és Bologoje nevekről; a cikk nem állt rendelkezésünkre); P. Arumaa, Die ostslavische Gewässernamen mit l-epentheticum. Festschrift M. Vasmer, Wiesbaden, 1956. 47–60. o. (balti anyag is található benne). A T. Лер-Сплавинского „O pochodzeniu i praojczyźnie Słowian“, Poznań, 1946 című könyvében összegyűjtött tények (lásd § 15. D. Nazwy Bałtyckie, 65–67. o., lásd még 175–177. o.) hagyományosak. Я. Розвадовский posztumusz megjelent tanulmányában, Studia nad nazwami wód słowiańskich, Kraków, 1948, a balti vízneveket, amelyek szintén rendszerint hagyományosak, nem abból a szempontból tárgyalja, amelyről itt szó van.

^⁶ См. В. Н. Топоров, Две заметки из области балтийской топонимии. — Сборник в честь акад. Я. М. Эндзелина, Рига, 1959 (здесь же приведена литература вопроса).

^⁷ Lásd H. Krahe, Illyrica, IV-V, IF,49, 1931, 267–274. o. (V. Baltisch und Illyrisch, 271–274. o.); ugyanő, Baltische Ortsnamen westlich der Weichsel, Alt-Preußen, 8, 1943, 43–44. o.; ugyanő, Beiträge zur alteuropäischen Flußnamenforschung, Würzburger Jahrbuch, 1, 1946, 79–97. o.; ugyanő, Alteuropäische Flußnamen, BzNf, 1, 1949-1950, 24–51, 247–266. o.; 2, 1950-1951, 113–131, 217–237. o.; 3, 1951-1952, 1–18, 153–170, 225–243. o.; 4, 1953, 37–53, 105–122, 234–243. o.; ugyanő, Sprache und Vorzeit. Europäische Vorgeschichte nach dem Zeugnis der Sprache, Heidelberg, 1954, (különösen 15. Das Verhältnis des Illyrischen zum Baltischen und Slavischen, 108–114. o.); ugyanő, Die Sprache der Illyrier, 1 Teil: Die Quellen, Wiesbaden, 1955; ugyanő, Zu einzelnen illyrischen Eigennamen, BzNf, 6, 1955, 237–243. o.; 7, 1956, 217–224. o.; ugyanő, Balto-Illyrica. Festschrift M. Vasmer, 245–252. o.; ugyanő, Fluß- (und Orts-) Namen auf -mana/-mina, BzNf, 8, 1957, 1–27. o.; ugyanő, Bemerkungen zu alten Gewässernamen, BzNf, 8, 1957, 144–148. o.; stb.; K. Kaspersons, Illyrica. — Filologu Biedrības Raksti, 18, 1938, 52–65. o.; 19, 1939, 57–74. o.; 20, 1940, 188–204. o.; G. Alessio, Un’oasi linguistica preindoeuropea nella regione baltica. Studi Etruschi, 19, 1946, 141–176. o.; R. Schmittlein, Notes de toponymie lituanienne, AASF, 51, 1941, 59–60. o.; ugyanő, Études sur la nationalité des Aestii, 1, Toponymie lituanienne. 1948; ugyanő, Sur quelques toponymes lituaniens, BzNf, 14, 233–248. o.; 15, 51–71, 152–179. o.; ugyanő, The confluence Balto-Romane? Mélanges de linguistique et de littérature romanes, 2, 1953, 251–267. o. stb.

56

Nem indokolt megfeledkezni a K. Būga és M. Fasmer által felvetett kérdések köréről; annál is kevésbé, mivel ezek a kérdések messze vannak a teljes megoldástól, és gyakran egészen eltérő nézőpontokból világítják meg őket.

Ebben a cikkben — amennyire terjedelme engedi — szeretnénk rámutatni azokra a megítélésünk szerint legfontosabb problémákra, amelyek ma Oroszország területének balti helynévanyagát kutató szakember előtt állnak, valamint megfogalmazni néhány előzetes megfontolást, néhány új magyarázattal kiegészítve.

Az egyik lényeges feladat az oroszországi balti helynévanyag határainak megállapítása. Érdekes, hogy éppen keleti határa marad a legbizonytalanabb és legelmosódottabb, míg déli határa igen világosan a Pripjaty mentén húzódik (jatving típusú helynevek)⁸, nyugati határa pedig szintén aligha ad okot komoly kétségekre (ezúttal nem vesszük figyelembe a „közép-európai” kapcsolatokat). Ami a balti helynévanyag északi határát illeti, annak meghatározása lényegében nem jelent problémát, hiszen nyilvánvaló, hogy a balti törzsek soha nem éltek északabbra annál a vidéknél, ahol ma is élnek. A balti helynévanyag keleti határainak kérdését egyedül M. Fasmer vetette fel, és ő is csak a legáltalánosabb formában próbálta meg meghatározni őket. Valójában azonban nincs alapunk arra, hogy olyan valódi határról beszéljünk, amely elválasztja a balti helynévanyagot a finntől, az irániétól és a szlávtól. Ennek oka nem csupán az, hogy még a balti nyomok elterjedési területén belül is állandóan előfordulnak nem balti típusú ősi helynevek. Talán még fontosabb az a tény, hogy a M. Fasmer által kijelölt keleti határon túl is találhatók olyan helynevek, amelyeket a kutatók túlnyomó többsége balti eredetűnek tart (vö. például a Cna folyót — az Oka bal oldali mellékfolyóját; a Cna folyót — a Moksa bal oldali mellékfolyóját⁹ stb.)¹⁰. Ha E. Blesse véleménye helytálló, és a Bologoje név balti eredetű (balti *bal-g-, amelyet később a népetimológia szellemében értelmeztek át), akkor ez a név is arra késztet bennünket, hogy túllépjünk a M. Fasmer által kijelölt határokon.

De még ha az ilyen neveket kizárjuk is a balti eredetűek közül (nyilvánvalóan M. Fasmer figyelmen kívül hagyását is így kell értenünk, mivel más esetekben mindig külön jelzi a kétes példákat), a balti helynévanyag keleti határa akkor is túlságosan hozzávetőleges marad. Ez részben azzal magyarázható, hogy

⁸ Lásd K. Būga, Upių vardų studijos...; ugyanő, Jotvingių Žemės upių vardų galūnė-da. — „Tauta ir Žodis“, 1, 100. o. Kisebb nézeteltérések csupán a délnyugati határ egy rövid szakaszával kapcsolatban merülnek fel, ezek azonban rendszerint nem a helynévi adatok eltérő értelmezéséből, hanem bizonyos történeti adatok különböző megítéléséből fakadnak.

⁹ Vö. még a Cna folyóval — a Tverca jobb oldali mellékfolyójával.

¹⁰ Érdemes megemlíteni A. L. Pogogyin érdekes megfigyelését: a Pripjaty vízgyűjtő területén található a Cna és a Scsacka folyó, másfelől a Moksa mellékfolyója, a Cna partján fekszik Scsack városa (vö. a Sat és a Sat folyó nevével — az Upa jobb oldali mellékfolyójával), i. m., 92. o. Mi pedig megemlítjük a Šatė folyót Litvánia Kretingai és Mažeikiai járásában.

57

azzal, hogy a német tudós megfigyeléseiben és következtetéseiben rendkívül óvatosan járt el, és csupán néhány legmegbízhatóbb (sőt, mondhatni, vitathatatlan) támpontot jelölt meg helynevek formájában, ezzel pedig lényegesen leszűkítette a feladatát, amelyről munkája címéből értesülünk. A helynevek túlságosan csekély száma (23 biztos adat Tveri, Moszkvai, Kalugai, Orjoli és Csernyigovi kormányzóságban; a szmolenszki kormányzóság 19 vízneve nem vehető figyelembe, mivel nem a legkeletibb példák közé tartoznak) ilyen nagy területen nem teszi lehetővé a balti helynévanyag keleti határának részletes meghatározását.

Mindazonáltal már most is van némi alap egyes határszakaszok pontosítására, vagy legalábbis kirajzolódnak azok az eljárások, amelyek a közeljövőben pontosabb határok megállapításához vezethetnek. Különösen a Moszkvai terület déli, sőt délkeleti részein, valamint a Tulai terület keleti részén található balti helynévi nyomok vitatott kérdésére vethetne új fényt, ha figyelembe vennénk a balti helynévanyag vitathatatlan nyomait az említett körzeteken kívül. Ezek a nyomok — akár igen tágan értelmezzük őket, és ezzel a szigorúság rovására megyünk, akár ellenkezőleg, nagyon szűken, de a tévedés kockázata nélkül — kétségtelenül azt mutatják, hogy a kizárandó vitatott területtől északra a balti helynévanyag határa északnyugatról délkelet felé húzódik. Ugyanilyen vitathatatlan, hogy az említett területtől délre a határ északkeletről délnyugat felé tart. E két vonal természetes folytatása valamiféle kelet felé nyúló éket alkotna, éppen azon a területen, ahol a balti nyomok jelenléte vitatott. Nehezebb volna elfogadni, hogy Moszkva és Tula területének említett részein az addig viszonylag állandó irányú határ hirtelen irányt változtat dél és észak felől is. Természetesen a felsorolt érvek bizonytalanok (többek között azért, mert a határok kérdését a kronológiai jellemzéssel is össze kell kapcsolni), de bizonyos mértékben megerősíthetik őket a vitatott terület azon példái, amelyeket sokan balti eredetűnek ismernek el; a finn helynévanyag kisebb sűrűsége az említett vidéken a Moszkvától északra fekvő, de azonos hosszúsági körök mentén húzódó területhez képest; valamint számos, finn törzsek népneveit tartalmazó helynév (Moksa, Mordvasz stb.). Ez negatív érv amellett, hogy itt húzódik e nyelvi terület határa (vö. a *slov-: *slav-, illetve *ven-: *vent-: *vend- tövű nevek a szláv világ peremvidékein).

A balti nyomok orosz helynévanyagban való kutatásának másik fontos feladata, hogy lehetőség szerint az összes balti típusú példát feltárjuk. Úgy véljük, ha a K. Būgáéval azonos bizonyítási szinten maradunk, a példák száma valószínűleg jelentősen növelhető volna.

Már most is meg lehet említeni néhány új példát a balti he-

58

toponímiája az orosz területeken. Így például a Гжать folyó nevében (a Vazuzsa jobb oldali mellékfolyója) véleményünk szerint egy ismert balti gyököt kell látnunk, amely megtalálható a porosz gudde „cserjés”, „erdő” (és egyesek szerint „mocsár”) jelentésű szóban, a litván gūdkar klis, gūdnotrėlė, gūdobelė szavakban és másutt, valamint Poroszország, Litvánia és Lettország számos helynevében¹¹. Ebben az esetben a Гжать <*Gbžātъ <*gudi-ati-, és legközelebbi párhuzamát a balti világ másik végén található Gdańsk(o) <*Gbd-an-bsk- <*gud-ān-isk- és Gdynia <*Gbd-ynjā <*gud-ūnjā nevekben találja meg¹². Mindazonáltal lehetséges (bár kevésbé valószínű) egy másik magyarázat is, vö. e tanulmány 63. oldalával.

Az Ugra bal oldali mellékfolyójának, a Гордоты-nak a neve számos, gard- gyökű balti helynevet juttat eszünkbe; ezek közül néhányat már a szláv területeken is feljegyeztek (lásd: Gardejiški). A Гордоты balti eredetére vonatkozó feltevés különösen valószínűvé válik, ha figyelembe vesszük e vidék kifejezetten balti helynévanyagát, és a képzőre is felfigyelünk. Hasonló megfontolás alapján balti elemet kell látnunk a Vazuzsa jobb oldali mellékfolyója, a Салита, valamint a Rzsatyi egyik mellékfolyója, a Чичате (van egy azonos nevű tó is) nevében is. Érdemes balti szempontból megvizsgálni az olyan vízneveket, mint a Лобь (Moszkva megye északnyugati sarkában; vö. a porosz Lobyn tóval, a litván Lobinis folyóval, amely a lit. lōbas „meder”, „mélyedés” szóból ered), a Держа (a rzsevi járásban; vö. a lit. diržus, diržingas „ragadós” szavakkal), a Лусьяка (a Moszkva jobb oldali mellékfolyója Mozsajszktól nyugatra; itt található Лусось falu is)¹³, esetleg a Сведва (az Oka jobb oldali mellékfolyója; vö. a lit. Smaid-riai névvel, valamint a porosz Smedeyn, Smedythen, Smydyn, Smaydegarbs stb. nevekkel) és másokat. Az orosz helynévanyag balti elemeit részletesebben és teljesebben másutt fogjuk vizsgálni.

Csak az orosz területek balti helyneveiről készített kellően részletes térkép tenné lehetővé a Belorusszia, Nyugat-Oroszország és részben Közép-Oroszország hatalmas területeiről összegyűjtött adatok differenciált megközelítését. Az elemzés mindenesetre lehetővé tenné, hogy e térség egészén belül legalább a domináns szóalkotási modelleket elkülönítsük. Ez pedig (akárcsak a tisztán lexikai adatok) felvetne még egy rendkívül lényeges kérdést: az említett területek balti helynévanyagának nyelvjárási hovatartozását, amelyet a hagyomány szerint sokan litvánnak vagy (tágabb értelemben) keletbalti jellegűnek tartanak.

Mély meggyőződésünk szerint, amely nemcsak a helynévanyag tanulmányozásán, hanem számos általánosabb megfontoláson is alapul (az adatok—

¹¹ См. G. Gerullis, Die altpreußischen Ortsnamen, Berlin-Leipzig, 1922, стр. 47, 87, 95; И. Я. Спрогис, Географический Словарь древней Жомойтской земли 16 столетия, Вильна, 1888, стр. 86; J. Endzelin, Latvijas PSR vietvārdi, Rīgā, 1956, стр. 336-337 и др.

¹² Gdańsk és Gdynia nevének etimológiáját illetően osztjuk J. Endzelin és E. Fraenkel nézeteit (lásd: Die baltischen Sprachen, Heidelberg, 1950, 63–66. o.), és elvetjük azt az álláspontot, amely szerint itt a gótok neve rejlik (E. Hermann, R. Ekblom és mások).

¹³ Lásd: G. Gerullis, i. m., 91–93. o.; vö. a keletbalti helynevek nagy számával is, amelyek ugyanezt a gyököt tartalmazzák.

59

—amelyek az óbalti nyelvjárástanból származnak, az úgynevezett átmeneti szláv–keletbalti nyelvjárások hiánya, az ismert balto-szláv határok világos volta, valamint a szláv jövevényszavak litván és lett nyelvbeli kronológiájára vonatkozó adatok¹⁴ stb.), a szóban forgó területek balti helynévanyaga inkább a nyugatbalti, mint a keletbalti nyelvjárásokhoz tartozik (természetesen mindez csak akkor érvényes, ha a balti nyelvjárások két ága között van különbség). E feltevés mellett bizonyos mértékig a galindokról (goljagy) szóló krónikás adatok és a *galind- gyököt tartalmazó helynévi példák is szólhatnának. A. I. Sobolevszkij már említett munkájának M. Vasmer általi kritikai elemzése után azonban az ilyen érvek túlságosan meggyőzőtlenek lennének. Ezért jobb más utat választani — kizárólag nyelvészeti megközelítést.

A vizsgált terület helyneveinek nyugatbalti jellegét alátámasztó egyik legmeggyőzőbb érv azoknak a neveknek a jelenléte, amelyek a „folyó” jelentésű elemet tartalmazzák. Mint ismeretes, e szó tövének hangtani alakját tekintve a keletbalti nyelvjárások szemben állnak a nyugatbalti nyelvjárásokkal: lit. ùpė, lett upe: porosz ape (az elbingi szójegyzékben a 62. tételben, valamint a porosz terület számos helynevében adatolva). Az ape szó a Volga jobb oldali mellékfolyójának, a Жукопы nevében rejtőzik, amely a balti žukape ’halas folyó’ alak feltételezésére késztet (jellemző, hogy e szó első eleme is a porosz területre vezet; vö. porosz suckis ’hal’, szemben a lit. žùvis, lett žuvs, zivs¹⁵ alakokkal). Ugyanez a szó szerepel a Szmolenszki terület Juhnovói járásában folyó Ужепа folyó nevében is (az *а-ból származó о helyetti е-t a ž hang hatásával lehet magyarázni¹⁶). Végül a Dnyeper felső folyásának jobb oldali mellékfolyója, a Vop neve elméletileg az ape-t és az ùpė-t egyaránt tükrözheti, valószínűbb azonban, hogy a porosz szót feltételezi¹⁷. Több megfontolás alapján a Neporjadot nem soroljuk ide, noha nevében J. Rozwadowski az említett porosz szót látja¹⁸. Komoly nehézséget okoz a legjelentősebb, „víz” jelentésű tövet tartalmazó folyó nevének értelmezése. Itt az Upára gondolunk (vö. annak

¹⁴ A régebbi munkák mellett vö. V. Kiparsky újabb kutatásaival, amelyekben különös szerepet kapnak a kronológiai kérdések: Chronologie des relations slavobaltiques et slavofinnoises, RÉSL, 24, 1948, 29–47. o.; The Earliest Contacts of the Russian with the Finns and Balts.— Oxford Slavonic Papers, 3, 1952, 67–79. o.; Ein angeblich altpreussisches Lehnwort im Litauischen.— Studi baltici, 9, 1952, 238–243. o.; Sur la chronologie de quelques altérations phonétiques en slave.— Scando-Slavica, 1, 1954, 19–21. o.; О хронологии славяно-финских лексических отношений.— Scando-Slavica, 4, 1958, 127–136. o. és mások.

¹⁵ Ami pedig a žuk- elemet illeti az olyan litván szavakban, mint a žukmistras, žuksparnis, žuklỹs, itt feltehetően kölcsönzéssel vagy egy igen ritka nyelvjárási példával kell számolnunk.

¹⁶ Lásd: M. Vasmer, i. m., 22. o. Érdekes, hogy ebben a szóban is az első rész etimológiája magyarázható a legjobban porosz adatok segítségével.

¹⁷ Így vélekedik M. Vasmer, i. m., 23. o., valamint T. Lehr-Splawiński, i. m., 65. o. (E. F. Karski etimológiája, amely a вопить szóhoz kapcsolja, nyilvánvalóan téves).

¹⁸ J. Rozwadowski, i. m., 9. o.

60

az Uperta mellékfolyója, amelyet a kutatók rendszerint figyelmen kívül hagynak, valamint ugyanennek a vidéknek a nem teljesen világos nevű folyói: Выпра, Выпорейка; vö. a litván tó nevét: Ūpartas a Zarasai járásban?). M. Vasmer és néhány más tudós hangtani okokból kétségbe vonta a hagyományos összevetést a lit. ūrė, lett upe alakokkal (a megadott keletbalti szavakból *Vорь alak jött volna létre; másfelől nehéz elképzelni e név oroszok általi nagyon késői átvételét; mindenesetre a szláv törzsek e területek kolonizációjáról szóló történeti adatok ellentmondanának az ismert hangtani folyamatok kronológiájának). T. Lehr-Splawiński azonban az utóbbi időben ismét visszatért a régi magyarázathoz (i. m., 65., 176. o.), hivatkozva az N. S. Trubeckoj által megfigyelt (ZfslPh. 14, 1937, 353–354. o.) у → ц- átmenetre (mássalhangzó előtt) e vidék nyelvjárásaiban. Néhány kronológiai megfontolás azonban nem engedi, hogy az Улы név eredetét véglegesen eldöntöttnek tekintsük. Ugyanígy kockázatosnak tűnik az az állítás, hogy a Szmolenszki területen fekvő Каспля folyó neve az ūrė elemet tartalmazza>*рѣ.

A nyugat-balti eredetű, fontos helynévtípusok közé tartoznak az olyan nevek, mint a Paneя (folyó a bezsecki járásban), a Поня (a Kalugai területen), továbbá talán a Dnyeper-medence némely, újraértelmezésen és képzőbeli változáson átesett vízneve: Паника, Паник, Панивка stb. ¹⁹ Ezekben kétségtelenül ugyanaz a gyök rejtőzik, mint a porosz rappean „mo-sebruch“ szóban (Elbingi Szójegyzék, 288), amelyet a gót fani „sár”, az ófelnémet feni „mocsár”, az óind paṅka „sár”, „mocsár”, az óír an „víz” stb. szavakkal vetnek össze. ²⁰ A kelet-balti nyelvjárásokból a megfelelő szó vagy teljesen hiányzik, vagy jatving átvétel (vö. a litván nyelvjárási raniaubė „mocsarakban és más nedves helyeken növő gombafajta” szóval²¹). Érdekes, hogy helynévként ez a gyök csak a nyugat-balti nyelvjárások elterjedési területén fordul elő – vö. az 1267-es rendi oklevelekben szereplő Рапчен nevet, valamint a Kiršna (szintén nyugat-balti víznév) mellékfolyójának lengyel nevét, a Ponie nevet, amely a jatving *Paniā alakból ered, stb.

A nyugat-oroszországi területeken előforduló nyugat-balti típusú víznevek mellett szóló egyik legmeggyőzőbb érv az eddig senki által fel nem jegyzett Стабна (Стабенка) – a Dnyeper jobb oldali mellékfolyója Szmolenszk térségében –, a Стабня – a Dnyeper bal oldali mellékfolyója –, valamint a Стабница – a Бродня jobb oldali mellékfolyója (ez pedig a Березина jobb oldali mellékfolyója)²² – neve.

¹⁹ См. П. Маштаков, Список рек Днепровского бассейна, СПб, 1913, стр. 5, 31, 206, 215, 228.

²⁰ Lásd még a Pannonia. ábrát.

²¹ Lásd K. Būga, Kann man Keltenspuren auf baltischem Gebiet nachweisen? — Rocznik Slawistyczny, 6, 1913, 37. o.; Aistiškos kilmės Gudijos vietovardžiai, 35–36. o. Egyetlen litván pane. adatáról nehéz bármi biztosat mondani.

²² Lásd П. Маштаков, i. m., 29., 97. o.; И. Орловский, Краткая география Смоленской губернии, Смоленск, 1908, 21. o.

61

a balti stab- gyök, amely csak a nyugat-balti területen őrizte meg „kő” jelentését (vö. a porosz stabis szóval. Elbingi Szójegyzék, 32), és csak itt használatos helynévi elemként (vö. Stabaras, Staba-yen, Stabego de, Stabelauken (a litvánban van Stablaukis), Stabelow, Stabin-gen, Stabynotilte, Stabuniten²³). Jellemző, hogy számos porosz név – akárcsak a porosz stabni- „kemence” közszó (a *stabine alakból) – közvetlenül arra az alakra utal, amely a fent említett szmolenszki területi víznevek alapjául szolgált: *Stab-in-ā>*Stabьna>Стабна.

Vitatottabb bizonyítékot jelentenek az olyan helynevek, mint Съжа, mai nevén Сож (a Dnyeper bal oldali mellékfolyója), amelyeknek a balti nyelvek közül csak a porosz suge „eső” szóban van megfelelőjük (ha ezt a szót a korábbiakhoz hasonlóan az ófelnémet sîgan szóval stb. vetjük össze²⁴); vagy Лукты, egy falu a dorogobuzsi járásban, amelynek neve inkább a porosz Lukte, mint a litván Lukštas vagy a lett Lukste szóval egyeztethető össze²⁵, és így tovább.

Kétségtelen, hogy a további kutatások az orosz helynévanyagban új nyugat-balti elemeket tárnak majd fel.

Az utolsó kérdés, amelyre szeretnénk felhívni a figyelmet, az oroszok által átvett balti helynevek kölcsönzésének kronológiája. Az olyan kettős alakok megléte, mint a Лучеса-Лукеса, a teljes és a nem teljes hangzókapcsolatú formák együttes előfordulása, a tautoszillabikus nazális mássalhangzókat és a „magánhangzó + nazális mássalhangzó” kapcsolatok szabályos keletszláv folytatóit mutató példák, valamint azok az esetek, amelyek lehetővé teszik annak vizsgálatát, miként tükröződtek a szlávok által átvett balti nevekben az ū; k’ és g’; tj és dj stb. hangok, legalább előzetesen lehetővé teszik az említett helynevek kronológiai elkülönítését. E jelenségek emellett támpontul szolgálhatnak a szláv nyelv akkori hangtani állapotának megítéléséhez, amikor a szlávok Belarusz és Nyugat-Oroszország területén találkoztak a balti törzsekkel. Ennek a hangtani állapotnak az a lényege, hogy a kettőshangzók és a nazális mássalhangzót tartalmazó kettőshangzó-kapcsolatok még léteztek; az olyan kapcsolatok, mint a tort és a tj, dj változatlanok maradtak; az ū még nem ment át у-ba. Mindez könnyen ellenőrizhető a balti helynevek szláv átvételein.

A szláv hangrendszer fejlődésének ez az állapota, amely rendkívül közel állt a baltihoz, valamint az a tény, hogy a balti és a szláv alapszókincs igen nagy része egybeesik, jelentősen megnehezíti a balti helynévanyag orosz területeken fellelhető nyomainak teljes feltárását.

²³ Lásd G. Gerullis, Die altpreußischen Ortsnamen, 171–172. o. Vö. még В. Н. Топоров, i. m. cikk (a stab- gyököt tartalmazó helynevekről és földrajzi viszonyukról az akmen- gyököt tartalmazó helynevekhez képest).

²⁴ Ha pedig a k itt a j grafikai változata (mint a cugis alakban, vö. lit. kūjis, szláv куjb), akkor talán a Суя víznevet kellene a porosz suj- alakkal összevetni. Nemrég meggyőzően kimutatták, hogy a porosz suge alakot sūjē formában kell értelmezni. Lásd Eric P. Hamp, OPruss. Soye „rain“, KZ 74, 1956, 127–128. o. Az soye alak E. Hermann Eine unbeachtete Überlieferung des preussischen Vokabulars Simon Grunaus című munkájában szerepel (Göttingen, 1949).

²⁵ A Лукты névnek azonban más magyarázata is lehetséges, bár kevésbé valószínű. Lásd M. Vasmer, i. m., 21. o.

62

és sok esetben akadályozza, hogy bármiféle szilárd kritériumot állapítsunk meg a balti és a szláv nevek megkülönböztetésére. Valóban, hogyan döntsük el például a Ржать folyónév (a Rzsevi járásban) nyelvi hovatartozását, amikor még a régi Ржева (Ржева, Ржова, Ржевка и т.д.) nevek vagy az olyan helynevek, mint Ржава, Ржавка, semmi többet nem tesznek lehetővé annál, mint hogy a végső *radi- alakot (> *rъžь-) feltételezzük, amely egyaránt lehet balti és szláv? Ugyanígy a fent említett gud- gyök nemcsak a balti, hanem a szláv nyelvekben is ismert (vö. a szerbhorvát Gacko (polje), *gud- — bsk²⁶). E körülmény figyelmen kívül hagyása oda vezetett, hogy K. Buga számos olyan helynevet gyűjtött össze, amely éppoly könnyen magyarázható balti, mint szláv szempontból. Ebben az esetben súlyos módszertani hiba történt, olyan, mintha a mai Litvánia helyneveit ősszláv szempontból etimologizálnánk (tisztán elméletileg ez a nevek jelentős részére nézve teljesen lehetséges volna).

Ezért befejezésül még egyszer szeretnénk hangsúlyozni annak a kérdésnek a kiemelkedő jelentőségét, hogy hol húzódnak a lehetséges határok az orosz helynévanyag balti elemeinek meghatározásakor.

²⁶ Lásd S. Rospond, Stratygrafia toponimiczna, — „Z polskich studiów slawistycznych“, Warszawa, 1958, 182. o.