etimologizálni, és a balti nyelvek anyagára támaszkodva is, vö. lit. talė „ösvény a benőtt réten át”. A szemantikát illetően vö. lett taluot „fehéredni, halványulni”, tals: audeklus liek uz tala (pļavas, nuoras) talāt, balināt¹¹.

Az itt említett pontatlanságok vagy figyelmetlenségből eredő hibák természetesen aprók, és egyáltalán nem érintik a mű lényegét.

Befejezésül hozzátesszük, hogy a választott téma (nem nyelvjárási-etnikai, hanem földrajzi területet vizsgál) igen valós veszéllyel járt: az eredmények esetleg nem lépnek túl a regionális tanulmány keretein. Egy-két esetet kivéve, amikor a kérdés végleges megoldása a téma területi profilja miatt nem volt lehetséges (például a balti hidronímia elterjedésének keleti határa, a -анка, -янка, -ейка, -ня, -на szuffixumok eredetének problémája stb.), a szerzők általában elkerülték ezt a veszélyt: következtetéseiket nem csupán a Dnyeper-medence, hanem a szomszédos területek hidronimáinak elemzésére, illetve más szerzők kutatásaira is alapozták.

A „Felső-Dnyeper-vidék hidronimáinak nyelvészeti elemzése” című monográfia tudományos jelentősége valóban nagy. Érdekes és jelentős nyelvészeti munka, amely példaként szolgálhat arra, hogyan lehet a nyelvi tények elemzéséből számos más tudományág számára is fontos következtetéseket levonni. A baltiak őshazájáról, a balti–szláv „szimbiózis” hosszú időszakáról, a baltiak egykori szomszédairól stb. nemcsak a nyelvészek, hanem a történészek, régészek, etnográfusok, folkloristák és más területek kutatói is sok érdekes ismeretet találnak itt. Ez a munka sok fényt vet majd a balti–szláv nyelvi kapcsolatok kérdésére.

A. Vanagas

A BALTI ÉS SZLÁV AKCENTUÁCIÓ KÉRDÉSEI

V. M. Illič-Szvityics, Főnévi akcentuáció a balti és a szláv nyelvekben (az akcentuációs paradigmák sorsa), Moszkva, 1963, 178 p.

A balti és szláv nyelvek intonációs és hangsúlyozási rendszereinek eredete az indoeuropeisztika fontos problémája. Megoldásától részben e nyelvek legősibb kapcsolatainak egyik vagy másik magyarázata is függ. Ezért érthető, hogy a balti és szláv nyelvi kapcsolatok vizsgálatakor nagy figyelmet fordítanak e nyelvek akcentuációjára. Az utóbbi években különösen fellendültek a balti és szláv nyelvek akcentuációjának kutatásai. Több tanulmány és egyéb cikk is megjelent¹, amelyek jelentős teret szentelnek magának a balti akcentuációnak

¹¹ K. Mühlenbach lett nyelvi szótára, szerkesztette, kiegészítette és befejezte J. Endzelīns, IV. kötet, Riga, 1929—1932, p. 128.

¹ A. Vaillant, Grammaire comparée des langues slaves, I, 1950, Paris; Le problème des intonations balto-slaves, BSL, 37, 1936, p. 114 tt.; J. Kuryłowicz, L’accentuation des langues indo-européennes, Wrocław—Kraków, 1952, II leid. 1958; Chr. S. Stang, Slavonic accentuation, Oslo, 1957; L. Sadnik, Slavische Akzentuation. I. Die vorhistorische Zeit, Wiesbaden, 1959; E. Nonnenmacher-Pribić, Die baltoslavischen Akzent und Intonationsverhältnisse und ihr quantitativer Reflex im slovakischen, Wiesbaden, 1961; J. Kazlauskas, Dėl lietuvių kalbos vardžodžio kirčiavimo sistemos raidos, „Kalbotyra“, VII, Vilnius, 1963, p. 171—181.

231

rendszerhez, valamint annak a szláv és más indoeurópai nyelvek megfelelő rendszereivel való kapcsolataihoz.

A balti és szláv nyelvek akcentuációs rendszereinek eredetére vonatkozóan jelenleg két ellentétes elméletet fogalmaztak meg.

Az első elmélet megalapozója F. de Sosiuras. A litván nyelv intonációs és hangsúlyrendszerének elemzése, valamint annak legrégebbi állapotának belső rekonstrukcióval történő megállapítása után 1896-ban arra a következtetésre jutott, hogy a litván nyelv „bariton akcentuációs paradigma — mozgó hangsúlyú akcentuációs paradigma” szembenállása az indoeurópai „bariton akcentuációs paradigma — oxiton akcentuációs paradigma” szembenállásából fejlődött ki^². Vagyis F. de Sosiuras feltételezte, hogy az indoeurópai kolumnáris oxiton paradigma a litvánban mozgó hangsúlyú paradigmává alakult át. Ez az elmélet tehát közvetlen kapcsolatot feltételez egyrészt a balti-szláv, másrészt a görög nyelvek intonációs rendszerei, továbbá egyrészt a balti-szláv, másrészt a görög és az óind-germán nyelvek paradigmáinak rendszerei között. A. Vajanas véleménye szerint a balti és a szláv nyelvekben ott található akút, ahol egy laringális kiesett. Ezt az elméletet vallja A. Vajanas, L. Sadnik, Ch. Stangas és mások.

J. Kurilovičius egészen másképpen tekintett az indoeurópai, illetve a balti és szláv nyelvek akcentuációs rendszereinek viszonyára. Arra a következtetésre jutott, hogy a balti és szláv nyelvek akcentuációs rendszerei e nyelvek újításai, ezért semmi közük a görög, az óind és részben a germán nyelvek megfelelő rendszereihez. J. Kurilovičius szerint a balti és szláv akút úgy keletkezett, hogy a hangsúly rövid szótagról hosszúra került át. Ezenkívül az indoeurópai nyelvi közösségre jellemző „bariton akcentuációs paradigma — mozgó hangsúlyú oxiton akcentuációs paradigma” szembenállás ezekben a nyelvekben összekeveredett^³.

Érthető, hogy ilyen helyzetben az akcentológia kutatói azt a feladatot kapták, hogy új módszertani elvek és bőségesebb, kritikailag feldolgozott anyag alapján, összehasonlító módszerrel ellenőrizzék mindkét elmélet helytállóságát.

E feladat megoldására vállalkozott V. Iličius-Svitičius „A balti és szláv nyelvek főneveinek akcentuációja” című könyvében^⁴. Előszavában a szerző ezt írja: „Aligha akad a balti és szláv nyelvtudománynak még egy olyan területe, ahol az egyes kutatók közötti nézeteltérések akkorák lennének, mint az akcentológiában. Az ok világos: bár a proto-balti és a proto-szláv akcentuációs rendszert fő vonásaiban már rekonstruálták, és szerkezetük bizonyos részleteit is tisztázták, a fő kérdés — e rendszerek eredete — még megoldatlan” (3. o.). Majd így folytatja: „Ez a könyv kísérlet arra, hogy megtalálja a főnév-

^² F. de Saussure, Litván hangsúlyozás, IF, 6 (Anzeiger) 1896, p. 157—166.

^³ Erről bővebben: R. Aitzetmüller, Das baltoslavische Akzent- und Intonationssystem. Grundzüge und Grundprobleme, dargestellt nach dem heutigen Stand der Forschung, „Die Sprache“, 8, 1962, p. 46—58.

^⁴ В. М. Иллич-Свитыч, Именная акцентуация в балтийском и славянском (Судьба акцентуационных парадигм), Москва, 1963, 178. р.

232

„a hangsúlyozási paradigmák rendszerének közös indoeurópai alapját” (3. o.).

Véleményünk szerint a könyv szerzője kiválóan teljesítette a kitűzött feladatot. Kutatásainak adatai alapján arra következtethetünk, hogy a balti és a szláv nyelvek hangsúlyozási rendszerei az indoeurópai hangsúlyozási rendszer folytatásai. A gondosan összegyűjtött, elemzett és ellenőrzött anyag egyértelműen mutatja, hogy a litván nyelv valamennyi bariton paradigmájú főneve (kivéve a tövében hosszú, nem ablautváltó magánhangzót tartalmazó csoportot) megfelel az ógörög, az óind és a germán nyelvek ugyanilyen paradigmájú főneveinek. Hasonlóképpen a litván nyelv mozgó hangsúlyú paradigmájú főnevei megfelelnek az említett nyelvek mozgó hangsúlyú oxiton paradigmájának főneveinek (83. o.). Az indoeurópai „bariton hangsúlyozási paradigma — mozgó hangsúlyú oxiton paradigma” szembeállítás lényegében a szláv nyelvekben is fennmaradt.

V. Iliičius-Svitičius azok közé tartozik, akik a balti és a szláv nyelvek, egyrészt, valamint az óind és az ógörög nyelvek, másrészt, hangsúlyozási rendszereit egyenértékűnek tekintik. Ezzel szemben a hagyományos nézet képviselői a balti és a szláv nyelvek hangsúlyozási rendszereit az ind és a görög nyelvek hangsúlyozási rendszereiből származtatták. V. Iliičius-Svitičius nézetéből egy másik alapvető állítás is következik: a balti nyelvek hangsúlyának váltakozása régi, az indoeurópai nyelvi közösség korából örökölt jelenség. Ezért az indoeurópai nyelvi közösségre nem az oxiton paradigmát rekonstruálja (ahogyan ezt a klasszikus nyelvtudomány képviselői tették, akik főként az óind és az ógörög nyelvek adataira támaszkodtak), hanem a mozgó hangsúlyú paradigmát (12. o.). Sőt, megfigyelték, hogy az óind és az ógörög nyelvekben egyértelmű tendencia mutatkozott a gyökérben vagy a végződésben rögzült paradigmális hangsúlyozás kialakítására, ezért e nyelvek hangsúlyváltakozása reliktumjellegű. Például az óind vṛkas „farkas” és a görög λύκος „farkas” bariton, a litván vilkas (40–41., 85., 115. o., de nem a 11. és 44. o.) pedig mozgó hangsúlyú paradigmához tartozik (4. hangsúlyozási osztály). Az ablaut elmélete szerint a magánhangzó csak hangsúlytalan helyzetben redukálódhatott, ezért fel kell tételeznünk, hogy ezek az óind és ógörög szavak is korábban mozgó hangsúlyú paradigmához tartoztak. Ebben az értelemben a litván nyelv archaikusabb az óind és az ógörög nyelveknél. Mindezt szem előtt tartva a tárgyalt mű szerzője ezt írja: „Ezért a balti és a szláv nyelvek hangsúlyának váltakozása nem balti-szláv újításra, hanem olyan archaizmusra utalhat, amely az óind és az ógörög nyelvekből eltűnt” (162. o.).

A balti-szláv nyelvi egység hívei e nyelvek újításának tekintik a hangsúly visszahúzódását az akutus tövű egyes régi oxitonokban⁵.

E jelenség most új módon értelmezhető. A balti és a szláv nyelvek számos baritonja, amelyek az óind és az ógörög nyelvek oxitonjainak felelnek meg, azt mutatja, hogy a balti és a szláv hangsúlyvisszahúzódás szabályos jelenség: a tövükben hosszú, nem ablautváltó magánhangzót tartalmazó régi oxitonok balti-

⁵ Vö. Я. Отрембский, Славяно-балтийское языковое единство, ВЯ, № 5, 1954, p. 42.

233

ti és szláv nyelvekben baritonokká váltak (Hirt törvénye). V. Dib hasonló jelenséget figyelt meg az italikus és a kelta nyelvekben is, ahol a hosszú, hangsúlyos gyökérmagánhangzók épen maradtak, a hangsúlytalanok pedig megrövidültek; vö. latin fūmus, litván dūmai, lett dūmi, szerb-horvát дим és görög θυμός „bátorság”, óind dhūmaḥ. Vagyis az italikus és a kelta nyelvekben (a balti és a szláv nyelvekhez hasonlóan) a hangsúly a végződésről a tőre húzódott vissza. A Rigvéda legrégebbi részeiben is visszahúzódik a hangsúly a gyökérre azokban az említett oxitonokban, amelyek összetett szavak második alkotóelemei, azaz baritonokká válnak, például: śakad(h)āmas⁷. Ezzel kapcsolatban a recenzált mű szerzője ezt írja: „Vagyis a hangsúly nem apofonikus hosszúságú szótagra való visszahúzódása, úgy tűnik, nem sajátosan balti-szláv, hanem indoeurópai nyelvjárási folyamat volt, amely esetleg közvetlenül összefüggött a gégehangok gyengülésének (és kiesésének), valamint az újonnan keletkezett (nem apofonikus) hosszúságok megfelelő tónusbeli megerősödésének folyamatával” (164. o.).

A recenzált műben közölt adatok ellentmondanak J. Kurilowicz azon állításának, hogy az indoeurópai o-tövű főnevek, amelyek a bariton és az oxiton mozgó hangsúlyú paradigmát alkották, a balti és a szláv nyelvekben egyetlen mozgó hangsúlyú paradigmává olvadtak össze. V. Iliičius-Svitičius tizenkilenc példát ad a litván nyelv állandó hangsúlyú paradigmájára, amelyek más indoeurópai nyelvek baritonjainak felelnek meg, és ezzel egyértelműen megmutatja, hogy ez az összeolvadás tisztán szláv folyamat volt (119. o.). Ezért ez az összeolvadás nem tekinthető a balti és a szláv nyelvek közös újításának.

A balti és a szláv nyelvek, valamint az indoeurópai nyelvi közösség hangsúlyozási rendszerei közötti kapcsolat megerősítését és egyes hangsúlyozási jelenségek új értelmezését a szerző számára az tette lehetővé, hogy bőséges és hiteles anyagot gyűjtött a régi litván írásokból, nyelvtanokból és szótárakból, valamint a litván nyelvjárásokból⁸.

A továbbiakban megemlítünk néhány pontatlanságot vagy véleményünk szerint vitatható állítást.

Pontatlan a szerző azon állítása, hogy egyes északnyugat-zsmai nyelvjárások az elsődleges akutus szótagokban két intonációt állítanak szembe (az egyiket a hangsúly visszahúzódása hozta létre, a másik a régi hangsúlyos szótagoké), míg az elsődleges cirkumflexus szótagokban csak egy intonációjuk van (66. o.). Állítását J. Aleksandravičius „Kirtis ir priegaidė Kretingos tarmėje” című cikkére alapozza (LKK, I, 1957, p. 97 tt.). A cikk azonban arra mutat rá, hogy az elsődleges cirkumflexus szótagoknak is két intonációjuk van: a középső, amely a hangsúly tőre való visszahúzódásakor keletkezett (vö. láikã~laikai és žẽimã~žiemà), valamint a régi hangsúlyos szótagokban található cirkumflexus (vö. láiks~laikas, žẽimà~žiemà). A cikk továbbá így jellemzi a középső hangsúlyt: „A középső hangsúly jóval rövidebb, mint a tvirtagalė hangsúly, nem hosszan ejtik. Ennek

⁶ V. A. Dibo, A hosszúságok megrövidülése a kelta-itáliai nyelvekben és ennek jelentősége a balti-szláv és indoeurópai akcentológiára nézve, ВСЯ, № 5, 1961, p. 18.

⁷ H. Sköld, Zur Akzentzurückziehung auf Akutsilben, ZslPh, IV, 1927, p. 143.

⁸ Az irodalomjegyzékből hiányzik K. Būga, Kirčio ir priegaidės mokslas, „Lietuvių kalbos žodynas“, I sąs., Kaunas, 1924, p. XIX—LIII (=K. Būga, Rinktiniai raštai, III, Vilnius, 1961, p. 19—84) és A. Laigonaitė, Literatūrinės lietuvių kalbos kirčiavimas, Vilnius, 1959.

234

a hangsúlyozható fonéma kevésbé feszült, mint az emelkedő-eső intonációé. Az emelkedő-eső intonációtól hangmagasságának emelkedése és változása is megkülönbözteti” (LKK, I, 1957, p. 105). Tehát a középső intonáció önálló intonáció, amely különbözik az emelkedő-esőtől. Következésképpen a cirkumflexes szótagok – az akútusosakhoz hasonlóan – két intonációt különböztetnek meg.

Nem érthetünk egyet a szerző véleményével a litván pūrai, lett pûri⁹ hangsúlyozásáról (77–78. o.). A szerző előtt ismeretlen maradt az a tény, hogy a žemaitiai nyelvjárásokban a pūrai mellett, a 2. és 4. akcentusparadigmában, a pūrai forma is előfordul (1. akcentusparadigma; vö. szerbhorvát pȕr, pȕra). Így hangsúlyozzák Bab­rungėnuban, Darbėnuiban, Klaipėdában (a pūrai mellett), Kretingában, Palangában, Pikeliuose, Sedában és Skuodasban (a pūrai mellett a 2. és 4. akcentusparadigmában). Ha egyetértenénk a szerzővel abban, hogy a pūrai szó régi bariton, akkor a lettben *pūri-nek kellene lennie (= litván pūrai), emelkedő intonációval. Ebben az esetben nehéz volna megmagyarázni a lett törő intonációt, amely arra utal, hogy ez a szó a mozgó hangsúly paradigmájához tartozott.

Valószínűleg itt egy semleges nemű o-tövű főnévvel van dolgunk (vö. óorosz pyро „tönköly”, esetleg porosz pure „trespe” mellett régi o-tövű hímnemű főnevekkel, vö. görög πυρός, szanszkrit pūraḥ). Ebben az esetben a lett mozgó hangsúlyú paradigma egyes száma (pūri a balti egyes számú *pūrōn alakból, vö. görög πυρός) hangsúlyhelyét tekintve szembeállítható volna a litván állandó hangsúlyú paradigma többes számával (pūrai a balti többes számú *pūrā alakból; vö. még linai, 4. akcentusparadigma, a balti linā alakból, az egyes számú *linon mellett, vö. görög λίνον). A litván cirkumflex kétféle eredetű lehet: kialakulhatott a mozgó hangsúlyú paradigma egyes számú alakjainak későbbi általánosításával a többes számra (a régebbi bariton alakok helyett), vagy e szűk területen használt szó más balti nyelvjárásokból (legvalószínűbben a kurusból) való kölcsönzésével. Tekintettel arra, hogy e szó litván és lett alakjai egyaránt a nyugati területeken, főként a kurusok által lakott vidéken használatosak, ez nem lehetetlen.

A litván rankà összevetése a germán *wərnhō „sarok” szóval (24. o.) mind hangtani, mind jelentéstani szempontból kétséges; emellett ez az összevetés semmi egyértelművel nem támasztja alá a szerző gondolatát (vö. a szomszédos oxiton germán alakkal). A germán *armaz „kar, a kar felső része” (vö. gót arms) és a litván armai (mellette ārmos nőnemű) „a keréknek az a része, amelybe a rúd illeszkedik” párhuzama, amely a „valami görbe” > „kar” jelentésfejlődés lehetőségét szemléltethetné, elvetendő, mert a litván armai/ārmos¹⁰ germán jövevényszónak tekintendő. Sokkal megbízhatóbb a rankà: riñkti etimológia.

A balti anyag aligha segít meghatározni a szerbhorvát szavak tȕk, tȕka régi intonációját (151. o.). Sem a szerbhorvát tȕk, tȕka „zsír”, sem a lett tàuki „zsír”, tàuks „kövér, hájas” metatóniája akár hiányozhat is, vö. litván.

⁹ Régebbi forma pūri (-r- elemmel); a pūri a kuieš = alapján alakulhatott ki, vö. litván kviečiai „búza”, lásd E. Fraenkel, Litauisches etymologisches Wörterbuch, Heidelberg-Göttingen, 1955 tt., p. 671.

¹⁰ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, Vilnius, 1959, p. 531; K. Alminauskis, Die Germanismen des Litauischen, Teil I: Die deutschen Lehnwörter im Litauischen, Leipzig, 1934, p. 27; Lietuvių kalbos žodynas, Vilnius, 1941, p. 251; E. Fraenkel, LEW, p. 16.

235

taũkus (egyes számú tárgyeset taũkų) „kövér, dús”: tūkti „meghízik” (mint daũbą: dúbti, sausą: sùsti, raũkti: rùkti és mások); ide tartozik a taũkti, -ia, -ė „jól fejlődik (gabonáról, jószágról)” is. Másfelől a balti nyelvekben akútusos tő is van, vö. litván taukai (többes számú tárgyeset táukus) „zsír”: lett tūkstu „meghízom” (mint láužti: lùžti: traukti: trūkti és mások); vö. még tū-las, óegyházi szláv ty-ti.

Az egyes számú eszközhatározói eset galvà helyett gálva-nak kellene állnia (9. o.), mert az akútusos tövű főnevek ebben az esetben nem helyezik át a hangsúlyt a rag végére (kivéve az -mi végű eszközhatározói alakokat); vö. lángų, vēlniu, žálčiu, giesme, mėnesiu, vándeniu, juosmeniu.

A szláv *męso (többes számú męsą) balti párhuzama a žemaitiai mensà (Kaltinėnai, Vainutas¹¹, Laukuva, Saugos). Ez a szó, akárcsak szláv megfelelője, cirkumflexet visel, és a mozgó hangsúly paradigmájába tartozik. A szomszédos žemaitiai meisa alak eredete nem világos (vö. porosz mensā|menso), noha egyes žemaitiai nyelvjárásokban az en ei-vé válhat; vö. žemaitiai lẽšis, skēisk¹² (a *lenšis „lencseszem, lencse”, illetve *skeńsk „alámerülök, megfulladok” alakból). A szerző tévesen tartja a lett mièsa alakot szláv kölcsönszónak. A lett mièsa szintén a balti *mensā alakból ered (vö. lett pièci= litván penki).

Ez a néhány kritikai megjegyzés nem csökkenti V. Illics-Szvitics munkájának nagy értékét. A balti és szláv akcentológia további fejlődéséhez szükség volt ilyen munkára, és a mű szerzője, aki meggyőző érvekkel támasztotta alá a balti és szláv hangsúlyozási rendszerek indoeurópai rendszerrel való kapcsolatát, jelentős hozzájárulást tett a balti és szláv nyelvek akcentológiájához.

S. Karaliūnas

EGYES VÍZNEVEK EREDETÉRŐL ÉS KÉPZÉSÉRŐL

Alfred Senn, Zur Bildung litauischer Gewässernamen, „Annali dell’ Instituto Universitario Orientale, Sezione Slava“, II, Napoli, 1959, p. 41—47.

A külföldi nyelvészeti és szakirodalmi toponímiában az utóbbi időben egyre gyakrabban jelennek meg cikkek és tanulmányok a litván helynevekről. Néha azonban a hiányos vagy megbízhatatlan helynévanyag felhasználása megalapozatlan következtetésekhez vezet. Ez az A. Zenas itt tárgyalt cikkéről is elmondható.

A „Lietuvių kalbos rašybos žodynas” (1948) tulajdonneveire és a bevezető rész litván helynevekre vonatkozó megjegyzéseire támaszkodva A. Zenas megpróbálja felvázolni a litván víznevek jellemzőbb képzési eseteit. Sajnos állításainak jelentős része nincs kellően megindokolva, egyes litván víznevek képzését és etimológiáját pedig egyenesen tévesen magyarázza.

A szerző azt állítja, hogy a litván és lett nyelv tulajdonneveit még egyáltalán nem kutatják valóban tudományos módszerekkel, és hogy továbbra is beérik a jelenlegi—

¹¹ K. Būga, RR, I, p. 113.

¹² P. Skardžius, ZslPh, XXVI, 1958, 375 tt.; E. Grinaveckienė, LKK, III, 1960, p. 196.

236