J. KARACIEJUS

A. MEILLET AZ „AISZTIKUS TANULMÁNYOKRÓL”

K. Būga 1908-ban megjelent „Aisztikus tanulmányok” című művének első része, amelyben a szerző tanítója, K. Jaunius főbb állításait fejtette ki, nemcsak egy, N kriptonimmal aláírt dicsérő bírálatot kapott (lásd „Draugija”, 1908, 17. sz., 83—85. o.), hanem két viszonylag elmarasztaló recenziót is: J. Endzelynéét (az „Anzeiger der Finnisch-ugrischen Forschungen” című folyóiratban jelent meg, Helsingfors—Leipzig, IX, H. 1, 28—32. o.; ez a recenzió döntő szerepet játszott abban, hogy K. Būga felhagyott K. Jaunius tanításának követésével) és a legnevesebb francia nyelvészek egyikéét, A. Meillet-ét (lásd “Bulletin de la Société linguistique de Paris”, LVII, CLXXIII—CLXXIV. o.). Ez azt mutatja, hogy A. Meillet már akkoriban is figyelemmel kísérte és olvasta a viszonylag szűkös litván nyelvészeti szakirodalmat.

Ma nehéz megmondani, milyen hatással volt A. Meillet recenziója K. Būgára, amikor úgy döntött, hogy nem adja ki az „Aisztikus tanulmányok” második részét, és elhatározta, hogy megírja és közzéteszi az első rész önkritikáját, de tartalmát K. Būga kétségkívül ismerte. Az LTSR Tudományos Akadémiája Litván Nyelvi és Irodalmi Intézetének kézirattárában megtalálható A. Meillet recenziójának lenyomata (jelzete F 2—770), rajta a Párizsi Nyelvészeti Társaság pecsétjével. Noha A. Meillet recenziója, amint már említettük, nem kedvező, de tudva, hogy K. Būga egész életében nagyra becsülte a tudományos igazságot (vö. az „Aisztikus tanulmányok” önkritikáját, valamint J. Endzelynui 1911. január 14-én írt levelét, amelyben K. Būga megköszöni a lett nyelvésznek egyik tanulmánya bírálatát – K. Būga RR, 3. köt., 837. o.), úgy véljük, hogy a nagy francia nyelvész „Aisztikus tanulmányokról” adott szigorú értékelése mit sem von le K. Būga nyelvtudományi érdemeiből. Mivel a francia nyelven írt recenzió kevésbé ismert a litván olvasó előtt, és Litvániában mondhatni bibliográfiai ritkaság, közöljük annak litván fordítását (fordította J. Karaciejus).

Kazimieras Būga Aisztiškos studijos című műve, I. rész. (Kasimir Buga, Aistische Studien. Beiträge zur vergleichenden Grammatik der preussischen, lettischen und litauischen Sprache. [er Theil). Pétersbourg, 1908, in-8º; XVI—216 p. (prix: 3 roubles).

A párhuzamos cím és a német nyelvű párhuzamos tartalom kivételével az egész könyv litvánul íródott. A szerző Jaunius néhai tanítványa, akinek emlékére a művet ajánlotta. Nem hajlik a hagyományos terminusok követésére, és egy Tacitusnál és Ptolemaiosznál használt népnevet kölcsönvéve habozás nélkül úgy dönt, hogy az indoeurópai balti népeket – a poroszokat, a litvánokat és a letteket – aisztoknak nevezi; így a kétértelműség elkerülése végett olyan nevet használ, amelyet senki sem fog megérteni. [A szerző] meglehetősen bőséges bibliográfiát idéz, de F. de Saussure neve hiányzik belőle.

Ez az első rész néhány, a balti nyelvekre vonatkozó általános megjegyzés után a balti vokalizmus tanulmányát tartalmazza, világos, ám pontatlan Ablautas címmel. A szerző kiválóan ismeri a litván nyelvet

50

és munkája igen hasznos lehetne. De nem hajlandó alávetni magát semmiféle hangtani szabályszerűségnek, tanítása pedig sajátos tévedéseket terjeszt majd honfitársai körében. A könyv tele van etimológiákkal, de ezek többsége alakját és jelentését tekintve is nyilvánvalóan téves; erről képet alkothatunk, ha tudjuk, hogy B[ūga] habozás nélkül egybeveti a litván krūmas „buisson” (ū-val, vagyis hosszú u-val) szót a görög πρύμνη és az óegyházi szláv krūma „poupe” szóval (188. o.). Azt állítja, hogy az óporosz gelanynan szóban az elta hangkapcsolattá, a litván geltas szóban pedig az el hangkapcsolattá fejlődött; úgy véli, hogy az óegyházi szláv žliti létezése kétségtelenül elegendő bizonyíték állítására, holott ez csupán két példa a számos eset közül, amelyeket B[ūga] ilyen vagy még gyengébb bizonyítékok alapján fogad el. A már felvetett etimológiai egybevetések közül leginkább azok vitathatók, amelyeket ő [Būga] különösen szívesen használ; a χ és az x eloszlása a χαλκός szóban meglehetősen valószínűtlenné teszi a χαλκός egybevetését az óegyházi szláv železa, a litván geležis, gelžis és az óporosz gelso „fer” szavakkal. A legvalószínűbb az, hogy a szláv elnevezés egyrészt, a balti másrészt – amelyek alakja jelentősen eltér – valamely ismeretlen nyelvből került kölcsönzésre, akárcsak a szláv ezüst elnevezése, a sirebro, amelynek a balti és a germán nyelvekben a szláv alakhoz megközelítőleg megfelelő, csonkítatlan alakváltozatait találjuk. A 16. o.-on, a 129. o.-on és másutt B[ūga] megpróbálja összekapcsolni a χαλκός és a geležis szót; Bezzenberger, aki nem mer lemondani erről az egybevetésről, nemrég „unmodern”-nek nevezte (K. Z., XLII, 387. o.). És valóban, semmi ok sincs arra, hogy indoeurópai nevet keressünk egy olyan fémre, amelyet az indoeurópai alapnyelvet beszélő népek nyilvánvalóan nem ismertek.

Ha rövid áttekintést adott volna a litván dialektológiáról, B[ūga] nagy szolgálatot tett volna. Sajnálatos, hogy inkább egy összehasonlító nyelvtani mű litván nyelvű megírását kedvelte, noha nem rendelkezett a szigorú módszer ismeretével, amely nélkülözhetetlen.

A. Meillet