LIETUVIŲ KALBOS SANDAROS TYRINĖJIMAI

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXVI (1987)

KAZIMERAS GARŠVA

A tájnyelvi folklór átírásának alapelvei

J. Balčikonis jelentős munkát végzett azzal, hogy 1907-től tájnyelven jegyezte le a folklórt, más nyelvekről litvánra fordította, és nyomtatásban megjelentette. Mindmáig időszerű az a megállapítása is, hogy „a folklór gyűjtése […] nagy odaadást és hozzáértést igényel. Ha valaki összegyűjtötte, de rosszul jegyezte le vagy nem rendezte anyagát, annak csekély az értéke”¹.

Amikor O. Bluzmienė (a Pašvalys járásbeli Talačkonys faluból származó) észak-panevėžysi nyelvjárásban lejegyzett folklórgyűjteményét rendeztük, meg kellett győződnünk arról, hogy nincsenek általánosan elfogadott alapelvei a litván folklór tájnyelvi átírásának, a meglévők pedig továbbfejleszthetők. A népi alkotásokat különböző képzettségű és érdeklődésű emberek gyűjtik, és néha még egy nyelvésznek is nehéz kiválasztania a lejegyzés legjobb módját.

Már 1969-ben K. Aleksynas, a folklórkiadványok nyelvi szerkesztője azt írta, hogy „sok probléma merül fel, amikor a folklórszövegeket a nyilvánosság elé tárjuk. […] Egyre sürgetőbbé válik, hogy ezeket a kérdéseket szélesebb körben és komolyabban megvitassuk”². A folklór lejegyzésekor és nyomtatásakor három fonetikai probléma merül fel: 1) hogyan jegyezzük le a művet — tájnyelven vagy köznyelven, 2) a nyelvjárási sajátosságok közül mennyit tükrözzünk — mindet vagy csak egy részüket, és 3) milyen jelekkel jelöljük a nyelvjárási hangokat.

A „Útmutató a folklórgyűjtőknek” című instrukció azon állítása, hogy „a folklóranyagban semmit sem szabad önkényesen megváltoztatni vagy kijavítani”³, nem egészen illett ugyanannak a kiadványnak egy másik, bátortalan megfogalmazásához: „ha valaki jól ismeri a helyi nyelvjárást, kívánatos a folklórszövegeket tájnyelven lejegyezni”⁴. Ebből az következne, hogy aki nem ismeri a felkeresett nyelvjárást (pedig a gyűjtők többsége ilyen), és nem akar bajlódni a speciális jelekkel, az saját belátása szerint mindent köznyelvre fordíthat. Egy sajtóhibából eredően hasonlóan megfogalmazott állítás még a hivatalos útmutatóba is bekerült⁵, holott közismert, hogy a nyelvjárás megváltoztatása gyakran még egy dal természetes hangzását is tönkreteszi⁶. Például a vištos helyett vištos „vištõs” formát írni ugyanaz, mint a pamiródyk — man paródyk helyett írni. Csak az első torzítás tartozik a fonetika szintjéhez, a második a morfológiához. A későbbiekben

¹ Balčikonis J. Válogatott írások. — V., 1978, 1. köt., 83. o.

² Aleksynas K. Egy-két kérdés a népmesék szövegkritikájáról. — In: Népi alkotás. V., 1969, 250. o.

³ Nurodymai tautosakos rinkėjams. — V., 1958, p. 6.

⁴ Ugyanott, 11. o.

⁵ Aleksynas K. A folklórművek lejegyzése. — In: Hogyan gyűjtsünk népnyelvi adatokat (Módszertani tanácsok). V., 1973, 10. o.

⁶ Lietuvių liaudies dainynas. Vaikų dainos. — V., 1980, t. 1, p. 7.

108

A népköltészeti gyűjtésre vonatkozó útmutatóban a nyelvi követelményeket pontosabban fogalmazták meg, ám a tapasztalatlan gyűjtőkhöz igazodva ott sem elég szigorúan („A szöveg értéke nagyobb lesz, ha legalább azokat a nyelvjárási sajátosságokat megőrzi, amelyek a köznyelv betűivel kifejezhetők”⁷).

A gyermekirodalmat célszerű köznyelven kiadni. Véleményünk szerint más népszerű kiadványokban legalább a dalokat nyelvjárásban kell közölni (ha a nyelvjárás jelentősen eltér a köznyelvtől, az elbeszélő és olykor az apróbb népköltészet is megjelenhet köznyelven, csupán a szabályos hangváltozásokat módosítva). A tudományos kiadványokat nyelvjárási formában kellene összeállítani. Hogy a nyelvjárás fonetikája a népköltészet sajátosságainak egyik legfontosabb ismertetőjegye, és nem nehezíti meg különösebben a mű megértését, azt néprajzi együtteseink is bizonyítják. A pontosan lejegyzett népköltészet értékes forrás a nyelvészek számára is.

A népköltészet hiteles hanganyagától kétféleképpen térnek el: a köznyelvhez képest egy kiegészítő jel elhagyásával, illetve – jóval gyakrabban – ugyanannak a jelnek másféle használatával. Mindkét típusú eltérés tudatosan és akaratlanul is előfordul. Például az egyszerűség kedvéért a népköltészeti gyűjtők nem jelölik a magánhangzók megnyúlását, ám ez könnyen kikövetkeztethető.

Az egyes fonetikai sajátosságokat (például a járulékos j-t) elhagyó szerzők azzal indokolják ezt, hogy ezek lényegtelenek, és a köznyelvi norma ezt kívánja. Ám nem köznyelvi, hanem valamely nyelvjárás szövegét olvassuk, ráadásul a j mássalhangzó nem minden nyelvjárásban toldódik be. Nehéz eldönteni, melyek a nyelvjárás lényeges és lényegtelen sajátosságai; ezért ugyanazt a járulékos j-t egyes (ugyanabban az évben megjelent) könyvek jelölik⁸, mások pedig nem⁹. A hagyományos litván dalokban ugyanis a j gyakran nemcsak az elöl képzett magánhangzók előtt jelenik meg, hanem két elöl vagy hátul képzett magánhangzó közé is beékelődik, például: pajauga „megnőtt”. Azok számára, akik pontosan szeretnék megtanulni elénekelni ezt a dalt, vagy a jotálás maradványait kutatják, ez a jelenség fontos lesz.

A fonetika szempontjából kevésbé kifogásolható a mássalhangzók zöngésedésének vagy zöngétlenedésének, továbbá a mássalhangzó-torlódásokban való kiesésüknek, illetve az e magánhangzó kemény mássalhangzó előtti nyíltabbá válásának jelöletlenül hagyása. Ezekben a helyzetekben a hangok sajátosságai többnyire kikövetkeztethetők. A zöngétlen mássalhangzók (az iš- előtagban stb.) zöngés mássalhangzók előtt csak igen ritkán válnak zöngéssé. Kissé túlzó (kellő vizsgálat nélkül tett) az az állítás, hogy összetett vagy előtagos szavak morfémahatárán, valamint ha proklitikum vagy enklitikum kapcsolódik önálló szóhoz, két azonos vagy hasonuló mássalhangzóból csupán egyet ejtenek. Amikor 1985-ben 36 ötödéves litván szakos hallgatót megkérdeztek, csupán 17-en (47%) mondták azt, hogy isigando, usnigo. Az írásbeliség kevésbé befolyásolta idős emberek beszédében gyakoribb ez a kiejtés, de aligha érte el valaha a 100%-ot. Azt, hogy az egymás melletti hasonló mássalhangzók megmaradhatnak, már A. Salys is megírta; erről a tudományos „Litván nyelvtan” is említést tesz¹⁰. Azokban a nyelvjárásokban, amelyek az i- előtagot teljesen megrövidítik, és helyette nem vezették be az ant- előtagot (például a panevė-

⁷ Patarimai tautosakos rinkėjams (Metodiniai nurodymai). — V., 1974, p. 5; 1940 m. J. Balio išleistame „Tautosakos rinkėjo vadove“ (K., p. 61—76) plačiai aptarta paprastoji ir net mokslinė fonetinė rašyba.

⁸ Daukantas S. Žemaičių tautosaka. — V., 1983, p. 9.

⁹ Lietuvių liaudies dainynas. Vestuvinės dainos. — V., 1983, t. 2, p. 9; Čiulba ulba sakalas. — V., 1983, p. 8.

¹⁰ Lietuvių kalbos gramatika. — V., 1965, t. 1, p. 116.

109

žiškiųben), az išoka „kiugrott” — iš.oka „kiugrott” párokat különböztetik meg (a második szóban az š mássalhangzó valamivel hosszabb), és különösen az išiak „kijött” — iššiak „kijött” alakokat. Ez utóbbi esetben (amikor eltérő képzésű mássalhangzók követik egymást) az értelmet megkülönböztetni kívánó, világosan artikuláló kelet-aukštaitiaiak (širvintiškiai), valamint a déli dzūkiaiak egy része teljesen megőrizheti az š mássalhangzót (vagy s-sé hasoníthatja)¹¹. Ha mindenütt csak két vagy egy mássalhangzót jelölnek, a valós nyelvi tények elsimulnak, és a nyelvtudomány elveszíti a szükséges adatokat. A népköltészeti gyűjtők ráadásul rendszerint két szó találkozásánál jelölik a mássalhangzó kiesését (vö. an tėvelio dvaro stb.)¹², a szó belsejében viszont következetesen nem jelölik.

Jó lenne a kemény mássalhangzók előtti e magánhangzó nyíltabbá válását is jelölni. Máskülönben az olvasónak, ha vissza akarja állítani a hiteles kiejtést, azon kell gondolkodnia, hogy melyik nyelvjárásból való a szó, és milyen helyzetben áll benne az e magánhangzó. Emellett hangsúly előtti szótagokban ez a magánhangzó olykor nem nyílik meg. Az északi panevėžiškiai nyelvjárásban ugyanabban a hangsúlyos helyzetben (kemény mássalhangzó előtt) o-vá nyílik az i magánhangzó is (vö. lėp’ „mászol” — l’ôp „mászom”); így ha az i nyíltabbá válását jelöljük, következetesen az e-ét is jelölni kellene.

Nyelvi szempontból tökéletesen előkészített északi panevėžiškiai népköltészetet mindmáig nem adtak ki nagy példányszámban sem köznyelven, sem nyelvjárásban (feltehetőleg más bonyolultabb nyelvjárások esetében is hasonló a helyzet). Nyomtatásban: „O jūs šuns šuns, kam suėdėt visas bandels!?” (nyelvjárási alakban: O jūs šun’s šun’s, kam suėdėt vioss bundials, a köznyelvi alakra pedig nem mindent állítottak vissza); mūsų lauktai šalime (= šal imais), tokio tai dieną (= tokią tai dieną), pas man (= mane), ji (= jin), per (= par) stb.¹³

Hogy a népköltészet hitelesebb, teljesebb változata magnetofonszalagra is rögzíthető és lejegyezhető, az O. Bluzmienė egyik dalának két változatát összevetve látható¹⁴.

1

Elment az öreg Išgarglino, megölte a verebecskét, Užpluncino. Kitépett két hordócska tollacskát, két vékácska húsát besózta. Jött egy földesúr, hogy elhajtsa az udvarházba; meg akarta az egész verebet enni.

2

Elindult az öreg, Ižgarglina, megnyírta a bárányt, } 2 Felduzzasztotta. Tollacskával megtömte Két hordócskát, Megsózta a trágyadombokat } 2 Két teknőcskét. Megjött a földesúr a birtokra adót szedni, El akarta nyelni a bárányt } 2 Egészen felfalni.

¹¹ K. Morkūno, J. Karaciejaus informacija.

¹² Lietuvių liaudies dainynas, t. 2, p. 74, 170, 174, 198—202 ir t.t.; Čiulba ulba sakalas, p. 173, 180, 194, 205 ir t.t.

¹³ Bluzmienė O. Apie turgus ir žmones. — Kn.: Liaudies kūryba, t. 1, p. 201—203.

¹⁴ Az elsőt 1965-ben jegyezték le (Lietuvių liaudies dainynas, 1. köt., 270—271. o.), a másodikat 1984-ben (K. Kalibato) és 1985-ben (K. Garšvos).

110

Megsütötte a combocskát, ropogósra sütötte, a várnép belakmározott, kipukkadásig jóllakott.

Megsütötte a combocskát, ropogósra sütötte, a várnép belakmározott, kipukkadásig jóllakott. } 2

Némelyik képzett folklorista talán úgy véli, hogy a tájnyelv sajátosságainak bemutatásához elegendő, ha a műben megőrzünk egy-egy tájnyelviesen ejtett szót. Nyelvi szempontból az ilyen szöveg valamivel hasznosabb, mint a köznyelven lejegyzett, de a nyelvjárást illetően félrevezet¹⁵.

A tájnyelvi folklór lejegyzésekor és nyomtatásakor elkövetett hibákat mentegetve a folkloristák gyakran eltúlozzák a köznyelv nyelvjárásokra gyakorolt hatását. Valójában a köznyelv nem gyakorolt számottevő hatást sok idős ember beszédére. Ám ha a lejegyző számára érthetőbb és kézenfekvőbb a köznyelvi kiejtés, nem egy adatközlő kissé igyekezve kezd igazodni a „művelt” lejegyzőhöz. Pedig ennek éppen fordítva kellene lennie. Előre figyelmeztetni kellene az embert, hogy úgy beszéljen, ahogyan szokott, és ne szépítgessen semmit. Ha azonban az énekekben, olykor pedig az elbeszélésekben természetes módon keverednek köznyelvi formák, ezeket nem kellene megváltoztatni, ahogyan a folkloristák hangsúlyozzák (J. Balčikonis az énekek szövegeit dzsükizta¹⁶).

A legrosszabb az, amikor más nyelvjárások hangjait tudatosan írják bele egy nyelvjárásba. A „Lietuvių liaudies dainynas”-ban a panevėžysi nyelvjárás szóvégi e magánhangzóját, amely az ė-ből származik, ia-val jelölik, noha ezzel eltorzítják a nyelvjárást (nyílt szótagban az e magánhangzó csak zárt), és egy szükséges betű helyett kettőt írnak. Ha nem akarják a tájnyelvi -e végződést írni, valamivel jobb lenne a köznyelvi -o végződést jelölni — így nem hoznának létre nem létező alakokat, és nem vezetnék félre az olvasót. A kiadvány nyelvének szerkesztésekor sok kelet-aukštaitiai nyelvjárás (širvintiškiai, anykštėnai, uteniškiai, vilniškiai) végződését általánosították. A panevėžysi mondatokban azonban Oi tu moteriške, Ar nematei kiškio?, Dave šūria¹⁷ a szóvégi magánhangzók teljesen egybeesnek, mégis különbözőképpen írják őket (e és ia).

A megrövidült hangsúlytalan magánhangzókat sem kellene nazális betűkkel vagy hosszú magánhangzókkal jelölni. Néha az o magánhangzót u-val, az e-t i-vel, az ū-t és így tovább is írják, például: botagų, kuokų, tų liepeli¹⁸, linbi (= liõne) stb.

A panevėžysi szóvégi alakokban a vaike „gyerekek” és a vaikė „gyereknek” szót nem lehet egyformán (az ė magánhangzóval) jelölni. A ɫ jellel nem boldogulunk, mert ez a magánhangzó más mássalhangzók után is előfordul. Jobb lenne az e hangot nem ė jellel, hanem a megszokott és érthető e-vel jelölni. A folkloristák használhatnák a nyelvészek egyszerűsített átírását, amelyben csak az ė és a ʋ új betű, továbbá a hosszúság (pl. ã, ã.) és a lágyság (ʹ) jele szerepel.

A legvilágosabb az, ha a szöveget kivétel nélkül úgy jegyzik le, ahogyan hallható — ahogyan világos stílusban beszélnek (csak az egymás mellett álló azonos mássalhangzókat nem hagyják ki,

¹⁵ Már 1976-ban a „Literatūra ir menas”-ban azt javasoltuk, hogy Észak-Litvánia folklórját ne jegyezzék le félig dzsük módra, de a felhívás nem kapott nagyobb visszhangot. A folklórkönyvek kiadásakor a nyelvészeket konzultációra kérik fel, de nem minden észrevételüket veszik figyelembe.

¹⁶ Ambrasas-Sasnava K. Paminklas Druskininkams ir profesoriui. — Kalbos kultūra, 1985, sąs. 48, p. 64.

¹⁷ Lietuvių liaudies dainynas, 1. köt., 251., 508. o. stb.

¹⁸ Ugyanott, 109., 234., 235., 607. o.

111

pl. a gyerek mondta). A tudományos kiadványokban, legalábbis azokban, amelyek nyelvészeti profilúak is, célszerű nem helyreállítani a kiesett, illetve zöngéssé vagy zöngétlenné vált mássalhangzókat. Ezt az írásmódot már alkalmazták a népköltészet közlésekor A. Baranauskas (1922), a „Tautos ir žodis” (1923, 1924), a „Lietuvių kalbos tarmių (chrestomatija)” (1970) című kiadványokban, valamint a „Joniškėlio apylinkių šnektos tekstuose” (1982). A „Druskininkų dainose” (1972) J. Balčikonis később alighanem szükségtelenül mondott le sok helyen a hangjelölő írásmód elvéről. A rövid szóvégi magánhangzókat nem jelölték nazális betűkkel, a zárt e-t pedig nem cserélték nyílt ia-ra S. Daukantas (1846), a külföldiek, A. Schleicher (1857), A. Leskynas és K. Brugman (1882), A. Beczenberger (1882), A. Niemi és A. Sabaliauskas (1912), valamint más népköltészeti kiadványokban¹⁹.

Ez a cikk a kinyomtatott népköltészeti alkotások végleges formáját vizsgálta, anélkül, hogy kitért volna arra, mennyiben határozta meg azt a lejegyző, a kiadó és a szöveg előkészítésének egyéb összetett körülményei. A rosszul és kizárólag kézzel lejegyzett szövegeket természetesen többnyire lehetetlen megfelelően szerkeszteni, a magnetofonfelvételeket azonban alaposabban kellene ellenőrizni. Ahogyan a népköltészeti alkotások osztályozásakor és a hozzáértő magyarázatok elkészítésekor senki sem helyettesítheti a folkloristát, a dal dallamának lejegyzésekor pedig a zenetudóst, úgy a szöveg nyelvi kérdéseiben a végső szót a dialektológus mondhatja ki, és neki kell kimondania²⁰.

A nyelvjárási folklór átírásának alapelvei

Összefoglalás

J. Balčikonis 1907-től kezdve különféle nyelvjárásokban jegyzett le folklórt, más nyelvekről fordította litvánra, és publikálta (a „Druskininkų dainos” 1972-ben jelent meg). A folklóralkotások lejegyzése és nyomtatásra való előkészítése során háromféle fonetikai probléma merül fel: 1) hogyan jegyezzük le az alkotást – az elhangzott nyelvjárásban vagy irodalmi nyelven; 2) hogyan tükrözzük az adott nyelvjárás sajátosságait – teljes egészükben vagy csak részben; és 3) milyen jelekkel jelöljük a nyelvjárási hangokat. A tudományos profilú kiadványokban célszerű a nyelvjárás valamennyi lényeges sajátosságát tükrözni: nem helyreállítani a ki nem ejtett, valamint a zöngéssé vagy zöngétlenné vált mássalhangzókat, jelölni a tágabb ejtésű i, u, e, (= ö, o, ä) magánhangzókat stb. Nem megengedhető a fonetikai sajátosságok következetlen tükrözése és eltorzítása: például ia írása e helyett. Csak azok a más nyelvjárásokból és az irodalmi nyelvből származó elemek indokoltak, amelyeket az adatközlő bizonyos okokból maga is így ejt; a redukált hangsúlytalan magánhangzókat nem kellene nazális betűkkel vagy hosszú magánhangzókkal jelölni, o helyett u-t, e helyett i-t, ы-t, ё-t stb. írni.

¹⁹ Idézve: Aleksynas K. A litván népdalok nyelvi-stilisztikai sajátosságai. – In: Literatura ir kalba. V., 1971, 11. köt., 32–281. o.

²⁰ Az értékes megjegyzésekért K. Aleksynasnak és B. Stundžienėnek tartozom köszönettel.

112