Tarmiškos tautosakos transkribavimo principai

A LITVÁN NYELV SZERKEZETÉNEK KUTATÁSAI LITVÁN NYELVÉSZETI KÉRDÉSEK, XXVI (1987) KAZIMIERAS GARŠVA A NYELVJÁRÁSI NÉPHAGYOMÁNY ÁTÍRÁSÁNAK ELVEI J. Balčikonis jelentős munkát végzett azzal, hogy 1907-től nyelvjárásban jegyezte le a néphagyományt, más nyelvekről litvánra fordította és kiadta. Mindmáig aktuális az a megállapítása is, hogy „a néphagyomány gyűjtése [...] nagy odaadást és hozzáértést igényel. Ha valaki összegyűjtötte, de rosszul jegyezte le vagy nem rendezte el, csekély az értéke”, | Az O. Bluzmienė (a Pasvalys járásbeli Talačkoniai faluból származó) észak-panevėžiškiai nyelvjárásban lejegyzett néphagyomány-válogatásának rendezésekor meg kellett győződni arról, hogy nincsenek általánosan elfogadott litván nyelvjárási néphagyomány-átírási elvek, a meglévők pedig továbbfejleszthetők. A népi alkotásokat különböző műveltségű és hajlamú emberek gyűjtik, és olykor még a nyelvész számára is nehéz kiválasztani a legjobb lejegyzési módot. K. Aleksynas, a néphagyomány-kiadványok nyelvi szerkesztője már 1969-ben azt írta, hogy „sok probléma merül fel, amikor a néphagyomány szövegeit a nyilvánosság elé tárjuk, [...] Egyre inkább megérik annak szükségessége, hogy ezeket a kérdéseket szélesebb körben és komolyabban megvitassuk“*. A néphagyomány lejegyzésekor és nyomtatásakor három fonetikai probléma merül fel: 1) hogyan jegyezzük le a művet — nyelvjárásban vagy köznyelven, 2) a nyelvjárás sajátosságai közül mennyit tükrözzünk — mindet vagy csak egy részüket, és 3) milyen jelekkel jelöljük a nyelvjárás hangjait. A „Útmutató a néphagyománygyűjtők számára” című instrukció azon állítását, miszerint „a néphagyományi anyagban semmit sem szabad önkényesen megváltoztatni vagy kijavítani”, teljes mértékben kiegészítette ugyanazon kiadvány másik, bátortalan állítása: „a helyi nyelvjárást jól ismerve kívánatos a néphagyomány szövegeit nyelvjárásban lejegyezni““*, Ebből az következne, hogy aki nem ismeri a felkeresett nyelvjárást (ilyen a gyűjtők többsége), és nem akar a különleges jelekkel bajlódni, az mindent saját belátása szerint köznyelvre fordíthat. ar ne to (o — ir su vo į Sajtóhibából hasonlóan megfogalmazott állítás csúszott be még a hivatalos instrukcióba is*, jóllehet közismert, hogy a nyelvjárás megváltoztatása gyakran még a dal természetes hangzását is tönkreteszi? . Írni például a „vištos” szót a „vidštos” helyett A „vištos” ugyanaz, mint a „pamirédyk man” a „parédyk” helyett. — Csak az első torzítás tartozik a fonetikai szinthez, a második a o morfológiáh- — oz. A későbbiben 1 Balčikonis J. Válogatott írások. — V., 1978, t. 1, p. 83. 2 Aleksynas K. A népmesék szövegtanának egy-két kérdéséről. — Kny. : Népköltészet. V., 1969, p. 250. 2 Útmutató a folklórgyűjtők számára. — V., 1958, p. 6. 4 Ugyanott, II. p. 5 Aleksynas K. A népköltészeti művek lejegyzése. — Kn. : Hogyan gyűjtsük a népi nyelv adatait (Módszertani tanácsok). V., 1973, p. 10. ¢ Litván népdalgyűjtemény. Gyermekdalok, V., a — népkölté1980, t. 1, p. 7. 108 szeti gyűjtési útmutatóban a nyelvi követelményeket pontosabban fogalmazták meg, de a tapasztalatlan gyűjtőkhöz igazodva így sem elég szigorúan („A szöveg értéke nagyobb lesz, ha úgy jegyzik le, hogy megőrzik legalább azokat a nyelvjárási sajátosságokat, amelyeket a köznyelv betűivel ki lehet fejezni”- ”*), Köznyelven célszerű nyomtatni a gyermekirodalmat. Más népszerű kiadványokban véleményünk szerint legalább a dalokat nyelvjárásban kell közölni (amikor a nyelvjárás jelentősen eltér a köznyelvtől, az elbeszélő, néha pedig az apróbb népköltészeti alkotásokat köznyelven is ki lehet adni, csupán a szabályos hangváltozásokat módosítva). A tudományos kiadványokat nyelvjárásban kellene elkészíteni. Hogy a nyelvjárás fonetikája a népköltészet sajátosságának egyik legfontosabb jegye, és nem nehezíti meg különösebben a mű megértését, azt néprajzi együtteseink is mutatják. A pontosan lejegyzett népköltészet értékes forrás a nyelvészek számára is. A népköltészet autentikus hangzásanyagától két esetben térnek el: a köznyelvhez képest nem jelölnek további jelet, illetve – sokkal gyakrabban – ugyanazt a jelet másképpen jelölik. Mindkét típusú eltérés tudatosan és tudattalanul is létrejön. Például az egyszerűség kedvéért a népköltészet kutatói nem jelölik a magánhangzók megnyúlását, de az könnyen kikövetkeztethető. Az egyes fonetikai sajátosságokat (például a járulékos j-t) elhagyó szerzők azzal magyarázzák ezt, hogy ezek lényegtelenek, és hogy ez a köznyelv normája. De nem köznyelvi, hanem valamelyik nyelvjárás szövegét olvassuk, ráadásul a j mássalhangzó nem minden nyelvjárásban járul hozzá. A beszédhangzás lényeges és lényegtelen sajátosságairól nem könnyű dönteni, ezért ugyanazt a toldalékos j-t egyes (ugyanabban az évben kiadott) könyvekben jelölik, másokban pedig nem jelölik. A hagyományos litván dalokban ugyanis a j gyakran nemcsak az elülső sorozat magánhangzói elé kerül, hanem két elülső vagy hátulsó sorozatú magánhangzó közé is beékelődik, például pajduga „megnőtt”. Azok számára, akik ezt a dalt pontosan szeretnék megtanulni énekelni, vagy a jotálás maradványait kutatják, ez a jelenség fontos lesz. A fonetikával kevésbé vétünk, ha nem jelöljük a mássalhangzók zöngésedését vagy zöngétlenedését, valamint a mássalhangzók kiesését mássalhangzó-torlódásokban, illetve az e magánhangzó kiszélesedését kemény mássalhangzó előtt. Ezekben a helyzetekben a hangok sajátosságai többnyire kikövetkeztethetők. A zöngétlen mássalhangzók (az išelőtagban ir t. stb.) a zöngések előtt csak nagyon ritkán válnak zöngétlenné. Némileg túlzó (kellő vizsgálat nélkül megfogalmazott) az az állítás, miszerint egy prefixummal ellátott vagy összetett szó elemeinek határán, továbbá amikor egy proklitikum egy enklitikussal önálló szóként ar találkozik, két su azonos, hasonult iš mássalhangzó közül csak az ar egyiket ejtik. 1985 m. a kurzus 36 V litván szakos hallgatóit megkérdezve egy isigafido, usnigo mondta csak 17 (47%). A régi emberek beszédében, amelyet kevésbé befolyásolt az írásbeliség, ez a kiejtés gyakoribb, ar de aligha érte el valaha is 100%. Arról, hogy a szomszédos hasonló mássalhangzók fennmaradhatnak, már írt A. Salys, erről szó esik az akadémiai „Lietuvių kalbos gramatikoje” ir is!?. Azokban a nyelvjárásokban, amelyek teljesen lerövidítik az előtagot, a neįsivedusiose előtagú anthelyett (például iir panevėjo * Tanácsok folklórgyűjtőknek (Módszertani útmutató). — V., 1974, p. 5; 1940 m. J. Balys által kiadott „A folklórgyűjtő kézikönyve” (K., p. 61—76) részletesen tárgyalja ir az egyszerű, sőt tudományos fonetikus írást. 8 Daukantas S. Žemaičių tautosaka. — V., 1983, p. 9. 9 Litván népdalgyűjtemény. Lakodalmas dalok. — V., 1983, t. 2, p. 9; Csivitel, zeng a sólyom. ="V., 1983, 8. o. 10 A litván nyelv grammatikája. — V., 1965, t. 1, p. 116. 109 A párok közül, amelyeket a különböző nyelvjárásokban, például a žiškiųben, megkülönböztetnek, ilyen az i§éka „beugrott“ — iš.6ėka „kiugrott“ (a š mássalhangzó a második szóban kissé hosszabb), és különösen az —isiūk „bevet“ — išsiūk „kivet“. Az utóbbi esetben (amikor eltérő képzésű mássalhangzók kerülnek egymás mellé), a jelentés megkülönböztetése érdekében világosan ejtve a š mássalhangzót teljesen (vagy s-sé asszimilálva) a keleti aukštaitisok egy része (širvintiškiai), valamint a déli dzsukok is megtarthatja'*. Ha mindenütt csak két vagy egy mássalhangzót jelölünk, a valós tények elsimulnak, és a nyelvtudomány elveszíti a szükséges adatokat. Ezenkívül a folkloristák a mássalhangzók kihagyását rendszerint két szó határán jelölik (vö. an tėvelio dvaro stb.)**, ugyanezt azonban a szó belsejében következetesen nem jelölik. Jó lenne az e magánhangzó megnyúlását is jelölni a kemény mássalhangzók előtt. Ellenkező esetben az olvasónak, ha vissza akarja állítani az autentikus kiejtést, el kell gondolkodnia azon, hogy az adott szó melyik nyelvjáráshoz tartozik, és milyen helyzetben van benne az e magánhangzó. Ezenkívül a hangsúly előtti szótagokban ez a magánhangzó esetenként nem is nyúlik meg. Az észak-panevėžiškiai nyelvjárásban ugyanebben a hangsúlyos helyzetben (a kemény mássalhangzó előtt) az i magánhangzó is e-vé nyúlik (vö. /ép’,lipi“ —I'ėp „lipū“), tehát az i magánhangzó nyúlásának jelölésekor következetesen az e nyúlását is jelölni kellene. Nyelvi szempontból tökéletesen előkészített észak-panevėžiškiai népköltészeti anyag tömeges kiadásban mindeddig sem köznyelven, sem nyelvjárásban nem jelent meg (feltehetően hasonló a helyzet más összetettebb nyelvjárások esetében is). Nyomtatásban: „O jūs šuns šuns, kam suėdėt visas bandels! ?“ (nyelvjárásban O jūs šun's“ šun's“, kam suėdet vioss bundials, és a köznyelvbe nem mindent állítottak vissza); a mi földjeink šalimė (= šalimais), ilyen napot (= tokią tai dieną), nálam (= mane), ő (= jin), per (= par) stb.8 | Hogy autentikusabb, teljesebb népköltészeti változat magnetofonszalagra is rögzíthető és átírható, az O. Bluzmienė énekének két változatát összevetve látható4. 1 2 Kiment a nagyapa Išėje senelis’, Išgarglino, Ižgarglina, Megölte a verebet, Užmoše žvėrblali, j2 Užpluncino. Užploncina. Pripešė plunksnelių Pripešė pluksneliu Dvi bačketi, Dvė bačkiales, Prisūdė mėsetės Prisūde mésiales | Dvi rėčketi. Dvė rėčkialės. Atėja dvariškis Ateje dvariškis* Dvaran varyti, Dvaran varyt', Norėja žvirblelį Norėje zvérblal(i) j2 Visą praryti. Visė praryt'. 1 K. Morkūno, J. Karaciejaus informacija. 12 Lietuvių liaudies dainynas, t. 2, p. 74, 170, 174, 198—202 ir t.t. ; Čiulba ulba sakalas, p. 173, 180, 194, 205 stb. 18 Bluzmienė O. A piacokról és az emberekről. —Kn. : Népalkotás, 1. köt., 201—203. o. 14 Az elsőt 1965-ben jegyezték fel (Lietuvių liaudies dainynas, 1. köt., 270—271. o.), a másodikat — 1984-ben (K. Kalibatas), a harmadikat pedig 1985-ben (K. Garšva). 110 Meg­sütötte a combocskát, Megsütötte a combocskát, Ropogósra sütötte, Ropogósra süti, Jól ba megtömte az udvaroncokat, Jól megtömi az udvaroncokat, Szétrobbantotta. Szétrobbantja. Néhány képzett néprajzkutató talán úgy véli, hogy a nyelvjárás sajátosságának a műben való érzékeltetéséhez elegendő egy-két ti nyelvjárásosan kiejtett szót megtartani. Nyelvi szempontból ez a szöveg valamivel hasznosabb, mint a už köznyelven lejegyzett, de a nyelvjárás miatt félrevezető- ’, A nyelvjárási folklór lejegyzésének nyomtatási hibáit ir igazolva a folkloristák gyakran túlbecsülik a köznyelv nyelvjárásokra gyakorolt hatását. Iš valójában a köznyelv semmilyen jelentősebb hatást nem gyakorolt sok idős ember beszédére. De amikor a lejegyző számára érthetőbb és kényelmesebb a ir köznyelvi kiejtés, az adatközlő ne amennyire csak tud, elkezd alkalmazkodni a „tanult” lejegyzőhöz. O ennek fordítva kellene lennie. Iš azonnal figyelmeztetni kellene az embert, hogy úgy beszéljen, ahogy megszoktir a, és ne szépítsen semmit. De amikor az énekekben, időnként pedig az ir elbeszélésekben a köznyelvi formák természetesen keverednek bele, nem kellene megváltoztatni jų őket, ahogyan a folkloristák hangsúlyozzák (J. Balčikonis a dalok szövegeit dzsikindavessze!®). A legrosszabb az, amikor a nyelvjárásba szándékosan más beszédmódok hangjait írják bele. A „Lietuvių liaudies dainyne” a panevėžiškiek végződésének, a 4-ből származó e magánhangzója ia-val van jelölve, noha ezzel eltorzítják a nyelvjárást (nyílt végződésben az e magánhangzó csak zárt lehet), és az egy szükséges betű helyett kettőt írnak. Ha nem akarják a nyelvjárási -e végződést írni, valamivel jobb lenne a köznyelvi -o végződést jelölni — akkor nem hoznának létre nem létező alakokat, és nem vezetnék félre az olvasót. A kiadvány nyelvének szerkesztésekor számos keleti aukštaitis nyelvjárási csoport (širvintiškiek, anykštėnøk, uteniškiek, vilniškiek) általánosított végződését vették alapul. A panevėžiškiek mondataiban azonban: Oi tu moteriške, Ar nematei kiškia?, Dave suria*® a végződések e magánhangzói teljesen megegyeznek, mégis eltérően írják őket (e és ia). A megrövidült hangsúlytalan magánhangzókat sem kellene nazális betűkkel vagy hosszú magánhangzókkal jelölni. Néha az o magánhangzót u-val, € —į-vel, stir stb. is írják, például: botagų, kuoky, tų liepeli®®, linet (= lidne) és így tovább. Panevėžys környéki nyelvjárásban a vaike „gyerekek” és a vaikė „gyerekeknek” szóvégi hangzóit egyformán (az ė magánhangzóval) jelölni nem lehet. A ! jellel lefordítani lehetetlen, mert ez a magánhangzó más mássalhangzók után is előfordul. Jobb lenne az € hangot nem az é jellel, hanem a szokásos és érthető € jellel jelölni. A néprajzkutatók használhatnák a nyelvészek egyszerűsített átírását, amelyben új betűként csupán az € és az sr szerepelne, továbbá a hosszúság (pl. d', a.), a lágyság (/*) jelei. A legegyértelműbb az, amikor a szöveget kivétel nélkül úgy írják le, ahogyan hallatszik — ahogyan világos stílusban beszélik (csupán a szomszédos szavak azonos mássalhangzóinak elhagyása nélkül, 15 Már 1976-ban a „Literatūroje ir mene” című lapban javasoltuk, hogy Észak-Litvánia népköltészetét ne félig dzsükiesen jegyezzék le, de ez a felhívás nagyobb visszhang nélkül maradt. Néprajzi könyvek kiadásakor a nyelvészeket konzultációra kérik fel, de ne į minden jų megjegyzést figyelembe vesznek. 18 Ambrasas-Sasnava K. Emlékmű A ir professzornak Druskininkában. — Nyelvkultúra, 1985, kapcsolatok. 48, p. 64. 17 Litván népdalgyűjtemény, t. 1, p. 251, 508 ir stb. 18 Ugyanott, pl. a p. 109, 234, 235, 607. 111 gyermek mondta). A tudományos kiadványokban, legalábbis azokban, amelyek ir nyelvészeti profillal rendelkeznek, célszerű nem visszaállítani ir az elhagyott zöngés vagy zöngétlen mássalhangzókat. Ezt a helyesírást már használták A. Baranausko (1922) folklórjának, a „Tautos ir žodžio” című kiadványban való közzétételekor. (1923, 1924), „A litván nyelv nyelvjárásainak (chrestomathia)“ (1970) kiadványokban, a „Joniškėlis környéki beszédszövegekben” (1982). A „Druskininkų dainose“ (1972) című műben a hangjelölő helyesírási elvtől J. Balčikonis később valószínűleg sok helyen szükségtelenül el is tért. A rövid végződéseket nem változtatták nazális magánhangzókká, a keskeny e-t — nyílt ig és S. Daukantas (1846), a külföldiek A. Schleicher (1857), A. Leskien és K. Brugmann (1882), A. Bezzenberger (1882), A. Niemi és A. Sabaliauskas (1912), valamint más folklórkiadványokban??. Ebben a tanulmányban a kinyomtatott folklóralkotások végleges formáját vizsgáltuk, anélkül hogy részletesen foglalkoztunk volna azzal, milyen mértékben határozta meg azt a lejegyző, a kiadó és a szöveg előkészítésének egyéb összetett körülményei. A rosszul, ráadásul egyetlen kézzel lejegyzett szövegeket természetesen többnyire már nem lehet megfelelően szerkeszteni, a magnetofonfelvételeket azonban pontosítani kellene. Ahogyan a népköltészeti alkotások osztályozásakor a hozzáértő magyarázatok elkészítésében senki sem helyettesítheti a folkloristát, egy dal dallamának lejegyzésekor a zenetudóst, úgy a szöveg nyelvével kapcsolatban a végső szót a dialektológus mondhatja ki és kell kimondania??. MPHHUHUMNB TPAHCKPHINILUHH JIMAJIEKTHOTO ¢O0JIbKJIOPA PesomMme IO. bamsuukonnc ¢ 1907 r. 3amaceiBan Ha pasHBIX JMAJIEKTAX (OMBKIOP, MEPEBOMMI ero C JAPYTHX S3bIKOB Ha JIHTOBCKHĖ H myGmmxosan (,Ilecam [pyckummukaiiTM m3rambr B 1972 1.). Ilpxu 3armchiBaHHH H ITOATOTOBKE K MeYaTH (DOJILKJIODHELIX COYHHEHHŪĖ BO3HMKAIOT TPH BHna doHerHyecKHx npobnem: 1) Kak COYMHEHME BarmMCATb —Ha IpejiCTABJIEHHOM IHAJICKTe HJIKH HA JiaTEpaTypHOM 53bIKe, 2) KaK OTpasuTh OCOOEHHOCTH JAHHOTO AHAJIEKTa —MOJHOCTBIO HJIH YacTHYHO, H 3) KAKHMH 3HAKAMH O0O3HAYATH OHAJIEKTHHIE Mivel a HayyHoro mpodmiist teljes egészében nem képes visszaadni a dialektus valamennyi fő sajátosságát, nem rekonstruálja a kiejthetetlen, valamint a zöngés vagy elhagyott mássalhangzókat, hanem a megnyújtott magánhangzókat I, U, e, (=, 0, @) stb. jelöli. Nem fonetikus jelenségek visszatükrözése és ábrázolása (a fonetikai sajátosságok feljegyzése: a v helyett € és stb. használata, más nyelvjárások, valamint az irodalmi nyelv elemeinek beillesztése, amelyek bizonyos okokból magától az adatközlőtől származnak; Nem követte az összevont ajak nélküli magánhangzók orrhangú betűkkel vagy hosszú magánhangzókkal való jelölését, o helyett o-t írt 4, helyett € — į, bl, Ė HH T. Į. 19 Hivatkozás: Aleksynas K. A litván népdalok nyelvi stilisztikai sajátosságai. — In: : Irodalom és nyelv. V., 1971, 11. köt., 32—281. o. 20 Értékes megjegyzéseikért K. Aleksynak és B. Stundžienėnek tartozom köszönettel. 112 SS